„Két út van az életben, egy ami helytelen és egy, ami szerintem helyes. De, mint tudjuk az ember folyamatosan téved, már csak az a kérdés, hogy miben? Melyikre lépett, vagy melyiket nevezte meg rosszul?”
22. Hot impulse (Forró impulzus)
(Elena szemszöge)
Izgatottan léptem ki a zöld fűre, és titkon abban reménykedtem, hogy Stefan elment. Hiú ábránd, megtartotta ígéretét és pontosan ugyanott várt rám, ahol otthagytam. Csak éppen a földön ült és egy fűszállal origamizott. Felcsillant a szeme, mikor meglátott. Biztos a hátam mögül sütött a Nap. Leültem vele szemben törökülésbe. Figyeltem, ahogy barna haján hogyan játszik a délutáni napfény. Csodálatos volt. Megráztam a fejemet, hogy tudjak fókuszálni és tiszta fejjel beszélhessek Stefannal.
– Haragszol rám? – kérdezte csendesen Stefan.
– Kicsit – válaszoltam, miközben letéptem egy fűszálat és a végét csipkedni kezdtem.
– Jóvátehetem? – újabb kérdést dobott felém, amire halvány választ kapott.
– Igen.
– Mi volt az, ami zavart? – érdeklődve nézett rám és abbahagyta a fűszálhatogatást.
– A bizonytalanság – feleltem. Már nem érdekelt, nem fékeztem meg szavaimat. Halkan tört elő belőlem az igazság. – Az, hogy nem tudom mit jelentek neked, hogy mit jelentesz nekem. Hogy Caroline mit jelent neked. Leginkább, ha Caroline többet jelent neked, akkor miért az én kezemet fogtad?
– Féltékenység? – kérdezett.
– Inkább meg nem értettség. Nem tudom. – Megrándítottam a vállamat, és mikor elfogyott a kezemből a tépnivaló, újabb fűszálat kezdtem rövidíteni.
A légvételem azonban a duplájára gyorsult, mikor hideg ujjakat éreztem az állam alatt. Nem azért, mert hideg, hanem azért, mert Stefan ujjai voltak. Határozottan erős hatással volt rám, ezt nem tudtam kivédeni sehogy sem. Nem is akartam. Engedelmeskedtem hűvös ujjainak, ahogy felemelte a fejemet, hogy egy vonalba kerülhessünk. A szeme most meghatottan csillogott. Szerelem volt benne? Nem tudhatom.
– Az életemnél is többet jelentesz ezen a világon, Elena. Ha Nap kihunyna, ha a Hold eltűnne, ha a világ sötét és hideg hely lenne, az sem számítana, mert te itt vagy. Itt ülsz velem szemben, és én vállalnám egy örökkévalóságig az egyedüllétet egyetlen ilyen pillanatért. Hogy csak rám nézz, hogy csak engem láss, hogy csak én létezzek neked, akár egyetlen másodpercre csak, nekem az már megérné az egész világot. Ha tudnám, palackba zárnám neked a lelkemet, mint a mesebéli Gin, hogy örökké veled lehessen, és sose kelljen elválnunk.
A szívem hevesen vert és közben megbabonázva néztem rózsaszín ajkait, ahogy lágyan artikulál, aztán elvesztem szemeiben, mintha végtelen pillantása magába szippantott volna. Láttam benne magunkat, a jelent, a jövőt és az örökkévalóság minden pillanatát. Elképzeltem, milyen érzés lenne most az arcához érni. Beleborzongtam képzelet édes valóságába, ami nem lehet igazi.
– Érted már mit jelentesz nekem? – kérdezte halkan. Óriási kék ékköveit a szemembe fúrta, gyémánt szemeink összefonódtak, mintha csak eggyé olvadtunk volna. Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik és pír ül ki rá. Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam.
Ám, rögtön meg is bántam ezt a gesztusomat, mert elvette a kezét az állam alól, megszűnt a kapcsolat, a testem pedig mintha kezdett volna kihűlni. Nem hagyhattam ezt, lassan kinyitottam a számat és megnyitottam a szívemet.
Megfogtam Stefan kezét, és finoman a mellkasomra helyeztem. Pont a szívem fölé. Egy pillanatig hagytam, hogy érezze szívverésemet a bőrén keresztül, majd megszólaltam.
– Érzed? A szívem gyorsan dobog, hangosan veri az ütemet. Ezelőtt sosem csinált ilyet. Mindig halk volt és pontos, sosem éreztem ilyen elevennek azelőtt. Most, hogy te itt vagy, teljesen felborítottad egyensúlyát – nyelnem kellett mielőtt folytattam a monológomat. Erőt merítettem Stefan drágakőként csillogó szeméből, ami áhítatot árasztott. – Most rendszertelenül, kelekótyán félrever. A szívem most hangos és zakatoló, szinte a torkomban dobog. Már nem uralom a szívemet, már a te kezedben van. Akaratlanul is elvetted tőlem, de nem bánom. Tudom, hogy nálad a lehető legjobb helyen van ezen a világon. Ha itt vagy, nem kell többé béke, nyugalom, csak te kellesz, ennyi. Eddig a szívemnek vérre volt szüksége, most rád van szüksége. Ugyanígy nekem is rád van szükségem. Nem a világot jelented nekem, hanem az életet, az életet, amiből csak egy van, és csak egyszer lehet az enyém.
Mikor befejeztem a szívem kitárását, érdeklődve figyeltem Stefan arcát. Szája szélében mosoly bujkált, a szemei szerelmesen csillogtak, én pedig olvadoztam, miközben a keze még mindig fogta az enyémet. Leheletfinom szellő sodorta felém Stefan illatát, amitől ha lehet még jobban meg lettem babonázva.
A szívem újra félrevert, mikor Stefan közelebb hajolt hozzám. A testem megfagyott és a szívem csak kalapált és kalapált. A légvételem felszínes volt és csak figyelmeztetgettem magamat, hogy nem szabad most elájulnom. Az túl színpadias lenne…
Stefan a fülemhez hajolt és halkan egyetlen szót súgott bele, amitől én a kislábujjamig borzongtam. Persze pozitív értelemben.
– Szeretlek!
Azt akartam mondani, hogy én is, hogy mióta megláttalak azóta fülig szerelmes vagyok beléd, de nem találtam a hangomat. Arcához érintettem az enyémet és meglepődve figyeltem, hogy a légzése ugyanolyan egyenetlen, mint az enyém. Azt akartam mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy te is ugyanúgy reagálsz rám, mint én rád. Köszönöm, hogy te is ugyanúgy érzel, mint én. A gombóccal a torkomban azonban nem tudtam elbírni ezért, csak egy puszit tudtam hinteni az arcára.
Stefan meglepődött, egy pillanatra kővé dermedt, majd arcizmai újra elernyedtek. Éreztem, ahogy elválik bőrünk egymástól és helyette egy száj kerül összeköttetésbe testemmel. Mindegy, hogy arcbőr, vagy száj, kéz, vagy más. A lényeg, hogy Stefanhoz tartozik, hogy Stefan. Bár a testemnek nem tudtam beadni, hogy mindegy, hogy száj vagy kéz. Heves vágyat éreztem, meg akartam csókolni, de persze ez most elég illetlen lett volna tőlem, hiszen, pont hogy én nem mondtam ki, hogy szeretem.
Stefan nem így gondolta, ő megelégedett gesztusaimmal, nem kellett kimondanom. Legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy finom puszikkal, mint apró mozaikdarabkákkal rakta ki az arcomat, egyre közelebb érve a számhoz. Annyira gyöngéd volt, annyira óvatos és puhatolódzó, hogy szinte már azt kívántam, hogy gyorsabb legyen egy picit.
Mikor összeértek ajkaink villámcsapásszerű élményben volt részem. Tökéletes volt a két ellentétes impulzus találkozása. Féltem, de közben érezni akartam őt. Nem találtam a testemet, csak ajkaink léteztek számomra. És az a mérhetetlen szerelem, ami a szívemből áradt. Úgy éreztem a szívemben csordogáló szerelem, most forrásként tört elő az ajkamban. Puhatolózva csókolt meg, mintha csak engedélyre várna. Nem bírtam tovább őrülten óvatos mozdulatait, nem porcelánból voltam. Azonnal szabad kezemet a nyaka köré tekertem, finoman beletúrtam hátsó tincseibe. Másik kezem még mindig Stefanéval összekulcsolva hevert az ölemben. Stefan másik kezével az arcomat fogta, közelebb húzva magához. Egyre mélyült a csókunk én pedig elvesztem a tökéletes pillanatban. Kemény és hűvös ajkai teljesen ellentétben álltak az én forró és puha számmal, ettől még különlegesebb lett a csók. Tökéletes volt, minden szempontból.
Amíg el nem fogyott a levegőm. Fájó szívvel váltam el tőle, de nyakát még mindig nem eresztettem el. Pihegve kergettem az éltető oxigént, s a vállára döntöttem fejemet. Stefant megborzongott ahogy a légvételem cirógatta a nyakát, nekem pedig pillangók röpködtek a hasamban a boldogságtól. Életem legszebb percei voltak ezek, melyek örökre beivódtak a lelkembe, mintha égő vassal vésték volna bele. A boldogság kék madara, vagy mi, körbejárta szívemet, és itt csiripelt a vállamon. Idilli pillanat volt ez, megfelelő mennyiségű rózsaszín felhővel és édes tejszínhabbal.
Az egyetlen dolog, ami tönkre tudta tenni, a mobilom csörgése volt.
(Bella szemszöge)
– Remélem, nem szerveztél programot estére – kiabált fel Charlie a nappaliból. Letettem a büszkeség és balítéletet az éjjeli szekrényemre és kinyitottam az ajtót, hogy visszakiabálhassak.
– Nem terveztem. Miért, te mit találtál ki?
– Átjön hozzánk ma vacsorára a sheriff, és a lánya! – válaszolt egy szinttel lejjebbről.
– Áh, Elizabeth és Caroline Forbes. Csajos est lesz, vagy mi?
– Szerinted mit kellene felvennem, a rózsaszín pólómat, vagy a szőrös pulcsimat? – válaszolt gunyorosan.
– A rózsaszín póló mindig bejön – válaszoltam, majd becsuktam az ajtómat. Az íróasztalnak nevezett szemétdombot kezdtem kicsit átvarázsolni. Az előző éjjelen gondolkodtam, miközben gépiesen dobáltam a tollakat a bögrébe. A tegnapi volt az első éjjel, mikor Edward Cullennel álmodtam. Furcsa, szinte éreztem az illatát reggel. Jézusom, ez lehetetlen. Ráadásul Edward Cullen, aki a suli legjobb pasija, és egy szőke csajjal jár. Kellett nekem olyan korán kelni reggel, végignéznem, ahogy a szeretett család megérkezi, együtt kiszáll a kocsiból, majd bemegy a suliba. Áh, hagyjuk már. Nem is illenék közéjük. Ott mindenki jól öltözik, márkás cuccaik vannak, és mindenkiből valami természetfeletti gyönyörűség árad. Természetfeletti alatt pedig azt értem, hogy olyasvalami, ami nekem nincs.
A vacsora est pontosan úgy telt, ahogy elképzeltem. Caroline pörgött csacsogott, mindenkit lefoglalt egyszerre. Én mosolyogtam és bólogattam, néha felvetettem egy témát, amiről újabb órákat beszélt Care. Meglepő módon Elizabeth ilyen téren teljesen eltért a lányától. Ő is inkább a Swan technikát részesítette előnyben. Mosolygott bólogatott, egy-két töltelékszót odabiggyesztett a beszélgetés sarkába.
Egyetlen dolog, ami kicsit meglepett az Charlie és Liz viselkedése volt. A tekintetük sokszor összefonódott, ha nem sok időre, mégis igen bensőséges pillanatok voltak ezek. A nyakamat tenném rá, hogy Charlie az asztal alatt végig fogta Elizabeth kezét. Nos igen… A szerelem vak. Charlie eredetileg rendőr akart lenni, Nagyapa terelte abba az irányba, aztán végül a vendéglátóipart választotta. Erre negyvenen túl beleszeret egy rendőrnőbe.
Caroline ugrasztott ki gondolataim magas fűrengetegéből.
– Bella! Hahó! Föld hívja Bellát! – csettintgetett az orrom előtt, mire megráztam egy kicsit a fejem és rá figyeltem.
– Mit is kérdeztél?
– Nem öltözöl át? Jaj, Bella kérlek, ugye nem mondod, hogy ebben a cuccban akarsz jönni? – Caroline gyászosan mérte végig a melegítőalsómat és a gyűrött pólómat.
– Hová is akarnék menni? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Hát a ma esti nyitó-meccsre! – felelte a szőkeség, mintha egy magától értetődő dolgot közölt volna velem. Éktelen marhának éreztem magamat. Totálisan elfelejtettem, így nem is tudtam semmi programot találni, vagy jó kifogást arra, hogy miért nem tudok elmenni.
– Ne nézz így rám! Kötelező! Gyere menjünk, csak találunk neked valami jó kis göncöt! – vigyorgott Care, és felállt az asztaltól, engem is maga után húzva. Segélykérően pillantottam Charlie-ra, de ő csak vigyorgott a bajsza alatt. Szuper. Alibinek nyoma sincs, kénytelen leszek végigállni a meccset.
Amint fölértünk a szobámba Caroline minden szekrényt átforgatott, és ledobott az ágyamra egy farmernadrágot, és egy sötétzöld pólót, aminek mélyen ki volt vágva a dekoltázsa.
– Öhm, Caroline… biztos vagy te ebben? – kérdeztem kicsit kínosan sandítva a felsőre.
– Tuti sexi leszel benne, ne aggódj! – Csicseregte.
– Pont ettől félek én is – motyogtam az orrom alatt. Na, jó. Legyen neked gyereknap. Átöltöztem az általa választott ruhadarabokba, majd a tükör elé álltam.
– Smink? – kérdezte Caroline.
– Nem! – feleltem azonnal, és elhessegettem a festék gondolatát. Épp elég ez így is, nem kell engem kikenni. Észrevehette, hogy kezd felmenni az agyvizem, mert nem piszkált többet.
– Te nem öltözöl át? – kérdeztem tőle.
– Fölösleges – felelte nemes egyszerűséggel. – A ruhám a csomagtartóban van, és az egész estét pom-pom cuccban fogom végignyomni – rántotta meg a vállát.
– Na, jó menjünk, mielőtt meggondolom magam – indultam lefelé az előtérbe. Caroline elvált tőlem az étkezőnél, elköszönt a sherifftől, amíg én felhúztam a cipőmet. Én is odakiáltottam Charlie-nak és Liznek, majd a kulcsomat és a telefonomat a zsebembe csúsztatva kiléptem az ajtón. Care már a házban megnyomta az ajtózár kinyitását így könnyedén beszállhattam az anyósülésre. Beugrott mellém ő is, majd elhajtottunk az iskola felé. A város legnagyobb focipályája történetesen a sulink tesipályája. Ez van, ha valaki falun lakik.
Mikor megérkeztünk azzal kellett szembesülnöm, hogy itt a város lakói nem olyanok, mint Phoenixben. Mindig minden programon lelkesen részt vesznek. Ez most esett le számomra, mikor nem sikerült parkolóhelyet találnunk a tömött utcákon. Autó, autó hátán, valósággal meg kellett kapaszkodnom. Phoenixben mindenki hazament és a számítógépe előtt töltötte az összes szabadidejét. Az összes közösségi portál tömve volt fiatalokkal, akik nem tudtak mit kezdeni a szabadidejükkel. A sulinknak volt egy „klubbja” egy szervezet, ami folyamatosan azért dolgozott, hogy programokat hozzon létre a diákság számára. A megjelenők száma ezerből körülbelül harminc-negyven fő volt. Sorozatosan kudarcot vallottak ezek a próbálkozások. A gyerekek pedig nem voltak képesek másról beszélni, csak a tévésorozatokról és a számítógépes portálokról és programokról. Kockák gyülekezete. Mindenki süket volt és mindenkitől eltávolodtam. Kivéve egy embert. Michéla. Mila ötödikben jött át a sulinkba és ő volt a legjobb barátnőm sok évig. Aztán mielőtt én ideköltöztem volna elhagyták a szüleivel az államokat. Itt hagyott engem és azt a sok emléket, amit együtt éltünk meg. Én pedig csak néztem az iskola teli folyosóit, ahogy mindenki fölösleges témákról csacsorászik, a pasik a bicepszeiket méregetik, és egyedül maradtam. Senkivel sem tudtam olyan jól kijönni, mint Michélával. Bár nem éppen olyanok voltunk Milával, mint két tojás, ahogy mondani szokták. Mila egy szenvedélyes és csapongó csajszi volt, aki nagyon szerette az életet és mindent, ami körülvette. Rengeteget beszélt és mindenkivel jóban volt. Kivéve persze, akik ujjat húztak vele. Szegénykém sosem kezelte jól a konfliktusokat, de persze nem volt jellemző rá a veszekedés. Ámbár kitűnően ki tudta osztani azokat, akik kritizálták őt, vagy engem. Nem tudom, miért éppen én lettem a legjobb barátnője. Rengeteg időt töltöttünk együtt, beszélgettünk nevetgéltünk, sétáltunk, a strandra sokszor kijártunk homokozni, mint az ötévesek, de nem számított ki nézett meg minket. Két lány játszik a homokban. Ennyi volt egy kívülállónak. Nekem viszont a legszebb élményeimet jelentette.
Gondolataim sűrűjéből az ugrasztott ki, hogy Caroline felhajtott a padkára. Mivel nem találtunk parkolót, Caroline nem lacafacázott felállt a suli gondosan megmunkált pázsitjára. Éppen ellenkezni akartam, hogy azért micsoda dolog ez, de megelőzött.
– A szervezőbizottság elnöke vagyok és a pom-pom csapat vezetője. Ennyi luxus jár – jelentette ki, mire úgy láttam jobb nem vitatkozni. Kiszálltam a kocsiból és felmértem a terepet. Az iskolai pálya körül szép kis embertömeg gyűlt össze, kezeikben sörösüvegek, csajoknál hatalmas nyalókák. A pálya bejárata előtt egy büfé volt a bejáratnál jegypénztár.
– A befolyt összeget a város és a suli fejlesztésére költjük. Neked nem kell fizetned, mert te póttag vagy a csapatban. Csak maradj velem, kérlek, amíg bejutunk. És utána egyetlen feladatod van, amíg én a csajokkal táncolok a pálya szélén, ismerkedni! És hamár ismerkedsz, bulizz is egy kicsit! Jó arcok vannak itt, úgyhogy tuti nem lesz gáz! – Parancsolt és egyben buzdított Caroline.
– Próbálkozom, és köszi – válaszoltam. Csak egyetlen dologban reménykedtem, miközben röntgenként néztem át a tömegen, hogy Edward Cullen itt lesz ma este.
(Alice szemszöge)
– Edward, nincs apelláta, el kell jönnöd! – Bátyám idegesítő makacsságától már a plafonon voltam.
– Nem, Alice. Minek menjek? Hagyjál már a fölösleges programjaiddal! – vitatkozott Edward.
– Miért jó, ha itthon maradsz és századjára is elolvasod a Háború és békét? Itthon poshadsz, amíg Emmett meccsen játszik? Legalább testvéri szeretetből lenne kötelességed elmenni!
– De nekem nincs kedvem most társasághoz. Bella pedig úgysem menne el egy ilyen eseményre.
– Ó, szóval innen fúj a szél! – csaptam le szavaira. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mit fog mondani, de azért hagytam, had mondja végig. – Ha Bella menne, de mi meg nem, akkor meg se lehetne állítani téged.
– Nem erről van szó, tudod te is jól – tért lágyabb vizekre. Ezek szerint pont a közepébe találtam. Bingó!
– Akkor közelítsük meg máshonnan. Egyedül akarsz maradni a házban Tanyaval? – húztam fel egyik szemöldököm. Edward ijedt arckifejezése biztosított róla, hogy ez a legrosszabb lehetőség, amivel szembenézhet.
– Carlisle és Esme biztosan itthon maradnak – kontrázott.
– Rábeszélem őket, hogy jöjjenek – vetettem fel.
– Miért tennél ilyet?
- Hogy emiatt te is elgyere!
– Alice! Indulnunk kéne! – szólt drága Jasperem Edward ajtaja mögül. Nem jött be, de persze mindent tisztán hallott vitánkból.
– Egy perc, annyi még belefér – válaszoltam neki. Hirtelen egy vízió tört elmémbe, a mai estével kapcsolatban. A látomásban Bella egyedül sétálgatott a sörözgető szurkolók között. Egy sötét alakot, aki hátulról kicsit hasonlított bátyámra, halkan megszólított. „Edward?” kérdezte, de aztán gyorsan hátraarcot vágott, mikor a férfi megfordult és persze csalódást okozott Bellának. Nem a bátyám volt. Őt nem találta a tömegben. A sötét forgatagban Bella törékenynek és elveszettnek tűnt, mint aki hánykolódik a hullámok között. A látomás azonban nem engedett további betekintést, véget ért, mintha nem is játszódott volna le a fejemben.
– Biztos, hogy nem jössz? – kérdeztem a kissé megbabonázott állapotban lévő Edwardot, aki persze velem együtt nézte a víziót. Válaszra már nem is méltatott, azonnal letette a könyvet és kiviharzott mellettem, egyenest a garázs felé. Tisztán hallottam az ajtó csapódását, majd azt is mikor a Volvo motorja felbömbölt és kisöpört.
– Naná, hogy jössz! – motyogtam magamban, és mosolyogva fogtam meg a rám váró kicsit értetlen Jasper kezét. Meglepődve figyelte hangulatváltozásomat, átvette az endorfinhullámomat. Egy finom csókot lehelt a számra.
– Gyerekek! Elkések! – reklamált Emmett. Megfogta Rose kezét és kiment a garázsba. A Jeep motorja már járt, mikor mi is odaértünk. Bepattantunk a kocsiba és elindultunk az alkonyatban a városba. A lemenő Nap narancsos sugarai lágyan követték az utunkat, olyan volt, mintha tolnák az autót, hogy gyorsabban haladjunk.
