2010. augusztus 29., vasárnap

7.Fejezet




„Valami történt. Nem tudom, hogy mi, de érzem, hogy valami megváltozott. A szél máshonnan fúj, a levegő pedig megtelt találgatással. Valami más lett, ebben biztos voltam. Az egyetlen, amit remélni mertem, hogy nem Ővele történt valami. Azt nem éltem volna túl.”

7. I’m not afraid (Nem félek)


(Elena szemszöge)


Szeptember 2. 0:43

„Kedves Naplóm!

Az első nap tényleg más volt. Nem az ijedt kislány voltam, aki elvesztette a szüleit. Nem. Egy erős, sugárzó lélek voltam, bár volt pár alkalom, mikor vissza kellett szippantanom magamat a valóságba. Nem számít, ennyi még belefért. A nap nagy részét azonban nyitott szemmel és nyitott szívvel töltöttem. Ennek volt előnye és hátránya is. Mondom először a rosszat:

Találkoztam ma Mattel. Igazából mosolygott meg rendes volt velem, de valami más volt benne. Ömm… kicsit másképp nézett rám. Tudom, lehet hogy ez most beképzeltnek hangzik, de mintha ÚGY nézett volna rám. Nem nevezném hatodik érzéknek, de szerintem meg tudok különböztetni, egy szerelmes és egy baráti pillantást. De nem. Ez nem szerelmes volt… Inkább, hogy is mondjam? Vágyakozó… talán. Mindegy, a lényeg az, hogy elég fura volt. Tudom, hogy Mattel már kicsi korunk óta együtt vagyunk, és ő a legjobb fiúbarátom, de nem vagyok biztos benne, hogy ennél többet szeretnék. Több okból is. Az első, hogy nem… én igazából nem vagyok szerelmes belé. A második, hogy nem szeretném elrontani a kapcsolatunkat. A harmadik okomat pedig, Stefan Salvatore-nak hívják.

Mondom a nyitottság előnyét:

A nap összes csodálatos részét Stefannal éltem át. (Véletlenül sem Mattel!) Úristen! Mikor óra után pattintotta Caroline-t! Azt hittem, ott olvadok el csak attól, hogy valóban fogja a kezemet, és az én kezemet fogja. Ezzel egy időben pedig egy kétezer wattos vigyort akartam Caroline képébe tolni, hiszen éreztem a győzelmet a mellkasomban. „Én nyertem!” Ezt akartam mondani neki, de a vigyorom talán minden érzésemet elárulta volna. Azonban nem bukhattam le Stefan előtt. Mit is gondolna rólam, ha az első napon ráakaszkodnék?

Eskü, itt az ágyamon tollal és naplóval a kezemben, éreztem, hogy megborzongtam erre a gondolatra. Nem vicc! Asszem, kezdek besokallni…

Visszatérve a mesére… még nincs vége a történetnek. A folyosón az emberek szinte eltűntek. Nem éreztem mást csak boldogságot, és nem tudott senki sem elszakítani minket egymástól. Az iskola, mintha elhalkult volna, pedig mindenki ugyanúgy folytatta a karattyolást, mint eddig. Talán olyan volt, mintha egy vékony szappanbuborékban lettünk volna, csak mi ketten, némi hangszigeteléssel, a buborék pedig érzéseim szerint megtelt eufóriával.

Történt velem más is és azt hiszem, ezt le kell írnom. Nem szeretnék elfelejteni semmit és így, papíron talán valóságosabbnak tűnik az egész, mintha csak a fejemben létezne.

Szóval, kimentem a temetőbe, ahogy szoktam. Anyuék sírjával szemben ültem le a nagy diófa tövébe. Itthon felejtettem a naplómat, ezért nem tudtam azt írni. Inkább rajzolgattam, alaktalan mintákat, betűket. Egyszer csak, csontig hatoló hideg járt át, mintha a tél közepén ültem volna ki egy szál hálóingben. Nem esett az eső, nem volt semmi csapadék, de egyik pillanatról a másikra borzasztóan fázni kezdtem. Vacogott a fogam és hónapok óta először, féltem. Fogalmam sem volt, hogy mitől, hiszen nem láttam semmit, de a rossz érzések ott cikáztak a fejem fölött. Eddig sosem történt ilyen velem, sem a temetőben, sem máshol.

Aztán hirtelen egy varjú szállt el előttem egy fekete villám volt, de hangos károgása miatt sikerült felismernem. Nagyon megijedtem tőle, rögtön felpattantam. Fogtam a táskám, és berohantam az erdőbe. Az erdő mindig is segített lenyugodni, ez volt az a hely, ahol le tudtam kicsit csillapodni. Ismerősek voltak a fák, ismerős volt a porhanyós talaj is. Nem mertem hátranézni és a hidegség kezdett enyhülni, így még beljebb futottam az erdőben. Aztán egy idő után már nem éreztem a fagyot, nem hallottam semmit saját levegővételemen kívül. Kapkodtam az oxigén után, s megálltam, mert már szúrt az oldalam. Mikor sikerült kicsit összeszednem magam, körbenéztem, hogy mennyire mentem távol a temetőtől.

Eléggé elkalandoztam, de nem tévedtem el. Ismertem ezt a helyet még régről. Apu sokszor hozott ide ki, kiskoromban. De már öt éve nem jártam erre. Egy romos régi épület volt, ami régen talán egy sírkamra, vagy templom lehetett. A romok nagy részét megőrizte az idő, de volt olyan, amit szinte teljesen benőtt a gaz. Egy téglalap alakú kőfal vett körül. Legalábbis régen fal állt ott, most azonban fél méteres, néhol kicsit több, néhol kevesebb a kőfal. Régen tényleg szép lehetett, mára azonban csak egy szürke rom maradt belőle.

Leültem a kőfal tövébe, és megvártam, amíg egy kicsit lenyugszom. Nem értettem, mi történik velem. Azt sem, hogy mi történt a temetőben. Ráhajtottam a fejemet, felhúzott lábaimra, úgy gondolkodtam, összegömbölyödve. Zavartak a kérdések, és körbejárt egy láthatatlan erő, amit nem értettem. A varjú hangja még mindig ott csengett a fülemben, a félelem pedig még nem múlt el teljesen. Nem tudott elpárologni jeges vénáimból, pedig legszívesebben száműztem volna, még az emlékezetemből is. A jeges levegő már nem járta át a testemet, mégis úgy éreztem, nyomott hagyott bennem, mint egy erős karcolás. Csöndben vártam, hogy elmúljon ez a kétes érzés. A sírás nem kerülgetett, valamiért ez más volt. Egyik részről nem engedtem meg magamnak, hogy ismét vizes cseppek áztassák a pólómat, túl sok ruhámon maradt rajta ez a sós védjegy.

Csöndben gondolkodtam és hallgattam az erdő békés zajait, amíg el nem nyomott az álom. Megtette a hatását az éjféli naplóírás, szükségem volt alvásra.

***

Mikor felébredtem, már sötét volt az erdő. A lemenő Nap sugarai éppen csak beszűrődtek, de halvány ragyogásával mégsem sikerült fénnyel megtöltenie az erdőt. Az első gondolatom az volt, hogy fázom. Nem ugyanaz a bizsergés volt, mint, amit délután éltem át, ez normális volt. Egyre hűlt az idő, én pedig pólóban és egy bőrdzsekiben feszítettem. Ráadásul az alvástól lelassul a vérkeringés és szükségem lenne mozgásra, hogy újra felmelegedjek. Elhatároztam, hogy hazafelé veszem az irányt, különben jégkocka lesz belőlem két órán belül. Alvás közben nem mozdultam, ezért igencsak elgémberedtem. Fájt a nyakam és a derekam, a lábamon pedig „hangyák rohangáltak.” Elzsibbadt combom sürgette az indulást. Megtámaszkodtam a mögöttem lévő kőben, mire az elkezdett vörösesen izzani. Ezzel egy időben, sikolyok rengették meg az erdőt, férfi kínok és éles női jajkiáltások zengték be a teret. Mintha száz év fájdalma szakadt volna egyszerre rám.

Azonnal elkaptam a kezemet és ijedten pislogtam a kőre. Egy pillanatig méregettem az immár csöndes romot, aztán fogtam a táskám és elindultam hazafelé. Ki az erdőből, minél messzebb ettől a rémálomtól. A Nap bágyadt sugarai egyre halványultak, ijesztőnek tűnt egyedül bóklászni a sötét erdőben, ezért gyorsítottam a lépteimen. Szeltem a métereket és nyugtattam magamat, hogy nem lehet semmi baj. Csak képzelődtem, vagy csak álmodtam. Aztán hirtelen ág reccsenését hallottam magam mögül, mire azonnal futásnak eredtem. A csattanással egy varjú károgása párosult, amitől még inkább a frász kerülgetett. Mintha kergetnének, úgy szaladtam, pedig tudtam, hogy a varjú már régen elrepült. Egyszer el is estem a nagy sietségben, a lábamat egy kicsit felhorzsoltam, de nem történt semmi különösebb baj. Mikor kiértem az erdőből békés nyugalom szállt meg, habár még közel sem volt a cél. Haza akartam jutni, amilyen gyorsan csak lehetett.

A temetőben könnyedén manővereztem a nehéz sírkövek közt, most már valóban harcolnom kellett, hogy ne kezdjek végeláthatatlan könnyáradatba. A varjú jellegzetes károgása ismét felhangzott, éreztem a hátam mögött vaskos szárnyainak suhogását. A hangja kemény volt és tiszteletet parancsoló, nem is értettem miért. Féltem tőle.

Egészen a fahídig követett a madár, a lábam alatt kopogott és nyikorgott a régi fa. A folyó békés volt, viszonylag lassan folyt medrében. Nyugodtan tört utat magának a medrében, nem zavarta semmi. Engem viszont annál inkább. Az érzések felkavartak a félelem és az adrenalin egyszerre cikázott a véremben. Nem tudtam melyik vette át az irányítást, mégis éreztem, hogy egyre gyorsabban futok. Messze akartam kerülni a temetőtől, annyira távol a varjútól, amennyire csak lehetett.

Nem telt bele tíz percbe, mire hazaértem. Ijedten kaparásztam a táskámban, kerestem a kulcsot. Szerencsére nem volt a túloldalon Jenna kulcsa, így könnyen ki tudtam nyitni az ajtót. Becsuktam magam mögött, majd bezártam. Még mindig gyorsan kapkodtam a levegőt, de nem érdekelt. Féltem, de nem akartam elmondani Jennának semmit.

– Megjöttem! – kiáltottam be a konyhába, majd felrohantam a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Végre felértem az emeletre, és megkönnyebbülten suhantam be a szobámba. Becsuktam az ajtót, és a tövébe csúsztam. Nekitámasztottam a fejem a fehér fának, és még mindig sokkos állapotban túrtam a hajamba. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy levegyem a kabátomat, vagy a cipőmet. Az adrenalin még mindig pezsgett bennem, mintha egy időzített bomba lenne.

Pár perc múlva őrülten kezdtem kotorászni a táskámban. Hamar megtaláltam a telefonomat, majd megkerestem a névjegyzékben Bonnie számát. Megnyomtam a hívás gombot, és számoltam a csöngéseket. Az ötödik után kezdtem kétségbe esni, de a hetedikre felvette.

– Halló! – szólt a vonal túloldaláról barátnőm. Hangja egyenletes volt és tiszta, nem rontotta el a mobil recsegése. Elbizonytalanodtam. Muszáj nekem belerángatnom legjobb barátnőmet, ebbe az egészbe? Lehet, hogy csak álmodtam. – Halló! Elena ott vagy? Halló!

Bonnie most már nem nyugodt, hanem ijedt hangja szállt a szobában és bele kellett harapnom a számba, hogy ne sírjam el magamat.

– Elena! Válaszolj azonnal! Mi történt?

– Szia Bonnie! – mondtam rekedt hangon. A könnyeim már a szememet szúrták éreztem, hogy nem tart sokáig, míg legyőzik az önuralmam apró darabkáit.

– Elena! Végre! – fújta ki a levegőt Bonnie. - Mi történt?

– Én… én… semmi, igazán – a hazugság most nem volt más csak gyenge árnyalat. Nem sikerült meggyőznöm, ebben biztos voltam.

– Elena Gilbert! Nem hiszek neked! Mond el, kérlek!

– Bonnie… én, nem hiszem, hogy…

- Elena! – szólt közbe barátnőm. – Érzem, hogy valami baj van! Látnok vagyok, nem emlékszel?

– De… figyelj! Holnap elmondom a suliban! Most nagyon fáradt vagyok, lefekszem aludni. Majd beszélünk! – Nem is vártam meg a válaszát, megszakítottam a hívást. Visszadobtam a telefont a táskámba, aztán lerúgtam a cipőmet, majd levettem a kabátomat. Felálltam az ajtó mellől, letettem a táskámat az íróasztal mellé. Levettem a karkötőmet és az éjjeli szekrényre raktam, de megakadt a tekintetem valamin. Egy régi képen, ami még egy évvel ezelőtt készült. Kint voltunk a parkban, Anya, Apa, Jeremy és én. Egy közös képbe sikerült belerángatni Jeremy-t is, bár nagyon kelletlen a mosolya még mindig. Anya barna haja lágya omlott a vállára, puha hullámokban. Mélyzöld pólója tiszta volt és szinte éreztem az illatát még mindig. Apu világoskék pólóban volt, ami tökéletesen kiemelte kék szemét. Az ő arcán sugárzó, apai mosoly ült, ráncai kinyúltak, és szinte letagadhatott volna akár öt évet is. Boldogan mosolygott, igazi, büszke apaként. Jeremy zöldes barna pólója kinyúlt és kicsit koszos is volt, de tökéletesen illett hozzá. Ő sosem volt olyan tiszta, mint anya, az ő szépségét nem árnyékolhatta be egyetlen fűfolt sem. Jer barna haja a szemébe lógott, s kezeit karba tette. Az én arcom olyan volt, amilyen mindig is szokott lenni. Illetve, amilyen volt egykoron. Én is mosolyogtam bájosan, és tökéletesen, ahogy egy suli királynőnek illik. Nekem egyetlen ránc sem virított az arcomon, ellentétben Apuval. Tiszta voltam és boldog, olyan, amilyennek most is kéne lennem. A dolgok azonban sokat változtak és nem tudok többé olyan békés életet élni, mint eddig. Nincsenek itt anyuék, hogy segítsenek, nem tudom egyedül letakarítani a dolgokat. Egyenlőre. De szükségem van még egy kis időre, és akkor minden rendeződik az én fejemben is. Nem akarom drogokkal mámoros, alternatív valóságba ringatni magamat, meg kell küzdenem a valóság fájdalmaival. Ha hazudok saját magamnak, attól csak sokkal rosszabb lesz, mikor valóban fel kell ébrednem. Akkor döbbennék rá, hogy hoppá, nincsenek itt anyuék, hogy segítsenek. A problémákat egyedül kell megoldanom, mert senki nem nyújt segítő jobbot. Ezen egyedül kell átmennem és sajnos Jenna túl kevés, ahhoz hogy pótolni tudja a veszteséget. Szeretem a nagynénémet, de nem tudja helyettesíteni az elveszett szüleimet.

Nem tudtam magamban tartani a régóta kikívánkozó könnycseppeket, erős folyamként törtek utat maguknak. Kezemben a fotóval dőltem le az ágyra, bár tudtam, hogy alvásról szó sincs. Az éjjeli szekrényemen lévő óra negyed hetet mutatott, így a Bonnie-nak mondott kifogásom is elég gyenge volt. Holnap muszáj elmondanom neki. El is fogom. Most azonban össze kell szednem magamat, hogy a sokk és a félelem párosulva anyuék emlékével és a gyász fájdalmával, ne tudjon leteperni. Talpon kell maradnom, küzdenem kell, különben nem élhetem túl ezt a világot. Szükségem van az erőre, de néha a gyönge pillanatok is sokat számítanak. Nincs olyan, hogy valaki csak erős legyen. Kell lennie halványabb részének is, amelyet nem szívesen mutogat, ugyanakkor, mint a többi embernek, neki is ott van a lelke mélyén.

A párnámba temettem az arcomat, a könnyeim pedig megállíthatatlanul hullottak, akár a csillagok az égről. Úgy éreztem, hogy ha még egy óráig sírok, nem marad egyetlen csillag sem az égen. Akkor, hogy lennék meg fény nélkül? A félelem azonban sovány vigasz volt, nem tudta elcsitítani a lelkemben tüzelő fájdalmat, amitől a könnyek hullottak. Kikapcsoltam az agyamat, csöndben vártam, míg az utolsó csepp is lefolyik a párnára. Ha jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egy fél óra múlva is ugyanolyan hevességgel ömlenek a sós cseppek, mint az első percben.

Az egyetlen dolog, amire felfigyeltem ezen kívül, hogy valaki csönget. Rátenyerelt a gombra és nem akarja elengedni. Morogva fordultam az ablakom felé, de nem kászálódtam ki az ágyból. A mellkasom és a szám elé fogtam az egyik párnát, átöleltem, mintha vigaszt tudna nyújtani. A tollakkal teli textília azonban nem változott szőke, akarom mondani barna herceggé.

Jenna kinyitotta az ajtót, majd hallottam, hogy valaki felfelé halad a lépcsőn. Reméltem, hogy Jeremy egyik haverja jött át és senki nem akar engem látni. Természetesen nem volt ilyen szerencsém, hozzám nyitott be az a valaki, méghozzá kopogás nélkül. Épp hátra akartam fordulni és a képébe vágni a párnámat, mikor egy ismerős hang szólított a nevemen…”

Letettem a tollat és ránéztem az órára, ami most már 01:23-at mutatott. A számlap világoszölden világított, halvány fénnyel borította be az ágyam környékét. Ez a fény szinte elveszett, ugyanis másik oldalon még fel volt kapcsolva a kislámpám. Az éjjeli szekrényemen volt egy pohár víz, belekortyoltam, majd újra felvettem a tollat, hogy folytassam a naplóm írását.



2010. augusztus 25., szerda

6.Fejezet




„Ne azt keresd, ami az orrod előtt van. Nézz az égre, s akard elérni a csillagokat. Próbálkozz a lehetetlennel, álmodj nagyot! Muszáj néha elérhetetlen célokat kergetni, különben sose tanulunk a hibáinkból. Szükségünk van a lehetetlenség átláthatatlan sűrűjére, hogy végül sikerüljön tisztán nézni a jövő elé.”


6.Biology (Biológia)


(Edward szemszöge)


A fejemben egyetlen arc járt, s nem tudtam szabadulni tőle. Hiába próbáltam a kecses nyalábokat eltűntetni a fejem körül, azok mégis vissza-visszatértek. Megteltek a gondolataim Bella arcával, s szinte minden pillanatban csak rá tudtam gondolni. Tompán érzékeltem, mikor szállingóztak be a terembe a diákok, s gondolataik árnyékként követték őket.

Bella is besétált, s illata fejbevágott akárcsak az ebédlőben. Most nem vették körül barátai, egyedül állt meg az ajtóban. A feje körülötti csend egyre jobban zavart, s ez a különös hallgatás kezdett az őrületbe kergetni. Miért nem tudom, hogy mit gondol? Nekem tudnom kell, hogy hogyan vélekedik ez a lány! Értenem kell az észjárását, ahhoz, hogy megismerjem. Ki lenne olyan elvetemült és őrült, hogy egy vámpírral barátkozzon? Senki…

Az illata perzselte a torkomat, égette akár a frissen gyújtott tűz, s szinte éreztem a füstöt a lélegzetembe, mintha tényleg lángolnék. Tudtam, hogy ez más, tudtam, hogy nem így működik a dolog, mégis sikerült annyira elhitetnem magammal a dolgok valódiságát, hogy éreztem a füst kesernyés aromáját. Mikor véglegesen leszögeztem magamban, hogy ez nem igazi tűz, csak a képzeletem ostoba műve, sikerült koncentrálnom az ajtóban álldogáló lányra. Gesztenyebarna haja finom hullámokban omlott elöl a vállára, hátul pedig a hátára. A hajpánt alá fogott tincsek egy része sötétebb, másik pedig világosabb volt a fényhatások miatt. Az ablakból beáramló fény nem konkrétan napsütés volt, így nem csillogott az arca, de jobban megvilágította. Fehér bőre egyenletes volt és puha, szinte éreztem az ujjaim alatt lágy tapintását. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, mitől lehet ilyen fehér, akár egy macska szőre? Kizárt, hogy vámpír legyen, így csak a véletlen műve lehetett, az emberi csoportok véletlenszerű keveredése miatt. Tudtam, hogy nem lehet halhatatlan, a szívének dobbanásai, amiket erősen befogadott a fülem, szinte daloltak nekem, élénken és elevenen. Az ereiben vér futott, biztos voltam illatában, emberi mozdulataiban és frézia aromájában.

Még egyet szippantottam a levegőbe. Igen, biztosan frézia. Megállapítottam a vérének illatát, de ezzel egyidejűleg sikerült őrületes fájdalmat is okoznom magamnak. Az aroma már túlontúl édes volt, úgy hatott a torkomra, mint a legrosszabb méreg. A nyelőcsövem lángolt és elhatároztam, hogy saját magam és az iskola érdekében ezen az órán nem veszek többé levegőt.

Bella a sorok között kutakodott, keresett magának ülőhelyet. Titkon imádkoztam, hogy találjon az utolsó padsorban, lehető legtávolabb tőlem, de az agyam ésszerű és tárgyilagos fele tudta, hogy nincs menekvés, mellém fog ülni. Nem maradt több szabad hely a biológiateremben, így kénytelen egy gyilkos mellett eltölteni a következő keserves órát. Én is kerestem a menekülési útvonalat, még most meg akartam hátrálni, elmenekülni, mielőtt bárkinek baja eshet. Sorra vettem a lehetőségeket, az ablak túl feltűnő lett volna. Egyszerűen ki is sétálhattam volna az ajtón, mintha eltévesztettem volna a termet, hiszen elméletileg én újonc voltam itt, megeshet az ilyesmi. Mégsem álltam fel, fogtam meg a cuccomat és slisszoltam ki, még csöngetés előtt. Egy részem őrülten kíváncsi volt arra a lányra, aki most is bizonytalan pillantással méreget és keres talán valami kiutat ebből a rémálomból. Illetve, csak nekem volt rémálom. Neki egy teljesen normális bioszórának ígérkezett, semmi szenvedés, semmi torokfájás, semmi tűz. Talán csak egy szúró pont az oldalában, a bordái közé, azért, mert mellettem kell majd ülnie. Pusztán egy pont, mint egy tű döfése, halvány és elhanyagolható.

Nekem azonban a végtelenségig kell majd várnom, hogy ismét csöngessenek és a megváltást jelentő tiszta levegő után kaphassak. Addig azonban nyugodtan és légmentesen kell eltöltenem ezt az időszakot, egy olyan lány mellett ülve, akinek a vére úgy csábít, mintha mézes madzagot lógatnának az orrom előtt. A madzagról könnyebb lenne lemondani, tekintve, hogy undorodom még az illatától is, azonban a vérének lágy és dallamos lüktetése több volt, mint egy szirén éneke és többet is hozott ki belőlem, mint egy egyszerű, békés vámpírt. Az öldöklés ott csillogott a szememben, éreztem, ahogy az íriszem megtelik vele. Nem lehetett egyszerű a szemembe nézni, és reménykedtem benne, hogy ezzel sikerül valamennyire ellökni magamtól. Ha fél, akkor biztonságos távolságban marad tőlem és csak akkor érintkezik velem, beszél velem, ha nagyon muszáj. Látnia kell, hogy én nem vagyok jó, éreznie kell, hogy én rossz vagyok. Mélyen belül tudnia kell, hogy veszélyes a közelemben lennie, veszélyesebb, mint bármely embernek itt a teremben.

Csúfos balszerencse műve csupán, hogy mellém kellett ülnie, s a sors engem is büntetett ezzel, nem csak Bellát. Hogy éljem túl a bioszt, úgy hogy egyetlen életet sem oltok ki? Mindenkinek békésnek és legfőképpen élőnek kell maradnia, miután óra végén kisétálok a teremből. Meg kell fogadnom, hogy nem ölök meg senkit, hiszen annak végzetes következményei lennének. Nem tehetem meg ezt sem a családommal, sem az emberekkel, sem a várossal, sem magammal és legfőképpen nem Bellával. Ahogy észrevettem ő egy kifinomult, nyugodt személyiség, kicsit zárkózottabb, de kedves teremtés. Nem érdemli meg, hogy ma legyen az utolsó napja, hogy ne érje meg a holnap hajnalt, s hogy ilyen csúfos véget érjen az élete, mikor igazából még el sem kezdődött. Mindenképpen életben kell maradnia, ebben biztos voltam.

Bella bátortalan lépésekkel közeledett a padom felé, én pedig elfordultam tőle, a székemet pedig a lehető legtávolabb húztam tőle. Melegséget és lágy szellőt hozott magával, amit csak arcomon éreztem, mikor cirógatta, egyébként nem mertem még beleszagolni a levegőbe. Túlságosan erős lett volna a vérének az illata, s a legkevésbé sem szerettem volna ebben a percben elveszíteni a fejemet. Tisztán kellett gondolkodnom, s meg kellett őriznem az emberi életeket. Túl sok forgott kockán, hogy olyan luxust engedjek meg magamnak, mint a légzés. Szerencsére nem kell nekünk, vámpíroknak használni a tüdőnket, ez egyfajta reflex, egy darabka, ami megmaradt a régi életünkből. Egyébként pedig igen hasznos, mikor például úszunk. Akár az óceánt is át tudnám úszni egyetlen levegővétel nélkül. Bár a parton biztosan érdekesen néznének rám, ha belevetném magam a vízbe és nem térnék vissza. Vagy akár a túlparton egy kikötőben, mikor teljesen átázva, vizes ruhával lazán felugranék a stégre, megtörölném a hajamat és továbbsétálnék, mintha mi sem történt volna. Ez nem mindennapi látvány, és mi próbálunk teljesen normális, mindennapi életet élni, kerülni a feltűnést. Az ilyen akciók során nem sikerülne feltűnésmentesen átjutni egyik földrészről a másikra, ebben biztos voltam.

Bella letette a táskáját a szék mellé, majd bátortalanul megszólalt.

– Ez a hely szabad? – kérdezte kicsit rekedtes vékony hangon, mintha félne a választól. Egy pillanatig meggondoltam, hogy szükségem van-e feltétlenül a beszédre, ezzel tönkretenni a tervemet, miszerint nem lélegzek. Végül nem mertem kockáztatni, ezért csak kurtán bólintottam. Tudtam, hogy nem voltam túl udvarias, sem barátságos, mégis jobbnak éreztem megtartani az oxigéntartalékomat. Egyébként pedig jobban szerettem volna, ha rájön, hogy félnie kell tőlem és nem próbál meg szorosabb kapcsolatot létesíteni. Nem voltam biztos benne, hogy tudnám tartani a kontrollomat és a vérszomjamat, ha esetleg baráti társalgásra kerülne sor… Vagy esetleg többre.

Erre a gondolatra megborzongtam, majd még távolabb húzódtam a székemben. Nagyon bántott egyfelől a viselkedésem, és láttam Bellán, hogy őt is érzékenyen érinti, viszont a saját érdekében szükséges volt meghozni ezeket az óvintézkedéseket. Muszáj volt tartanom magamat, különben hamar a tűz martalékává lett volna az a csöppnyi önuralmam, amibe még bele tudtam kapaszkodni.

A csöngő megszólalt és szerencsére az egész osztály elcsendesedett, ahogy Bella is. A tanár percre pontosan belépett, majd körbenézett a termen. A diákok vagy nyugtalanul fészkelődtek, vagy lezseren hátradőlve várták a biológiaóra kezdetét. Szerencsémre, és az egész földkerekség szerencséjére, a tanár nem akart rögtön belemerülni a tananyagba, először egy bemutatkozó órával nyitotta meg az évet. Egész végig ő beszélt, hol mesélt, hol pedig komolyan lefektette a szabályokat. Nekünk, meg sem kellett szólalnunk, amiért nagyon hálás voltam, hiszen az egész órát ki tudtam bírni oxigénpótlás nélkül. Másrészről szívesen hallgattam volna még Bella csilingelő hangját, amely tökéletes szimfóniaként beleégette magát a fülembe. Tudtam, hogy ez lehetetlen, nem kerülhetek közel, ehhez az emberhez, bármennyire is szeretném. Én veszélyes vagyok Isabella Swan-ra (mint megtudtam a könyvére ragasztott névcímke alapján).

Ez még sosem fordult elő, mármint még nem kellett valakitől távol maradnom hosszabb ideig pusztán azért, mert édesebb volt a vére és kívánatosabb, mint a többieké. Ha volt egy-két ember, akinek valamivel másabb volt az aromája, azzal általában utcán találkoztam, vagy valamilyen zsúfolt helyen, így gyorsan el tudtam kerülni őket. Bellával azonban más a helyzet. Ő másabb, mint a többiek, az ő illata sokkal erősebbe vonzott, mint bármi a világon. Mintha hatalmas acél kötelekkel húzna magához, úgy kerültem bele a vonzáskörzetébe ennek a lánynak.

– Miért? – nézett felém mikor éppen csöngettek. Én bánatosan lehajtottam a fejemet aztán megráztam, majd megfogtam a táskámat és villámgyorsan kislisszoltam a háta mögött. Csak egy kicsivel voltam gyorsabb az átlagosnál, a körvonalaim épek maradtak, de a tanár rosszalló gondolatai ott lengtek még a levegőben. Bellánál pedig… semmi. Egyszerűen semmit nem hallottam egész óra alatt, ez pedig iszonyatosan dühített. Nem lehet, hogy ne gondolkodjon ez a lány, hiszen a szemében végig láttam az értelmet és azt is, mikor összeráncolt homlokkal próbálta megérteni a körülötte zajló dolgokat, többek között engem is.

Bánatosan mosolyogtam, hiszen engem sosem fog megfejteni, nem ismerhet meg annyira, hogy megértse az észjárásomat. A titkomat pedig sosem fogom elárulni neki, nem tudhatja meg, hogy nem vagyok halandó ember. Kiakadna, akár a többi ember ebben az iskolában. Egyvalakit kivéve. Stefan Salvatore.

Ismét eszembe jutott a vámpír barna haja, kemény arca, amivel értetlenül nézett minket. Ugyanannyira meglepődött, mint mi és értetlen gondolatai még mindig itt csengtek a fülemben.

„Hogy történhetett? Mi a …? Más vámpírok? És ezt, hogy? Nos, azt hiszem lesz egy kis gondolkodnivalóm, az biztos. Na, meg írni valóm is. A naplómban rég nem volt ennyi izgalom egyetlen napra. Még éreztem a tenyeremen Elena kezének bársonyos puhaságát és bizsergető melegségét. Ahogy kéz a kézben szeltük át a folyosót, hirtelen boldognak és nyugodtnak éreztem magamat, mintha tényleg megállapodtam volna. Nem akartam gondolni a gondokra, vagy arra az időre, amit előtte töltöttem. Csak az ő arca járt a fejemben, barna haja, mely tökéletesen egyenes volt, mintha szöget állítottak volna bele. A színe valódi volt, ha festett lett volna, azt régen kiszúrtam volna egy pillanat alatt. Nem mintha zavart volna, akkor sem vesztett volna az értékéből, ha vörös csíkokkal tarkította volna érdes tincseit. Még az arcom előtt volt az a mámoros mosolya, amit felém villantott és sikerült elhitetnem magammal, hogy boldog mellettem. Nem értettem miért, vagy hogyan és nem is sikerült másra gondolnom, csak arra, hogy engem ugyanaz az eufórikus boldogság járt át, mint őt. Olyannyira különbözőek voltunk, hogy az már fájt, s mégis… úgy éreztem, most először egyek vagyunk.”

Sok furcsaságot vettem észre Stefannal kapcsolatban, de alapvetően rendes srácnak tartottam. A gondolkodása alapján némely ponton hasonlítottunk egymásra, azonban ő valahogy könnyebben kezelte a helyzetet Elena közelében. Másként reagált rá, nem égették a pokol angyalai égő vasrudakkal a torkát, mikor megérezte közelségét és illatát. Irigyeltem ezért.

Láttam a csillogást és a boldogságot Elena szemeiben Stefan emlékein keresztül, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán csak odaképzelte őket, de aztán eszembe jutott, hogy Stefan vámpír, így sokkal élesebb a látása, nem hittem, hogy el tudná rejteni saját maga elől az igazságot. Meglepett, hogy Elena ennyire fesztelenül tudott viselkedni Stefan közelében. Elvégre is, ő egy vámpír, és ha nagyon lesarkítva nézzük a dolgokat, Elena a csirkecomb, aki akár be is sétálhat Stefan szájába. Azonban, ahogy tovább kutakodtam a fejében, a gondolatai közt olvasva láttam, hogy sosem bántaná Elenát. Túlságosan szereti ahhoz, már most. Homályosan kapcsolatba hozta egy fényképpel, aztán egy élő nővel, aki régies ruhákban járkált, akár egy úrnő. Ahogy kivettem, a nőt Katherine-nek hívták és nagyon régről ismerte a Salvatore fiút. Láttam a hasonlóságot Elena és Katherine arca között, ami kifejezetten meglepett, de nem tudtam különösebben foglalkozni Stefan személyes dolgaival.

Most sokkal inkább lefoglalt Bella és a saját problémáim, és korlátaim, amiktől nem tudok szabadulni. Bella arcának lágy vonalai élesen tükröződtek a fejemben mindenhonnan, majdnem minden gondolatom körülötte forgott, a maradék a szomjamon uralkodott és a tájékozódást figyelte. Vámpír képességeimnek köszönhetően simán, szinte gondolkodás nélkül elértem a matematika termet, ahova lassanként kezdtek csak szállingózni a tanulók. Én az elsők közt voltam, akik beértek a terembe, így könnyedén választhattam magamnak ülőhelyet, ott, ahol nekem kényelmes volt.

Leghátulra ültem az utolsó padba. Nem akartam túl sok emberrel érintkezni, és még kevesebb vámpírral. Szerencsére nem láttam Stefant, ez egy kicsit segített. Nem kellett még külön őt is ellenőriznem és szemmel tartanom, hiszen éppen elég volt a magam dolgaira figyelnem. Lekötöttek a saját gondjaim és gondolataim, nem hiányzott senki más a magánéletembe. Legfőképpen nem szőke, kék szemű kislányok, akik az első padból néztek rám szempilla rebegtetve, vágyakozó gondolatokkal megspékelve. Elfordultam tőlük, és az ablakon lévő karcolásokat kezdtem fixírozni, közben figyeltem a gondolataikat, ahogy némelyikük lelkesedése kifejezetten alább hagy, a többieké pedig töretlenül vizslat. Sikerült az arcom minden négyzetcentiméterét kivesézniük és az összes szálat az ingemben, ami egy kicsit elterelt és szórakoztatott, másfelől felidegesített. A haragomat sikerült visszafognom, de a kérdések és a kétkedések még mindig nem lankadtak. Nem tudtam mit gondoljak, vagy, hogy Bella mit gondol rólam. Valahol érdekelt a véleménye és legszívesebben mindent az ő igénye szerint csináltam volna, de másik felem félt a gondolataitól és jobbnak látta, nem is találgatni azokat. Egyet azonban mindenképpen tisztáztam magamban és sikerült eldöntenem mit teszek. Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem faragatlan és kiborító viselkedésem miatt, ami csöppet sem volt hozzám méltó. A bioszterem átkozottul rossz hellyé vált számomra abban a pillanatban, mikor besétált. Azonban nem is a külsőségek miatt kell szabadkoznom, hanem a viselkedésem miatt. Addig nem hagy a lelkiismeretem nyugodni, míg nem beszéltem vele. Látnom kell, egyenesen a szeméből kell kiolvasnom, hogy mit gondol rólam.

„Isabella Swan! Még találkozunk, ígérem!”


***


Nem tudtam merre megyek és nem is számított már. Csak az ösztönök vezettek, és nem érdekelt semmi ezen kívül. Egyetlen dolog irányított, az, ami örökké a lételemem lesz. Nem értettem először ezt a fajta vonzást, és ilyen extázishoz hasonló érzés közben nem is agyaltam rajta, hogy mi történhet velem. A futás a véremben volt, illetve egykoron ott volt. Ebbe inkább ne menjünk bele… A részletek nem érdekeltek. Csak egy dolog számított, csak egyetlen dolog járt a fejemben. Tudtam, mit akarok, s nem tágítottam a cél mellől. Muszáj volt megtennem, ez együtt járt az élettel, vagy a létezéssel, nekem tök mindegy. A nyelvemmel megnyaltam a szám szélét, egészen kiszáradt már. Éreztem, ahogy az édes illatra a nyál a nyelvem alá tódul és ellepi a számat. A bódulat és a kábultság vörös ködöt teremtett a fejemben és nem tudtam szabadulni a vonzástól. Két dolgot akartam és egymásból fakadt a kettő. A szám kárörömszerű mosolyra húzódott, hiszen tudtam, én nyertem. A fogaim megvillantak, ahogy mosolyogtam és úgy éreztem lassan már betörik a képem, olyan erősen vigyorgok. Azonban az arcom ép maradt, csak az adrenalin és az eufória cikázott át a testemen. Vért akartam. Inni és ölni.




2010. augusztus 14., szombat

5.Fejezet



„Ha fáj, kapaszkodj bele. Szorítsd minél erősebben, hogy még jobban fájjon. Érezd a tüzet a testedben, találd meg a poklot a lelkedben. Mert ez emlékeztet arra, hogy itt járt, hogy létezett, hogy szeretett.”


5. Gold eyes (Aranyló szemek)


(Bella szemszöge)


Az órák viszonylag nyugodt hangulatban keltek, olyanok voltak… mint egy átlagos első napon. Újak, és ismeretlenek, arra várva, hogy teletömhessék a fejünket. Néha hasznos dolgokkal, olykor pedig őrülten felesleges hülyeségekkel. Kit érdekel, hogy a hold mekkora? Úgy sincs itt a földön, hogy megérintsd. Csak fent létezik, egy olyan hely, amit nem tudsz elképzelni. Ötévesen még sajtból van a hold. Tízévesen kezdesz rájönni, hogy a lyukak nem sajtból vannak, hanem rejtélyes kráterek, búvóhelyek, ahová zöld kis UFÓ-k rejtőznek. Tizenöt évesen pedig tudod, hogy se nem sajt, se nem idegen hadiszállás. Csak egy hatalmas sziklatömb, ahová sosem juthatsz el és, amit csak éjszakánként látsz. Sejtelmes, de nem feltétlenül félelmetes. A Hold egy biztos pont az életben, csakúgy, mint a Nap. Mindig feljön, és aztán mindig lemegy. Ez az élet endje.

Megismerkedtem pár lánnyal a társadalomismeret, matek és biológia órán. Akik mellettem ültek, mind kedvesek voltak és könnyen befogadtak. Be kell ismernem, sokkal rosszabbra számítottam. Egy lányt nagyon megkedveltem, ő szólt hozzám először. Caroline volt a neve, és ahogy észrevettem hihetetlen nagy partyarc volt. Annyit tudott beszélni, hogy az iszonyat és körülbelül az összes infót megkaptam tőle az egész iskoláról visszamenőleg három évvel ezelőttig. Caroline igazán szeretett beszélni és ez egy kicsit megnyugtatott. Nekem nem kellett sokat tennem azért, hogy a beszélgetés megmaradjon. Csak szívtam magamba Caroline hangját, mintha levegőt vennék. Jó érzés volt, hogy törődik velem, noha én nem voltam ilyen kedves. Rájöttem, hogy változtatnom kell ezen. Nem lehetek csak a magamé, nem fordulhatok be örökre.

– Ő Edy, náluk mindig van valami jó buli – mutatott egy srácra a folyosón, miközben együtt haladtunk az ebédlő felé. – A buliról jut eszembe! Képzeld, holnap este lesz egy ilyen évnyitó buli szerűség. Minden évben megrendezi egy Luke nevű srác. Az erdő mellett szokott lenni kicsit odébb a temetőtől. Majd megmutatom neked, van ott egy faház meg mittudomén. Tényleg jó buli szokott lenni és tökéletes kapcsolatépítés – mosolygott.

– Hé, Caroline szerintem engem nem látnak ott szívesen – ráncoltam a szemöldökömet.

– Ó, ne hülyéskedj már! Már miért ne látnának szívesen? Ez egy buli. Nem kell rá külön meghívót kérni. Viszont nem ismersz itt rajtam kívül, max. két embert, ezért muszáj eljönnöd. Figyelj! Mi lenne, ha előtte átmennék hozzátok. Segítek kiválasztani valami jó kis, bemutatkozó rucit. El lesznek ájulva tőled, csak egy kicsit lazíts! Együtt felöltözünk, dumálunk, segítünk egymásnak. Nem nagy dráma! Jó móka lesz, majd meglátod!

– Oké – mondtam és még mindig kétségekkel telve haladtam az ebédlő felé.

– Bonnie! – kiáltott fel Caroline mellettem. – Bonnie! Jaj, de örülök, hogy újra látlak!

Egy barna bőrű, fekete hajú normál magasságú lány jött velünk szemben. Az arcán barátságos mosoly ült, így nem féltem tőle.

– Caroline! Rég találkoztunk – nevetett és megölelte a lányt. – Szia, Caroline barátnője – mosolygott rám, mikor elengedte Caroline-t.

– Szia! Az én nevem Bella – mosolyogtam rá kicsit bátortalanul.

– Az enyém Bonnie – fogta meg a kezem és megrázta.

– Gyertek, menjünk! Éhen halok – kezdett el húzni minket Caroline. Az ebédlő már majdnem tele volt, mikor odaértünk. Sorban állás közben sikerült megnéznem az embereket. Voltak asztalok, ahol csak srácok ültek és voltak ahol csak lányok. A fiúk mély hangon beszélgettek, ugratták egymást. A lányok csilingelően nevettek és beszélgettek mindenféléről. Ahogy kivettem általánosságban értelmetlen fecsegés volt, de mindenki élvezte a társaságot. Mosolyogtak bólogattak, nevettek. Vajon én is be tudok illeszkedni ide valaha is?

Elvettem egy tálcát, és kifizettem az almámat és az ásványvizet, amit kértem.

– Te fogyózol? – kérdezte meglepődve Caroline. Értetlenül pislogtam, aztán a tálcám felé biccentett.

– Oh – végre leesett. – Nem, én nem. Csak… egyszerűen nem vagyok éhes.

Vállat vontam, hiszen igazat mondtam, tényleg nem volt kedvem túl sokat enni. Elég izgalom ért már mára, nem tenne jót a gyomromnak, ha teleenném magamat.

– Oké, akkor gyere! – Caroline elindult a legnagyobb és legnépesebb asztal felé, ahol volt még öt hely. – Sziasztok! – mosolygott, majd leült. – Ő itt Bella. Jóarc, és mostantól ő is velünk fog lógni - félem biccentett, de mosolya töretlen maradt, majd kihúzott egy széket maga mellett.

– Sziasztok! – köszöntem halkabban, mint Caroline. Üdvözlő morajlás hajlott végig az asztalnál ülőkön, majd miután mindenki végzett a csodálkozással és a méregetéssel, visszafordult a saját beszélgetéséhez és ebédjéhez. Bonnie ült a másik oldalamra. Megnyugtatott a lány közelsége, bár nem értettem miért.

– Voltam mostanában a nagyinál… Elég érdekes dolgokat mesélt – kezdte Bonnie, miközben egy műanyag villával keresgélt a salátájában.

– Érdekes, mint hátborzongató? Vagy, mint hülyeség? Vagy mint mi? – kérdezte Caroline.

– Érdekes, mint ijesztő egy kicsit, azt hiszem – ráncolta a homlokát Bonnie. – Ti hisztek a boszorkányokban?

– Én a magam részéről nem. Mármint még egyel sem találkoztam az utcán, akinek vasból lenne az orra, amin hatalmas bibircsókok éktelenkednek és hátborzongatóan nevet, meg egy seprűvel a lábai közt közlekedik – nevetett Caroline.

– Nem tudom... talán – mondtam Bonnie-nak. – Te?

– Szerintem a nagyi kicsit kezd öregedni – harapott bele egy salátalevélbe. – Csak, annyira hihetően tudja mesélni. Kiráz tőle a hideg.

– Ilyenek a nagyik – jelentette ki Caroline. – Ráértek ma este? Bemehetnénk a Grillbe, vagy valami.

– Én szabad vagyok mára – mondtam, majd beleharaptam az almámba, amit eddig csak forgattam és már fényesre csiszoltam.

– Szuper! Bonnie?

– Még nem biztos. Lehet, hogy segítek apámnak, és akkor nem tudok menni. Még megcsörgetlek, oké?

– Persze! – vágta rá Caroline.

Egy kicsit leragadtam a boszorkány témánál… miből gondolja Bonnie nagymamája, hogy léteznek? És vajon igaza van? Caroline biztos nem hiszi el, ő túlságosan modern az ilyen ősi és mély dolgokhoz. Egyszer biztosan el szeretnék beszélgetni Bonnie-val erről.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy már csöppet sem érdekelnek a boszorkány problémák. Sokkal inkább az a fajta kábulat uralta a fejemet, ami akkor jött létre, mikor hét tanuló lépett be az ebédlőbe. A bőrük fehér volt, tiszta és tökéletes. Megjelenésük is, mintha egy előre eltervezett jelenet lett volna, olyan mérnöki pontossággal és tökéletességgel lépkedtek a linóleumon. Úgy éreztem, ők mások. Az öltözködésük nem volt kirívó, nem használtak erős színeket. Mégis sugárzott belőlük valamiféle emberfeletti szépség, olyan, amit nem a ruha tett. A márkák ugyan drágák voltak mégis, inkább az arcok ragadták meg a figyelmemet. Mindegyik más és más volt, mégis egyvalamiben egyformák voltak. A tökéletességükben. Illetve… ha jobban megnéztem, láttam, hogy a szemük is ugyanolyan színű. Aranybarna.

Az utolsóként megérkező fiú ragadott meg leginkább. Karcsú volt, nyúlánk teste izmos és erős. Nem éppen olyan keménykötésű, izompacsirtának tűnt, mint az előtte sétáló, fehér szerkós srác. Ő sokkal inkább tűnt annak, bár fekete haja és félszeg mosolya nem erről árulkodott. Kifejezetten… békés volt. Az utolsó fiúnak bronzbarna haja volt, különleges és szépséges. Ajkainak íve tökéletesen húzódott egy komor, felhős mosolyra. Ahhoz képest, hogy még nem tűnt csak tizenhétnek, az arcán lévő kifejezések jóval érettebb és bölcsebb gondolkodást mutattak. Mintha már sokkal, de sokkal több mindent megélt volna, mint én. Valahogy kicsinek tűntem mellette, mintha egy Washington szobor mellé álltam volna. Ő azonban nem volt kemény és hideg, néma és mozdulatlan. Az ő szemei telve voltak élettel és szépséggel nem úgy, mint egy Washingtoné. Az ő mosolya valódi volt, nem pedig kőbe vésett álom.

Figyeltem, ahogy leültek egy asztalhoz, nem túl távol, de éppen hallótávolságon kívül. Valamiféle kábulatba ejtett ez a különös társaság és tudtam, hogy ők mások, mint a többiek. Valahogy kívül kerültek ebből az őrült körforgásból, pedig épp a közepén csücsültek. Kikerültek a vonzáskörből, s mintha ők maguk lettek volna a vonzó erő. Nem tudom, hogy miért, de kicsit talán lenyugodtam, a látványuktól. Egyfajta ősi lelki béke járt át, amit nem értettem. A kezemen egy pillanatra felálltak a pihék, mikor eljöttek mellettem, de az agyam nyugodt lett.

– Ők kik? – kérdeztem Caroline-t. A szöszi felém fordult, majd a titokzatos társaság felé.

– Hm… Ha jók az infóim, akkor ezek a Cullenek – kezdte a beszámolót. – A mackós fekete Emmett, a szőke Rosalie, a fekete csajszi Alice, mellette a szőkésbarnás hapsi Jasper, és a barna pedig Edward. Ők is újak itt, szóval még több tapasztalat nincs, akikkel beszéltek, azokkal kedvesek voltak, de csöndesek és maguknak valók.

– Ezt honnan tudod, ha még csak ez az első napjuk itt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Hát… nem is tudom, nézz csak rájuk. Szuper szexisek, ez oké, de beszélgetnek valakivel a Culleneken kívül? Akihez pedig véletlen hozzászólnak, az az illem miatt muszájból van. Egyébként pedig mindig csöndben maradtak. Ezért gondolom, hogy maguknak valók. – Gesztikulálva jelentette ki Caroline, mintha ez olyan magától értetődő lenne.

– Ühüm – feleltem, de nem nagyon akartam elhinni, amit mondott. – Szerintem őket is meg kéne hívni az évnyitó bulira.

– Nekem jó, te megkérdezed, vagy mehetek én? – kérdezte csillogó tekintettel. Egy pillanatig vacilláltam csak, aztán végül a félénkségem győzött.

– Inkább te – mondtam. – Mégiscsak nekem ez az első napom, hogy venné ki magát, ha egy olyan srác bulijába hívnám meg bármelyiket is, akit nem is ismerek. Az olyan, nem is tudom… furán venné ki magát.

– Persze, igazad van – bólogatott mosolyogva Caroline. – Akkor megyek is!

– Mi? Most? – kerekedtek ki a szemeim.

– Mire várjak? Ha te nem mered, én igen! – Az arca önelégültséget és magabiztosságot tükrözött, kétség kívül tökéletesen biztos volt a dolgában. Egy pillanatig megijedtem, aztán pedig elképzeltem, ahogy félősen totyogva lépegetek egyre közelebb a Cullen asztalhoz, aztán véletlenül megbotlok a lábamba és hasra esek, beverem a fejem az asztalba, elkezd vérezni az orrom és mehetek az iskolaorvoshoz, úgy, hogy meg se kérdeztem, hogy el akarnak-e jönni. Mondhatom, csodás lenne…

Figyeltem a távolból Caroline-t, ahogy az asztalukhoz vonul. Kecses volt és pontosan tette a lábait egymás után. Nem fenyegette az a veszély, hogy hasra esik, és az orvosiban köt ki. Viszonylag gyorsan haladt, mégis nekem óráknak tűnt mire elért a mi asztalunktól az övékéig. Pár, órának tűnő pillanat után megérkezett és megállt az asztaluk előtt. Edward nem tűnt meglepettnek, mikor barátnőm eléjük állt. Nem hallottam, hogy mit mond, csak azt tudtam figyelni, hogy hogyan reagálnak a mondandójára. Az arcok nem voltak meglepettek, se elutasítóak, de nem voltak sem lelkesek, sem vidámak. Edward kezdett beszélni, aztán a mellette ülő fekete hajú lány, Alice. Felváltva mondtak egy-két mondatot, aztán Caroline intett nekik, majd megfordult és elindult vissza az asztalunkhoz. Azt hittem belehalok abba a pár másodpercbe, ami alatt visszaért. Végül sikerült lenyugtatnom magamat, hogy ne rohanjak oda hozzá, és megvártam amíg leül az asztalhoz.

– Na, mi volt? – kérdeztem izgatottan. Honnan ez a nagy lelkesedés? Hűha, Bella! Mi történt veled?

– Semmi, nem jönnek – jelentette ki Caroline. Meglepődtem a nemleges válaszon, de valahogy számítottam rá. Egy részem tudta, hogy ők nem tudnának úgy elvegyülni egy buliban, mint mi, szerencsétlen halandók.

– Oh – csak ennyit tudtam mondani, majd visszafordultam a tálcámhoz. Kicsit szomorkás lett a hangulatom, bár nem tudtam tulajdonképpen miért. Mert kikosaraztak? De hiszen nem is mentem oda, és egyébként is. Én csak… Engem csak vonz a Cullen család. Illetve inkább egy személy a Cullen családból. Belepirultam ebbe a gondolatba, majd behúztam a nyakam gyorsan, hogy senki se lássa.

Éreztem a hátamon egy pontot, de nem értettem miért. Borzongás futott végig a gerincemen, pedig azt sem tudtam, mi miatt. Úgy éreztem, mintha valaki nézne, de nem mertem megfordulni, hogy megtudjam ki az. A karomon látszódtak a pöttyök, ahogy felállt a szőr a bőrömön. Lesöpörtem egy hajszálat a csuklómról, majd megint érezni kezdtem azt a bizonyos pontot a hátam közepén. Bátortalanul hátrapillantottam a vállam felett, mire Edward Cullen szuggeráló tekintetébe ütköztem. Gyorsan visszafordultam és elvörösödtem. Bonnie megbökött, mire nemet intettem a fejemmel és továbbra is lehajtott fejjel nézegettem a műanyag tálca szélét.

Pár percig eltartott, mire sikerült visszanyernem az eredeti fehér színemet, és hátra mertem ismét nézni. Most is a vállam felett, de nem kaptam el rögtön a tekintetemet. Edward még mindig átható pillantással figyelt, most azonban sikerült tartanom magamat. Éreztem, ahogy halványan az arcomba fut a vér, ezzel kissé felmelegítve, de nem fordultam vissza. Egyenesen Edward átható látósugarába néztem, mintha egy láthatatlan buborékban lennénk. Csak Ő és én. Ez azért elég jól hangzott ahhoz képest, hogy egy zsúfolt ebédlő kellős közepén ültünk. Az arany szempár magába szippantott, nem eresztett sehová. Ha akartam volna se tudtam volna elengedni őt, pedig egyes ösztöneim már sikoltva fordultak volna vissza a tálcához. De mi lehet olyan érdekes egy műanyagban, mint egy aranybarna kavargó, átható szempárban? Persze, hogy semmi…

A pirosság nem múlt az arcomról, de szerencsére nem is erősödött fel, így viszonylag nyugodtan tudtam figyelni Edwardot. Ő sem szándékozott elengedni, aminek nagyon örültem, mégis valahol mélyen úgy éreztem futnom kell. Menekülnöm előle, mintha a halált hozhatná rám. Botor gondolatnak tűnt, hiszen egy ilyen tekintet semmiképpen sem lehet szörnyetegé. Csakis pozitív lehet, egy angyal, vagy hasonló mesebeli lény.

Legközelebb azt vettem észre, hogy Edward arca elsötétül. Még mindig állta a tekintetemet, de már sokkal zárkózottabbnak tűnt, mintha egy sötét falat emeltek volna közénk. Nem értettem mi történt, és nem eresztettem el. Éreztem a változást a közöttünk vibráló levegőben is, de nem tudtam megmondani, hogy mi történhetett.

– Gyere, Bella – hallottam Caroline hangját valahonnan a távolból. Az agyam egyik fele tudta, hogy válaszolni kellene, mégsem tudtam elereszteni Edwardot. Látnom kellett, éreznem kellett a megmaradt szikrákat, melyek köztünk születtek.

– Bella! – Caroline megrázott, s kénytelen voltam visszafordulni hozzá. Nehéz volt elengedni Edwardot, mégis muszáj volt. Félelem futott végig az ereimben, de nem értettem mitől. Eddig minden olyan bájos és tökéletes volt, most mi változott meg? Mi történt?

– Megyek – álltam fel, tálcával a kezemben.

– Végre! Azt hittem, te is kezdesz te is holdkóros lenni. Elég kómás voltál, nem is figyeltél rám, pedig szólongattalak párszor. Végülis mindegy, a lényeg, hogy itt vagy a földön, nem szálltál még át a holdra. Láttam, hogy Edwarddal szemeztél, hm… bátor. Én mondjuk, nem ajánlanám neked. A hideg is kiráz tőle. Persze, tudom... szexis meg minden, de megéri? Én olyan pasit akarok, aki nem úgy néz rám, mintha most szabadult volna a sárgaházból. Vagy, mintha be lenne lőve, de most komolyan! – Caroline csak csacsogott mellettem, osztotta a véleményét, mint a cukrot. Alig tudtam figyelni rá, még mindig Edwardon gondolkodtam. Egy másodperc alatt visszazárkózott, mintha már nem is engedne be többé a pillantásába se. Még tartotta a szemkontaktust, de más volt már. Másfajta szikrák pattogtak körülöttünk és nem pozitív irányba változott a dolog. Féltem, ez megmarad, de nem mertem gondolni rá, hogy talán holnap is ez lesz. Ki tudja, még mit hoz a jövő? Én biztosan nem.

Mikor letettük a tálcákat, levettem róla a félig megrágott almámat és a vizemet, majd elindultam a biológiaterem felé. A folyosó nyüzsgött a legtöbben visszaértek már az ebédelésből. A szekrényajtók csapkodása belengte a teret, a diákok beszélgetését meg-megszakította ez a hang. Szokásos „első nap az iskolában” hangulat lengte be az egész épületet, mindenkin látszódott öröm, hogy végre a barátaival lehet és minden arcon ott volt az a bizonyos „vége a nyárnak” búskomor kifejezés is. Kinek, mikor, melyik volt az erősebb. Engem talán az utóbbihoz sorolhatott egy külső szemlélő, pedig nem voltam bánatos. Nem zavart, hogy vége a nyárnak, nem zavart, hogy lekezdődött a tanév. De nem is lehetett látni rajtam a mosolyt, hogy találkozhatok az iskolatársaimmal, osztálytársaimmal, barátaimmal. Nem tudtam mit várjak ettől a tanévtől, és még mindig úgy érzem magam, mint egy bolygó hollandi. Csak keringek és keringek.

Mikor sikerült a bioszteremhez keringenem, beléptem az ajtón és megálltam a tanári pad előtt. Névtábla nem volt kint, így nem tudtam elemezni a nevét, csak csöndesen végignéztem a padsorokon. Szinte minden hely töltve volt már, egyetlen üres szék maradt csupán. Legnagyobb meglepetésemre Edward Cullen mellett kellett helyet foglalnom, de nem tudtam megmozdítani a lábaimat. Földbe gyökereztem, mintha ezer méter mélységig lenyúló szálak kötnének a talajhoz. Vissza akartam fordulni, kimenni a teremből, kimenni az iskolából, beülni a furgonba és olyan messzire hajtani amennyire csak lehetséges. Mégsem tudtam megmozdulni, hiába akartam sikítva menekülni. A másik felem idekötött, hajtotta a kíváncsiság és a vágy, hogy megismerhessem. Hogy ott legyek mellette, hogy halljam a hangját, amire mellesleg nagyon kíváncsi lennék már. Mély, vagy magas? Kellemes és dallamos, vagy keményebb és férfiasabb? Tudni akartam róla mindent, le akartam olvasni a homlokáról az egész életét, mintha hatalmas betűkkel lenne kiírva rá. Tudni akartam, mikor hogyan mozdítja a fejét, milyen ívet ír le a szája, miközben formálja a betűket. Látni akartam a szemét, hogyan omlik a karamell és az arany benne, mikor kavarog, s mikor fagy meg, akár a jég. Érezni akartam az illatát, milyen kölnit használ, vagy milyen tusfürdőt. Tudni akartam minden mozdulatáról, amit tesz és, amit valaha tett. Sőt, arról is, amit még csak tenni akar. De leginkább le szerettem volna ülni mellé, szimplán csak érezni a közelségét, magam mellett tudni, hogy végre lenyugodhasson a szívem, ne verdessen olyan hevesen, mint most, s a lelkemet is béke szállja meg, hogy biztonságban van.

Mély levegőt vettem, majd beletúrtam a hajamba, mintha ezzel le tudnám nyugtatni magamat, aztán elindultam az egyetlen üres hely felé.




Ui.: Komikat kérek! XOXO

2010. augusztus 12., csütörtök

4.Fejezet


„Csak egyszer mentem át hozzá, s ott ragadtam örökre. Egy részem mindig vele volt, tudatán kívül is. De jó-e ez neki? Megfelel-e ez így? Túl sok a titok, túl sok a kockázat. Eltűnök, de egy részem ott marad örökre.”


4. Its time! (Itt az idő!)


(Edward szemszöge)


– Végre! Végre! Végre! – Alice trillázása a lépcsőről jött, és legszívesebben kikapcsoltam volna, mint egy játékszert. Már három hete folyamatosan ezt csinálja. Látott valamit velem kapcsolatban és teljesen bezsongott tőle. Csak később sikerült kiszednem belőle, mit is látott. Egy ideig nem akarta megmutatni, aztán egy héttel ezelőtt, úgy döntött, jobb, ha felkészülök a sorsomra. Egy lányt látott velem kézen fogva sétálni az iskola épületében. Gesztenyebarna haja kicsit hullámos volt, tökéletesen keretezte szív alakú arcát. Sápadt volt, az egészségesnél kicsit fehérebb bőrű, de a szája mosolyra görbült és a szemei is nevettek. Gyönyörű, csokoládébarna szemei voltak, mint a frissen olvasztott kakaó. Lágyan kavargott, mintha finoman megkeverték volna. Az arca tiszta volt, de meglepően fehér. Biztos voltam benne, hogy nem vámpír, ahhoz nem volt elég fehér. Mellette én sétáltam egy félszeg mosollyal az arcomon, amit nem tudtam mire vélni. Valóban így lesz? De egyeltalán, ki ez a lány? Hogy lehet valaki ilyen balszerencsés? Velem hozza össze a sors? Remélem, hogy Alice most téved. Nem lehetek együtt egy emberlánnyal, ez lehetetlen. Nem ezért jöttünk ide.

– Háh! Én nyertem – jelentette ki Jasper diadalittasan. Valószínűleg megint fogadtak valamiben Emmettel. Vagy sakkoztak.

– Nem igaz! – morogta Em, aztán hallottam, hogy egy fatábla reccsen, majd fadarabok esnek a földre. Sakkfigurák?

– Akkor… egy hétig hozzá sem érhetsz Rosalie-hoz, plusz, Rose nem megy vásárolni.

– Mi? Nem! – értetlenkedett bátyám.

– Micsoda? – hallottam Rose hangját, aki már a nappaliban is termett. Én is leszaladtam, mert saját szememmel akartam látni a jelenetet, nem a többiek gondolatain keresztül. A nappaliban gyűltek össze, a vajszínű kanapén ült Alice és Esme, ők eddig békésen beszélgettek a szoba dekorációkról. A nappali másik végében állt három magasabb és kisebb asztal. Épp akkorák, hogy egy sakktábla kényelmesen elférjen rajta. Ezek fekete színűek voltak, s mellettük kettő-kettő fehér bőrhuzatú bárszék volt elhelyezve. Az asztalok mögött volt a lépcső, amin fel lehetett menni az emeletre. Ennek az oldalába be volt építve egy kisebb mélyedés, benne egy kisebb dohányzóasztal két puffal. Emmett a középső sakkasztal mellett állt, Jasper pedig vele szemben ült. A hatalmas plazmatévében ment valami unalmas műsor, de senki sem nézte a lenémított tévét. Rosalie a lépcső mellett állt, barna szemeivel egyenesen Emmettet nézte. – Mit tettél, Emmett Cullen?

– Rosie, én meg tudom magyarázni… - fordult felé bátyám könyörgő szemekkel, de Rosalie gondolatai még esélyt sem adtak a magyarázkodásra.

– Nincs mit megmagyaráznod. Inkább tanulj meg sakkozni! – fordult meg Rose és, mint egy duzzogó királykisasszony, úgy lépdelt fel a szobába.

– Itt az idő! – állt fel Alice. – Indulnunk kell!

Az arcáról levakarhatatlan volt a vigyor, Jasper pedig felpumpálódott, mintha csak szívná magába a boldogságot. Egy kicsit részegült volt azt hiszem. De örült, hogy nem kell túl sok önsajnáltatást elviselnie. Attól meg külön örömittas volt, hogy megverte Emmettet.

Sóhajtva indultam el az udvar felé. Kint állt a kocsim, nem akartam beparkolni vele a garázsba. A Volvo homokszínű fényezésén megcsillantak a napsugarak, melyeknek sikerült áttörniük az erdő öreg, komor fáin. Apró tüneményként játszottak a sugaracskák a motorháztetőn, mint valami égi üzenet. Egy pillanatig elmerengtem rajta, aztán beszálltam a kocsiba. A táskámat az anyósülésre tettem, majd gyorsan el is vettem onnan.

Alice kocogtatta meg az üveget, majd beszállt a kocsiba. Hátulra pedig Jasper ült be.

– Remélem nem bánod. Rosalie és Emmett épp gyűlölik egymást és nincs kedvem balesetet szenvedni bármelyikőjükkel egy autóban – vázolta Alice a helyzetet és a miérteket, így nem maradt más hátra, mint előre. Indulás az iskolához. Beindítottam a motort, ami szokás szerint csendesen kelt életre, dorombolt alattunk. Nem nyomtam annyira a gázt, mintha egyedül lennék, Alice rá is mutatott, hogy nem szeretne a balesetin kikötni. Mégsem bírtam a megengedett sebességgel haladni, így jócskán, de mégsem eléggé túllépve azt, szeltük Mystic Forks utcáit. Szerencsére a vámpírmemória most sem hagyott cserben, szemrebbenés nélkül megtaláltam a Robert E. Lee-t. Természetesen Emmett és Rosalie nem volt ennyire tekintettel az aszfaltra, ők kövér gázzal gurultak végig az utcákon. Még így sem sikerült elég előnyt szerezniük, könnyedén fordultam be utánuk a parkolóba. Kerestem gyorsan egy helyet és kényelmesen le is parkoltam. Elsőre sikerült centiméter pontossággal a két festett csík közé benavigálni a kocsit, ez szinte már reflexből működött, noha ez a második alkalom, hogy itt vagyok.

– Kössz a fuvart – mondta Jasper majd kiszállt Alice után. Nagy levegőt vettem és felkészültem az ámuló pillantásokra és gondolatokra, aztán kiléptem a Volvo biztonságot nyújtó üléséből. Jól sejtettem, az iskola környékén minden tekintet ránk szegeződött, bár nem csak mi voltunk új diákok elméletileg. Hallottam, ahogy a csodálkozó gondolatok felém sodródnak, kapargatták fel az állukat éppen. Sokan elemzésbe is kezdtek, kocsik, ruhák, megjelenés, stílus, arc, mosoly.

„Wow, azt hiszem, új trendek lesznek a suliban… Amiket ők diktálnak.”

„Hmm… vajon, mi a kedvenc kajája? Meghívhatnám a szőkét egy vacsira.”

„Ahw… ilyen felsőtestet se látsz mindennap, kapjatok el, had folyjak el!”

„Új, szexi, szingli pasik a láthatáron…”

„Azt hiszem, el kell mennem a mosdóba.”

„Edward, azt hiszem akadt egy pár hódolód” – üzente gondolatban Jasper.

– Kössz – motyogtam túl gyorsan, hogy az emberek meghallják, de Jazz biztosan megértette.

– Menjünk az órarendekért! – csiripelte Alice, majd elkezdte húzni maga után Jaspert. Körbenéztem a suli kertjében, a padokról már felszáradt a friss harmat, így a tanulók nyugodtan üldögéltek rajtuk, miközben beszélgettek. Kis csoportok gyűltek a padok köré, vagy vándoroltak máshová. Már elég sok embernek sikerült visszatérnie a barátaihoz, az első kábulathullám szerencsére teljesen eltűnt.

Megvártam Rosalie-t és Emmettet, hogy tíz lépés távolságra egymástól, farkasszemet nézve mentek az iskola felé. A gyilkos pillantásoktól egy-két gyerek egy másodpercre szívbajos lett, de hamar kiheverték a dolgot. Mikor elhaladtak mellettem, én is elindultam, tereltem őket a Robert E Lee falai közé.

Mire sikerült elérni a titkárságot, Alice szinte már mindent elintézett. Kijött és a duzzogó pár mindkét tagjának nyomott a kezébe egy-egy órarendet és térképet.

– Te arra! – mutatott a keleti oldal folyosói és termei felé, majd megtolta egy kissé Rose-t. Még egy utolsó pillantást vetett Emmettre, aztán felhúzott orral, tekintélyesen elsétált Irodalom órára.

– Te pedig, amarra! – mutatta Emmettnek a nyugati oldal felé. Őt nem kellett tolni, magától megfordult és elindult a társadalomismeret órájára.

„Na, most lesz egy csöpp nyugi” – sóhajtott Alice, majd visszatáncolt az irodába. Én is vele tartottam, bár korántsem olyan kecsesen, mint húgom. A szűk irodában élesen érződött minden illat és szag. Egy büdös szag az íróasztal fiókjából, sonkás szendvics. Édes illat a virágvázából, és a szőkésbarna titkárnő bőréből. Vérének illata lágyan csiklandozta a torkomat, de korántsem sikerült lángokat fakasztania. Tegnap voltunk mindannyian elővigyázatosságból vadászni, így elméletileg probléma nem lehetett ebből. Ráfókuszáltam Jasper gondolataira és nyugodtan állapítottam meg, hogy képes uralni a szomját.

Azonban mikor a nő odaadta Jazznek a papírokat, a kezük összeért. Jasper gondolataira fókuszálva teljesen átéreztem a szomját, ami most háromszorosára erősödött. Tudatában volt Alice-nek, de ez csak egy távoli vészharang volt a feje hátsó zugában. Sokkal nagyobb részét töltötte be a szomj, amit érzett. A meleg vér lágy pulzálását a bőre alatt, a nyaki ütőere hirtelen sokkal élesebben rajzolódott ki Jasper számára. Szomjas volt, bár nem értettem miért. Egyre jobban érezte a lüktetést és a vér édes ízét, a méreg fémes aromája pedig már ott volt a szájában. Elrántottam a nőtől, aki tudatán kívül is ettől az egy érintéstől, majdnem a halálát okozta.

– Elnézést – motyogtam, mikor értetlenül nézett rám. Alice elvette a papírokat, aztán kiterelt minket a szűkös irodából.

– Sok sikert a tanévhez! – hallottam még a titkárnő jókívánságát, aztán becsuktam magunk után az ajtót.

– Mi a fene? – fordultam Jasper felé.

„Semmi. Ez… én… nem tudom, mi történt. Semmiség.” – szabadkozott Jazz gondterhelten.

– Hmm… beavatnátok engem is? – kérdezte idegesen Alice, aki se nem hallott, se nem látott semmit. Egy pillanatig méregettem a bátyámat, majd kivettem Alice kezéből a cuccaimat és elindultam történelem órára.

Úgy voltam vele, hogy van még egy kis időm, mert könnyedén odataláltam a teremhez, ezért meg akartam keresni a szekrényemet. Néztem a betűket és a számokat a fémen, kerestem a megfelelő kombinációt. Az egyik folyosóról verekedés zajai szűrődtek. A gondolatokban is kicsit körülnéztem és láttam, hogy valóban az folyik. Két fiú balhézott össze, lassanként szép kis tömeg verődött köréjük. Aztán hallottam, ahogy egy lány futva közeledik feléjük, miközben kiabál. „Jeremy, ne!” A gondolatokon keresztül láttam, hogy egy erősebb fiú szétválasztja a bunyósokat. A lány megragadta az egyik fiú kezét, gondolom Jeremy-ét, majd kihúzta a tömegből, el a folyosón.

Visszatértem a saját gondolataimhoz, mert időközben megtaláltam a szekrényemet. Igen, ez lesz az. Kinyitottam, és mint gondoltam üres volt. Egy-két keményebb Atlaszt, meg tankönyvet betettem a tornacuccal együtt, aztán visszazártam a szekrényt.

Furcsa kíváncsiság vezérelt, mikor elindultam a verekedés folyosójára. Nem volt messze, könnyen odaértem, habár az iskola egyre inkább megtelt, így kíváncsi tekintetekből több is, mint elég volt. Láttam, hogy az egyik szekrényajtó be van horpadva, egy szép kis vállnyom maradt benne. Nem akartam bajba keverni a srácokat, ezért kinyitottam a szekrényt, és finoman visszanyomtam a horpadást. Mintha semmi sem történt volna…

Visszaindultam a történelem terem felé, de a folyosó közepén belerúgtam valamibe. Talán azért, mert nem számítottam rá, tehát nem is figyeltem. Néha megesik. Egy táska volt a földön, és teszem azt, valaki már kereste is. Felvettem a földről, hogy megnézzem nincs-e név ráírva, de már jött is a gazdája érte.

– Oh, köszi! Az az enyém. – Egy tizenhét év körüli barna hajú lány volt az, farmerben, piros pólóban és fekete bőrdzsekiben. Tulajdonképpen szép volt, vékony, az arca tiszta és kedves. De nem ő volt az, akit Alice látott a víziójában.

– Tessék – nyújtottam át neki, mikor elérhető közelségbe került. Vigyáztam, hogy bőrünk sehol se érintkezzen, nem akartam már az első nap elriasztani magamtól. Idővel úgyis rájön, hogy nem érdemes velem barátkozni, vagy talán már meg is súgták neki az ösztönei.

– Az én nevem Elena. Még nem láttalak errefelé, mikor költöztetek ide? – kérdezte kissé ráncolt szemöldökkel. A gondolatai ugyanezt sugározták, leszámítva, hogy lejátszotta magában a reggeli parkolós jelenetet.

– Az enyém Edward. Igen, csak pár hónapja vagyunk itt – bólintottam.

– Hát, majd találkozunk… gondolom – motyogta kissé feszengve a kínos csöndtől.

– Persze, szia – köszöntem el tőle, majd mindketten megfordultunk és elindultunk az ellenkező irányba. Még hallottam a gondolatait, amik csupa furcsaságot fedeztek fel bennem. Már nem sorolt a normális kategóriába, pedig nincs egy órája, hogy ismerjük egymást. Egy perce sincs pedig, hogy hivatalosan is bemutatkoztunk egymásnak. Ha ilyen napi statisztikára számíthatok, akkor jobb lett volna, ha fel se kelek. Nem akartunk feltűnést kelteni, csupán békében élni még pár évig egy ilyen eldugott kis helyen, mint Mystic Forks.

A nap további része nyugodtan telt, egészen a spanyol óránkig. Emmettel békésen foglaltuk el a helyünket, de pár perccel a becsöngő előtt olyan dolog történt, amire sose gondoltam volna. Egy vámpír lépett be a terembe, és meglepődve figyelt minket. Barna haja volt és kékeszöld szeme. Átlagos méretű, talán egy csöppet magasabb az átlagnál. Vállai szélesek és izmosak, jó kondijú, nyugodt vámpír volt. A gondolatai is ebben a mederben maradtak bár a meglepettség egy ideig uralta a fejét. Aztán elemezgetett minket és, hogy kimenjen-e az óráról, majd végül arról, hogy hová üljön. Tulajdonképpen igaza volt, mikor kényelmetlen helyzetbe hoztuk, mivel Mi a leghátsó padokban ültünk és, ha elénk ül, azzal mi kerülünk előnybe. Mögénk nem tud ülni, hogy átvegye a megfigyelést, és mellettünk már mindkét oldalon ült valaki. Kénytelen volt előrébb ülni, bár a terem felénél tovább nem ment.

Kétségek és kételyek közt vészeltem át a spanyolt, és Emmettnek sem volt jobb dolga. Bár nem aggasztotta annyira a (mint kiderült) Stefan nevű vámpír, mégis furcsa ösztönt érzett magában, heves vágyat, hogy megvédje Rosalie-t.

„Most lapítsam ki, vagy ráér később is?” – kérdezte, mire csak nemet intettem a fejemmel. Nem szabad elhamarkodni a dolgokat, és nem kellene gyilkolászást rendezni az óra közepén. Túl kockázatos. Egyelőre nem tudunk sok mindent csinálni, várnunk kell. Jaspert pedig feltétlen ki kell kérdezni, sőt talán egy kicsit ráállítani erre a Stefanra. Abból nem lehet baj, ha ismerjük az ellenfelünket.

Mire vége lett a spanyolnak Emmett idegeiből nem sok maradt. Szerette volna beverni a képét ennek a vámpírnak, de türtőztetnie kellett magát, ami nem az erőssége. A kérésemre minimalizálta a gyilkos gondolatokat, de még így is ott lengett a feszültség a levegőben, tapinthatóan, mintha átjárta volna Emmettet.

Még mindig nyugtalanul álltam fel, mikor végre kicsöngettek. Talán egyetlen békés hullám söpört végig rajtam, a megkönnyebbülés szabadsága. Pár perc és találkozunk Alice-szel és a többiekkel. Akkor meg tudjuk vitatni a dolgokat.

Stefan kiment a teremből, de csak gondterheltséget sugárzott, félelmet vagy gyilkolási vágyat nem. Ez meglepett, de örömmel nyugtáztam, hogy ő sem akar balhét csapni, ellentétben Emmel.

Kisétáltunk a teremből, egyenesen az ebédlő felé. Útközben csatlakozott Alice, akinek hol üres, hol pedig élettel teli volt az arca. Keresgélt a jövőben, de nem sokat látott. Végigugrált a jövőképeken, de hiába próbálta megfejteni a vámpírt, nem sikerült neki.

Az ebédlőben kiválasztottunk egy nagyobb kerek asztalt, hogy mindannyian elférjünk, majd elvettük az ételeinket. Tulajdonképpen nem volt szükségünk ételre, de a szervezetünk megbékélt vele. Én személy szerint és a család többi tagja is, utáltuk az emberi ételeket, mindegy volt, hogy édes, vagy sós volt az. Talán az életmódunk miatt voltunk így vele, legalábbis Carlisle-nak ez a véleménye. Ha embervéren élnék, akkor talán szívesen enném ezeket, de így azt hiszem felejtős a menza dolog.

Körbenéztem az asztalokon, nevetgélő, beszélgető diákok, akik közben csámcsognak. Ugyanaz a minta mindenhol. Az emberek nem változnak, a sablon tökéletesen illik rájuk. A szemem azonban megakadt egy csokoládébarna pillantáson. Egyenesen felém nézett, félelem nélkül. A tekintetében pusztán kíváncsiság látszott gyűlölet, vagy undor nem bújhatott meg benne. A csokoládészín szemeket halvány, fehér bőr keretezte, hosszú szempillák, és barna szemöldök ölelte körül. Az arca tiszta volt, ajkai kissé elnyíltak, őszinte kíváncsiságot tükrözött. Barna haja hullámos tincsekben hullott a vállára, egy hajpánt óvta meg az arcát a kósza tincsektől.

Hirtelen beugrott Alice látomása. Ez a lány kiköpött mása volt annak a vízióbéli lánynak. Ő az. Mikor tudatosult bennem Alice elégedetten kezdett vigyorogni és gondolatai is ezt tükrözték. Bennem megolvadt valami, a lány lágy tökéletességétől. Nem volt kirívó, beleillett a tömegbe, mégis nekem ő irányította a tömeget, ő volt az, aki mozgatta őket. Ő mozgatta a Földet is. Miatta fordult meg velem a világ most és miatta nem tudok egyetlen értelmes mondatot se összehozni. Lehetetlen. Mégis igaz. Ő az.

Elkapta hatalmas, kíváncsi szemeit, amivel lefegyverzett, hozzákötött a földhöz. Úgy éreztem csak ezért érdemes itt lennem, csak miatta érdemes egyeltalán léteznem. Talán kicsit teátrális vagyok, de konkrétan ő volt az, aki miatt itt akartam maradni. Egy láthatatlan kapocs kötött össze vele, mely nem eresztett sem engem, sem őt, bár még nem is ismert engem. Csak egy dolog járt a fejemben: Meg kell ismernem.