5.Fejezet

„Ha fáj, kapaszkodj bele. Szorítsd minél erősebben, hogy még jobban fájjon. Érezd a tüzet a testedben, találd meg a poklot a lelkedben. Mert ez emlékeztet arra, hogy itt járt, hogy létezett, hogy szeretett.”

5. Gold eyes (Aranyló szemek)

(Bella szemszöge)

Az órák viszonylag nyugodt hangulatban keltek, olyanok voltak… mint egy átlagos első napon. Újak, és ismeretlenek, arra várva, hogy teletömhessék a fejünket. Néha hasznos dolgokkal, olykor pedig őrülten felesleges hülyeségekkel. Kit érdekel, hogy a hold mekkora? Úgy sincs itt a földön, hogy megérintsd. Csak fent létezik, egy olyan hely, amit nem tudsz elképzelni. Ötévesen még sajtból van a hold. Tízévesen kezdesz rájönni, hogy a lyukak nem sajtból vannak, hanem rejtélyes kráterek, búvóhelyek, ahová zöld kis UFÓ-k rejtőznek. Tizenöt évesen pedig tudod, hogy se nem sajt, se nem idegen hadiszállás. Csak egy hatalmas sziklatömb, ahová sosem juthatsz el és, amit csak éjszakánként látsz. Sejtelmes, de nem feltétlenül félelmetes. A Hold egy biztos pont az életben, csakúgy, mint a Nap. Mindig feljön, és aztán mindig lemegy. Ez az élet endje.

Megismerkedtem pár lánnyal a társadalomismeret, matek és biológia órán. Akik mellettem ültek, mind kedvesek voltak és könnyen befogadtak. Be kell ismernem, sokkal rosszabbra számítottam. Egy lányt nagyon megkedveltem, ő szólt hozzám először. Caroline volt a neve, és ahogy észrevettem hihetetlen nagy partyarc volt. Annyit tudott beszélni, hogy az iszonyat és körülbelül az összes infót megkaptam tőle az egész iskoláról visszamenőleg három évvel ezelőttig. Caroline igazán szeretett beszélni és ez egy kicsit megnyugtatott. Nekem nem kellett sokat tennem azért, hogy a beszélgetés megmaradjon. Csak szívtam magamba Caroline hangját, mintha levegőt vennék. Jó érzés volt, hogy törődik velem, noha én nem voltam ilyen kedves. Rájöttem, hogy változtatnom kell ezen. Nem lehetek csak a magamé, nem fordulhatok be örökre.

– Ő Edy, náluk mindig van valami jó buli – mutatott egy srácra a folyosón, miközben együtt haladtunk az ebédlő felé. – A buliról jut eszembe! Képzeld, holnap este lesz egy ilyen évnyitó buli szerűség. Minden évben megrendezi egy Luke nevű srác. Az erdő mellett szokott lenni kicsit odébb a temetőtől. Majd megmutatom neked, van ott egy faház meg mittudomén. Tényleg jó buli szokott lenni és tökéletes kapcsolatépítés – mosolygott.

– Hé, Caroline szerintem engem nem látnak ott szívesen – ráncoltam a szemöldökömet.

– Ó, ne hülyéskedj már! Már miért ne látnának szívesen? Ez egy buli. Nem kell rá külön meghívót kérni. Viszont nem ismersz itt rajtam kívül, max. két embert, ezért muszáj eljönnöd. Figyelj! Mi lenne, ha előtte átmennék hozzátok. Segítek kiválasztani valami jó kis, bemutatkozó rucit. El lesznek ájulva tőled, csak egy kicsit lazíts! Együtt felöltözünk, dumálunk, segítünk egymásnak. Nem nagy dráma! Jó móka lesz, majd meglátod!

– Oké – mondtam és még mindig kétségekkel telve haladtam az ebédlő felé.

– Bonnie! – kiáltott fel Caroline mellettem. – Bonnie! Jaj, de örülök, hogy újra látlak!

Egy barna bőrű, fekete hajú normál magasságú lány jött velünk szemben. Az arcán barátságos mosoly ült, így nem féltem tőle.

– Caroline! Rég találkoztunk – nevetett és megölelte a lányt. – Szia, Caroline barátnője – mosolygott rám, mikor elengedte Caroline-t.

– Szia! Az én nevem Bella – mosolyogtam rá kicsit bátortalanul.

– Az enyém Bonnie – fogta meg a kezem és megrázta.

– Gyertek, menjünk! Éhen halok – kezdett el húzni minket Caroline. Az ebédlő már majdnem tele volt, mikor odaértünk. Sorban állás közben sikerült megnéznem az embereket. Voltak asztalok, ahol csak srácok ültek és voltak ahol csak lányok. A fiúk mély hangon beszélgettek, ugratták egymást. A lányok csilingelően nevettek és beszélgettek mindenféléről. Ahogy kivettem általánosságban értelmetlen fecsegés volt, de mindenki élvezte a társaságot. Mosolyogtak bólogattak, nevettek. Vajon én is be tudok illeszkedni ide valaha is?

Elvettem egy tálcát, és kifizettem az almámat és az ásványvizet, amit kértem.

– Te fogyózol? – kérdezte meglepődve Caroline. Értetlenül pislogtam, aztán a tálcám felé biccentett.

– Oh – végre leesett. – Nem, én nem. Csak… egyszerűen nem vagyok éhes.

Vállat vontam, hiszen igazat mondtam, tényleg nem volt kedvem túl sokat enni. Elég izgalom ért már mára, nem tenne jót a gyomromnak, ha teleenném magamat.

– Oké, akkor gyere! – Caroline elindult a legnagyobb és legnépesebb asztal felé, ahol volt még öt hely. – Sziasztok! – mosolygott, majd leült. – Ő itt Bella. Jóarc, és mostantól ő is velünk fog lógni - félem biccentett, de mosolya töretlen maradt, majd kihúzott egy széket maga mellett.

– Sziasztok! – köszöntem halkabban, mint Caroline. Üdvözlő morajlás hajlott végig az asztalnál ülőkön, majd miután mindenki végzett a csodálkozással és a méregetéssel, visszafordult a saját beszélgetéséhez és ebédjéhez. Bonnie ült a másik oldalamra. Megnyugtatott a lány közelsége, bár nem értettem miért.

– Voltam mostanában a nagyinál… Elég érdekes dolgokat mesélt – kezdte Bonnie, miközben egy műanyag villával keresgélt a salátájában.

– Érdekes, mint hátborzongató? Vagy, mint hülyeség? Vagy mint mi? – kérdezte Caroline.

– Érdekes, mint ijesztő egy kicsit, azt hiszem – ráncolta a homlokát Bonnie. – Ti hisztek a boszorkányokban?

– Én a magam részéről nem. Mármint még egyel sem találkoztam az utcán, akinek vasból lenne az orra, amin hatalmas bibircsókok éktelenkednek és hátborzongatóan nevet, meg egy seprűvel a lábai közt közlekedik – nevetett Caroline.

– Nem tudom... talán – mondtam Bonnie-nak. – Te?

– Szerintem a nagyi kicsit kezd öregedni – harapott bele egy salátalevélbe. – Csak, annyira hihetően tudja mesélni. Kiráz tőle a hideg.

– Ilyenek a nagyik – jelentette ki Caroline. – Ráértek ma este? Bemehetnénk a Grillbe, vagy valami.

– Én szabad vagyok mára – mondtam, majd beleharaptam az almámba, amit eddig csak forgattam és már fényesre csiszoltam.

– Szuper! Bonnie?

– Még nem biztos. Lehet, hogy segítek apámnak, és akkor nem tudok menni. Még megcsörgetlek, oké?

– Persze! – vágta rá Caroline.

Egy kicsit leragadtam a boszorkány témánál… miből gondolja Bonnie nagymamája, hogy léteznek? És vajon igaza van? Caroline biztos nem hiszi el, ő túlságosan modern az ilyen ősi és mély dolgokhoz. Egyszer biztosan el szeretnék beszélgetni Bonnie-val erről.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy már csöppet sem érdekelnek a boszorkány problémák. Sokkal inkább az a fajta kábulat uralta a fejemet, ami akkor jött létre, mikor hét tanuló lépett be az ebédlőbe. A bőrük fehér volt, tiszta és tökéletes. Megjelenésük is, mintha egy előre eltervezett jelenet lett volna, olyan mérnöki pontossággal és tökéletességgel lépkedtek a linóleumon. Úgy éreztem, ők mások. Az öltözködésük nem volt kirívó, nem használtak erős színeket. Mégis sugárzott belőlük valamiféle emberfeletti szépség, olyan, amit nem a ruha tett. A márkák ugyan drágák voltak mégis, inkább az arcok ragadták meg a figyelmemet. Mindegyik más és más volt, mégis egyvalamiben egyformák voltak. A tökéletességükben. Illetve… ha jobban megnéztem, láttam, hogy a szemük is ugyanolyan színű. Aranybarna.

Az utolsóként megérkező fiú ragadott meg leginkább. Karcsú volt, nyúlánk teste izmos és erős. Nem éppen olyan keménykötésű, izompacsirtának tűnt, mint az előtte sétáló, fehér szerkós srác. Ő sokkal inkább tűnt annak, bár fekete haja és félszeg mosolya nem erről árulkodott. Kifejezetten… békés volt. Az utolsó fiúnak bronzbarna haja volt, különleges és szépséges. Ajkainak íve tökéletesen húzódott egy komor, felhős mosolyra. Ahhoz képest, hogy még nem tűnt csak tizenhétnek, az arcán lévő kifejezések jóval érettebb és bölcsebb gondolkodást mutattak. Mintha már sokkal, de sokkal több mindent megélt volna, mint én. Valahogy kicsinek tűntem mellette, mintha egy Washington szobor mellé álltam volna. Ő azonban nem volt kemény és hideg, néma és mozdulatlan. Az ő szemei telve voltak élettel és szépséggel nem úgy, mint egy Washingtoné. Az ő mosolya valódi volt, nem pedig kőbe vésett álom.

Figyeltem, ahogy leültek egy asztalhoz, nem túl távol, de éppen hallótávolságon kívül. Valamiféle kábulatba ejtett ez a különös társaság és tudtam, hogy ők mások, mint a többiek. Valahogy kívül kerültek ebből az őrült körforgásból, pedig épp a közepén csücsültek. Kikerültek a vonzáskörből, s mintha ők maguk lettek volna a vonzó erő. Nem tudom, hogy miért, de kicsit talán lenyugodtam, a látványuktól. Egyfajta ősi lelki béke járt át, amit nem értettem. A kezemen egy pillanatra felálltak a pihék, mikor eljöttek mellettem, de az agyam nyugodt lett.

– Ők kik? – kérdeztem Caroline-t. A szöszi felém fordult, majd a titokzatos társaság felé.

– Hm… Ha jók az infóim, akkor ezek a Cullenek – kezdte a beszámolót. – A mackós fekete Emmett, a szőke Rosalie, a fekete csajszi Alice, mellette a szőkésbarnás hapsi Jasper, és a barna pedig Edward. Ők is újak itt, szóval még több tapasztalat nincs, akikkel beszéltek, azokkal kedvesek voltak, de csöndesek és maguknak valók.

– Ezt honnan tudod, ha még csak ez az első napjuk itt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Hát… nem is tudom, nézz csak rájuk. Szuper szexisek, ez oké, de beszélgetnek valakivel a Culleneken kívül? Akihez pedig véletlen hozzászólnak, az az illem miatt muszájból van. Egyébként pedig mindig csöndben maradtak. Ezért gondolom, hogy maguknak valók. – Gesztikulálva jelentette ki Caroline, mintha ez olyan magától értetődő lenne.

– Ühüm – feleltem, de nem nagyon akartam elhinni, amit mondott. – Szerintem őket is meg kéne hívni az évnyitó bulira.

– Nekem jó, te megkérdezed, vagy mehetek én? – kérdezte csillogó tekintettel. Egy pillanatig vacilláltam csak, aztán végül a félénkségem győzött.

– Inkább te – mondtam. – Mégiscsak nekem ez az első napom, hogy venné ki magát, ha egy olyan srác bulijába hívnám meg bármelyiket is, akit nem is ismerek. Az olyan, nem is tudom… furán venné ki magát.

– Persze, igazad van – bólogatott mosolyogva Caroline. – Akkor megyek is!

– Mi? Most? – kerekedtek ki a szemeim.

– Mire várjak? Ha te nem mered, én igen! – Az arca önelégültséget és magabiztosságot tükrözött, kétség kívül tökéletesen biztos volt a dolgában. Egy pillanatig megijedtem, aztán pedig elképzeltem, ahogy félősen totyogva lépegetek egyre közelebb a Cullen asztalhoz, aztán véletlenül megbotlok a lábamba és hasra esek, beverem a fejem az asztalba, elkezd vérezni az orrom és mehetek az iskolaorvoshoz, úgy, hogy meg se kérdeztem, hogy el akarnak-e jönni. Mondhatom, csodás lenne…

Figyeltem a távolból Caroline-t, ahogy az asztalukhoz vonul. Kecses volt és pontosan tette a lábait egymás után. Nem fenyegette az a veszély, hogy hasra esik, és az orvosiban köt ki. Viszonylag gyorsan haladt, mégis nekem óráknak tűnt mire elért a mi asztalunktól az övékéig. Pár, órának tűnő pillanat után megérkezett és megállt az asztaluk előtt. Edward nem tűnt meglepettnek, mikor barátnőm eléjük állt. Nem hallottam, hogy mit mond, csak azt tudtam figyelni, hogy hogyan reagálnak a mondandójára. Az arcok nem voltak meglepettek, se elutasítóak, de nem voltak sem lelkesek, sem vidámak. Edward kezdett beszélni, aztán a mellette ülő fekete hajú lány, Alice. Felváltva mondtak egy-két mondatot, aztán Caroline intett nekik, majd megfordult és elindult vissza az asztalunkhoz. Azt hittem belehalok abba a pár másodpercbe, ami alatt visszaért. Végül sikerült lenyugtatnom magamat, hogy ne rohanjak oda hozzá, és megvártam amíg leül az asztalhoz.

– Na, mi volt? – kérdeztem izgatottan. Honnan ez a nagy lelkesedés? Hűha, Bella! Mi történt veled?

– Semmi, nem jönnek – jelentette ki Caroline. Meglepődtem a nemleges válaszon, de valahogy számítottam rá. Egy részem tudta, hogy ők nem tudnának úgy elvegyülni egy buliban, mint mi, szerencsétlen halandók.

– Oh – csak ennyit tudtam mondani, majd visszafordultam a tálcámhoz. Kicsit szomorkás lett a hangulatom, bár nem tudtam tulajdonképpen miért. Mert kikosaraztak? De hiszen nem is mentem oda, és egyébként is. Én csak… Engem csak vonz a Cullen család. Illetve inkább egy személy a Cullen családból. Belepirultam ebbe a gondolatba, majd behúztam a nyakam gyorsan, hogy senki se lássa.

Éreztem a hátamon egy pontot, de nem értettem miért. Borzongás futott végig a gerincemen, pedig azt sem tudtam, mi miatt. Úgy éreztem, mintha valaki nézne, de nem mertem megfordulni, hogy megtudjam ki az. A karomon látszódtak a pöttyök, ahogy felállt a szőr a bőrömön. Lesöpörtem egy hajszálat a csuklómról, majd megint érezni kezdtem azt a bizonyos pontot a hátam közepén. Bátortalanul hátrapillantottam a vállam felett, mire Edward Cullen szuggeráló tekintetébe ütköztem. Gyorsan visszafordultam és elvörösödtem. Bonnie megbökött, mire nemet intettem a fejemmel és továbbra is lehajtott fejjel nézegettem a műanyag tálca szélét.

Pár percig eltartott, mire sikerült visszanyernem az eredeti fehér színemet, és hátra mertem ismét nézni. Most is a vállam felett, de nem kaptam el rögtön a tekintetemet. Edward még mindig átható pillantással figyelt, most azonban sikerült tartanom magamat. Éreztem, ahogy halványan az arcomba fut a vér, ezzel kissé felmelegítve, de nem fordultam vissza. Egyenesen Edward átható látósugarába néztem, mintha egy láthatatlan buborékban lennénk. Csak Ő és én. Ez azért elég jól hangzott ahhoz képest, hogy egy zsúfolt ebédlő kellős közepén ültünk. Az arany szempár magába szippantott, nem eresztett sehová. Ha akartam volna se tudtam volna elengedni őt, pedig egyes ösztöneim már sikoltva fordultak volna vissza a tálcához. De mi lehet olyan érdekes egy műanyagban, mint egy aranybarna kavargó, átható szempárban? Persze, hogy semmi…

A pirosság nem múlt az arcomról, de szerencsére nem is erősödött fel, így viszonylag nyugodtan tudtam figyelni Edwardot. Ő sem szándékozott elengedni, aminek nagyon örültem, mégis valahol mélyen úgy éreztem futnom kell. Menekülnöm előle, mintha a halált hozhatná rám. Botor gondolatnak tűnt, hiszen egy ilyen tekintet semmiképpen sem lehet szörnyetegé. Csakis pozitív lehet, egy angyal, vagy hasonló mesebeli lény.

Legközelebb azt vettem észre, hogy Edward arca elsötétül. Még mindig állta a tekintetemet, de már sokkal zárkózottabbnak tűnt, mintha egy sötét falat emeltek volna közénk. Nem értettem mi történt, és nem eresztettem el. Éreztem a változást a közöttünk vibráló levegőben is, de nem tudtam megmondani, hogy mi történhetett.

– Gyere, Bella – hallottam Caroline hangját valahonnan a távolból. Az agyam egyik fele tudta, hogy válaszolni kellene, mégsem tudtam elereszteni Edwardot. Látnom kellett, éreznem kellett a megmaradt szikrákat, melyek köztünk születtek.

– Bella! – Caroline megrázott, s kénytelen voltam visszafordulni hozzá. Nehéz volt elengedni Edwardot, mégis muszáj volt. Félelem futott végig az ereimben, de nem értettem mitől. Eddig minden olyan bájos és tökéletes volt, most mi változott meg? Mi történt?

– Megyek – álltam fel, tálcával a kezemben.

– Végre! Azt hittem, te is kezdesz te is holdkóros lenni. Elég kómás voltál, nem is figyeltél rám, pedig szólongattalak párszor. Végülis mindegy, a lényeg, hogy itt vagy a földön, nem szálltál még át a holdra. Láttam, hogy Edwarddal szemeztél, hm… bátor. Én mondjuk, nem ajánlanám neked. A hideg is kiráz tőle. Persze, tudom... szexis meg minden, de megéri? Én olyan pasit akarok, aki nem úgy néz rám, mintha most szabadult volna a sárgaházból. Vagy, mintha be lenne lőve, de most komolyan! – Caroline csak csacsogott mellettem, osztotta a véleményét, mint a cukrot. Alig tudtam figyelni rá, még mindig Edwardon gondolkodtam. Egy másodperc alatt visszazárkózott, mintha már nem is engedne be többé a pillantásába se. Még tartotta a szemkontaktust, de más volt már. Másfajta szikrák pattogtak körülöttünk és nem pozitív irányba változott a dolog. Féltem, ez megmarad, de nem mertem gondolni rá, hogy talán holnap is ez lesz. Ki tudja, még mit hoz a jövő? Én biztosan nem.

Mikor letettük a tálcákat, levettem róla a félig megrágott almámat és a vizemet, majd elindultam a biológiaterem felé. A folyosó nyüzsgött a legtöbben visszaértek már az ebédelésből. A szekrényajtók csapkodása belengte a teret, a diákok beszélgetését meg-megszakította ez a hang. Szokásos „első nap az iskolában” hangulat lengte be az egész épületet, mindenkin látszódott öröm, hogy végre a barátaival lehet és minden arcon ott volt az a bizonyos „vége a nyárnak” búskomor kifejezés is. Kinek, mikor, melyik volt az erősebb. Engem talán az utóbbihoz sorolhatott egy külső szemlélő, pedig nem voltam bánatos. Nem zavart, hogy vége a nyárnak, nem zavart, hogy lekezdődött a tanév. De nem is lehetett látni rajtam a mosolyt, hogy találkozhatok az iskolatársaimmal, osztálytársaimmal, barátaimmal. Nem tudtam mit várjak ettől a tanévtől, és még mindig úgy érzem magam, mint egy bolygó hollandi. Csak keringek és keringek.

Mikor sikerült a bioszteremhez keringenem, beléptem az ajtón és megálltam a tanári pad előtt. Névtábla nem volt kint, így nem tudtam elemezni a nevét, csak csöndesen végignéztem a padsorokon. Szinte minden hely töltve volt már, egyetlen üres szék maradt csupán. Legnagyobb meglepetésemre Edward Cullen mellett kellett helyet foglalnom, de nem tudtam megmozdítani a lábaimat. Földbe gyökereztem, mintha ezer méter mélységig lenyúló szálak kötnének a talajhoz. Vissza akartam fordulni, kimenni a teremből, kimenni az iskolából, beülni a furgonba és olyan messzire hajtani amennyire csak lehetséges. Mégsem tudtam megmozdulni, hiába akartam sikítva menekülni. A másik felem idekötött, hajtotta a kíváncsiság és a vágy, hogy megismerhessem. Hogy ott legyek mellette, hogy halljam a hangját, amire mellesleg nagyon kíváncsi lennék már. Mély, vagy magas? Kellemes és dallamos, vagy keményebb és férfiasabb? Tudni akartam róla mindent, le akartam olvasni a homlokáról az egész életét, mintha hatalmas betűkkel lenne kiírva rá. Tudni akartam, mikor hogyan mozdítja a fejét, milyen ívet ír le a szája, miközben formálja a betűket. Látni akartam a szemét, hogyan omlik a karamell és az arany benne, mikor kavarog, s mikor fagy meg, akár a jég. Érezni akartam az illatát, milyen kölnit használ, vagy milyen tusfürdőt. Tudni akartam minden mozdulatáról, amit tesz és, amit valaha tett. Sőt, arról is, amit még csak tenni akar. De leginkább le szerettem volna ülni mellé, szimplán csak érezni a közelségét, magam mellett tudni, hogy végre lenyugodhasson a szívem, ne verdessen olyan hevesen, mint most, s a lelkemet is béke szállja meg, hogy biztonságban van.

Mély levegőt vettem, majd beletúrtam a hajamba, mintha ezzel le tudnám nyugtatni magamat, aztán elindultam az egyetlen üres hely felé.

Ui.: Komikat kérek! XOXO