7.Fejezet

„Valami történt. Nem tudom, hogy mi, de érzem, hogy valami megváltozott. A szél máshonnan fúj, a levegő pedig megtelt találgatással. Valami más lett, ebben biztos voltam. Az egyetlen, amit remélni mertem, hogy nem Ővele történt valami. Azt nem éltem volna túl.”

7. I’m not afraid (Nem félek)

(Elena szemszöge)

Szeptember 2. 0:43

„Kedves Naplóm!

Az első nap tényleg más volt. Nem az ijedt kislány voltam, aki elvesztette a szüleit. Nem. Egy erős, sugárzó lélek voltam, bár volt pár alkalom, mikor vissza kellett szippantanom magamat a valóságba. Nem számít, ennyi még belefért. A nap nagy részét azonban nyitott szemmel és nyitott szívvel töltöttem. Ennek volt előnye és hátránya is. Mondom először a rosszat:

Találkoztam ma Mattel. Igazából mosolygott meg rendes volt velem, de valami más volt benne. Ömm… kicsit másképp nézett rám. Tudom, lehet hogy ez most beképzeltnek hangzik, de mintha ÚGY nézett volna rám. Nem nevezném hatodik érzéknek, de szerintem meg tudok különböztetni, egy szerelmes és egy baráti pillantást. De nem. Ez nem szerelmes volt… Inkább, hogy is mondjam? Vágyakozó… talán. Mindegy, a lényeg az, hogy elég fura volt. Tudom, hogy Mattel már kicsi korunk óta együtt vagyunk, és ő a legjobb fiúbarátom, de nem vagyok biztos benne, hogy ennél többet szeretnék. Több okból is. Az első, hogy nem… én igazából nem vagyok szerelmes belé. A második, hogy nem szeretném elrontani a kapcsolatunkat. A harmadik okomat pedig, Stefan Salvatore-nak hívják.

Mondom a nyitottság előnyét:

A nap összes csodálatos részét Stefannal éltem át. (Véletlenül sem Mattel!) Úristen! Mikor óra után pattintotta Caroline-t! Azt hittem, ott olvadok el csak attól, hogy valóban fogja a kezemet, és az én kezemet fogja. Ezzel egy időben pedig egy kétezer wattos vigyort akartam Caroline képébe tolni, hiszen éreztem a győzelmet a mellkasomban. „Én nyertem!” Ezt akartam mondani neki, de a vigyorom talán minden érzésemet elárulta volna. Azonban nem bukhattam le Stefan előtt. Mit is gondolna rólam, ha az első napon ráakaszkodnék?

Eskü, itt az ágyamon tollal és naplóval a kezemben, éreztem, hogy megborzongtam erre a gondolatra. Nem vicc! Asszem, kezdek besokallni…

Visszatérve a mesére… még nincs vége a történetnek. A folyosón az emberek szinte eltűntek. Nem éreztem mást csak boldogságot, és nem tudott senki sem elszakítani minket egymástól. Az iskola, mintha elhalkult volna, pedig mindenki ugyanúgy folytatta a karattyolást, mint eddig. Talán olyan volt, mintha egy vékony szappanbuborékban lettünk volna, csak mi ketten, némi hangszigeteléssel, a buborék pedig érzéseim szerint megtelt eufóriával.

Történt velem más is és azt hiszem, ezt le kell írnom. Nem szeretnék elfelejteni semmit és így, papíron talán valóságosabbnak tűnik az egész, mintha csak a fejemben létezne.

Szóval, kimentem a temetőbe, ahogy szoktam. Anyuék sírjával szemben ültem le a nagy diófa tövébe. Itthon felejtettem a naplómat, ezért nem tudtam azt írni. Inkább rajzolgattam, alaktalan mintákat, betűket. Egyszer csak, csontig hatoló hideg járt át, mintha a tél közepén ültem volna ki egy szál hálóingben. Nem esett az eső, nem volt semmi csapadék, de egyik pillanatról a másikra borzasztóan fázni kezdtem. Vacogott a fogam és hónapok óta először, féltem. Fogalmam sem volt, hogy mitől, hiszen nem láttam semmit, de a rossz érzések ott cikáztak a fejem fölött. Eddig sosem történt ilyen velem, sem a temetőben, sem máshol.

Aztán hirtelen egy varjú szállt el előttem egy fekete villám volt, de hangos károgása miatt sikerült felismernem. Nagyon megijedtem tőle, rögtön felpattantam. Fogtam a táskám, és berohantam az erdőbe. Az erdő mindig is segített lenyugodni, ez volt az a hely, ahol le tudtam kicsit csillapodni. Ismerősek voltak a fák, ismerős volt a porhanyós talaj is. Nem mertem hátranézni és a hidegség kezdett enyhülni, így még beljebb futottam az erdőben. Aztán egy idő után már nem éreztem a fagyot, nem hallottam semmit saját levegővételemen kívül. Kapkodtam az oxigén után, s megálltam, mert már szúrt az oldalam. Mikor sikerült kicsit összeszednem magam, körbenéztem, hogy mennyire mentem távol a temetőtől.

Eléggé elkalandoztam, de nem tévedtem el. Ismertem ezt a helyet még régről. Apu sokszor hozott ide ki, kiskoromban. De már öt éve nem jártam erre. Egy romos régi épület volt, ami régen talán egy sírkamra, vagy templom lehetett. A romok nagy részét megőrizte az idő, de volt olyan, amit szinte teljesen benőtt a gaz. Egy téglalap alakú kőfal vett körül. Legalábbis régen fal állt ott, most azonban fél méteres, néhol kicsit több, néhol kevesebb a kőfal. Régen tényleg szép lehetett, mára azonban csak egy szürke rom maradt belőle.

Leültem a kőfal tövébe, és megvártam, amíg egy kicsit lenyugszom. Nem értettem, mi történik velem. Azt sem, hogy mi történt a temetőben. Ráhajtottam a fejemet, felhúzott lábaimra, úgy gondolkodtam, összegömbölyödve. Zavartak a kérdések, és körbejárt egy láthatatlan erő, amit nem értettem. A varjú hangja még mindig ott csengett a fülemben, a félelem pedig még nem múlt el teljesen. Nem tudott elpárologni jeges vénáimból, pedig legszívesebben száműztem volna, még az emlékezetemből is. A jeges levegő már nem járta át a testemet, mégis úgy éreztem, nyomott hagyott bennem, mint egy erős karcolás. Csöndben vártam, hogy elmúljon ez a kétes érzés. A sírás nem kerülgetett, valamiért ez más volt. Egyik részről nem engedtem meg magamnak, hogy ismét vizes cseppek áztassák a pólómat, túl sok ruhámon maradt rajta ez a sós védjegy.

Csöndben gondolkodtam és hallgattam az erdő békés zajait, amíg el nem nyomott az álom. Megtette a hatását az éjféli naplóírás, szükségem volt alvásra.

***

Mikor felébredtem, már sötét volt az erdő. A lemenő Nap sugarai éppen csak beszűrődtek, de halvány ragyogásával mégsem sikerült fénnyel megtöltenie az erdőt. Az első gondolatom az volt, hogy fázom. Nem ugyanaz a bizsergés volt, mint, amit délután éltem át, ez normális volt. Egyre hűlt az idő, én pedig pólóban és egy bőrdzsekiben feszítettem. Ráadásul az alvástól lelassul a vérkeringés és szükségem lenne mozgásra, hogy újra felmelegedjek. Elhatároztam, hogy hazafelé veszem az irányt, különben jégkocka lesz belőlem két órán belül. Alvás közben nem mozdultam, ezért igencsak elgémberedtem. Fájt a nyakam és a derekam, a lábamon pedig „hangyák rohangáltak.” Elzsibbadt combom sürgette az indulást. Megtámaszkodtam a mögöttem lévő kőben, mire az elkezdett vörösesen izzani. Ezzel egy időben, sikolyok rengették meg az erdőt, férfi kínok és éles női jajkiáltások zengték be a teret. Mintha száz év fájdalma szakadt volna egyszerre rám.

Azonnal elkaptam a kezemet és ijedten pislogtam a kőre. Egy pillanatig méregettem az immár csöndes romot, aztán fogtam a táskám és elindultam hazafelé. Ki az erdőből, minél messzebb ettől a rémálomtól. A Nap bágyadt sugarai egyre halványultak, ijesztőnek tűnt egyedül bóklászni a sötét erdőben, ezért gyorsítottam a lépteimen. Szeltem a métereket és nyugtattam magamat, hogy nem lehet semmi baj. Csak képzelődtem, vagy csak álmodtam. Aztán hirtelen ág reccsenését hallottam magam mögül, mire azonnal futásnak eredtem. A csattanással egy varjú károgása párosult, amitől még inkább a frász kerülgetett. Mintha kergetnének, úgy szaladtam, pedig tudtam, hogy a varjú már régen elrepült. Egyszer el is estem a nagy sietségben, a lábamat egy kicsit felhorzsoltam, de nem történt semmi különösebb baj. Mikor kiértem az erdőből békés nyugalom szállt meg, habár még közel sem volt a cél. Haza akartam jutni, amilyen gyorsan csak lehetett.

A temetőben könnyedén manővereztem a nehéz sírkövek közt, most már valóban harcolnom kellett, hogy ne kezdjek végeláthatatlan könnyáradatba. A varjú jellegzetes károgása ismét felhangzott, éreztem a hátam mögött vaskos szárnyainak suhogását. A hangja kemény volt és tiszteletet parancsoló, nem is értettem miért. Féltem tőle.

Egészen a fahídig követett a madár, a lábam alatt kopogott és nyikorgott a régi fa. A folyó békés volt, viszonylag lassan folyt medrében. Nyugodtan tört utat magának a medrében, nem zavarta semmi. Engem viszont annál inkább. Az érzések felkavartak a félelem és az adrenalin egyszerre cikázott a véremben. Nem tudtam melyik vette át az irányítást, mégis éreztem, hogy egyre gyorsabban futok. Messze akartam kerülni a temetőtől, annyira távol a varjútól, amennyire csak lehetett.

Nem telt bele tíz percbe, mire hazaértem. Ijedten kaparásztam a táskámban, kerestem a kulcsot. Szerencsére nem volt a túloldalon Jenna kulcsa, így könnyen ki tudtam nyitni az ajtót. Becsuktam magam mögött, majd bezártam. Még mindig gyorsan kapkodtam a levegőt, de nem érdekelt. Féltem, de nem akartam elmondani Jennának semmit.

– Megjöttem! – kiáltottam be a konyhába, majd felrohantam a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Végre felértem az emeletre, és megkönnyebbülten suhantam be a szobámba. Becsuktam az ajtót, és a tövébe csúsztam. Nekitámasztottam a fejem a fehér fának, és még mindig sokkos állapotban túrtam a hajamba. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy levegyem a kabátomat, vagy a cipőmet. Az adrenalin még mindig pezsgett bennem, mintha egy időzített bomba lenne.

Pár perc múlva őrülten kezdtem kotorászni a táskámban. Hamar megtaláltam a telefonomat, majd megkerestem a névjegyzékben Bonnie számát. Megnyomtam a hívás gombot, és számoltam a csöngéseket. Az ötödik után kezdtem kétségbe esni, de a hetedikre felvette.

– Halló! – szólt a vonal túloldaláról barátnőm. Hangja egyenletes volt és tiszta, nem rontotta el a mobil recsegése. Elbizonytalanodtam. Muszáj nekem belerángatnom legjobb barátnőmet, ebbe az egészbe? Lehet, hogy csak álmodtam. – Halló! Elena ott vagy? Halló!

Bonnie most már nem nyugodt, hanem ijedt hangja szállt a szobában és bele kellett harapnom a számba, hogy ne sírjam el magamat.

– Elena! Válaszolj azonnal! Mi történt?

– Szia Bonnie! – mondtam rekedt hangon. A könnyeim már a szememet szúrták éreztem, hogy nem tart sokáig, míg legyőzik az önuralmam apró darabkáit.

– Elena! Végre! – fújta ki a levegőt Bonnie. - Mi történt?

– Én… én… semmi, igazán – a hazugság most nem volt más csak gyenge árnyalat. Nem sikerült meggyőznöm, ebben biztos voltam.

– Elena Gilbert! Nem hiszek neked! Mond el, kérlek!

– Bonnie… én, nem hiszem, hogy…

- Elena! – szólt közbe barátnőm. – Érzem, hogy valami baj van! Látnok vagyok, nem emlékszel?

– De… figyelj! Holnap elmondom a suliban! Most nagyon fáradt vagyok, lefekszem aludni. Majd beszélünk! – Nem is vártam meg a válaszát, megszakítottam a hívást. Visszadobtam a telefont a táskámba, aztán lerúgtam a cipőmet, majd levettem a kabátomat. Felálltam az ajtó mellől, letettem a táskámat az íróasztal mellé. Levettem a karkötőmet és az éjjeli szekrényre raktam, de megakadt a tekintetem valamin. Egy régi képen, ami még egy évvel ezelőtt készült. Kint voltunk a parkban, Anya, Apa, Jeremy és én. Egy közös képbe sikerült belerángatni Jeremy-t is, bár nagyon kelletlen a mosolya még mindig. Anya barna haja lágya omlott a vállára, puha hullámokban. Mélyzöld pólója tiszta volt és szinte éreztem az illatát még mindig. Apu világoskék pólóban volt, ami tökéletesen kiemelte kék szemét. Az ő arcán sugárzó, apai mosoly ült, ráncai kinyúltak, és szinte letagadhatott volna akár öt évet is. Boldogan mosolygott, igazi, büszke apaként. Jeremy zöldes barna pólója kinyúlt és kicsit koszos is volt, de tökéletesen illett hozzá. Ő sosem volt olyan tiszta, mint anya, az ő szépségét nem árnyékolhatta be egyetlen fűfolt sem. Jer barna haja a szemébe lógott, s kezeit karba tette. Az én arcom olyan volt, amilyen mindig is szokott lenni. Illetve, amilyen volt egykoron. Én is mosolyogtam bájosan, és tökéletesen, ahogy egy suli királynőnek illik. Nekem egyetlen ránc sem virított az arcomon, ellentétben Apuval. Tiszta voltam és boldog, olyan, amilyennek most is kéne lennem. A dolgok azonban sokat változtak és nem tudok többé olyan békés életet élni, mint eddig. Nincsenek itt anyuék, hogy segítsenek, nem tudom egyedül letakarítani a dolgokat. Egyenlőre. De szükségem van még egy kis időre, és akkor minden rendeződik az én fejemben is. Nem akarom drogokkal mámoros, alternatív valóságba ringatni magamat, meg kell küzdenem a valóság fájdalmaival. Ha hazudok saját magamnak, attól csak sokkal rosszabb lesz, mikor valóban fel kell ébrednem. Akkor döbbennék rá, hogy hoppá, nincsenek itt anyuék, hogy segítsenek. A problémákat egyedül kell megoldanom, mert senki nem nyújt segítő jobbot. Ezen egyedül kell átmennem és sajnos Jenna túl kevés, ahhoz hogy pótolni tudja a veszteséget. Szeretem a nagynénémet, de nem tudja helyettesíteni az elveszett szüleimet.

Nem tudtam magamban tartani a régóta kikívánkozó könnycseppeket, erős folyamként törtek utat maguknak. Kezemben a fotóval dőltem le az ágyra, bár tudtam, hogy alvásról szó sincs. Az éjjeli szekrényemen lévő óra negyed hetet mutatott, így a Bonnie-nak mondott kifogásom is elég gyenge volt. Holnap muszáj elmondanom neki. El is fogom. Most azonban össze kell szednem magamat, hogy a sokk és a félelem párosulva anyuék emlékével és a gyász fájdalmával, ne tudjon leteperni. Talpon kell maradnom, küzdenem kell, különben nem élhetem túl ezt a világot. Szükségem van az erőre, de néha a gyönge pillanatok is sokat számítanak. Nincs olyan, hogy valaki csak erős legyen. Kell lennie halványabb részének is, amelyet nem szívesen mutogat, ugyanakkor, mint a többi embernek, neki is ott van a lelke mélyén.

A párnámba temettem az arcomat, a könnyeim pedig megállíthatatlanul hullottak, akár a csillagok az égről. Úgy éreztem, hogy ha még egy óráig sírok, nem marad egyetlen csillag sem az égen. Akkor, hogy lennék meg fény nélkül? A félelem azonban sovány vigasz volt, nem tudta elcsitítani a lelkemben tüzelő fájdalmat, amitől a könnyek hullottak. Kikapcsoltam az agyamat, csöndben vártam, míg az utolsó csepp is lefolyik a párnára. Ha jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egy fél óra múlva is ugyanolyan hevességgel ömlenek a sós cseppek, mint az első percben.

Az egyetlen dolog, amire felfigyeltem ezen kívül, hogy valaki csönget. Rátenyerelt a gombra és nem akarja elengedni. Morogva fordultam az ablakom felé, de nem kászálódtam ki az ágyból. A mellkasom és a szám elé fogtam az egyik párnát, átöleltem, mintha vigaszt tudna nyújtani. A tollakkal teli textília azonban nem változott szőke, akarom mondani barna herceggé.

Jenna kinyitotta az ajtót, majd hallottam, hogy valaki felfelé halad a lépcsőn. Reméltem, hogy Jeremy egyik haverja jött át és senki nem akar engem látni. Természetesen nem volt ilyen szerencsém, hozzám nyitott be az a valaki, méghozzá kopogás nélkül. Épp hátra akartam fordulni és a képébe vágni a párnámat, mikor egy ismerős hang szólított a nevemen…”

Letettem a tollat és ránéztem az órára, ami most már 01:23-at mutatott. A számlap világoszölden világított, halvány fénnyel borította be az ágyam környékét. Ez a fény szinte elveszett, ugyanis másik oldalon még fel volt kapcsolva a kislámpám. Az éjjeli szekrényemen volt egy pohár víz, belekortyoltam, majd újra felvettem a tollat, hogy folytassam a naplóm írását.