3.Fejezet

„Egy éjjel megfogadtam, hogy sosem felejtem el. Egy éjjel azt reméltem, Ő sem felejt el soha.”

3. The Smile (A Mosoly)

(Stefan szemszöge)

Mikor először megláttam a parkolóban, az valami felemelő érzés volt. Mikor a lenge szellő felém fújta hajának finom aromáját, vérének édes illatát. Összefutott a nyál a számban, de uraltam a szomjamat. Nem tudott előtörni a mellkasomból, s a gyomrom legmélyebb bugyraiba száműztem. Sok mindenen mentem már keresztül és sikerült megtanulnom egy s mást Elenáról. Ó Elena… Ha tudnád, milyen régóta figyellek. Ha tudnád, valószínűleg sikító frász kerülgetne, és úgy rohannál el a közelemből, mint valami űzött vad. De te nem ismersz engem, te nem rohansz el tőlem. Te nem ismerhetsz meg engem, te nem tudhatod az én kis titkomat. Túl veszélyes tudnod a létezésemről, túl veszélyes értened a dolgok lényegét.

Hogy tartsam meg a titkom, ha minden porcikám azt kívánja, bárcsak tudnád? Hogy legyek így néma csodálód, ha minden pillanatban meg akarlak ismerni? Látni akarom, ahogy a szép ívű szemöldököd felvonod egy kérdésnél. Látni akarom, azt mikor cseresznyeszínű szád mozog, miközben mondasz valamit. Hallani akarom azt a szimfóniát, ami egyidejűleg hagyja el a szád a hangokkal. Ahogy édesen szállnak a szavak a levegőben, s ahogy a világ befogadja ezt a csodát.

Egy pillanatra elképzeltem hosszú szoknyával, fűzővel a dereka körül, ahogy a tenyeremmel végigsimítok karcsú testén. Az anyag halk súrlódása, amit csak én hallok. Az ujjam pulzáló forróságát, ahogy a vér átmelegszik bennem erre az érintésre. A halk sóhajt, ami elhagyja ajkaimat, mintha csak egy madár szállt volna el, olyan csöndben. A kezem fölfelé halad a fűző érdes anyagán, az ujjaim pedig már barna hajadat súrolják.

Nem! Ez már egy emlék egy másik korból. Egy soha meg nem született szerelem, mely azelőtt meghalt, mielőtt esélye lett volna az életre. Damon megölte a szerelmet és megölt engem is. Az pedig már évtizedek óta nem vígasztal, hogy az övé is semmivé lett. Nem, ez nekem már nem számít. A vámpírrá válásom után pár évig boldogított a tudat, hogy Damon ugyanúgy szenved, mint én, de ez már nem jelent semmit. Katherine halott, és egyikünké se lett.

Azonban nem hagyhatom, hogy a Katherine-nel közös emlékek egy másik életből összefolyjanak az Elenáról alkotott képeimről. Tulajdonképpen még nem ismerem, de sok mindent tudok róla. Ezek alapján meg akarom ismerni, hogy vele lehessek. Hogy egyszer közvetlen nekem szánja a mondandóját. Hogy egyszer csak rám figyeljen, senki másra. Hogy egyszer csak engem szeressen, senki mást.

Uhh, mit is képzeltem?! Én és Elena? Ki van zárva. Elena nem lenne képes szeretni egy szörnyeteget. Én pedig nem lennék képes titkolózni előtte. És ha mégis, mit gondoltam mi lesz? Járunk, aztán összeházasodunk, lesz három gyerekünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Oh, sajnálom, de ez nem fog összejönni. Több buktatója is van. Az egyik, hogy Elena, amint megtudja az igazat, tíz méteres körzetben messzire elkerül. A másik, hogy én sosem halok meg. Elena pedig nem akar szörnyeteg lenni. Ebben biztos vagyok. Elenának több esze van annál, hogy elfecsérelje az életét. Ő többre hivatott, mint elkárhozni tizenhét évesen.

– Stefan Salvatore – hallottam Mr. Leistinger hangját, ahogy engem szólított, ezzel kirántva a gondolataim közül.

– Megtisztelne minket a lélekjelenlétével? Köszönöm – szólt rám a tanár, hogy kicsit kevesebbet álmodozzam. Aztán folytatta az órát, mintha mi sem történt volna. Igaza volt, el kellett terelnem a gondolataimat Elenáról, különben hatalmasat koppantam volna. Túl sok reményt fűztem volna hozzá, olyan dolgokat, amikről tudom, hogy sohasem lehetnek valósak. Elena túl jó hozzám, és ezt az elején tudnom kell. Tudom is.

Mikor kicsöngettek nyugodtan álltam fel a székből, majd könnyedén navigáltam az iskolában. Ez az egyik előnye annak, ha vámpírmemóriával rendelkezel. Nem kell ötpercenként az órarendet nézni, elég egyszer rápillantani és örökre megjegyezheted. Ugyanez a helyzet az iskolatérképpel. Sokkal könnyebb így.

Pár tankönyvet és felesleges cuccot bepakoltam a szekrénybe, majd könnyített táskával a vállamon mentem át az épület túloldalába történelem órára. A folyosón sok ember volt, aki nagyon megnézett és volt egy-kettő, akiknek különösebben fel sem tűntem. Ezeknek örültem jobban, kivéve mikor Elenával találtam magam szemben. Figyeltem a lépteit, a keze ívét, ahogy a tankönyveit fogta, az ajkai mozgását, miközben Bonnie-val beszélgetett. Egyszerűen mesés volt. Finoman megráztam a fejem, hogy elterelődjenek a gondolataim és tiszta fejjel tudjak esetleg köszönni neki. De miért köszönnék neki? Nem is ismerem… mármint elméletileg. Viszont szívesen megismerném gyakorlatban is.

Előttem mentek be a terembe és az ajtónál még mindig lehetett érezni édes vérének és gyümölcsös parfümének az illatát. Egyszerűen megbabonázva éreztem magam, ahogy az aromák az orromban kavarogtak. Nem állhattam azonban órákig az ajtóban, ezért bementem a terembe és választottam egy helyet Elena mögött nem túlságosan távol, de nem is túl közel. Tökéletesen láttam minden mozdulatát és ez békés nyugalommal töltött el.

Hirtelen hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett. Barna szeme csillogott, gyönyörűen ragyogott, mintha egy gyémánt lenne az íriszébe bújtatva. Igéző tekintete mosolygott és a szája is felfelé görbült. Az én szívem már másfél évszázada nem dobog, most mégis megmozdult valami a helyén. Egy apró dobbanás? Nem, nem tudhatom. Csak azt, hogy ezt neki köszönhetem.

Egy srác elment előttünk és a kapcsolat megszakadt. Én hátradőltem kicsit még kábán, kicsit még mámorosan, Elena pedig előrefordult, de láttam, mikor mozdult, hogy a szája tövében bujkáló mosoly egyre szélesedik. Egy futó pillanatig ez engem is mosolygásra késztetett, és egy pacsit adtam magamnak.

Mikor a tanár belépett az egész osztály elcsendesedett, majd megkezdődött a hiper-szuper izgalmas történelem óra. Így jó százötven év után már semmi újdonságot nem tud nekem nyújtani, akárhány diplomája van…

A történelem óra után, amit mellesleg végig Elena bámulásával töltöttem, lustán álltam fel a padból, és valahogy nem akaródzott még elmenni. Vele akartam még lenni legalább egy kicsit. Azonban ha már vállaltam az iskolával járó kötelezettségeket, sajnos teljesítenem is kell azokat.

Elindultam az ajtó felé, közvetlen Elena után. Az ajtóban küszöb előtt megállt és felém fordult, épp hogy nem ütközött belém. Amit nagyon szívesen fogadtam volna. Egyszer már megrészegített közelsége, pont mikor egyébként is pezsgett a vére. Reggel Jeremy és Tyler verekedésénél hős herceget játszottam és szétszedtem a fiúkat. Akkor érintett meg először. Legalábbis akkor tudatában is volt az érintésnek.

– Szia! Elena vagyok – mosolygott rám, én pedig elfelejtettem a nevemet is. Két másodperc fáziskésés után sikerült csak válaszolnom, mivel ideiglenesen kicsapta a biztosítékot gyönyörű megjelenésével, tüneményes hangjával.

– Stefan vagyok – válaszoltam egy szolidabb mosoly kíséretében. Egy pillanatnyi néma csend, mint mikor a filmekben mélyen egymás szemébe néznek, és onnan próbálják kiolvasni, mit gondol róluk a másik. Túl rövid pillanat volt ez.

– Ó, Stefan! Jó, hogy megvagy végre! – jött az ajtóba egy szőke, Caroline nevű idegen. – Én vagyok az Üdvözlőbizottság vezetője és körbe szeretnélek vezetni.

– Ne haragudj… - kezdtem, de tudtommal nem volt szabad tudnom a nevét, így vártam, hogy rávágja. Jól sejtettem, meg is tette.

– Caroline! Caroline Forbes!

– Szóval Caroline, ne haragudj, de már Elena megkérdezte – néztem az említettre, aki még szélesebben mosolygott.

– Oh, hát, oh… - meglepetten pislogott, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy meglóghassunk. Megfogtam Elena kezét, és húzni kezdtem magam után. Visszamosolyogtam Caroline-ra, majd eltűntünk a folyosó tömegében. Sikerült kiültetni Elena arcára, egy elég nehezen levakarható mosolyt, úgyhogy elégedetten lassítottam, mikor már távolodtunk a történelem teremtől.

– Milyen órád lesz? – kérdeztem.

– Matek… elméletileg – motyogta sóhajtva. Aztán vállat vont és rám nézett. – Neked?

– Spanyol – feleltem és lenéztem a kezünkre, amik még mindig egymásba fonódtak. Elena is rájuk nézett, aztán pirulva elkapta a kezét. Két másodperc után azonban újra összefűzte ujjainkat egy bátorító mosollyal fűszerezve. Ez volt az a mosoly, amiért reggel felkeltem. Ezt akartam látni. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy tényleg lehetséges, de mégis. És titkon azért imádkoztam, hogy sose történjen meg.

Fakulóban volt a mosoly, mikor elértük a matematika termet.

– Sok szerencsét – mondtam neki, majd elengedtem a kezét.

– Neked is – kiáltott utánam, mikor sarkon fordultam, hogy két folyosóval arrébb menjek a spanyol teremhez.

Könnyen megtaláltam, de az ajtóban megtorpantam. Édes illat szállt a levegőben, túlságosan édes is. Ismerős volt, tudtam mihez tartozik. Mégis, mintha falba ütköztem volna, nem tudtam tovább menni.

– Hé, haver! – lökte meg a vállam hátulról egy srác, mire beléptem a terembe. A szemem végigjárt a padok közt, s hamar kiszúrtam az illat forrását. Illetve forrásait. A terem legvégében két fiú ült egymás mellett egy-egy padban. Az egyik magas volt, széles vállú, fekete hajú és fehér szerelésben ült. A másik barna hajú, de valahogy olyan furcsa árnyalata volt. Talán rezes, vagy bronz? Nem is tudom. Ő alacsonyabb volt, kevésbé izmos, nem volt olyan széles válla, mint a fekete hajúnak. Ő hétköznapibb ruhákban volt farmer, ing, nem mutatós darabok. Mikor beléptem a teremben mindkettőjük figyelme rám terelődött. Az enyém is rájuk. Vámpírok.

Ui.: Komikat kérek szépen! (L)