2011. október 29., szombat

38.Fejezet



„Kit akarsz magad mellé? Egy olyasvalakit, aki mindig veled van, mindig számíthatsz rá. Olyasvalakit, aki megértő, kedves, de nem túl nyálas és még humorérzéke is van? Olyat, akire bármikor támaszkodhatsz, mindig ott van a bajban, egy olyat, aki megért és támogat, vagy éppen lebeszél az őrültségekről. Olyasvalaki, akivel lehet akár romantikus, akár horrorfilmet nézni. Aki nem levakarhatatlan, de nem is egy kőbunkó, akivel két hetente találkozol? Akkor a tökéletes férfi jöhet csak szóba, de sajnos Ádámnak nem tudom a telefonszámát.”


38. Erroneous Ideas (Tévképzetek)



Az estében egy bagoly keményen huhogott. Damon a cella mélyén ült és nézett maga elé. Kitalált valamit, amivel ha nem is tudná megmenteni a szűrét, de legalább információt tud gyűjteni. Elméjével kilépett a testéből, és egy varjúba költöztette tudatát. A varjú felszállt, és immár Damon irányította a madarat. A varjú a Salvatore házhoz repült, de ott nem talált senkit, így Gilbertékhez repült. Nem ért még a házhoz, de az utcán már érdekes jelenet tárült a madár csöppke pontszemei elé. Egy nő eltörte egy férfi nyakát, majd felemelte őt. Damon rájött, hogy Logan Fell, a hírekből a hulla. A nőnek sajnos nem látta az arcát, csak a hátát. A mozdulatai légiesen könnyedek voltak és lazán emelte fel Logan testét, ebből arra lehetett következtetni, hogy az illető vámpír. A vámpírlány berakta Logant a kocsija csomagtartójába, majd elhajtott. Egyetlen vércseppet sem hagyott bizonyítékul, semmi sem maradt a ma esti incidensből, csak egy varjú látta.



***








„Halló, itt Liz! Logan, hálás lennék, hogyha eljönnél a megbeszélt találkozókra! Most hol vagy? A tetthelyen vártunk rád órákig, ha a tanács része akarsz lenni, akkor nem viselkedhetsz ilyen felelőtlenül! Andie-nek nem fogom elmagyarázni, hogy …. tudod mi történt. Édes, aranyos a társriportered, de legközelebb páros lábbal rúgom ki a városból is, ha akadékoskodik. Gyere az irodámba holnap délre! Péntekre szerezd meg a Gilbert-órát is!”


A sheriff letette a telefont és a kocsijához sétált. A hullaházban segédkezett az áldozatok felismerésben, és sikerült is mindenkit azonosítani. Azon gondolkodott, hogy vajon, hogy fogják közölni a várossal, az emberek halálát. Kezd sok lenni, és a polgármester asszony is megfenyegette.

Telefoncsörgés ragadta ki gondolatai közül Elizabeth-et. A kijelzőn Charlie Swan neve villódzott, és Liz egy elégedett sóhajjal vette fel.

– Szia, Liz! Nem zavarlak, ugye? – kérdezte félénken Charlie.

– Szép estét, Charlie! Nem zavarsz! Te sosem – tette hozzá Liz halkan.

– Nincs kedved ma este átjönni, esetleg?

– Tulajdonképpen ráérek. De még be kell ugranom az őrsre, mert el kell rendeznem még egy-két papírt holnapra.

– Oh…

- Egy óra múlva nálatok? – kérdezte gyorsan a sheriff, mielőtt Charlie téves következtetésre jutna.

– Tökéletes! Várlak! – köszönt el lelkesen Charlie, majd mikor letette a telefont elvigyorodott, és a tenyerét dörzsölte. Kellemes izgatottság járta át, amit már évek óta nem érzett. Felvillanyozódva lépett az ablakhoz, ahogy autó hangját hallotta. Elhúzta a függönyt és hunyorogva kifigyelte, hogy egy Volvo áll a ház előtt. Az utastér sötét volt, és akkor sem kapcsolódott villany, mikor Bella kinyitotta az ajtót. A lány könyves szatyorral a kezében, hátizsákkal a vállán lépett ki, majd becsapta a kocsi ajtaját. Megfordult és meglepetésszerűen érte Charlie-t, hogy a lánya mosolyogva haladt az ajtó felé.

– Ma mindenki meg van bolondulva… - motyogta a bajsza alatt Charlie.



***







– Elena, én nagyon hálás lennék, ha végre segítenél egy kicsit – mondta szemforgatva Lora. – Higgadtan teszem fel újra ezt az igen egyszerű kérdést: Hol van Meredith?

– Nem tudom.

– Neked nincs más szó a szótáradban? A legjobb barátnőd!

– Aki megölte a fél családját! – Vágott vissza Elena.

– Szóval tudod – kapcsolódott be Nikki, aki a kanapén ülve szemlélte az eseményeket. Fekete szeme élesen villant Elenára.

– Igazad van, én is falaznék a legjobb barátnőmnek… De az idő majd megoldja a nyelved – töprengett Lora. – Sajnos az a helyzet állt fel, hogy neked ketyeg az órád, Elena, míg az enyém békésen áll már régóta.

– Nikki! Mostantól tiéd a terep. Nekem randim van egy bizonyos történelem tanárral! – Ezeket a szavakat már Nikkihez intézte Lora, és közben kisétált a szobából.

– Jessica? – kérdezett vissza Nikki.

– Neki meglepetéssel készülök, de a meglepetés még nem ért ide. Szóval addig ő is rajtunk maradt. Viseld gondjukat! – mosolyogva felvette kabátját és kilépett az ajtón. Lora arcát megcsapta az állott levegő, az estében nem maradt semmi kellemes. Az idő ugyan enyhe volt, de nem fújt a szél, így a felhők és a föld között megállt a levegő.

Bezzeg odabent jó klíma maradt, a ventilátor gondoskodott a levegő keringetéséről. Jessica meglepődve nézett maga elé. Felállt, és gondolkodva lépett előre egyet. Nikki és Elena el voltak foglalva egymással, ő pedig a zárt ajtón ugyan nem tudott kimenni, de a többi szobába szabad átjárása volt. A konyhába sétált lassan, komótosan, közben gondolataival foglalkozott. Nem értette a meglepetés dolgot, és hogy miért nem Elenára vár extra ajándék. Ráadásul Lora úgy beszélt a meglepetésről, mint egy emberről, mintha élő személy lenne. Ki lenne az a személy, akit hazavár Jessica? Mike? Őt most küldte el Lora, és nem fog visszajönni egy hamar, különben rövid időn belül egy sírban oszladozna. Nem, nem is várta el Jess, hogy Mike visszajöjjön.

Nem értette, hogy mi van köztük. Nyilvánvaló, hogy valami volt, mert a semminél jóval több. Ez logikus kijelentés, az biztos. Mike ölében ülni megnyugtató volt, békés és mégis biztonságos. Ha nem lettek volna körülvéve halálos veszéllyel, talán olyan jó lett volna, mint jó pár pirula extasy. De ez mégis más lett volna, mint a drog. Ennek nem lett volna semmi rossz mellékhatása. Talán függőséget okozott volna némiképp, ahogy egy szív függésbe kerül egy másik által, de ez kölcsönös lett volna, és fizetnem nem kellett volna semmiért. Maximum egy törött szívért, ha nem működne tovább. De ki az, akinek manapság nincs szívfájdalma? Ki az akinek egyszer sem törték össze a szívét? Ki az? Bátran lépjen előre, de nem érezhet igazán és nem alkothat véleményt a szerelemről az, akinek semmilyen tapasztalata sincsen.

„Nem mondom, hogy szeretem Mike-ot. Szerelemből még biztos nem. Addig nem is lenne szabad beleélnem magam a dologba, amíg nem találkozom vele, nem tudok biztosat. Ez nem lehet még szerelem, még nem kötődhetek hozzá, mintha testrészem lenne. El tudnám képzelni magunkat, szó se róla, a legféltettebb álmaimban talán örökké együtt maradunk, de amíg ő nem teheti be a lábát ebbe a házba és én nem tehetem ki innen, addig nem történhet semmi. Nem határozhatom el, hogy szeretem, amíg nincs velem. Nem az a legnagyobb bajom, hogy nincs velem, hanem az, hogy nem hallom. Az, hogy nem tudom, mit gondol, hogy mit szeretne kezdeni velem. Ha csak a túlélésért játszotta volna meg… nem! Nem játszhatta meg! Értelme nem sok lett volna, és velem se tette volna ezt meg. Nem lehet ilyen gonosz. Nem.”

Ilyen gondolatok között őrlődött Jess, miközben Elena a szabadulásán dolgozott. Mindhiába. Nikki nem volt hajlandó semmit sem engedni.

– Te mikor voltál ember? – kérdezte hirtelen Elena. Nikki először megütközve nézett rá, nem tudta, válaszoljon-e. Végül sóhajtott és beadta a derekát.

– 1837-ben láttam az utolsó nyarat emberszemmel.

– Hogyan haltál meg? Ha nem veszed tolakodónak a kérdést… - szabadkozott utána Elena. Nikki erre felnevetett.

– Tolakodásnak? Ezek tények, Elena. Én halott vagyok már 163 éve, és ezen nem tudok változtatni. Az apám a lázadók első hullámával tűntetett az elnyomás ellen a polgárháborúban. Mi nem rabszolgák voltunk, de anyám egykor igen. Engem nem cselédnek neveltek, de az egész családot megvetették azért, amiért apám egy paraszt cselédlányát vette el. Engem fennséges kisasszonynak csúfoltak, anyámat pedig szajhának. Amikor apám lebukott az északi elnyomók elvitték már semmi sem tartotta a becsületünket, apám nem tudta visszafogni a nagyszájú szomszédságot. Aratás után egy késő nyári este kint feküdtem az egyik ól melletti fa tetején és a csillagokat néztem, mikor anyám sikoltozva kirohant, kezén a hároméves öcsém. A házunkat felgyújtotta az egyik szomszédunk. Én minden szavukat hallottam. A büdös, izzadt és legfőképpen részeg férfiak ordítása is itt cseng a fülemben.

„-Na, te, Szajha! Légy nevedhez méltó! – nevetett az egyik, miközben a másik kikapta anyám kezéből az öcsémet. Az ordítozós elkapta anyám haját és elkezdte levetkőztetni. Erre a Mama belerúgott, majd a gyerek felé kapott, de a másik vasvillával verte vissza.

- Belém-e rúgsz, kanca? Enyém vagy estére, különben a gyermeked a villán látja meg a reggelt! – mondta gonoszan a részegebbik.”

- Erre persze nem tehetett mást – Nikki megrántotta a vállát. – A büdös parasztok persze becsapták. A gyereket vasvillára hányták, és a kapuba állították. Anyámat megerőszakolta mindkettő, aztán levágták a haját, majd a kést a mellkasába fordították. A házba hurcolták, amiben bent égett. Soha nem tudom elfelejteni azt az élmény. Az égett fa után édesanyám testének sokkal büdösebb szaga volt. Ott zokogtam a fán, aztán hallottam, hogy az egyik visszajön. Beleharapott az öcsém csuklójába, majd a félig megégett anyám nyakát kezdte szívni. Olyan ronda volt, ijedtemben sikoltottam. Erre engem is megtalált. Nem tudom, miért változtatott át. De bosszúból az egész falut felégettem és mindenkit megcsapoltam. Azt hitték, az ördög tört rájuk – Nikki arcán a bosszú édes mosolya húzódott, újra.


***








-Lora! – Alarick arcára mosoly ült.

– Szia Rick! – mosolygott vissza Lora, miközben levette a kabátját és a fogasra akasztotta. – Mi ez a finom illat? – kérdezte és emberi tempóban sétált kedvese felé. Egy lágy, de annál több érzelmet takaró csókot váltottak, majd Alarick válaszolt a lánynak.

– Rák.

– A kedvencem – húzódott kislányos mosolyra Lora ajka, és egy gyors szájra puszi után megfogta Alarick kezét, és a konyha felé kezdte húzni. A konyha és az étkező egy légtérben volt, egy pult választotta el a két helységet. A konyhában egy plafonról lelógó csillár, és a pult fölött spotlámpák voltak elhelyezve. A csillár főzés közben szokott csak égni, de most mégis ontotta a fényt, ellentétben a spotlámpákkal, amik nem világítottak, így kellemes félhomályt kölcsönöztek a szobának. Az asztalon két gyertya égett, megterítve mellette egy serpenyőben rákok sorakoztak paradicsomos-fokhagymás szószban megforgatva. Egy kosárban mellette kenyér volt szeletelve, és két pirítós, amire sajtot olvasztott Alarick. Az ínycsiklandó étel mellett egy üveg bor is helyet kapott az asztalon.

– Köszönöm szépen – meghatódottan suttogott Lora.

– Szívesen, Kicsim! – karolta át Alarick.

Ha a mai estén egy külső szemlélő figyelné őket, akkor azt mondaná, hogy ez egy átlagos szerelmes pár, semmi extrém, vagy rémisztő nincs a dologban. Fiú szereti lányt, lány szereti fiút. Véletlenül se gondolná senki sem, hogy az egyikőjük vámpír, és éppen akár ki is szívhatná az életet a másikból. Senki nem gondolná, hogy az egyikőjük éppen két lányt tart fogva a lakásában, és egy harmadikkal őrizteti őket. Senki sem gondolná, hogy egy nő képes ezekre, hogy a nő a vámpír. Ebben talán nem is lenne zavaros a dolog, ha a lány a vámpír, akkor ő a vámpír. De ki gondolná, hogy a vámpírt is irányítja egy vámpír, akit irányít egy másik vámpír, akit irányít egy harmadik és így tovább.

Ahogy benézünk az ablakon, csak egy kedves párt látunk és boldog tudatlanságba merülhetünk, hiszen nem ismerjük őket és a történetüket. A titkok az ablaküveg mögött maradnának és ahogyan kiesik a látókörünkből az ablak, a ház, az utca, a város, úgy veszik el a sötétségben a titok is a szemünk elől.




2011. október 22., szombat

37.Fejezet

„Mi lenne, ha egy percre is nyugalom lenne? Akkor már szegényebb hely lenne a világ…”


37. In the life's bondage (Az élet fogságában)



(Narrátor szemszöge)


Elena lassanként ébredt fel, és sajgó fájdalmat érzett minden tagjában. Egy fotelba hajtogatták, hogy aludhasson, de minden tagja elgémberedett a kényelmetlen üléstől. Mikor kinyitotta a szemét, és idegen környezet fogadta, hirtelen előugrottak az emlékek. Az emlékek arról, amikor szabadulni próbált, hogy ne tegyék a szája elé a kábítóval átitatott kendőt. Amikor sikoltani akart, és kapálódzott, de hiába, a torkán nem jött ki egyetlen hang sem, és az erősen szorító karok ellen nem tudott küzdeni. Amikor érezte, hogy baj közeleg, érezte a hideget és aztán látta a körülötte áramló fenyegetést. Amikor a szülei sírja elhalványult a könnycseppektől, elhalványult minden, és összemosódott, mint egy kisgyerek első festett képe. Visszaemlékezett arra, mikor a fájdalom torz krokodilja minden fogát a szívébe mélyesztette, és csípte, ráncigálta, majd megölte a csöndesen, de élettel telin dobogó szívét, amely gyorsan megszakadt a hiánytól. A hiánytól és a becsapottságtól, amit Stefan hagyott maga után. A szép emlékek hamar eltűntek, a mérlegben sokkal többet nyomtak a rossz, fájó pillanatok, mint a derűvel teli napsugaras délutánok. A napfénnyel együtt tűnt el a melegség, a szeretet, és Stefan is.

Elena szemeiben újra könnycseppek gyűltek, de hamar visszanyelte őket, majd félénken és kutatón vizsgálta a helyzetét. Ki kellett jutnia, ez lett az elsődleges feladat. Stefan a háttérben kapott csak helyet, ebben a felvonásban.

Barackszínű szobában ült Elena, melyen virágos tapéta volt körbefuttatva a falon. A sarkokban antik sarokszekrények álltak, rendíthetetlenül, s az idő vasfoga sem fogott már rajtuk (látszólag). Az egyik szekrényben egy hatalmas tükör állt, és előtte kristálypoharak sorakoztak katonás rendben. A kristálykészletek mellett italok is helyet kaptak, s ezzel is színesítették a szekrény tartalmát. Egy másik szekrény közepén egy régi kakukkos óra figyelt, az ingája folyamatosan jobbra, majd balra billent. Mellette könyvek százai ültek a polcokon mesteri összevisszaságban. A szoba közepén egy üvegasztal volt, talán szalonnak használhatták a lakói.

Azonban Elenának nem volt túl sok ideje szemlélődni, mert két hófehér szárnyas ajtó közül már nyílt is az egyik és egy fekete hajú nő lépett be rajta.

– Felébredt – kiáltotta.

– Végre, valahára! – sóhajtott egy másik nő. Ez a hang ismerős volt Elenának, úgy tippelte, hogy talán az egyik iskolatársának lehet hasonló hangja. – Akkor rám, már nincs is szükség, ugye? – Jessica az! Közben beugrott Elenának.

A fekete hajú lány odament Elenához és kitépte a nyakából a verbénás nyakláncot. A lánc megégette az ujjait, de ő nem foglalkozott vele, a földre dobta az ékszert.

– Na, most már nem tudsz védekezni. Az elméd védtelen, így nem lesz probléma – mondta elégedetten Nikki. Odahajolt Elenához, hogy igézés alá vesse, de a lány megpróbálta kitépni a nyakából a láncot, mely a napsugaraktól védte a vámpírt. Sajnos nem sikerült, és értelme sem lett volna túlságosan sok, mivel már alkonyóra járt az idő. Elkeseredett próbálkozás volt ez, s izmai még annyira ernyedtek voltak, hogy lassan tudott csak mozdulni.

Nikki egy pofonnal jutalmazta a próbálkozását, hangosan csattant a lány arcán.

– Arról nem volt szó, hogy bántod a vendégünket – hallatszott egy újabb hang, egészen az ajtóból. Egy újabb lány lépett be a szobába. Nikki azonnal hátrébb lépett, de mérges tekintetét le nem vette volna Elenáról. – Nikki, kérlek, tüntesd el Mike-ot.

– Mi?! Nem teheted, Lora! – kiáltotta tiltakozását Mike. Felpattant, és ő is belépett a szobába. Eddig az ölében ült Jessica, most azonban ő is talpra került. – Megígérted, hogy, ha felébred, mi elmehetünk!

– Tévedés. Azt ígértem, hogy te elmehetsz – mondta ridegen Lora. – Bocsi, most ez egy csaj buli, Mike, de szólunk, ha legközelebb te is meghívott leszel a pizsama partyra!

– Nem! Nem megyek sehová! – ellenkezett Mike.

– Mike, Mike, Mike… - sóhajtott Lora. – Egy buta, forrófejű újszülött vagy. Ráadásul szerelmes is…

– Lora! Mondhatsz akármit, én akkor is itt maradok! – Mike elszánt volt, de Lora még jobban. A következő pillanatban a falhoz tapasztotta Mike-ot, aki éppen csak nem fulladt meg.

– Ne akard, hogy a barátnőd végignézze, hogy meghalsz – sziszegte halkan Lora. – Egyetlen mozdulat lenne, ezt te is tudod.

– Tu…..d…o….m… - fulladozott Mike. Végül Lora elengedte a fiút.

– Tűnj el – parancsolta, majd hátat fordított neki, és visszasétált Elenához.



***






-Mennem kell – suttogta Bella csöndesen szemlélve a falon lévő órát. A kanapén ültek, s Bella mereven az órát, Edward pedig Bellát nézte. Átkarolta a lányt és hallgatta egyenletes légvételét.

– Tudom. Ha hazaérsz hatra, az jó pont Charlie-nál? – kérdezte reménykedő mosollyal az arcán Edward.

– Azt hiszi, Alice-szel vagyok.

– Ne aggódj, csak egy szürke Volvót lát majd, sofőrt nem! – Edward arcán csibészes arckifejezés ült.

– Akkor, akár csókolózhatok is a sofőrrel? – kérdezte halkan Bella, miközben az arca piros színt öltött.

– Elméletileg igen, de ha leállsz csókolózni a sofőrrel, akkor nem biztos, hogy el tud engedni téged, ami pedig igencsak szemet tud szúrni a nyomozó apukádnak – mutatott rá Edward.

– Oh… - Bella nem mondott mást.

– Mi lenne, ha miután hazavittelek, foglalkoznál egy kicsit Charlie-val? – kérdezte Edward. – Egy közös vacsi, egy negyed órácska beszélgetés, egy negyed óra meccs-nézés, ennyi belefér még, nem?

Bella csak bólogatott.

– Azután, lefürdesz, bebújsz az ágyadba és kipihened az elmúlt két nap fáradalmait – jelentette ki Edward.

– És nem lehetne esetleg úgy megbolygatni a rendszert, hogy este még te is beleférj a keretbe? – kérdezte reménykedve Bella.

– Nem lett még eleged belőlem? Két napja szinte csak velem beszéltél.

– Viccelsz? Ez nem így működik. Minél többet kapok egy finom ételből, annál többször fogok ismét kérni. Belőled sosem lehet elegem – ellenkezett Bella.

– Nos, igen. Eleinte még többet szeretnél, egy idő után azonban sok lesz, és nem akarsz majd többet találkozni velem. Minden káros, ha sokat kapsz belőle.

– Ebben van valami. Ez igaz a csokoládéra, az ételekre, de nem rám. Egy emberről és egy… rólad beszélünk, nem pedig valami salátaféléről. Te mindig új és új vagy számomra, minden mondatod egy új élet számomra. Egy olyan oldalad, amit még nem ismertem meg. Neked pedig végtelen sok oldalad van, és ezeket mind meg kell ismernem.

Edward erre csak hümmögött, majd közelebb húzta magához Bellát, és szorosan átölelte őt. Beleszippantott szomjokozó illatába, majd mintha lelki békére talált volna, kijelentette:

- Nem látok a fejedbe, de a világgal ellentétesen forgó agytekervények rejlenek a koponyád mélyén.



***






- Köszönöm az estét! – Jenna megállt az ajtó előtt, és megfordult, hogy elköszönjön Logantől.

– Felejthetetlenné tetted nekem ezt az estét Jenna – mondta csöndesen Logan, majd megfogta Jenna kezét. Ujjai finoman végigzongoráztak a karján, a vállán, a nyakán, s tenyere közrefogta az nő törékeny arcát. Mindez lassan játszódott le, s Jenna szívverése egyenes arányosságban gyorsult az idő múlásával. Logan várt, majd közelebb lépett hozzá. S egy ujjnyi hely maradt köztük. Jennában még ott motoszkált a kétség, de közben lélegzetvétele akadozott, s ki-kihagyott egy-egy ütemet.

– Logan… - kezdett volna hátrálni, de a férfi szája az ajkaira tapadtak, ezzel az összes létező jégfal elolvadt kettejük között. Jenna és Logan ott álltak az ajtó előtt, csókolóztak, a szívükről pedig olyan hatalmas páncél zuhant alá, hogy az egész terasz reccsenve összeomlott volna alatta.

Kis vártatva véget ért a pillanat, s újra ketten voltak, újra létezett a terasz és a ház, az ajtó, ami előtt álltak. A páncéling, pedig amelyet szívükről oly könnyedén levedlettek, sunyin kezdett visszakúszni rájuk.

– Beengedsz? – kérdezte Logan, miközben kutyaszemeket villantott Jennára.

– Ki kell érdemelned – jelentette ki Jenna, bár még az oxigénhiánytól kicsit szédült. Megfordult, belépett a házba, majd magára zárta az ajtót.

– Jó éjszakát! – suttogta utána Logan. Ezután elindult a kocsijához, de mihelyt elhagyta a teraszt, egy sötét alak elkapta őt. A szél hidegen fújt, s a fák egy ütemre hajlongatták ágaikat. A házak és az utca néma volt, csak pár utcával odébb hallatszott egy női cipő elhaló kopogása. Akkor, amikor Jenna sem nézett ki az ablakon, és senki sem figyelt az utcára, akkor támadt rá Loganra egy idegen. A vér fémes ízét érezte a szájában, kezeit pedig forrónak érezte, akárcsak a mellkasát. Köpni akart, eltűntetni a fölösleges vérmennyiséget a szájából, de erre már nem volt lehetősége, mert egy sötét villanás alatt minden eltűnt. Nem érzett semmit, mintha egy zsákot húztak volna az összes érzékszervére. Eszméletét veszítette, majd meghalt.

Gilberték utcája csöndes volt, a fák szótlanul vitték a hírt ágaikkal, és a női cipő kopogása is egyre halványult, mint egy árnyékkép az alkonyatban. Nem volt magyarázat, a természet nem tett jelentést. Az égen egy csillag azonban hirtelen eltűnt, s egy lélek lassan elszivárgott egy testből.



2011. október 12., szerda

36.Fejezet

„Mikor egyedül fekszem le, nem érezlek. Mikor egyedül megyek haza, nem talállak. Mikor egyedül töltöm az estéimet, folyton hiányollak. Más az életem, s nem akarom ezt a másságot! Téged akarlak!”



36. Cage (Kalitka)



(Narrátor szemszöge)


Elena csöndben ült, s hátát egy öreg fának vetette. Kérge érdes volt és kemény, de akár puha, párnázott fotelben pihenhetett volna, a különbséget nem érezte volna akkor sem. Meleg szellő kapott bele Elena copfjába és csiklandozta az orrát is. A melegség is rosszul esett neki, mintha a szél is becsapta volna. Ősz van, végtelenül és visszavonhatatlanul ősz van. Hiába áltat a melegséggel, hiába kényeztet. Ősz van.

Elena magába roskadva ült a temetőben, szemben szülei sírkövével. Csak ült és nézte a márvány táblát, melyre aranyozott betűkkel vésték a neveket és a dátumokat. Elképzelte, hogy hozzácsatolják a két névhez az övét is. Nem lenne sok változás, csak éppen hatalmas könnyebbség. Könnyebb lenne Mattnek, Jennának, Caroline-nak, Stefannak. És könnyebb lenne Elenának is. Nem kellene itt ülnie és nem kellene többé felállnia. Nem lenne éhes, sem szomjas, sem szerelmes, sem összetört.


(Elena szemszöge)


Nem akarom ezt! Nem akarok ilyen lenni! Egyvalaki kapta csak meg igazán a szívem, s most ő töri össze. Nem akartam fájdalmat, nem akartam ilyenné válni! Nem akartam csődtömeg lenni. Abban bíztam, hogy Stefan más. Nem csak vámpír, de több, mint száz éves, és talán, okosabb egy tizenhét éves tininél. Tévedtem. Csak még rosszabb lett minden, mert az egyetlen dolog, amire vágytam az ő volt. Olyan bizalmat kapott tőlem, amit eddig senki másnak nem adtam. Fáj bevallani, de Matt-et sem tudtam úgy szeretni, mint Stefant. Nem lehetett, nem ment.

Végre elhittem, hogy működhet, hogy bármilyen furcsa, az élet egyszerűbb, mint gondolnám. Bella okosabb volt, mint én. Ő belekapaszkodott az egyetlenbe, ő nem kétkedett egy pillanatra sem a szerelem valódi létezésében. Én féltem, hogy bajt hozok a családomra, én féltettem mindent, ami körülöttem volt. Most pedig, hogy végre leengedtem a falaimat, mi történik? Porig rombolták a szívemet. Azt hiszem, ennyi elég is volt. Több magyarázatra nem szorul, ez a történet. Egy ostoba liba voltam. Stefan nem volt más, csak egy képzeletem szülte szerelem. Azt hittem, ő az igazi. Vasmarokkal kapaszkodtam belé, és még most is őt szorongatom, pedig már messze jár. Nem számít neki, hogy élek-e, vagy halok. Nem voltam más, mint egy vidéki kislány, akivel csókolózott. Semmi más.

Hiába minden kemény gondolatom, a szememből könnycseppek peregtek le, mint a homokóra finom szemcséi. Hagytam, hogy végigfolyjanak az arcomon. Védtelen voltam velük szemben, és védtelen az egész világgal szemben. Nem tudtam mást tenni, csak összetörve kuporogni a temetőben, egy fa tövében.

***




-Halló! Lora, helyzet van! Damon kiiktatva a Cullen klán által. Stefan sehol, Elena pedig egyedül üldögél a temetőben. Megtegyem most? – kérdezte szomjasan és egyben lelkesen Nikki.

– Hozd el hozzám.

– És Alarick? – kérdezte megilletődve Nikki.

– Bízd rám! Mike és Jessica is legyenek itt! Igyekezz, az óránk ketyeg. Tik-tak. – Ezzel lerakta a kagylót.

– Vendégségünk lesz? – kérdezte mosolyogva Rick.

– Igen, szívem – felelte bájosan Lora és megcsókolta Alarickot. – Át kell öltöznünk – jelentette be Lora, és közben elégedetten tekintett végig a szobán és párján. Az függönykarnis elhajlott, maga a lila függöny elszakadt. Az éjjeli szekrény üres volt, az óra és a lámpa, ami eddig rajta lakott, most összetörve hevert a szőnyegen. Egy párna eltűnt, egy pedig darabokban hevert az ágy legkülönbözőbb pontjain. A takarók is hasonló sorsra jutottak. Rick meztelenül feküdt, a délutáni napsugarak játszadoztak rajta. Karján harapásnyomok ékeskedtek, ahogy mellkasán is. Arcán azonban határtalan mosoly terült el, amit szinte kéjesnek is nevezhetünk. Az ággyal szemben álló szekrénynek leesett az egyik ajtaja, a fali kép is lezuhant, s az üvegkeret szilánkosra tört. Vérfoltok díszelegtek a lepedőn, a takarón, a párnán, és Alarickon is. Ettől függetlenül Rick mosolyogva jelentette ki, hogy szereti Lorát.

Lora újabb csókokkal halmozta el, majd finoman a fürdőszobába terelte kedvesét. Amíg a férfi ott tevékenykedett, Lora felöltözött és seperc alatt rendbe hozta a szobát. Már, ami még menthető volt belőle. A kuka martalékává vált a függöny, a takarók, párnák, üvegszilánkok, lámpa maradványok.

Hamarosan a csengő szava járta át a házat, s Lora kinyitotta az ajtót. Először Nikki lépett be, karján Elena ernyedt teste. Ezután Mike jött, kézen fogva vezette Jessicát.



***





„Caroline! Caroline! Gyere hozzám! Gyere hozzám!”


Ez a parancs égett bele a lány fejébe, és nem is tudta merre megy, csak követte a hívó szót. Végül harminc kilométerre Mystic Forkstól egy, az erdő melletti háznál állt meg. A lány megállt és kiszállt a kocsiból. Megpróbált bemenni az ajtón, de az zárva volt. Az erdőhöz ment és keresett egy nagyobb követ. Mikor megtalálta a tökéletes példányt, úgy öt méterre megállt a háztól. Célzott, és minden erejét összeszedve elhajította a követ, amely betörte az ablakot. Caroline elégedetten nézte az üvegszilánkokat. Bemászott, majd egy pincelejárót keresett. Egyik ajtó sem vált be. Átkutatta a könyvespolcot, a szekrényeket, majd a szőnyegek alá is bekukkantott, és ekkor találta meg a csapóajtót. A deszkán egy fogantyú volt kifaragva, ami akár lyuknak is látszódhatott. Felnyitotta és egy lépcsőjáratot talált. Lement és a telefonjával világított, a fejében pedig csak ez az egy mondat vízhangzott: „Gyere hozzám!”

Caroline végigment egy rövid folyosón, melynek a végében egy fémajtó állt. Sajnos az ajtó zárva volt, és hiába próbálta kinyitni sehogy sem ment.

Caroline hallhatta, ahogy léptek zaja töri meg a csendet, majd egy kutya ugatása csaholása is csatlakozott. Kiszaladt az ajtóhoz és onnan nézte az eseménysort. Egy hófehér kutya állt egy szőke lány útjában, aki nem éppen barátságos arckifejezést öltött a házőrzőre.

– Csss! Hülye dög! Csss! – csitította a kutyát, aki vicsorogva állt az útjában. Tanya hiába dacolt az állattal, csak nem akarta átengedni. Ahelyett, hogy elcsendesedett volna, még erőteljesebben kezdett csaholni. Hirtelen még két alak termett a kertben. Egy másik szőke hajú lány, akinek az arcán csúfondáros mosoly ült. Lora állt Tanyával szemben, és nem hívta vissza a kutyáját.

– Lora… - sóhajtott megkönnyebbülten Tanya. Egy lépést tett volna a vámpírlány felé, de a hófehér szörny újból vicsorgásba fogott. – Lora?

– Tanya. Mit akarsz te itt? – kérdezte gúnyosan Lora.

– Damonért jöttem – felelte Tanya. – Beengednél végre?

– Nem mehetsz be. Soha nem fogod látni Damon többé – mondta higgadtan Lora.

– Ez mit jelentsen? Azt mondtad, hogy neked nem számít Damon!

– Igazat is mondtam, meg nem is. Nem érdekel, mint férfi. De az, hogy te megmented, másképpen kavarja a levest. Damonnak itt kell maradnia. Nem mentheted meg.

– Lora, ne legyél hülye! Ő Damon! – próbált érvelni Tanya.

– Tudod, Tanya… az az izgalmas ebben a gyönyörű fehér állatkában itt a lábad előtt, hogy egyszer régen ember volt. Láttál már vérfarkast, tudod, mit jelent alakváltónak lenni. Ő valaha ember volt, de váltott, örök életű lett, de már nem lehet szerelmes, nem lehet ember. A neve Kornel. Két éve nyáron szerelmes lett belém. Ő a különleges alakváltó, akinek a fajtája felesküdött a vámpírok ellen, hirtelen belém szeretett. Az egész nyarat együtt töltöttük. Nem akart megöregedni, mellettem akart maradni. Sajnos csak így sikerült valóra váltani az álmát. Az persze nem jutott eszébe, hogy most nem tud szeretkezni velem, nem tud még csak megcsókolni sem. Ettől még hozzám kötődött, én pedig kihasználom ezt az erőt. Kornel egyetlen harapása halálos bármelyik vámpírra ezen a világon, úgyhogy én nem kockáztatnám a dolgot.

Tanya, ha egyetlen egyszer is keresztbe teszel nekem, vagy csak megbolygatod a képletet, megöletlek vele! Most pedig tűnj el!

Lora karba tett kézzel állt és nézte az erdőt. Csinos tűsarkúja lassan belefúródott volna a földbe, ezért arrébb lépett. Barna rövidnadrág volt rajta és aranyszínű felső. Ő volt a tökéletes harmónia, és a csöndes gyilkos képének egyszerre ellentmondó, és tökéletesen ráolvadó személyiség. Kornel ugatott egyet, mire Tanya hátrálni kezdett, majd eltűnt a fák között.

Lora bement a házba és hamar fülön csípte Caroline-t. Mélyen a szemébe nézett és igézés alá vetette. Nem mondott semmit, a gondolatait ültette el Caroline agyában.


„Hazamegyek, és soha többé nem jövök erre a helyre. Elfelejtem a házat, elfelejtem az ide vezető utat, elfelejtem a beszélgetést, amit az imént hallottam.”


Elengedte a lányt, aki kisétált a házból és csöndesen hazament. Lora kinyitotta a pinceajtót és lement Damonhoz. Elővett a táskájából egy műanyag palackot, amely vörös színben pompázott. Egy kortyot kent szét Damon száján, aki ettől életre kelt, de túl gyönge volt.

– Damon! Ha bárkit hívni merészelsz, kitépem a szívedet, megértetted? – kérdezte fenyegetően Lora.

– Lora… őrült ribanc… - suttogta Damon. Lora ivott a vérből, majd szándékosan hagyott a szájában egy keveset, és határozottan Damon ajkaira tapasztotta a sajátjait. Egy vámpírosan kemény, de kevés érzelmet tükröző csókot váltottak, miközben Damon nyelve ügyesen átterelte a maradék vért a saját szájába.

– Itt maradsz – jelentette ki Lora, majd felállt. A véres üvegre rátekerte a kupakot, majd fölállt és indult volna ki, mikor Damon talpra ugrott, és elkapta a kezét. Újabb csókra húzta magához a lányt, s az pár másodpercig élvezte, majd elhúzódott. – Tartalékold az erődet, Superman. Itt van ez. – Átnyújtotta a vérrel teli palackot. – Jövő héten talán jövök. Oszd be!

– Kegyetlen vagy – mondta Damon, de mohón kapott az üveg után. Egy kortyot ivott belőle, s rázárta a kupakot.

– Ügyes fiú. – Lora bezárta az ajtót, majd csöndes lett a ház, és Lora visszament Alarickhoz és a vendégeihez.