8.Fejezet

„Volt valamim, amit titokban kellett tartanom. Egy olyan erőt szorongattam a kezemben, ami, ha rossz kezekbe kerül, végzetes lehet. Nem szabad senkinek sem megtudnia, hogy ilyesmi akár létezik is. Nekem sem lett volna szabad tudnom róla.”

8. Dear Diary! (Kedves Naplóm!)

(Elena szemszöge)

"Épp hátra akartam fordulni és a képébe vágni a párnámat, mikor egy ismerős hang szólított a nevemen…

- Elena! Mi történt veled? – kérdezte Bonnie, miközben odajött hozzám. Meglepődtem, én komolyan nem számítottam rá, hogy eljön hozzám, bár azután a furcsa telefonbeszélgetés után lett volna rá oka. Nem fordultam meg és még mindig csak hajszál választott el, attól, hogy a fejéhez vágjam a párnát. Bonnie, most mit csináljak veled?

Nem hazudhatok a legjobb barátnőmnek! De nem is akaródzott elmondani az igazat, valahogy még nem készültem fel rá. Nem emésztettem meg eléggé a dolgokat, ez még kicsit sok volt. A sikolyok épp úgy ott csöngtek még a fülemben, ahogy a fájdalmat szórták a nyakamba, mint a varjú felsőbbrendű károgása, amikor kikergetett a temetőből. Nem értettem miért, vagy hogyan, de éreztem, hogy a varjúnak és a romnak köze van egymáshoz. Nem tudtam, hogy ez honnan jött, hatodik érzék, vagy szimplán az őrület első jele. Akárhogyis, féltem elmondani Bonnie-nak az igazat. De nem akartam hazudni se… Talán a féligazság a megoldás, az még nem hazugság.

– Elena! – barátnőm hangja már egész közelről csengett, ijedten fordultam a takaró felé. Beleharaptam a párnám csücskébe, hogy nehogy újra utat törhessek a végeláthatatlan könnyfolyamok. Felszínesen lélegeztem és imádkoztam, hogy ne sírjam el magamat. Ha egyszer belekezdek… nem tudom, mikor hagyom abba.

Bonnie leült mellém az ágyra és átölelt. Ez meglepett, de kifejezetten jól esett. Nem kérdezősködött, nem faggatózott, csak a jelenlétével próbált nyugtatni. Egyelőre. Mikor kicsit összébb tudtam kaparni magamat és nem éreztem magam úgy, mint egy porcelán, amit darabokra tört az elefánt, eleresztettem a párnát, ami eddig a fogaim rabja volt. Finoman megfordultam, úgy, hogy közben nem bontakoztam ki barátnőm öleléséből, sőt még erősebben magamhoz húztam. Nem szóltunk egymáshoz, ami megkönnyítette a helyzetemet, lassanként el tudott tűnni minden árulkodó jel arról, hogy sírtam. Hogy zokogva rohantam haza az erdőből, a temetőből. Érdekes…

A csönd nem volt kínos köztünk, olyan régóta ismertük egymást, hogy beszéd nélkül is élveztük a másik társaságát. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy van egy ilyen hiper-szuper barátnőm, aki tényleg minden titkomat tudja és tényleg így fogad el, amilyen vagyok. A hülyeségeimmel, a Stefan ügyeimmel stb. Bár Bonnie még nem tud a Stefan ügyeimről, mégis éreztem, hogy szívesen segít bennük.

A lényegről azonban megint elkalandoztam. Ismételten hálás lehetek Bonnie-nak, mert ilyen jó barátnőm. Bonnie Bennett! Esküszöm, hogy viszonzom a jóságodat, ami mind felém irányul, viszonzom a legdrágább kincsedet, a barátságodat. Köszönöm, hogy elfogadsz, köszönöm, hogy szeretsz, köszönöm, hogy csöndben is tudsz szeretni! Esküszöm!

Végül én törtem meg a békés csendet körül belül, tíz perc hallgatás után.

– Köszönöm – suttogtam a fülébe.

– Szívesen – válaszolta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Még pár percig némán ültünk, aztán szinte egyszerre váltunk el egymástól. Kezdtem bedilizni és olyanokra gondolni, mint telepátia, rokon lelkek, összekapcsolódott elmék, testvér lelkek. Ez persze, mind butaság.

Azon az éjjelen Bonnie nálam aludt. Nem akarom elmesélni minden apró részletet, annyira nem volt érdekes. Igazából beszélgettünk, de nem mondtam el, hogy valójában mi történt a temető melletti romoknál. Nem mertem beszélni a félelmeimről, a falakról, a sikolyokról, a fájdalomról, az alvásról, egyeltalán semmiről. Nem, ez így nem igaz. De szerettem volna száműzni a fejemből a szörnyű hátsó gondolatokat is, amelyek még mindig a délután eseményein rágódtak. Nem akartam mást, csak egy kicsit felejteni. Kivéve egyvalamit, illetve egyvalakit. Stefan Salvatore sátrat vert a fejemben és mindig ott lapult a gondolataim között. Hiányzott, de közben mégsem. Nem akartam olyan olcsón adni a bőröm, mint egy utcai ringyó, ezzel szemben szívesen ráugrottam volna és olyan hévvel csókoltam volna meg, mint még soha senkit. Mert még nem éreztem ilyet, soha senki iránt sem. Valahol elásva bennem, valahol nagyon mélyen tudtam, hogy Ő az igazi. Első látásra lehet szerelem? Áhh, csak a mesében. És tényleg. Csak a mesében. Hiszen én hol vagyok? Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy egy tündérmese kellős közepén, miközben a toronyba zárva várom, hogy eljöjjön értem a barna hercegem. Tudtam, hogy holnap találkozom vele és, hogy ma már biztosan nem ugrik át semmiért, de mégis reménykedtem benne, hogy eljön. Leáll az ablakom alá, mire én kihajolok, és suttogni kezdek: Óh, Rómeó! Miért vagy, te Rómeó?

Szép is lenne. Támadnak a Kapulettek meg a Montaguk. Még jó, hogy Mystic Forksban lakom, nem pedig Veronában, vagy valami ilyen helyen. Na, mind egy.

Szóval Bonnie-val mindenféléről beszéltünk, csak a romokról és a legrosszabb rémálmaimról nem. Említést tettem nekem még a varjúról is, de sokkal inkább elterelt minket a látnoki képessége és titkai. Kiderült, hogy beszélgetett a nagymamájával, aki szerint Bonnie valamiféle különleges boszi. Oké… ez elsőre nekem is magas volt, mármint kicsit sok, de ha belegondolunk, akár az is lehet. Nem tudom, hogy igaz-e, vagy, hogy mit gondoljak róla. Bonnie-t nem fogják máglyára vetni, vagy vízbe fojtani remélhetőleg, szóval tőlem lehet akár boszi is. Először azt hittem csak ugrat, de aztán egyre több minden logikusnak tűnő mentséget hozott fel és meggyőzött… valamennyire. Nem látnok, nem is médium, boszi. Oké, legyen, ő attól még ugyanolyan Bonnie lesz, mint két évvel ezelőtt. Igaz?

Elsőre meglepődtem, de később minden kétségem eloszlott a látogatását illetően. Kifejezetten örültem az este végén, hogy nem egyedül kellett végigrágnom magamat az estén. Beszélgettünk, főzőcskéztünk, ettünk, beszélgettünk. Nagyon jól esett. Aztán Bonnie úgy döntött, hogy itt alszik nálunk, szóval a naplóírás egyre és egyre csak tolódott. Most már megfürödtünk, fogat mostunk, lefeküdtünk. Nem akartam, legjobb barátnő ide, vagy oda, Bonnie előtt írni a naplómat. Ez magánszféra és biztos megértené, de nem tudnám úgy kiönteni ide a lelkem, mintha egyedül lennék. Hazudni pedig nem akarok, szóval éjjelre maradt az írás. Itt ülök az íróasztalnál, közben barátnőm nyugodtan szuszog az ágyban. Teljesen nyugodt környezet és nyugodt minden… kivéve engem. Belül még mindig szurkálnak a kérdések és a válaszok puha páncélját még nem találtam meg. Idővel remélhetőleg meg lesz az is, de most még tűrök. Mást nagyon úgysem tehetek, hacsak nem akarok agyturkászhoz kerülni, vagy, ami még rosszabb diliházba. Mondjuk, szívesen eltöltenék egy két napot Stefan házában... Stefan-kúra, ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy segítene minden bajomat megoldani! Sőt, talán még többet is…

Hűha, ez kezd elmenni elég perverz irányba, szóval most gyorsan behúzunk egy satuféket és más irányba tereljük a gondolataimat. Komolyan nem értem magamat. Azt se tudom, hol lakik, de már odaköltöznék hozzá. Nem vagyok normális! Vagy komoly agyi problémáim vannak, vagy Stefan Salvatore nagyon-nagyon mély hatással volt rám az első napon. Azt hiszem belekarcolta a nevét a fejembe, méghozzá úgy, hogy sehogyan sem tudom kitörölni. Nem mintha annyira ki akarnám… de a biztonság kedvéért sosem árt tudni, hol vannak a határaim.

Azt hiszem visszább kéne szállnom a magas lóról. Stefan kedves, aranyos, okos, jól nevelt, szeretetre méltó, erős, magas, és olyan különleges, hogy egyenesen kirí a többi fiú társaságából. Teljesen más, mint a többiek. Van benne valami megfoghatatlan, amivel engem is megfogott. Oké, lehet, hogy ez most teljesen tök értelmetlen, de már kezdek fáradni én is. Nem a járásával vonta magára a figyelmemet az is biztos. Egyszerűen az egész lénye ilyen különleges, mint egy mágneses mező, aminek az egész iskola a vonzáskörzetébe került. Legalábbis a női diákok legnagyobb része. Az iskola királynője, aki megtalálja a párját a trónra. Ilyen is csak a mesében lehet, de hát, kit érdekel? Velem megtörtént. Az író papírjára kerültem, tehát tartozik nekem ennyivel a drágalátos firkász, hogy talál nekem egy normális párt. Illetve, nem kell normálisnak lennie, csak különlegesnek. Pont olyannak, mint Stefan Salvatore.

Oké, most valami nagyon libás, nagyon nagy hülyeség jutott eszembe. Biztos tudni akarod? Huhh, elmondom. Tudom, hogy olyan, mint egy tizenéves az első szerelménél, de csak véletlenül jutott eszembe. Nagyon jól a hangzik a nevem, kicsit átalakítva: Elena Salvatore. Mhm… =)”

(Stefan szemszöge)

Szeptember 1. 11:04

„Kedves Naplóm!

Tudtam, hogy ez a nap más lesz. Más is lett. Különleges első nap volt ez, és az is marad örökké. Ez a bejegyzés meg fogja változtatni az elkövetkezendő évemet. Nem bánom, ha pozitív a változás. Egyelőre, úgy tűnik, hogy jó irányba haladnak a dolgok. Hazatértem. Ez hatalmas dolog, ha hozzávesszük, hogy körül belül ötven éve nem jártam itt. Azóta Zack él itt, és először érdekesen fogadta a hazatérésemet, belenyugodott a történtekbe. Addig nem zavarja, hogy itt vagyok, amíg nincsenek gyilkosságok. Emberi gyilkosságok legalábbis. Az állatállomány azonban más lapra tartozik.

Furcsa érzések keringtek bennem, mikor négy hónappal ezelőtt hazatértem. Azt hittem ez is csak egy gyors látogatás lesz, csak jövök és megyek, de nem így történt. Táplálkoztam, majd szuperhőst játszottam. Megmentettem egy életet, de nem számítottam rá, hogy ez az emberi élet megváltoztatja az enyémet is. Teljesen a fejetetejére álltak a dolgok, mióta megláttam Elena Gilbertet. A lány tizenhét éves, a Robert E. Lee Gimnázium tanulója, legjobb barátnői Meredith és Bonnie. Bonnie, abból, amit tudok a Bennett boszorkányok leszármazottja. Ő is egy kiváló erejű boszorkány, bár még csak most ízlelgeti a varázserejét és a világot, amibe csöppent. Meredith átlagos ember, bár a szüleivel és rokonaival akadt némi gondom. Elena legjobb fiúbarátja Matthow Donovan, akivel gyerekkori barátok. Az öccsét Jeremy Gilbertnek hívják, tizenöt múlt. A szüleit nem tudtam megmenteni, elsüllyedtek az autóval együtt. Most Mystic Forks temetőjében vannak eltemetve. A Gilbert gyerekeket nagynénjük, Jenna Sommers neveli. Gilberték az alapító családok közé tartoznak, egyenes ági leszármazottai Johnatan Gilbertnek, aki az 1864-es vámpírüldözés szerves tagja volt.

Ezek azonban csak nyers adatok, amiket bárki megszerezhet. Én többet akartam ennél. Tudom, hogy veszélyes mindkettőnk számára, de képtelen vagyok távol maradni tőle. Mikor megláttam, hogy kiköpött mása Katherine-nek, el akartam menni. A világ túloldalán élni, a lehető legtávolabb ettől a lánytól. Mégsem tudtam elszakadni tőle. Magához láncolt és egyre fogyó erővel küzdök a szabadulásért, de minél több idő telik el, annál nehezebb a távozás. Még nagyon szoros kapcsolatban áll Katherine-nel a fejemben, és ez nagyon zavar. Próbálom elkülöníteni őket, hiszen Elena és Katherine a lehető legtöbb dologban különböznek. Ez alól az egyetlen különbség a külső. Még harcolnom kell, hogy ne Katherine vámpírarcát lássam, mikor Elenára nézek. Nem szabad összemosnom az emlékeket. Külön kell választanom a két világot, a múltam nem kísérhet el a jelenben és nem mérgezheti meg a jövőmet. Nem engedem, hogy Pierce és Gilbert eggyé váljon. Nem térhet vissza Katherine az életembe, nem engedem, hogy újra kísértsen. Ami akkor történt, az már megtörtént és nem akarom, hogy megismétlődjön. Nincs két egyforma út, igaz?

Ma, mikor együtt sétáltunk a folyosón, kézen fogva, az egy nagyon ellentmondásos pillanat volt. Az egyik felem el akarta engedni, had szálljon a maga útján nélkülem. Kényelmesebb és kellemesebb egyedül, veszélyek és szörnyek nélkül. Másik énem viszont soha nem akart elválni tőle, össze akarta ragasztani a kezünket, vagy összekötni egy hatalmas kötéllel, ami alól nem lehet szabadulni. Legszívesebben nem mozdultam volna mellőle, elkísértem volna végig az egész napján keresztül. És volt a harmadik út. Az arany középút, amely legszívesebben elengedte volna a kezét, a szekrénysornak dönteni, és egy szüneten át csak csókolni. A száját, a nyakát, az arcát, a dekoltázsát. Megoldottam volna vele minden problémát és levetkőztem volna az összes gátlást két percen belül. Bár nem voltam biztos benne, hogy én mikor és, hogy Elena mikor áll készen rá. Nem akartam elsietni semmit, még ha az én vágyaim már kiütötték a biztosítékot. Csöndben, nyugton várok rá, amíg kell. Nem én irányítok, itt őkörülötte forog a világ. Elena az egész életet jelenti, nem akarom elsietni, vagy rossz pillanatban lecsapni. Ahogy ő készen áll. És tudni fogom, mikor készen áll, ebben biztos voltam. Éreznem kell, mikor kezdenek pattogni közöttünk a szikrák és, mikor jön el a megfelelő pillanat. Tudom, hogy mit akarok, és nem fogok tágítani a cél mellől. Elena, ez most a legfontosabb dolog. Ő a legfontosabb dolog az életemben. Ennek így kell lennie, érzem. És abban is biztos vagyok, hogy Elenát akarom megcsókolni, nem pedig Katherine-t. Nem számít a sekélyes szerelmem Katherine iránt, mikor az Elena iránti vágyódásom tényleg valódi. Nem kényszerít senki, akár el is sétálhatnék. Megtehetném, sőt meg is próbáltam tenni, de nem ment. Nem tudom itt hagyni. Képtelenség.”

Abbahagytam a naplóírást, mert bejött Zack.

– Meddig maradsz? – kérdezte mélyen ülő, kék szemekkel. Színtiszta kíváncsiság áradt belőle, de felfedeztem benne némi haragot is. Egyre nőtt és nőtt ez a feketeség benne, amit nem értettem. Nem csináltam semmit, legalábbis semmi olyat, ami ütközött volna Zack nézeteivel.

– Nem tudom. Miért? – kérdeztem vissza.

– Azt mondtad, hogy nem történik meg. Azt ígérted, hogy nem bántasz senkit! – Már támadó volt a hangja, nem kérdezett, sértett volt. Bár tudtam volna, hogy miről beszél…

- Mi? – kérdeztem vissza. Erre nagy léptekkel odajött az íróasztalomhoz és rádobott egy újságot a naplómra.

„Újabb állattámadás történt a tegnapi nap folyamán. Két túrázó tűnt el a keleti part mentén, közvetlenül a város mellett, de nem tértek vissza többé. Egy az erdővel szomszédos házba érkező férfi hívta a rendőrséget a holttestekhez. Az áldozatokat súlyos vérveszteség érte, a szakértők még nyomoznak az ügyben…”

– Azt hittem, te tényleg más vagy – motyogta, majd kiment a szobából.