35. Peaceful waters (Békés vizek)
(Narrátor)
Elizabeth Forbes sheriff épp egy lopással kapcsolatos esetet tanulmányozott, amikor Carol Lockwood robogott be az irodájába kopogás és minden további nélkül. A sheriff csak lassan tette le a kezéből a papírokat és Carol arcáról leolvasta az esetleges bomba robbanásának esélyeit. A polgármester feleségének fehér bőrét egy lila színű ruha fedte, V kivágású volt és műanyag kristályok voltak rávarrva a dekoltázs részére. A szoknyája egyenes volt és feszülős. Derekán egy vastag, fekete öv díszelgett. Arcán enyhe smink volt és kék szeme ragyogott az izgatottságtól. Barna, rövid haja szabadon lógott és szemtelenül a szemébe lógott, így ki kellett simítania az arcából.
– Jelentést várok, sheriff! – jelentette be, teljesen egyértelműen és kertelés nélkül, mintha csak az időjárásról beszélnének.
– Előbb talán csukja be az ajtót, Mrs. Lockwood – biccentett Liz a barna tölgyfaajtó felé, melyet Carol nyitva felejtett a nagy sietségben. Engedelmesen becsukta az ajtót, aztán kérdően húzta a száját egy kicsit jobbra.
– Nos, kevés haladással szolgálhatok, ami a konkrét eseteket illeti – mondta szomorkásan és egyben dühösen a sheriff.
- Micsoda? Így is rossz fényt vet a hétvégén rendezendő alapítóknapi bálra, hogy a White család már nincs köztünk. – Carol fel volt háborodva, bármire is számított, ez nem az volt, amit hallani akart.
– Sajnálom. Az éjszakai járataink nem találkoztak semmilyen vámpírra utaló jelre a város közvetlen közelében. Azóta nem is jelentettek támadást, hogy Tanner meghalt… - Liz még akarta volna folytatni, de hirtelen jelentést tett neki az egyik embere. Recsegve szólalt meg a wolkie-tolkie.
„Sheriff! Baj van, holtestekre bukkantunk a Stanley raktárban. Tizenegyet találtunk meg, de jelentek, ha az egész épületet átkutattuk. Harapásnyom a nyakukon, más sérülést nem láttunk rajtuk. Jöjjön ide, kérem! A halottkémet hívjam?”
„Előbb én akarom látni a terepet! Ha odaértem, majd utána szóljunk neki! Nem bízom teljesen Rhon-ban. Úton vagyok.”
-Látja, Mrs. Lockwood. Nem hiszem, hogy ettől jobban fog nőni az izgalom a bállal kapcsolatban. Ha megbocsájt… - azzal kilépett az ajtón és elindult a tetthely felé. Amint kilépett a szobából a sheriff Carol becsukta az ajtót. Megszállottan kutakodni kezdett az akták között, és előkereste az összes vámpírokkal kapcsolatos esetet, ami az elmúlt egy évben történt. Egy szép iratkupac gyűlt össze. A szobában az íróasztallal szemben egy kandalló volt, oda hajigálta be a papírokat. Talált egy csokor verbénát is az egyik fiókban, azt is odavetette a kandallóba. A táskájából elővett egy öngyújtót, majd meggyújtotta a papírkupac különböző helyein papírlapokat. Hamar egy takaros tüzecske jelent meg a szeme előtt, a verbéna pedig liláskék lánggal égett a kupac tetején.
Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön a füst, majd mikor eltűnt az utolsó lángnyelv is lelocsolta a parazsat vízzel. Mikor végzett kiment az ajtón és becsukta maga mögött, mintha mi sem történt volna. Beült az autójába, ahol már várta egy fekete hajú, titokzatos nő. Nikki volt az.
– Megtettem – jelentette ki Carol.
– Tudom – mondta egykedvűen, de számítóan Nikki. Kisöpört az arcából egy kósza tincset, majd újra beszélni kezdett. – Füstös vagy. Menj haza és fürödj le! Moss hajat! Kényeztesd egy kicsit magadat! Miután ezzel végeztél, új feladatot kell teljesítened, de szerintem nagyobb örömöt lelsz majd benne. A feladatod az elkövetkező hétre szól. Szervezd meg az Alapítók napi bál nyitóját! Erre a fontos eseményre feltétlenül szerezd be az összes olyan tárgyat, ami az 1800-as évekbeli Mystic Forksból maradt. Kezd Gilbertéknél. Meg kell szerezned onnan egy régi órát. Az összes dolgot szedd össze, amit csak tudsz. Mindenre szükség lesz a tökéletes party-hoz.
Nikki kiszállt a kocsiból, majd Carol beindította a motort és elindult haza. Nikki pedig gyalogosan ment, hogy meglátogathassa Mike-ot és Jessicát.
Eközben nem csak Nikki csatlósa dolgozott, hanem Damoné is. Caroline azt a feladatot kapta, hogy szerezze meg a lencséket egy szemüveghez, ami azonban nem arra szolgált hogy jobban láthassuk vele a világot. Ha sima lencse kerül a vas foganatba, akkor persze ezt a célt teljesíti. Ám, ha a megfelelő lencse kerül a keretbe, akkor látni lehet vele a vámpírokat. Pontosabban fogalmazva, mindenkit ugyanúgy lehet látni vele, mintha nem lenne lencse benne. De ha vámpír kerül az illető elé, a lencsén keresztül megkülönbeztetve láthatja a viselője. Egy vékony körvonalat, egy vörös fénykört, ami úgy, mint egy aura hozzásimult a vámpírhoz. Egyúttal leleplezve halottságát. Hasonló célt használt, mint az óra, ami Gilbertéknél rejtőzött. Ezen a szemüvegen ugyanúgy Emily Bennett boszorkány varázslata ült, mint az összes többi mágikus ereklyén.
Caroline kiszállt a kocsijából, Gilberték régi boltja előtt. Körbepillantott, hogy ellenőrizze, nem jár-e Jenna, Jeremy, vagy Elena a közelben, majd kihalászott egy régi kulcsot a táskájából és beletolta a zárba. Kattanás után az ajtó kinyílt és a lány besétált rajta. Dohos szag fogadta, hiszen ezer éve nem járt arra senki.
Órákig kutakodott Caroline, fiókokat, szekrényeket, a létező összes mozdítható, vagy tárolásra alkalmas dolgot átkutatta, de mind hiába. Egy szemüveg tokot talált csak, amiben egy cetli volt.
„George Stanley”
***
Bella nehezen értette meg, hogy mi is zajlik éppen körülötte. Ült Edwardék kanapéján és nézte a kikapcsolt TV-t. Félt, hogy esetleg megtörténhet ugyanaz vele is, mint Elenával. Mi lesz, ha egyszer Edward nem fogja többé megölelni? Mi lesz, ha nem lesz több közös témájuk? Mi lesz, ha egyszer mindennek vége lesz?
– Kérsz kávét? – kérdezte Edward a nappali és a konyha között félúton állva. Világosbarna ingje kiemelte a szeme aranybarna ragyogását, és a lazán hordott ingben igazi görög félistennek tűnt. A haja még nyirkos volt a zuhanyzás után, a szája pedig felfelé kunkorodott.
– Inkább megyek, készítek egy teát – válaszolt Bella, és a következő pillanatban Edward már ott ült mellette a kanapén. Beleszimatolt a levegőbe, majd csillogó tekintettel nézett Bellára. Egyik kezét az arcára tette, majd finoman odahajolt hozzá, s egy lágy csókot szórt a szájára. Először Bella szusszanni sem tudott, ám a teste reagált az ingerre, és azonnal átölelte a vámpírfiú nyakát. Hiába, Bella ösztönei siralmasan működtek, s a veszélyre fittyet hányva, szemérmetlenül csókolt vissza.
Edward azonban nem volt párja az emberi szeleburdiságban, hamar megálljt parancsolt a romantikus pillanatok záporának. Elhúzódott, és kedves fél mosollyal nézett barátnőjére. Bella elpirult és félrefordult, úgy próbálta az oxigénhiányt pótolni.
– Szeretek veled csókolózni – jelentette ki hirtelen Edward. Bellának felakadt ezen a tekintete. Hirtelen rögtön helyrejött a légzési ritmusa. – Igen, jól hallottad. Azért, mert annyira emberien reagálsz rám, arra, ami közöttünk van. Az egész, olyan valóságos. Semmihez sem tudnám hasonlítani, ez annyira egyedi és tökéletes. Minden egyes csók egy aprócska csoda, amit négyszemközt élünk át és csak kettőnk titka.
– Kérhetek még egy csodát? – kérdezte Bella enyhe pírral az arcán, küszködve mosolyával.
– Te bármikor, Bella. – Edward lassan odahajolt hozzá, az orruk éppen összeért. Mélyet szippantott Bella illatából, míg a lány elfelejtett levegőt venni. Edward kissé jobbra fordította a fejét és gyengéden pedzegetni kezdte Bella ajkait. Olyan könnyen csókolta, mint ahogyan egy macska teszi le a tappancsát a harmatos fűbe. Kivételesen Bella is nyugodtabb volt, könnyedén és kecsesen túrt vékony ujjaival Edward bronzbarna hajába. Mindketten hűvösek és magabiztosak voltak kívülről, mint két jégbe zárt forrón lüktető szív, mely egyszer összeér, de csak a jégpáncélok simogatják egymást, a belső, eredő szenvedély a mélyen fortyog csak tovább.
Edward elhúzódott, és mosolyogva felállt. A kezét kinyújtotta Bellának.
– Gyere, készítsük el azt a teát.
– Vagy inkább készítsd el te, Edward! – szólalt meg Alice az ajtóban. – Bella! Van itt egy csomagocska neked. Nem tökéletes, csak mosolyogj hozzá kedvesen!
Edward átvette a csomagot Alice-től, aki az ajtóban ácsorgott. Letette Bellának a kanapéra, majd eltűnt a konyhában. Hamarosan a vízforraló és a kávéfőző gép zajai töltötték be a konyhát.
Bella ezalatt besétált a hálószobába és a dobozt lerakta az ágyra. Felnyitotta és egy darab papírt talált benne a ruhás stóc felett.
„Edward kedvéért… és ne felejts el mosolyogni!
Alice”
Bella egy mélykék szatén anyagú felsőt tartott a kezében, amelynek erős V kivágású volt a nyaka. A kék alapot hófehér havasi gyopál virágok díszítették, ezzel feldobva a kék egyhangú elegánsságát egy kis játékossággal. A felső alatt egy sötétkék csőfarmer bújt meg, elegáns kék, szőtt mintájú övvel. Egy magassarkú lapult a doboz legalján, nem túl magas, de elég épp illett a ruhaneműk stílusához. A cipő és a ruhák mellett apró kiegészítők is helyet kaptak Alice repertoárjában, kék-fehér karkötők, és ezüst nyaklánc és gyűrű.
Végül csak a karkötőket vette fel Bella, a többi kiegészítő a dobozban maradt.
– Bella! – Edward finoman kopogtatott az ajtón.
– Itt vagyok.
– Bejöhetek? – kérdezte feszengve Edward.
– Végülis a te szobád.
Edward lassan benyitott, és miután ellenőrizte, hogy Bellán van megfelelő mennyiségű ruha, elkezdett gyönyörködni a lányban. Bella az egészalakos tükör előtt állt, és kényelmetlenül beharapta az alsó ajkát, miközben méricskélte magát. Nem tudta eldönteni, hogy tényleg az övé-e ez a stílus. Edward annál inkább. A vámpír megszólalni sem tudott, csak állt, mintha egy megbabonázott kiscsibe nézte volna a gyönyörű, csillogó bőrű kígyót. Ahogy újból és újból végigbóklászott a szeme Bellán, egyre több büszkeséget és szerelmet érzett iránta.
– Nem tetszik? – kérdezte savanyú arccal Bella, félreértelmezve a hosszúra nyúló csendet.
– Nem tetszik? – meghökkenve ismételte Edward a lány szavait. – Bella, te vagy a leggyönyörűbb lány az egész világon. Soha, egyetlen vámpír sem lehet szebb nálad, és ezt nagyon komolyan mondom neked.
– Ebben azért kételkedem, de köszönöm. Tea?
– Az asztalon hölgyem – válaszolta Edward lovagiasan és a karját nyújtotta, Bella pedig betartva Alice-nek tett ígéretét, mosolyogva belekarolt.
