34.Fejezet

„Hol az igazság? Hol az őszinteség? Hol a szerelem? Mint homokviharba csöppent porszem, eltűnik minden körülöttem.”

34. I lose you (Elvesztettelek)

(Narrátor)

Sosem gondolta volna senki sem, hogy Meredith élete ennyire felfordul. Minden John évnyitó buliján kezdődött, amikor Damonnal és Caroline-nal táncoltak, és ittak. Akkor még két fiatal, szőke és energikus tinédzser próbált lenyűgözni egy szívdöglesztő srácot. Semmi extra nem is lett volna a történetben, ha nem kerül a képbe az az apró fejlemény, hogy a „szívdöglesztő srác” jelen esetben egy vérszomjas vámpír, akinek kikapcsolták a lelkiismeretét. Az egész csak egy ártatlan kalandocskának indult a pénteki éjszakában, pont addig a pontig, amíg Damon el nem vitte a lányokat a Salvatore birtokra. Akkor még Damon sem tudhatta, hogy valaki figyeli őt a fák közül, valaki, aki felhasználhat ellene bármit. Katherine jobb szeme, Lora figyelte őt, majd miután bement Caroline-nal, és kint hagyta Meredith-et, elkezdődött a játék. Lora később elkapta Meredith-et, és megcsapolta a lányt, s vacsora után feltöltötte a kiürült ereket a saját vérével. Meredith úgy itta, mintha csak parancsot kapott volna, egy olyan parancsot, melyet szívesen teljesít az ember. Azután magára maradt az erdőben, de nem sokáig, mert később Tanya is megtalálta a finom vérű leányzót. Kellemesen lakmározott belőle, és nem is lett volna semmi probléma, ha nem érzi meg a kevert vámpírvér gusztustalan aromáját. Meredith nyakát, mint egy csirkecsontot tört ketté, így a lány holtan feküdt előtte. Tanya megrémült, hogy mit tett, és hogy ilyen könnyedén megtalálta őt az embervér okozta mámor, melyet próbált diétával elkerülni. Ezeknél azonban erősebb volt a szex utáni vágya, így gyorsan átterelődtek gondolatai Damonra. Később visszament a fához, ahol Meredith testét hagyta, ám a fa üresen és elhagyatottan magaslott, mintha sosem járt volna ott senki. Csak a vérfoltok jelezték az incidenst.

Miután eltűnt a lány, belebotlott Stefanba, majd visszatért a házába. Minden békésnek és nyugodtnak tetszett, egészen egy pontig, ahol elszakadt a cérna.

***

„Jó reggelt, köszöntöm a Mystic TV nézőit!

Logan Fell vagyok, és első kézből kapják a legfrissebb híreket:

Az iskola elvesztett, majd talált történelem tanárt. Alig pár nappal a sajnálatos haláleset után egy ifjú férfi, Alarick Saltzman vállalkozott a diákok okítására. Az órák tehát nem maradnak el, és a történelem tanár egy rövid interjúval is megajándékozott bennünket.

„- Úgy vélem, szerencse, ami az iskolával történt, és a sors fintora, hogy éppen most vetett erre a szél. Ígérem a diákságnak, hogy ugyanolyan kesztyűs kézzel fogom rávezetni a történelem sokszínű járdájára, ahogyan egykori elődöm is tette.”

Mystic Forks lakossága ismét csökkent, mivel a White család egy tragikus baleset áldozata lett. A kazán felrobbant, ezért történt a tragédia. Három holttestet azonosítottak, Meredith White-ot, pedig a rendőrség keresi. A White család üzleténél, a fűszeres bolt előtt a hozzátartozók és barátok mécsest gyújtottak.”

***

7:30, Hétfő

– Még!... Még!... Még! Alarick…. kérlek!... Még! – Erotikus nyögések csatasora szakította meg Lora mondandóját.

– Elkéstem, Lora! Mennem kell, ez az első napom! – ellenkezett Alarick, bár szíve mélyén ott maradt volna és az egész napot szerelmeskedéssel töltötte volna. A lány végül kipattant az ágyból, mintha rakétával lőtték volna ki. Másképp nem tudott elszabadulni a kedves karoktól.

– Ezért tartozol nekem – jelentette ki angyali mosollyal az arcán Lora.

– Ígérem, hogy kamatostul fizetek neked, édesem! – ígérte Alarick, miközben felhúzta alsóneműjét és egy nadrágot kergetett a szekrényben. Lora is magára kapott egy köntöst, de nem siette el az öltözködést. Titkon még remélt egy kört, de az agya már tudta, hogy nem számíthat rá, csak több óra múlva.

Alarick felkapta a cipőjét, és a jegyzetfüzeteivel megpakolt táskát, majd elköszönt Lorától. Röpke csókot váltottak, de a férfinak még volt ideje arra, hogy kezei bebarangolják Lora dús kebleit.

– Elkésel – tolta el magától Lora, a tanárt. Tíz másodperc múlva már egyedül állt az üres lakásban. Megcsörrent a telefonja, és a konyhában termett, majd felvette.

– Hello, Katherine!

– Lora, mi hír a kutyuliról?

– Egyben van, köszöni szépen.

– Én nem a kutyádra gondoltam…

- Tudom. Stefan játsza a hős szerelmest, Damon pedig téged akar. Egészen közel jár a sír felbontásához… ne aggódj, nem engedem!

– Köszönöm, Lora. – Azzal a telefonbeszélgetés véget ért. Lora, pedig munkához látott. Átkutatta Alarick polcait, könyves szekrényeit, vitrinjeit, ruhásfiókjait és szekrényeit, mire egy komódban megtalálta, amit keresett. Arrébb kotort egy halom zoknit, majd felnyitotta a fiók alját.

Verbéna szaga árasztotta el Lora orrjáratait, és ettől könnyezni kezdett. A fiókban kotorászva egy tucat tökéletesen csiszolt falövedéket talált. Olyan karókat, amiket nyilvánvaló céllal hoztak létre. Egyel lejjebbi fiók alatt pedig fegyvereket talált. Karra illeszthető fegyvert, üres késmarkolatokat talált, amibe nyilván bele kell tolni a karót. A ruhásszekrény hátulját megkopogtatva, Lora észrevette, hogy ez is egy rejtekhely. Már tudta mit kell keresnie, de nem számított arra, amit akkor látott, mikor kivette a szekrény hátlapját. Szögekre felakasztva légpuskák, melyek sűrített levegővel működtek, és üres tölténytárral, karóra várva álltak. Nyílpuskák is voltak, amelyeket talán századokkal ezelőtt volt divat használni.

Lora egy kicsit megbütykölt egy-egy fegyvert, hogy ne működhessen. Elvett egy-két alkatrészt, vagy éppen eltört egyet-kettőt. A karókészletet is megcsapolta, de nem túl látványosan, ahogy a verbénák egy részét is eltűntette. Fokozott védelem saját maga, és fajtársai számára. Tudta, milyen veszélyes ágyba bújni egy vámpírvadásszal, de nem érdekelte, hiszen a kémia működött kettejük között.

Nem számított, hogy a fegyverek, amiket kedvese tartott egyetlen célt használtak: vámpír ölni.

***

„Szeptember 21. Vasárnap, 23:01

Kedves Naplóm!

Sajnálattal közlöm veled, hogy az előző hetem és éjszakám borzalmas volt. Bár sok dolog történt, amit nem tudok megváltoztatni, sem tagadni, mégis összegezve: rettenetes volt. Az, hogy Damon elrabolt, csak egy dolog volt az este folyamán. Sikeres megszökésem után egy házikóba menekültem, ahol éppen iskolatársaim, Isabella Swan, és pasija Edward Cullen töltötték szabadidejüket. Edward vámpír és ezen Bella olyan gyorsan túltette magát, hogy én csak irigyelni tudtam őt, az önuralmáért. Tulajdonképpen ki is oktatott, ami először sértett, aztán viszont biztos lettem benne, hogy igaz. Azt mondta: „Ha Ő az igazi, nem sétálhatsz el…”

Furcsán meglepődtem szavainak mélységén. Mintha ez a lány, már több száz éves lenne. Persze ez lehetetlen, mivel ember. Na, mindegy, a lényeg az, hogy teljesen átgondoltam, és arra jutottam, hogy menni fog. Hogy meg tudok birkózni azzal a ténnyel, hogy Stefan vámpír, és ezen felül szerelmes belém. Meg akartam birkózni vele. Mert Stefannal akartam végre lenni, boldog akartam lenni.

Csakhogy betoppant Damon és elrontotta a bulit. Ezt persze, csak képletesen értettem, hiszen az mentett meg engem, hogy nem tudott bejönni a házba. És senki nem is tudta volna beengedni közülünk. Mikor elkezdett fenyegetőzni, hogy egyszer úgyis ki kell jönnünk étel, és víz miatt egy kicsit tényleg féltem. Féltettem Bellát is, aki miattam került bajba.

Aztán hirtelen felbukkant Stefan. Az egyik felem ujjongott örömében, és legszívesebben kirohantam volna, hogy a nyakába ugorjak. A másik felem azonban elhűlten konstatálta. Mindennél jobban féltettem Stefant, arra gondolva, mi lesz, ha bunyóba kezd bátyjával.

Nem tévedtem, rögtön összetűzésbe került a két fivér. Aztán meglepő módon mindkettejük, mintha megvakult volna, abbahagyták a harcot, mielőtt elfajult volna a dolog. Nem csak ők ketten, Edward is elveszítette a látását, amitől még jobban megrémültem. Éreztem, hogy Bella is fél.

A rettegésem azonban hamar elpárolgott, mikor megláttam Bonnie-t kilépni a fák közül. Mellette állt egy Emmett nevű srác, aki Edward bátyja volt. Szintén vámpír, de rá nem hatott a vakság. Emellett egy kis koboldszerű lány, (akit úgy hiszem, Alice-nek hívnak) lépett ki a fák közül. Bonnie erősen koncentrált, szemei a vak testvérpárra szegeződtek és a homlokán mély ráncok gyűltek. Emmett arca szenvtelen volt, Alice-é pedig kíváncsi, mint egy kisgyereké. Alice odasúgott valamit Bonnie-nak, majd hirtelen Edward nagyot szusszant, és újra látott. Levette róla a vakságot. Edward és Emmett közrefogták Damont és erős szorításba kulcsolták. Stefan is visszanyerte a látását és rögtön engem keresett. Mikor tekintetünk összefonódott, én két méterrel a föld fölé repültem és magasan szárnyaltam a szerelem végtelen mezőin.

Bella odalépett Alice-hez, aki átölelte és egy puszit nyomott az arcára. Én is kiléptem a házból és elkaptam Stefan kezét. Néztem, ahogy a Cullen testvérek eltűnnek fogjukkal, Damonnal, és Bonnie-val, aki a vakságot rajta tartotta.

Bella és Alice elköszöntek és magunkra hagytak bennünket. Én csak álltam és bámultam a sötét fákat ott, ahol Damon eltűnt. Nem éreztem sem szánalmat, sem hiányt. Azt kapta, amit érdemelt, így nem fogok könnyeket hullajtani érte. Egyébként sem tenném őérte. Ellenben azért a szívemnek kedvesebb lényért, aki a kezemet fogta.

Megköszöntem, hogy értem jött és megkeresett. Elmeséltem neki az elrablást, és Stefan felfedezett egy-egy csúnya sebet a karomon, és a lábamon. Nem fájtak, nem érdekeltek a sebek. El akartam mondani, hogy döntésre jutottam. El akartam neki mondani, hogy az életemnél is jobban szeretem, így jobban tenné, ha soha nem engedné el a kezemet.

Amikor azonban elmondtam neki, hogy tévedtem, és hogy működik a kapcsolatunk, nagyobb pofont kaptam, mint számítani mertem volna rá.

– Nem – suttogta.

– Nem értelek. Megértettem, hogy nem tőled féltem, nem is haragudtam rád. Mindössze, magamat csaptam be. Csak kapukat kerestem, csak kifogásokat, miközben a szívem mindig egy út felé terelt volna. Feléd – vallottam be gyengéden.

– Elena… - motyogta megtörten.

– Stefan. Én végig tudom ezt csinálni. Működni fog, mert szeretném, hogy működjön. Meg tudjuk csinálni! – Bátorodtam fel szavaimon. Akkor még nem tudtam, hogy üres fülekre találtam.

– De én nem. – A hangja nem volt tiszta, mintha elfojtaná könnyeit. – Elena, én nem tudom ezt csinálni. Sajnálom.

– Mi? – suttogtam megtörten.

– Nem kellett volna megismerjelek. Nem kellett volna ezt tennünk egymással – mondta, de nem akartam elhinni, hogy ezek a szavak tényleg elhagyták a száját. Nem lehetett igaz. – Hagylak élni, Elena, ne aggódj. Élni fogsz, és nem kell semmivel sem megküzdened.

– Nélküled nem tudok élni… - suttogtam egy falnak, amely közénk emelkedett. Amit Stefan épített közénk.

– Nézz magadra, Elena! Sebes vagy, éhes, fázol, és félsz. Nem ez az életed! Nem ez jár neked!

– Nem… nem érted. – motyogtam, de meg sem hallotta.

– Ég veled, Elena – mondta majd elsétált a fák között.

– Stefan! – kiáltottam utána. – Nem sétálhatsz el így! Stefan!

Mindhiába. Mintha egy süketnek ordítoznék, leperegtek róla szavaim. Ott álltam a házikó előtt és ismételten a fákat bámultam. De most nem volt bennem semmi biztonságérzet, amit azzal szereztem, hogy fogtam Stefan kezét. Most üres voltam és kopár, mint egy sivatagi táj. Jött egy homokvihar és mindent átformált bennem. Kiölte az életet. Csak álltam és bambultam a fák közé. Tudtam, hogy nem jön többé vissza, nem fordul vissza. Nem kellek neki.”

- Elena! – hallottam Jenna fáradt hangját. – Kapcsold le a villanyt! Holnap iskola! Jó éjszakát!

Szerencsére Jenna nem jött be, de elindult felfelé a lépcsőn, ezért inkább eleget tettem a kérésének és leoltottam a lámpámat. Jenna most jött haza Logantől a randiról. Holnap ráértem kikérdezni. Végül örültem, hogy abbahagyatta velem a naplóírást. A könnyek könyörtelenül végigfolytak az arcomon, ahogy a szakításunkat leírtam. Mintha minden egyes mondatot firkálva, újra és újra át kellett volna élnem azt a szörnyű élményt. A szemem már fájt és nem tudtam, hogy honnan szedem a rejtett könnytartalékokat. Végül behunytam a szememet és csendben hüppögtem, amíg álomba nem ringatott a fájdalom és a hiány.

33.Fejezet

„Talán ez a történet nem is rólunk szól. Talán nem is vagyok a főhősnő, és te nem vagy a hercegem. Talán ez a világ más körül forog, talán más áll a közepén. Mégsem számít, hogy ki a főszereplő. Itt vagy mellettem, engem ölelsz, engem csókolsz, s ennél többet nem is kívánhatnék.”

33. Deals (Alkuk)

(Emlék 1864-ből)

– Nézz rám, Damon! – mondta Katherine és a férfi először nem teljesítette a kérését. – Nem bízol bennem? – kérdezte Katherine sértődötten. – Nézz rám! – parancsolta. Damon most már visszafordult az ágyhoz. A hófehér lepedőn vérfoltok éktelenkedtek és helyenként el is szakadt. Ez maradt hátra egy-egy Katherine-nel töltött éjjel után. A hölgy méregzöld ruhája Damon mellett hevert, fűzőjéből hiányzott a madzag. Fehérneműje az ágy karfáján díszelgett, s Katherine Ádámkosztümben ült a véres párnák között. Barna haja lágy csigákban omlott a vállára, s a hold fénye megvilágította bársonyos bőrét. Damon mezítelenül állt az ablak mellett. Most már az ágyon ülő kedvesét nézte, s utoljára az arcára pillantott. Barna szeme körül piros volt a szemfehérje, és a karikák helyén bőrszínű erek meredtek, mint befagyott hegyi patakok.

– Szörnyeteg vagy – suttogta Damon és oldalra döntötte a fejét, kíváncsian kémlelve a lány arcát. – Az én szörnyetegem…

- És csak a tiéd Damon, örökre – suttogta Katherine. Akkor még nem gondolta, hogy később ez a mondat hazugsággá válik. Damon odalépett a lányhoz és csókolni kezdte. Nem félt tőle, csak folyondárszerű imádatot érzett, ami az ereiben csordogált. Nem tudta nem szeretni. Elrendeltetett, s az éjszaka végére bevégeztetett.

***

(Emlék 2009-ből, a Bellával történt incidens másnapján)

– Lora! Gyere le, kérlek! – mondta Tanya kicsit kelletlenül. Mindenki az étkező asztalnál ült, persze ez a tárgy is csak a látszat kedvéért volt elhelyezve, de a családi kupaktanácsoknak ideális helyet biztosított. Carlisle ült az asztalfőn jobbján Edward, balján Esme. Esme mellett ült Emmett és Rosalie, Edward mellett pedig Alice és Tanya. Jasper az ajtóban állt és figyelte a jelenetet. Lora leült az asztal túlsó végébe, Carlisle-al szemben.

– Azt hiszem, tudod, miért hívtunk le – mondta komolyan Carlisle.

– Igen, a tegnap esti Bellázás miatt – válaszolta Lora. – Szeretném menteni a bőrömet. Egy, senki nem tájékoztatott, hogy emberek is laknak a házban. Kettő, a vámpírok szoktak tartani embereket, akik biztos étekforrást nyújtanak, és gondoltam, Edwardnak valami hasonló a lány. Három, elfogott a szomj és nagyon kívánatos illata volt, ezért nem tudtam kontrollálni magamat. Sajnálom.

Esme anyai hangon szólt Lorához.

– Bella családtagnak számít, mert Edwarddal van. – Lora felhúzott szemöldökkel nézett Edwardra. - Nem a te hibád, hogy nem tudtad.

– Ez azonban mégsem oldoz fel az alól, amit tettél – egészítette ki Edward.

– Neked kell vigyáznod a házi állataidra! – sziszegte Rosalie a fogai között. Szerette Lorát, de inkább azért szólt közbe, mert Edwarddal nem volt kibékülve.

– Bella nem házi állat! – ellenkezett Alice.

– Rose, nyugi – suttogta Emmett kedvese fülébe.

– Javaslatot szeretnék előterjeszteni – jelentette be Edward. – Mivel én még szeretném élve látni, illetve elhozni a saját házamba Bellát, ezért arra kérlek Lora, hogy költözz ki.

– A városból? – méltatlankodott Tanya. – Ennyire nem lehetsz önző Edward Cullen!

– Nem a városból! – szólt közbe Esme. – Csak a házban nem lakhat.

– Elfogadható? – kérdezte Emmett Lorától.

– Rendben van… - mondta Lora beleegyezően.

– Köszönöm szépen, Lora – mondta Carlisle és őszinte sajnálat tükröződött a szemében. Majd felállt az asztaltól ezzel pedig vége szakadt a konyhagyűlésnek.

***

Elena megmosta az arcát a fürdőszobában. Edward és Bella a kanapén ültek. Amíg Elena a fürdőben időzött, Bella halkan megkérdezte:

- Mi történt vele?

– Úgy néz ki, hogy a Damon nevű vámpír elrabolta őt. Megszökött és most itt van – mondta Edward és gondterhelt ráncok jelentek meg a homlokán.

– Miért rabolta el? – kérdezte Bella.

– Fogalmam sincs – húzta a száját Edward. – Az igazat megvallva, soha nem hallottam Damon gondolatait. Olyan, mint a te buksid – finoman végigsimított Bella fején. – Van egy védőfala.

– Ez kínos – jegyezte meg Bella szűkszavúan. – Itt maradunk éjszakára?

– Igen. Ha Damon tényleg Elenára vadászik, akkor okosabb a házban maradni.

– Ide nem tud bejönni? – kérdezte Bella, miközben felemelte az egyik szemöldökét. – Azt hittem szupererősek vagytok.

– És ez így is van, de nem tudunk olyan házba bemenni, ahol élő személy lakik. Kivéve, ha behívtak minket – magyarázta Edward, miközben Bella egyik hajtincsével játszott.

– Nem a te neveden van a ház, igaz?

– Gyorsan rájöttél.

– Akkor kién? Rokon?

– Igen is meg nem is. Esme testvérének az unokájának a nevén van. Most múlt el huszonegy, elég sokáig fog még élni… De sajnos pár napot elraboltunk az életéből, hogy idehozzuk és beengedtessük magunkat vele, meg a papírokat alá is kellett írnia.

– Azt hittem, nem használjátok önös érdekből az ilyen ráhatást az embereken.

– Nem is. De ha bármi baj történne, akkor itt van ez a kis fészek, ahová csak a Cullen család tud belépni, más vámpír nem. Még Tanya és a Denali klán sem.

– Szóval biztonsági okok… - húzta föl Bella az egyik szemöldökét. Edward nevetésben tört ki.

– Oké, igazad van. Kényelmi okok is vannak itt a háttérben. Néha eléggé ki tudjuk készíteni egymást, és olyankor jól jön egy viskó. Meg persze, arra is jó, hogy a gerlepárok hallótávolságon kívül kerüljenek.

– Mint most mi? – kérdezte pirulva Bella. Edward magához húzta és egy finom csókkal biztosította Bellának a választ.

– Pontosan… - mondta Edward mosolyogva.

– Köhöm… - Elena az ajtóban állt, és ezek szerint végignézte a jelenetet. Kezében egy mobil volt. – Pontosan hol vagyunk?

– Stefan? – kérdezett vissza Edward.

– Igen – mondta kicsit kelletlenül Elena. Mintha neki sem tetszene a válasz.

– A régi Salvatore telken vagyunk a háztól egy kilométerre, keletre.

– A régi… - kezdte Elena, de megállt, mintha valami az eszébe jutott volna.

– Felesleges Elena – válaszolt Stefan. – Minden szót hallottam. Máris indulok.

Elena letette a kagylót, aztán leült a kanapéra. Meredten nézett maga elé, s Edward ébresztette fel kábulatából.

– Jól vagy? – kérdezte ráncolt homlokkal.

– Félek – válaszolt Elena. Ránézett a vele szemben ülő párra, ahogy Bella szorosan Edward mellett ül, a fiú pedig átkarolja, hirtelen hiányérzete támadt. Rájött, hogy féltékeny Bellára. Nem az alakja, vagy a stílusa miatt, hanem a bátorsága miatt. – Bella! – szólt a lányhoz. – Te tudod a titkot?

Edward felállt és kiment a szobából. Alice hívta őt.

– Edwardról? Igen. Elmondta, mert rám támadt az egyik ismerősük, amikor náluk voltam – mondta Bella, és figyelte, ahogy nagy kerek szemekkel néz rá Elena. – Mi az?

– Nem félsz?

– Miért? Edward megvédett akkor is, most is megvéd.

– Nem gondoltál arra, hogy így talán meg is halhatsz, ha mellette maradsz? Mármint, ha Edward, öhm… nem tudja visszatartani a szomját.

– Nem gondolkodtam rajta… Nem félek attól, hogy ez bekövetkezik. Az életemet is rábíznám Edwardra, mert tudom, hogy jó kezekben van. Te és Stefan nem így vagytok? – kérdezte Bella ártatlanul.

– Nos… nem. Mi nem vagyunk most együtt. – Elena elhúzta a száját. Nem tudta, tetszik-e a helyzet most.

– Miért? Nem szereted? – lepődött meg Bella.

– Nem erről van szó – mondta Elena. – Stefan vámpír.

– Igen. És? – kérdezte értetlenül Bella.

– Jesszusom! Nincs és! Nem érted? – Elena hangosan fújta ki a levegőt.

– Elena nem úgy gondolkodik, ahogy te – mondta Edward, mikor visszajött a szobába. Leült Bella mellé a kanapéra és összefűzte ujjaikat. – Bár nem tudom pontosan, te hogy vélekedsz erről Bella, de Elena nem tartja egészségesnek az ember-vámpír kapcsolatokat.

– Szerintem ez nem… fajfüggő dolog – mondta Bella. – Nem az a lényeg, hogy vámpír-ember kapcsolat. Figyelj rám, Elena! Nézd meg a kezét! Emberi formája van? Olyan, mint a tiéd?

– Igen, de ez nem…

- Nem érted a lényeget! – vágott közbe Bella. – Ha Ő az igazi, akkor nem sétálhatsz el csak úgy. Akár vámpír, akár ember. Ez felette áll az emberi és a vámpír mivolton. Egyes körökben úgy hívják: Szerelem.

– Félek… - suttogta Elena, elgondolkodva Bella szavain. Nem tudta, hogy szorulhatott ennyi bölcsesség egy tizenhét éves lányba. Talán azért van, mert ő megtalálta a nagy Ő-t.

– Itt van az üldöződ – mondta Edward hirtelen, és a plátói hangulat azonnal elszállt.

– Damon – nyögte haloványan Elena.

***

- Szia Jenna! – köszönt Bonnie. Jenna éppen zárta be az ajtót.

– Szia Bonnie! Elenát keresed?

– Pontosan… Itthon van?

– Furcsa. Azt hittem veled van. Azt mondta, hogy este beszélni akar veled. Kiment a temetőbe gyanítom. De még délután.

– Nálunk nincsen, az biztos. Megnézem a temetőt, hátha ott maradt írni…

- Sötétben? – kérdezett vissza Jenna.

– Talán Meredith-tel van. Vagy Stefannal.

– Megkéred Elenát, ha megtalálod, hogy hívjon fel?

– Persze! Köszi Jenna!

– Szia Bonnie!

***

(Nikki)

Jessica fejét fogva ébredt. Az eddig ernyedt keze a homlokán pihent, s most reflexből söpört végig a homlokán. De, ahogy kinyitotta a szemét, Jessica ijedten kapott a fejéhez. Egy kádban töltötte az éjjelt, és nem tudta, hogyan került oda. A lába sajgott és a nyaka is elgémberedett. Nem volt kényelmes a fürdőkád. Idegesen túrt bele a hajába, és ahogy végigszántotta fejbőrét, érezte, hogy a feje tetején egy púp magaslik, ami eddig nem volt ott. Megnyomta egy kicsit, majd el is vette a kezét, mert fájt az érintés. A ruhája ép volt, a lábain horzsolások piroslottak, de ettől eltekintve jól volt. Élt.

– Felébredtél… - Mike az ajtóban állt, és felismerhetetlen arckifejezés ült rajta. – Hogy vagy?

Jessica kiakadt. Hisztériás rohamot kapott.

– Mi van? Az éjjel még a könyvtárban voltam, de aztán csak arra emlékszem, hogy itt ébredek. A fejem és a lábaim sebesek, korog a gyomrom és szédülök, fáj a fejem, mint állat, és te… te, aki besétálsz ide, mintha te lennél a Jani, annyit kérdezel, hogy hogy vagy? Képes vagy megkérdezni, hogy hogy vagyok? Mit vágjak hozzád? – kérdezte Jessica, és miután ezt egy levegővel a fejéhez vágta, mélyen szippantotta be az éltető oxigént.

– Szólj, ha lenyugodtál – mosolygott Mike, mire Jess még mérgesebb lett. Úgy fújtatott, mint egy sárkány. Mike várta, mikor robban újból. De ahelyett, hogy szitokáradatot indított el, felült, és kiszállt a kádból. Mike azonnal ott termett előtte, hogy megakadályozza.

– Nem mehetsz el – jelentette ki sziklaszilárdan. Jessica ijedten nézett fel rá, mikor meglátta. Villámsebességgel termett ott, nem számított és ezért nem számított rá, hogy Mike az orra útjában lesz. Kis híján visszazuhant a fürdőkádba, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott az egyetlen dologba, ami kézközelben volt… Mike-ba.

Mikor visszanyerte az egyensúlyát, akkor vette észre, hogy a fiú mandzsettáját markolja. Mike finoman elkotorta Jessica nyaka mellől a lány hajtincseit, így szabaddá téve a nyaki ütőerét. Jess megfagyva figyelte a történéseket.

Azután lépések zaja ütötte meg Mike fülét. Tudta, hogy egyetlen személy ismeri ezt a helyet, így nem volt nehéz kitalálnia, ki jön. Megijedt, hogy majdnem rátámadt a lányra, hiszen borzasztóan vonzotta a friss vér, és a meleg nyak gondolata. Erőnek erejével elszakította magát a gondolattól, és Jessicát visszalökte a fürdőkádba. Nem túl keményen, így a lány inkább csak megijedt, mint megsérült. Vámpírsebességgel hagyta el a fürdőszobát, s kulcsra zárta maga mögött az ajtót.

A hűtőhöz lépett, és éppen akkor nyílt ki a bejárati ajtó, amikor kivett egy flaska vért. Nyugodtan becsukta a hűtőszekrényt, és szürcsölni kezdte a vért. Érdeklődve figyelte a látogatóját. Női személy volt, DC cipőben, ülepes farmernadrágban és buggyos felsőben. A felső fekete volt és szivárványszínben volt rá nyomva graffiti hatású felirat. Fekete, tépett haja szög egyenesen hullott a vállára, és az arcán unott kifejezés ült.

– Nikki… - köszöntötte haloványan Mike.

– Lora üzeni, hogy nemsokára meglátogat téged. Addigra tedd a lányt vallatható állapotba – mondta hűvösen Nikki.

– Úgy mint…? – kétkedve nézett rá Mike.

– Nem érdekel, mit csinálsz, megkínzod, vagy megfenyíted. Beszéljen! Ne felejtsd el Mike, hogy ki tett vámpírrá! Most fizetned kell a kiváltságért! Az alku, az alku…

- A kristály kell Lorának, igaz?

– Az ne érdekeljen téged, hogy kinek kell. Csak szerezd meg! Mindegy milyen eszközzel. Remélem, világos voltam.

– Mint, a Nap – nézett bánatosan a behúzott redőnyre Mike.

– Ne cseszd el! – mondta Nikki, majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót.

32.Fejezet

„Van, hogy az ember nem akar mást tenni, csak sikoltani, mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkán.”

32. Trust (Bizalom)

(Elena szemszöge)

Csak futottam és futottam a fák között. Féltem, hogy a cipőm túl hangosan veri a földet és, hogy a száraz levelek és faágak reccsenése a talpam alatt elárul engem. Mégsem tehettem mást, csak futottam.

Épphogy csak a szerencsém miatt sikerült megszöknöm egy már eleve kitört ablaküvegen keresztül, de nem bíztam ebben a nagy szerencsében. Nem kísér el engem, csak egy-egy pillanatban övezi a tetteimet. Talán okkal sikerült kijutnom onnan, abból a régi és dohos házból. Féltem abban a rémvillában, abban a szobában. Igaz, hogy terjedelmes volt, és fénykorában mesés pompa övezhette a lakóját, mégis engem megrémisztett a megkeseredett vér a padlón, a kanapén, a függönyökön és a szőnyegen. Az orromat eltömítette az a mérhetetlen por és dohos bűz, ami mindenből áradt. Nem akartam levegőt venni, mégis a tüdőm mélyéig kellett hatolnia a szagnak. Damon ugyanígy megijesztett, bár ő nem illett ebbe a képbe. Bőrdzseki és farmernadrág volt rajta, kócos haja és ördögi mosolya volt, nem hasonlított egy mészárosra, aki itt vágja le áldozatait. A szívem mélyén éreztem, hogy ez nem az ő stílusa, de nem lehettem biztos benne, hogy jót sugall a szívem. Damon egy kiszámíthatatlan gyilkos, ezt kell szem előtt tartanom.

Előbb azonban azt kell kitalálnom, hogy mit kezdek most, hogy sikeresen megszöktem. Egyelőre csak arra koncentráltam, hogy vágódjak el, de tudtam, hogy ez kevés. Egy terv kellene, egy ötlet legalább, hogy hová megyek, mit csinálok. Damon nem fog örökké lepellel a szemén élni, hamarosan észreveszi, hogy eltűntem. Észreveszi, vagy megérzi, talán már utánam is eredt.

Ekkor meghallottam valami zörgést a hátam mögül. A fák belesajdultak és az avar összekuszálódott. Damon, gondoltam kétségbeesetten. Úgy éreztem vége, hiába futottam, hiába szöktem el, most megtalált a szörny, és nem kegyelmez nekem. Talán meg is érdemeltem volna, de mégsem akartam meghalni. Érezni akartam még a tavasz színes virág kavalkádjának illatát, látni a nyár színeit és az első hús őszi szellőt. Érezni akartam egy gyönge, új, aprócska kis életet a karomon, egy aprócska embert, aki rám hasonlít egy kicsit. Látni akartam Jeremy esküvőjét és Jenna új otthonát is, amit egy olyan emberrel oszt meg, aki értékesnek találja minden porcikáját és nem fél tigrisként védeni őt. Boldognak akarom látni a családomat, és majd akkor, ha ez megvan, eltávozhatok. Most, hogy anyáék elmentek, még nehezebb és a boldogságnak még csak szikráját sem látom Jenna vagy Jeremy szemében.

Mikor már majdnem feladtam, hogy egy icike-picike esélyem is van a túlélésre, egy házat láttam meg a fák közül kibontakozni. A lámpák világítottak, s az ablakon keresztül isteni szikraként tört fel a fény. Boldog voltam, ahogy láttam a sötétben végre élet jeleit. Ahogy az ablakból szivárgó fény megvilágította a mellette lévő földdarabot, sikerült nem megbotlanom és ledarálnom egy virágoskertet. Az ajtóhoz siettem és kopogtatni kezdtem. Kétségbeesetten vártam, hogy valaki kinyissa végre, s közben az erdőt járta a tekintetem, mint egy röntgensugár.

***

(Bella szemszöge)

- Hunyd le a szemed – suttogta Edward, mikor az ágyon ültem és gyönyörködtem a szobában. Kelletlenül bár, hiszen megfosztott a szoba látványától, de lecsuktam pilláimat. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne, de vakon bíztam benne. Az agyam egy zugában úgy éreztem, bolond vagyok. Miért teszem azt, amit mond? Buta lúd vagyok és csukott szemmel a vágóhídra vezetnek. De az agyam nagyobbik része szerencsére másként vélekedett. Bíztam ebben a fiúban, akármi is volt. Nem számított, hogy nem ember és nem akartam, hogy ez közénk állhasson. Nem tudtam nem bízni benne. Talán butaság, talán túl felelőtlen és túl fiatal vagyok. Nem érdekelt, mert eddig nem bántam meg, hogy a bizalmam egy az egyben a kezébe helyeztem. Kezdett tudatosulni bennem, hogy nem csak a bizalmam, a szívem is nála van.

– Ne mozdulj! Kérlek! – suttogta és édes lehelete cirógatta az arcomat. Sokkal közelebbről éreztem és ez meglepett. Majdnem kinyitottam a szememet, reflexből, mégis sikerült végül kontroll alatt tartanom a testemet.

– Ne mozogj. – Edward egészen közel volt hozzám, nem tudtam pontosan mennyire, de a tenyerem nedves lett, ha csak rá gondoltam. Aztán hirtelen egy hűs csapás ért engem. Edward ajkát az enyémre tapasztotta, s finoman csókolni kezdett. A hideg végigfutott a hátamon, mint egy kellemes borzongás és nem tudtam nem mozogni. Nem akarhatta, hogy ne mozduljak meg.

Az édes bizsergés átjárta a testemet és a talpamon hangyák kezdtek szaladgálni. Melegnek éreztem magamat, mintha lázas lennék, Edward ajkát pedig hidegnek, mint a jégcsap. Lassanként azonban, mintha a jég olvadni, melegedni kezdett volna. Ezek a hő változások körülbelül egy másodperc alatt játszódtak le, a következő másodpercben pedig már önálló életre keltek karjaim, és mint a fűzfa hajlékony ágaival, körbeöleltem Edward nyakát. Hozzátapasztottam számat az övéhez, majd csókolni kezdtem őt, s ahogy rohamtempóban vert a szívem, minél jobban érezni akartam őt.

Egyik kezemmel inkább az arcát fogtam, s ekkor éreztem, hogy más. Arca kőkemény, és hideg, keményebb, mint szokott lenni. Ujjammal finoman végighúztam az arccsontján. Az erek kidagadtam rajta. Mikor levegőért kaptunk egy pillanatra elengedtem az arcát így nem vettem mást észre rajta. Csukva maradt a szemem, ahogy eredetileg kérte és ezt az egyet nem akartam megszegni. Sem a varázs, sem az adott szavam miatt. Miután újra egymás ajkai után kaptunk, mint az éhezők a kenyérdarabka után, Edward az ágyra térdelt és finoman előredőlt, én ennek okán a hátamra feküdtem. Szinte belesüppedtem a puha takaróba, de nem érdekelt. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, ezzel közelebb húzva magamhoz őt. Magam is meglepődtem a határozottságomon. Testem, mintha tudná, mit kell tennie, mintha mindig is tudta volna, csak eddig álomba taszítottam. Eddig mélyen aludt, s most találtam rá Edwardra, aki felébresztette.

Hirtelen minden megváltozott. Az idő melegebb lett, és friss levegő tódult az arcomba. Viszont valami hiányzott, rögtön tudtam mi, illetve ki az. Edward már nem csókolt, ajkaink már nem fonódtak egymásba, mint boldogan növő diófapár. A lábam ernyedten hullott a földre énbelőlem pedig kihasítottak egy darabot.

Kinyitottam a szememet és felültem. Edward nekem háttal állt, szemben az ablakkal. Az este már leszállt, így az erdőben mi szolgáltattuk a világosságot. A függöny nem volt elhúzva, így szabadon áramlott ki a fényhullám a szobából. Felálltam és odasétáltam Edwardhoz.

– Nézz rám – kértem, miközben eszembe jutott a furcsa érzés, amit az arca okozott. Eközben simogattam a hátát és fogtam a kezét, amivel eltakarta az arcát. – Nézz rám! – mondtam újra, most már erélyesebben.

– Nem! Nem láthatsz így! – mondta ellentmondást nem tűrően. Én mégis szembeszálltam vele.

– Bármikor baj történik, elfordulsz előlem? Ha van valami, akkor arról tudnom kell! Ha ugyanez történik az arcoddal, akkor se mutatod meg? Jobb, ha majd egyszer, mikor visszatükröződik egy ablaküveg, akkor látom meg, hogy milyen?

– Igazad van… - suttogta. Azt hittem, nyertem. – De akkor sem mutatom meg. Félek, hogy mit szólnál érte.

– Edward Cullen! – mondtam most már mérgesen. – Én bármit megtennék, amire csak kérsz, a kezedbe adom az életemet is akár egyetlen szó nélkül. Te pedig nem bízol bennem! Gratulálok!

Lefeküdtem az ágyra és a fejemet a párnák közé temettem. Elegem volt, és egy percre fölszaladt az agyvizem. Persze ez nem tartott sokáig, a dühöm füsté vált és elszállt. Azonban a megvetett sértettségem még itt volt és mardosta a lelkemet. Nem tartottam igazságosnak Edwardot. Ezen felül, fájt, hogy nem bízik bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy miért nem hajlandó megmutatni az arcát. Nem kértem sokat. Bár nem is az arca a lényeg, de arra is kíváncsi lettem volna. Inkább az zavart, hogy nem bízik bennem. Az agyam mélyén megbúvó ördögöcske, aki már akkor ott vészmadárkodott, mikor lehunytam a szememet, most kárörvendő táncot járt a fejemben, beterítve porral és fájdalommal, valamint csalódottsággal az összes gondolatomat.

Az ágyra súly nehezedett és a takaró besüppedt mellettem. Edward mellém feküdt, s az ő súlya kényszerítette a takarót megadásra.

– Bella – suttogta és a fülemről lepakolt egy hajtincset. Nem válaszoltam. Nem érdemelte meg. – Bella, kérlek, bocsáss meg.

– Mit kellene megbocsátanom? – kérdeztem a párnáktól, s nem emeltem fel a fejemet, a takaróba dünnyögtem. Tudtam, hogy így is meghallja. – Azt, hogy nem mutattad meg az arcod? Oké, felejtsük el.

– Nézz rám, kérlek! – suttogta Edward. Nem tettem meg. Nem érdemelte meg. – Még mindig mérges vagy. Miért?

– Mert nem tudok megbocsátani neked! – Újból a párnáknak beszéltem. – Nem tudok, mert ez nem rajtam múlik. Magadnak kell megbocsátanod! Bocsásd meg, hogy szeretsz, már ha szeretsz, bocsásd meg, hogy megcsókoltál, bocsásd meg és oldozd fel magad!

– Nem értelek – suttogta Edward.

– Nem értesz… Pont ez a probléma! – Most már elfordítottam a fejemet és ránéztem. – Nem értesz meg engem, mert nem bízol bennem.

– Én bízom benned – jelentette ki.

– Miért mondod ezt? Nem látod, hogy az előbbi ábra, mit mutat? – kérdeztem keserűen.

– De ennek nem a bizalomhoz volt köze! – tiltakozott Edward. – Egyszerűen csak nem akartam, hogy láss, mert nem szép látvány.

– Edward, ha tényleg komolyan gondolod a kapcsolatunkat, akkor ez elkerülhetetlen.

– Nem azt mondtam, hogy soha. De ne most. Nem akarom már most összetörni az álmaidat.

– Pedig most még van visszafelé ösvény, még nem rekedtem bent a bokrosban. Félsz, hogy kihátrálnék? – kérdeztem és őszintén vártam válaszát.

– Minden pillanatban – mondta Edward, amitől nekem leesett az állam. Mielőtt kérdezhettem volna, Edward folytatta. – Bármit mondok, bármit teszek, a legapróbb mozdulattól, minden mondattól félek. Félek, mert egyszer csak sok lesz neked mindez, mindez, amit hallottál, ki fog akasztani és nem akarsz majd többé látni sem engem.

Felkeltem a párnák közül. Leültem az ágyra törökülésbe és két kezembe fogtam Edward arcát. Kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

– Én, Bella Swan, esküszöm, hogy soha nem fogok kiakadni és nem foglak elhagyni – mondta ünnepélyesen Bella, majd egy lágy csókot hintett Edward meglepett, egyben meghatott ajkaira.

– Köszönöm – suttogta Edward, majd keze Bella hátára vándorolt, s könnyedén megnyomva a lányt, közelebb hozta magához. Újból csókok sorára került sor, ez a végtelenített rendszer így ment volna tovább, ha nem szól közbe egy kopogás. Elváltak egymástól és Edwarddal lesétáltak a földszintre.

– Vársz valakit? – kérdezte Bella meglepetten, mikor már ő is hallotta a kopogást.

– Nem. Ez a bökkenő – mondta Edward, majd kinyitotta az ajtót, majd átölelte Bella derekát. Arca immáron tiszta volt, és emberi, de természetfelettien szép.

***

Legnagyobb megdöbbenésükre Elena Gilbert állt az ajtóban. A tekintete ijedt volt és arcán verejték és kosz gyűlt. A küszöb mindkét oldalán meglepett arcok sorakoztak fel. Edwardé, aki olvasott a lány gondolataiban és hegyezte a fülét, hátha hallja a Damon nevű vámpír gondolatait, vagy lépteit. Közben Bella meglepődése zavarrá fordult át. Nem igazán kedvelte Elenát. Caroline elmesélése szerint Elena leginkább egy plázacica, bálkirálynő, kurva és parancsolgatós. Aki a barátja, az a csatlósa, vagy alattvalója. Elena meglepettsége inkább abból állt, hogy látta Edward karját átfonódni Bella derekán. Látta Edwardot az iskolában, és a régi Fell templomnál is, ahol harcolt is Bonnie-ért. Tudta, hogy vámpír. Azt hitte, hogy ő és Stefan az egyetlen ilyen pár a városban. Tévedett. Aztán rájött, hogy igaz, szíve szerint párnak mondaná magát és Stefant, mégsem járnak, és ő megtagadta Stefan vámpírságát, elhajtotta a fiút, így végképp nem nevezhetők párnak. Ellentétben Bellával és Edwarddal. Ők valóban párt alkotnak. Az egyetlen pár. Hirtelen fúrni kezdte Elena oldalát a kíváncsiság, vajon Bella tudja-e az igazságot kedveséről?

– Beengedtek? – kérdezte Elena végül.

– Persze - mondta Edward és szélesre tárta az ajtót. A lány besétált, és Edward bezárt utána. Kívül az erdő csendes volt és vészjósló. Egy bagoly huhogott a közelben, majd hirtelen lecsapott egy pocokra, így csend telepedett a fákra.

***

- Akarsz engem!

– Akarlak téged – visszhangzotta Alarick, majd megcsókolta a lányt. Lora hideg ajkai választ nyújtottak, s egyre hevesebbre fordította. Miközben heves, de bensőséges szájpárbajt vívtak, Lora kigombolta Alarick ingét. Mikor ez megvolt, elengedte a férfi száját és vállára tette az állát. Lefejtette róla az inget, és mint egy macska dörgölőzött a felszabadult bőrfelületre. Magába szippantotta édes illatát, kívánta már vérét, de nem ejtett sebet a férfin.

A hatalmas franciaágy közepén térdeltek. Alarick Lora oldalát, hátát, nyakát simogatta, míg a lány pucsítva bújt a férfihoz. Végigcsókolta mellkasát, majd újból visszatért szájára. Lora lüktetett. A vámpír úgy kívánta a férfit, hogy a szomj szinte eltűnt mellette. A lába közti háromszög nedves lett és nem kívánt mást, csak Alarick férfiasságát.

– Vetkőztess le – adta ki az utasítást Lora. Alarick végigsimított a lány oldalán, miközben belecsókolt a nyakába. Megfogta a pólót, s alulról felhúzta, Lora készségesen segített lefejteni magáról. Alarick gyakorlott módszerrel karolta át a lányt, s miközben száját csókolta, kipattintotta a melltartóját. Lorának pedig már nem kellett utasításokat adnia, a férfi magától simogatni kezdte, majd belemarkolt mellébe. Lora kényelmes tempóban kezdte kicsatolni Alarick övét. Amaz felállt, és ahogy az öv tartása megszűnt, a nadrág lágyan (némi rásegítéssel) csusszant a földre. Alarick kilépett belőle, egyidejűleg sarkára lépve kibújt a zoknijaiból is. Lora felállt az ágyra, s a szélére lépve Alarick lehúzta róla a szoknyát. Csak az alsónemű maradt mindkettőjükön. Alarick Lora lapos és izmos hasát csókolgatta, Lora pedig majd felsikított, úgy kívánta már magába a férfit. Visszaült az ágyra, elkapta Alarick száját és mohón csókolni kezdte. Csókok százai cseréltek gazdát köztük, s ezalatt az idő alatt Lora egy könnyed mozdulattal letépte Alarick alsónadrágját. A szürke textil sikítva szakadt szét, és a földön landolt. Lora élvezettel nézte, hogy Alarick nemi szerve árbocként mered felé. Ujjaival becézgetni kezdte, mire Alarick beleharapott Lora ajkába. Ettől vér ízű lett csókjuk, mégsem hagyta abba egyik sem. Lora addig hergelte, míg a férfi rajta vezette le növekvő feszültségét. A haját húzta, mellét markolta, letépte róla a tangát. Mikor már Alarick idegei a tetőfokra hágtak és Lora már szinte úszott a nedvességben, a lány kitárta lábait és hátradőlve magára húzta a férfit. Mindkettőjüknek erőteljes sóhaj szakadt fel a torkukból, mikor végre egymásba gabalyodtak. A vége azonban még messze volt. Lora finoman, aztán erőteljesen lökött a csípőjén. Közben Alarick végig a száját, nyakát, dekoltázsát, vagy mellbimbóját csókolta. Immár a férfire bízta magát, és Alarick ütemesen tolta beljebb a műszert. Lora lüktetése tökéletesen elmúlt a gyógyírt meghozta Alarick férfiassága, ugyan ő még nem járt a csúcson. Lora egy könnyed mozdulattal fejre állította a játszmát. Most ő csókolgatta Alarickot, simogatta és közben ütemesen és egyre erősebben játszott a csípőjével. Mikor a csúcsra értek Lora felsikoltott, Alarick pedig a lányba élvezett. Pihegve feküdtek végig az ágyon, Alarick karjai közé zárta a lányt, ő pedig békésen szuszogott mellette. Elégedett volt. Meglepődve konstatálta, hogy Alarickon egyetlen harapásnyomot sem ejtett. Az élvezet teljesen egy irányba szűkítette a gondolkodását, és szomjas sem volt különösebben, ezért úszhatta meg Alarick vérveszteség nélkül a dolgot.

Lora anyatigrisként nézte, ahogy Alarickot lassan elnyomja az álom, ám előtte még egy utolsó szót suttog. Semmi igézés, semmi ráhatás alatt nem állt, így Lora meglepődése még hatalmasabb volt.

– Szeretlek – mondta Alarick, majd elaludt. Lora úgy érezte, megfagy, mégis forrónak tetszett a szíve. Nem tudta mire vélni a férfi vallomását, de úgy érezte, tudná viszonozni Alarick vonzalmát, ha valós. Csöndben suttogta a fülébe:

- Szeretlek!

31.Fejezet

„Az élet néha csúf. Néha bolond tréfákat űz velünk. Néha szép és kedves hozzánk. Néha pedig meg kell ízlelnünk a fájdalom és a halál ízét is. Csak így kaphatunk teljes képet a világról.”

31. Lost honor (Elvesztett becsület)

Kisvártatva a motor bömbölése abbamaradt, az autó pedig megállt. Az útnak vége szakadt, így a párnak gyalog kellett folytatnia az utat. Edward kiszállt a Volvóból és meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben rajtuk kívül. Ekkor vámpírsebességgel az anyósülésnél termett és kinyitotta az ajtót Bellának.

– Köszönöm, de egyedül is megy – mosolygott Bella, pirulva.

– Tudom, hogy egyedül is sikerülne. – Edward arcán felszabadult, csibészes mosoly ült. – Tekintve, hogy én nem ebben az évszázadban születtem, kérlek, fogadd el ezt a csekély gesztust. Ha már másképp nem is nagyon udvaroltam neked.

Bella megforgatta a szemét és becsukta maga mögött az ajtót. Hirtelen érdekelni kezdte, vajon mikor született Edward? Mégsem tette fel a kérdését, várt a megfelelő pillanatra. Inkább egy jobban ideillő kérdéssel kezdte.

– Hol vagyunk?

– Nagyon úgy fest, hogy egy erdőben – terelt Edward. Olyan felszabadult és játékos lett, mint eddig Bella előtt soha. Habár belül még mindig keményen fogta a láncot szomjának nyaka körül, ez nem látszott meg viselkedésén. Egészen emberi lett, mint egy bohókás kamasz fiú, aki életében először szerelmes. És ez tulajdonképpen így is volt.

– Oké… mit csinálunk mi az erdőben?

– Gyalogolunk – fogta meg Bella puha és meleg kezét Edward, majd húzni kezdte. A lányt újra forróság öntötte el, pedig csak kézen fogta. Készségesen kulcsolta össze ujjaikat, mire mindkettőjüket, ismétlem, mindkettőjüket melegség járta át.

Bella rájött, hogy kérdezősködéssel nem megy sokra, ezért inkább beszélgetni próbált.

– Edward, kérdezhetek tőled valamit? – Komoly hangja kicsit lecsapta Edward lelkesedését, gyanakodva válaszolt.

– Természetesen.

- Te mióta… Mikor születtél? – bökte végül ki Bella.

– 1901, június 20 – felelte őszintén Edward. Nem esett nehezére kimondani, de annál jobban félt Bella reakciójától. Lassított tempójukon, de nem álltak meg.

– Akkor te… száztíz éves vagy? – kérdezte gyöngéden Bella.

– Igen. Kiakadtál? – kérdezte csöndesen, reménykedve az ellenkezőjében.

– Ki kellene? Furán ért, de azt hiszem, valami ilyesmire számítottam – mondta Bella.

– Te számítottál erre? – Meghökkenve nézett rá Edward.

– Nos, igen. A viselkedésed, a beszédstílusod, elejtett megjegyzéseid. – A lány megrántotta a vállát és az ösvényt nézte maga előtt, amin haladtak. – És… mikor lettél…?

- Vámpír? – fejezte be a kérdést Edward. – Tizenhét évesen. Carlisle megmentette az életemet, pontosabban elvette azt, hogy létezhessek.

– Ez mit jelent?

– Carlisle egy Chicago-i kórházban dolgozott, mikor rám talált. Spanyolnáthában haldokoltam. Carlisle jó ember, ő nem változtatna át senkit, akinek van más esélye. Mikor vámpírrá váltam, tulajdonképpen meghaltam, de mégse. Így tudok létezni, talán ez a legjobb szó arra, ami most vagyok.

Bella erősebben fogta Edward kezét és megállt. A fiú meglepetten állt meg, nehogy elhúzza magával. Bella beharapta az alsó ajkát és a szabad kezét felemelte. Edward mellkasára helyezte ott, ahol a szívét sejtette.

– Hálával tartozom Carlisle-nak, mert megmentett téged. És habár nem ver a szíved, ugyanolyan, mint az enyém. Egyetlen különbség, a sok kagyló alakú szív között, hogy a tiéd igazgyöngyöt rejt. – Edward megfogta Bella kezét, ami a szíve felett pihent. Az arcához húzta és beleszippantott csuklójába. Lehunyt szemmel hagyta, hogy égesse a torkát, és a belül rejtőző szörny őrjöngött, rázta a láncait, harapta a belső szerveit. Ki akart törni, hogy összezúzhasson minden szép pillanatot, de Edward mélyen magába zárta a démont. A szeme hirtelen feketévé vált a szomjúságtól, mégis kontrollálta azt.

Edward lazán fogta Bella törékeny csuklóját, így a lány könnyedén kiszabadult ujjai közül, de csak azért, hogy végighúzhassa puha és meleg kezét Edward hűs és kemény arcán. Edward szerette volna, ha szerelme folytatja a mozdulatot, vagy legalább még egy ideig ott tartja kezét, de Bella lassanként elhúzódzkodott és csak a szemkontaktus kötötte össze őket.

– Gyere, sosem érünk oda – mondta Edward, mihelyst sikerült kiszabadulnia a mámor és cukorkafelhőből.

***

Lora odasétált az autója kerekéhez és letörte a szelepet, mire a gumi ereszteni kezdett. Felöltötte legártatlanabb és legédesebb mosolyát, és azzal indult el Alarick felé. Egy könnyed és légies nő járásával haladt, mégis volt benne valami macskásan vad és szexis.

– Tudnál segíteni? – kérdezte Alaricktól, aki épp a kocsijában pakolászott. Fölnézett rá, s aztán válaszolt.

– Sajnos nem érek rá, sietős dolgom van.

Habár Lora még mindig mosolygott, belül meglepődött a férfi nemleges válaszán. Mélyen a szemébe nézett, s ahogy a pillantásuk egybefonódott Lora megigézte Alarickot.

– Igazából ráérsz, sőt szívesen segítesz nekem – suttogta a lány érzékien, s Alarick elismételte immár sajátjaként a mondatot.

Lora elengedte Alarickot, s együtt sétáltak a kocsihoz.

– Azt hiszem, a gumival lehet gond – mondta Lora és a bal hátsó kerékhez vezette Alarickot.

– Nem a gumi a bajos – mondta a férfi, miközben a kereket vizsgálgatta és közben akaratlan Lora vékony és izmos, ellenben fedetlen lábaira vándorolt a tekintete. – A szelep rakoncátlankodik – nyelt nagyot.

– Mit gondolsz, szervizbe kell vinnem? – kérdezte Lora aggodalmas fejjel.

– Úgy hiszem, okosabb lenne – mondta Alarick és felállt a gumitól.

– Hívok egy furgont, ami elszállítja, megvárod, kérlek? A nőket ilyen téren úgy vágják át, mint galambot az országúton.

– Persze, hiszen ugyebár, te nem vagy galamb… - motyogta Alarick. Egy fél óráig tartott mire a furgon megérkezett, s addig Lorának gondja volt arra, hogy Alarick még véletlenül se unatkozzon, vagy maradjon szó nélkül.

Az autót elszállították, s Alarick hazafuvarozta Lorát.

– Köszönöm szépen a segítséget! Gyere be, csinálok egy limonádét.

– Nagyon szívesen, és elfogadom – mondta Alarick és belépett a küszöbön, Lora pedig ragyogó mosollyal az arcán becsukta mögötte az ajtót.

***

Mikor Elena magához tért egy piros színű baldachinos franciaágyban találta magát. Puha selyem vette őt körül és még talán tetszett is volna neki a látvány, ha nem szövi be az egész termet a pókháló és a kosz. A szövetek szakadtak voltak és rászáradt vércseppek éktelenkedtek szinte minden tárgyon. Az ágy, amelyen feküdt szakadt huzatától eltekintve egészen jó állapotban volt. Nem festette pirosra az emberi nedű és habár egy-két helyen megrepedtek a fa oszlopai, a matrac még kényelmes maradt.

Elena azonban nem tudta értékelni ezt az egy pozitívumot, szíve hevesebben vert a riadalomtól. Megkereste a szoba sarkait és szemével végigpásztázta az egész helységet. Sehol senki. Nem tudta, hogy jó-e, hogy egyedül van, de nem szeretett volna Damon társaságában lenni. A szadista, emberevő Damon. És a kevésbé szadista, állatevő Stefanéban? Most szívesen bújt volna karjaiba, ha tudja, merre van. Ám az üres szoba nem kínálta sem Damon, sem Stefan ölelő karjait.

Elena felállt az ágyról és megpróbált minél kevesebb zajt csapni, miközben elindult az ajtó irányába. A padlódeszkák recsegtek a lába alatt és Elena keserűen fintorgott. Két-három métert haladt csak előre, az eddig üres ajtóban most Damon állt, szája csibészes mosolyra húzódott.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Elena erélyesen, de belülről mardosta a kétségbeesés.

– Én talán kedvesebben beszélnék egy vámpírral… - gondolkodott hangosan Damon.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte újból Elena, most kevésbé hangosan.

– Nos, milyen lenne, ha felfednék minden titkot magamról? Üres könyv, amit nem érdemes lapozgatni… Így hát, megőrzöm a titkaimat! – mosolygott Damon.

Elena a lehetőségeit latolgatta, és végül arra jutott, hogy talán eléri az ablakot és ki tud ugrani rajta, mielőtt Damon elkapja. Vagy, ha el is kapja, legalább kint lesz a szabadban és tud segítségért kiáltani. Talán meg is hallja valaki, nem úgy, mint ebben a dohos, régi épületben. Lélekben lassan felkészült a fájdalomra és az üvegszilánkokra, majd sarkon fordult és az ágy melletti ablakhoz szaladt. Terve azonban sikertelennek bizonyult, Damon átlátta őt, s elkapta a lányt, mielőtt betörhette volna az üveget. Egy gyors, de nem túl durva mozdulattal az ágyra penderítette Elenát, s mikor a lány felnézett rá, ugyanaz a félmosoly ült az arcán, mint előtte.

- Ne nézz így rám, a bíráló kis bociszemecskéiddel, nem vagyok Apuci – mondta Damon.

– Gonosz vámpír vagy – jelentette ki Elena.

– Gondolj, amit akarsz, de innen nem mehetsz ki – mondta Damon és becsukta az ajtót maga mögött.

Odakint az udvaron Caroline állt kezében egy régi, koszos szemüveggel. Pontosabban csak a szemüveg keretét tartotta a kezében, a lencsék hiányoztak belőle.

– Hello, Barbie! – köszöntötte vidáman Damon.

– Nézd, mim van! – emelte föl a keretet. Damon ott termett és megcsókolta a lányt, közben kivette a kezéből a tárgyat.

– Csak a fele van meg! – Damon átdugta mutató ujját a lencse helyén. – Hol van a másik fele?

– Úgy nézek én ki, mint aki tudja? – kérdezte gúnyosan Caroline.

– Azt akarom, hogy találd meg, szöszi! – mondta Damon ellentmondást nem tűrő hangon.

– Jól van, szivi – csitította Care. – Egy csókért elhozom neked!

– Alkudozó, ribi – mosolygott Damon és két tenyerébe fogta Caroline arcát. Megcsókolta, majd elengedte a lányt. Caroline mosolyogva tűnt el a fák között épp úgy, mint ahogyan felbukkant.

– Minden barátnőddel így bánsz? – kérdezte egy hang a fák sűrűjéből. Damon felismerte, Tanya volt az.

– Nem – felelte a vámpír. – Caroline hasznos társ, nem gondolod? Szívesen segít.

– És táplál, igaz? – jelent meg Tanya vámpírsebességgel Damon orra előtt. Fél méter sem volt közöttük.

– Ez a bónusz része a dolognak, de csak akkor kapok plusz pontot, ha teljesítettem a küldetést – taglalta Damon, miközben arcán végig ott feszített a kicsit titokzatos, kicsit szexis, kicsit csibészes mosolya.

Tanya váratlanul megcsókolta Damont, akin még érezte Caroline illatát. Így egy kicsit alább hagyott a varázs, de Tanya már igencsak ki volt éhezve egy Damon féle akcióra. Egyik lábát, amin csak egy necc harisnya díszelgett Damon lába köré csavarta. Tanya-n egy mély dekoltázsú póló volt egy farmer minivel párosítva, ami alatt necc harisnya és magassarkú ékeskedett.

A fák sötétjében egy bagoly huhogása hallatszott, miközben Tanya ujjai izgalmas helyekre vándoroltak Damon testén. Kezdett szexveszélyessé izzani a légkör és Tanya csak azt vette észre, hogy már egy fának dőlve csókolgatja Damon a nyakát és a kebleit. Azonban mikor felemelte egy kicsit csípőjét jelezvén a nadrág és a szoknya fölöslegességét, Damon legombolta magáról a lányt. A lábának csavarjából könnyedén kiszabadult és egy lépést hátrált, miközben az arcán még mindig a Damonos mosoly ült.

– Ma nem Tanya – suttogta.

– Elérted, hogy kurvának érezzem magam, köszi – mondta sértődötten a lány. Ekkor megérezte Elenát. Beleszimatolt a levegőbe és letüdőzte édes illatát. – Oh, szóval mára három lány jut. Olyan édes az illata… - tűnődött Tanya.

– Felejtsd el! – jelentette ki védelmezőn és egyben harciasan Damon. – Tűnj el Tanya!

– Ez szép! Önző is vagy – rázta a fejét Tanya. – Damon Salvatore – sóhajtott. – Egyedül fogsz egyszer megrohadni úgy, hogy senki sem lesz körülötted, mert aki értékel téged, azt eldobod magadtól.

Azzal eltűnt a fák között, Damon pedig csöndesen gondolkodott a hallottakon, miközben visszasétált a házba.

***

Jessica a könyvek tengerében ült éppen a könyvtárban, mikor hirtelen zajra lett figyelmes. Lépések zaja volt ez, valaki közeledett hozzá a sötétben. A villany nem égett mindenfele, ezért a sötét foltok kísértetiesek maradtak. Egy ilyen folton nyikorgott a fa padló egy nem húsz kilós test alatt. Jess először nem is figyelt rá túlzottan, elmerült a könyveiben. Lapozgatta, keresgélt bennük, de mindhiába. A kristályról, amelyet a Cullen birtokon talált, nem volt semmi. Még csak említés sem.

A lépések zaja egyre közelebbről jött, míg végül a hangok forrása belépett a fénykörbe. Jessica fölnézett, kezében a könyvvel, és egy ismerős arccal találta szembe magát. Mike Newton volt az, s félszegen figyelte a lányt.

– Szia! – Köszönt rá Jessica. A fiú nem válaszolt, csak töretlenül nézte őt. – Hát te? – idegesen nevetett. – Éjnek éjjelén egy könyvtárban? Nem rád vall.

– Igaz, de már megyek is – motyogta sejtelmesen Mike. – Veled együtt!

Mielőtt Jessica tiltakozhatott volna, Mike tarkón vágta egy lexikonnal.