4.Fejezet

„Csak egyszer mentem át hozzá, s ott ragadtam örökre. Egy részem mindig vele volt, tudatán kívül is. De jó-e ez neki? Megfelel-e ez így? Túl sok a titok, túl sok a kockázat. Eltűnök, de egy részem ott marad örökre.”

4. Its time! (Itt az idő!)

(Edward szemszöge)

– Végre! Végre! Végre! – Alice trillázása a lépcsőről jött, és legszívesebben kikapcsoltam volna, mint egy játékszert. Már három hete folyamatosan ezt csinálja. Látott valamit velem kapcsolatban és teljesen bezsongott tőle. Csak később sikerült kiszednem belőle, mit is látott. Egy ideig nem akarta megmutatni, aztán egy héttel ezelőtt, úgy döntött, jobb, ha felkészülök a sorsomra. Egy lányt látott velem kézen fogva sétálni az iskola épületében. Gesztenyebarna haja kicsit hullámos volt, tökéletesen keretezte szív alakú arcát. Sápadt volt, az egészségesnél kicsit fehérebb bőrű, de a szája mosolyra görbült és a szemei is nevettek. Gyönyörű, csokoládébarna szemei voltak, mint a frissen olvasztott kakaó. Lágyan kavargott, mintha finoman megkeverték volna. Az arca tiszta volt, de meglepően fehér. Biztos voltam benne, hogy nem vámpír, ahhoz nem volt elég fehér. Mellette én sétáltam egy félszeg mosollyal az arcomon, amit nem tudtam mire vélni. Valóban így lesz? De egyeltalán, ki ez a lány? Hogy lehet valaki ilyen balszerencsés? Velem hozza össze a sors? Remélem, hogy Alice most téved. Nem lehetek együtt egy emberlánnyal, ez lehetetlen. Nem ezért jöttünk ide.

– Háh! Én nyertem – jelentette ki Jasper diadalittasan. Valószínűleg megint fogadtak valamiben Emmettel. Vagy sakkoztak.

– Nem igaz! – morogta Em, aztán hallottam, hogy egy fatábla reccsen, majd fadarabok esnek a földre. Sakkfigurák?

– Akkor… egy hétig hozzá sem érhetsz Rosalie-hoz, plusz, Rose nem megy vásárolni.

– Mi? Nem! – értetlenkedett bátyám.

– Micsoda? – hallottam Rose hangját, aki már a nappaliban is termett. Én is leszaladtam, mert saját szememmel akartam látni a jelenetet, nem a többiek gondolatain keresztül. A nappaliban gyűltek össze, a vajszínű kanapén ült Alice és Esme, ők eddig békésen beszélgettek a szoba dekorációkról. A nappali másik végében állt három magasabb és kisebb asztal. Épp akkorák, hogy egy sakktábla kényelmesen elférjen rajta. Ezek fekete színűek voltak, s mellettük kettő-kettő fehér bőrhuzatú bárszék volt elhelyezve. Az asztalok mögött volt a lépcső, amin fel lehetett menni az emeletre. Ennek az oldalába be volt építve egy kisebb mélyedés, benne egy kisebb dohányzóasztal két puffal. Emmett a középső sakkasztal mellett állt, Jasper pedig vele szemben ült. A hatalmas plazmatévében ment valami unalmas műsor, de senki sem nézte a lenémított tévét. Rosalie a lépcső mellett állt, barna szemeivel egyenesen Emmettet nézte. – Mit tettél, Emmett Cullen?

– Rosie, én meg tudom magyarázni… - fordult felé bátyám könyörgő szemekkel, de Rosalie gondolatai még esélyt sem adtak a magyarázkodásra.

– Nincs mit megmagyaráznod. Inkább tanulj meg sakkozni! – fordult meg Rose és, mint egy duzzogó királykisasszony, úgy lépdelt fel a szobába.

– Itt az idő! – állt fel Alice. – Indulnunk kell!

Az arcáról levakarhatatlan volt a vigyor, Jasper pedig felpumpálódott, mintha csak szívná magába a boldogságot. Egy kicsit részegült volt azt hiszem. De örült, hogy nem kell túl sok önsajnáltatást elviselnie. Attól meg külön örömittas volt, hogy megverte Emmettet.

Sóhajtva indultam el az udvar felé. Kint állt a kocsim, nem akartam beparkolni vele a garázsba. A Volvo homokszínű fényezésén megcsillantak a napsugarak, melyeknek sikerült áttörniük az erdő öreg, komor fáin. Apró tüneményként játszottak a sugaracskák a motorháztetőn, mint valami égi üzenet. Egy pillanatig elmerengtem rajta, aztán beszálltam a kocsiba. A táskámat az anyósülésre tettem, majd gyorsan el is vettem onnan.

Alice kocogtatta meg az üveget, majd beszállt a kocsiba. Hátulra pedig Jasper ült be.

– Remélem nem bánod. Rosalie és Emmett épp gyűlölik egymást és nincs kedvem balesetet szenvedni bármelyikőjükkel egy autóban – vázolta Alice a helyzetet és a miérteket, így nem maradt más hátra, mint előre. Indulás az iskolához. Beindítottam a motort, ami szokás szerint csendesen kelt életre, dorombolt alattunk. Nem nyomtam annyira a gázt, mintha egyedül lennék, Alice rá is mutatott, hogy nem szeretne a balesetin kikötni. Mégsem bírtam a megengedett sebességgel haladni, így jócskán, de mégsem eléggé túllépve azt, szeltük Mystic Forks utcáit. Szerencsére a vámpírmemória most sem hagyott cserben, szemrebbenés nélkül megtaláltam a Robert E. Lee-t. Természetesen Emmett és Rosalie nem volt ennyire tekintettel az aszfaltra, ők kövér gázzal gurultak végig az utcákon. Még így sem sikerült elég előnyt szerezniük, könnyedén fordultam be utánuk a parkolóba. Kerestem gyorsan egy helyet és kényelmesen le is parkoltam. Elsőre sikerült centiméter pontossággal a két festett csík közé benavigálni a kocsit, ez szinte már reflexből működött, noha ez a második alkalom, hogy itt vagyok.

– Kössz a fuvart – mondta Jasper majd kiszállt Alice után. Nagy levegőt vettem és felkészültem az ámuló pillantásokra és gondolatokra, aztán kiléptem a Volvo biztonságot nyújtó üléséből. Jól sejtettem, az iskola környékén minden tekintet ránk szegeződött, bár nem csak mi voltunk új diákok elméletileg. Hallottam, ahogy a csodálkozó gondolatok felém sodródnak, kapargatták fel az állukat éppen. Sokan elemzésbe is kezdtek, kocsik, ruhák, megjelenés, stílus, arc, mosoly.

„Wow, azt hiszem, új trendek lesznek a suliban… Amiket ők diktálnak.”

„Hmm… vajon, mi a kedvenc kajája? Meghívhatnám a szőkét egy vacsira.”

„Ahw… ilyen felsőtestet se látsz mindennap, kapjatok el, had folyjak el!”

„Új, szexi, szingli pasik a láthatáron…”

„Azt hiszem, el kell mennem a mosdóba.”

„Edward, azt hiszem akadt egy pár hódolód” – üzente gondolatban Jasper.

– Kössz – motyogtam túl gyorsan, hogy az emberek meghallják, de Jazz biztosan megértette.

– Menjünk az órarendekért! – csiripelte Alice, majd elkezdte húzni maga után Jaspert. Körbenéztem a suli kertjében, a padokról már felszáradt a friss harmat, így a tanulók nyugodtan üldögéltek rajtuk, miközben beszélgettek. Kis csoportok gyűltek a padok köré, vagy vándoroltak máshová. Már elég sok embernek sikerült visszatérnie a barátaihoz, az első kábulathullám szerencsére teljesen eltűnt.

Megvártam Rosalie-t és Emmettet, hogy tíz lépés távolságra egymástól, farkasszemet nézve mentek az iskola felé. A gyilkos pillantásoktól egy-két gyerek egy másodpercre szívbajos lett, de hamar kiheverték a dolgot. Mikor elhaladtak mellettem, én is elindultam, tereltem őket a Robert E Lee falai közé.

Mire sikerült elérni a titkárságot, Alice szinte már mindent elintézett. Kijött és a duzzogó pár mindkét tagjának nyomott a kezébe egy-egy órarendet és térképet.

– Te arra! – mutatott a keleti oldal folyosói és termei felé, majd megtolta egy kissé Rose-t. Még egy utolsó pillantást vetett Emmettre, aztán felhúzott orral, tekintélyesen elsétált Irodalom órára.

– Te pedig, amarra! – mutatta Emmettnek a nyugati oldal felé. Őt nem kellett tolni, magától megfordult és elindult a társadalomismeret órájára.

„Na, most lesz egy csöpp nyugi” – sóhajtott Alice, majd visszatáncolt az irodába. Én is vele tartottam, bár korántsem olyan kecsesen, mint húgom. A szűk irodában élesen érződött minden illat és szag. Egy büdös szag az íróasztal fiókjából, sonkás szendvics. Édes illat a virágvázából, és a szőkésbarna titkárnő bőréből. Vérének illata lágyan csiklandozta a torkomat, de korántsem sikerült lángokat fakasztania. Tegnap voltunk mindannyian elővigyázatosságból vadászni, így elméletileg probléma nem lehetett ebből. Ráfókuszáltam Jasper gondolataira és nyugodtan állapítottam meg, hogy képes uralni a szomját.

Azonban mikor a nő odaadta Jazznek a papírokat, a kezük összeért. Jasper gondolataira fókuszálva teljesen átéreztem a szomját, ami most háromszorosára erősödött. Tudatában volt Alice-nek, de ez csak egy távoli vészharang volt a feje hátsó zugában. Sokkal nagyobb részét töltötte be a szomj, amit érzett. A meleg vér lágy pulzálását a bőre alatt, a nyaki ütőere hirtelen sokkal élesebben rajzolódott ki Jasper számára. Szomjas volt, bár nem értettem miért. Egyre jobban érezte a lüktetést és a vér édes ízét, a méreg fémes aromája pedig már ott volt a szájában. Elrántottam a nőtől, aki tudatán kívül is ettől az egy érintéstől, majdnem a halálát okozta.

– Elnézést – motyogtam, mikor értetlenül nézett rám. Alice elvette a papírokat, aztán kiterelt minket a szűkös irodából.

– Sok sikert a tanévhez! – hallottam még a titkárnő jókívánságát, aztán becsuktam magunk után az ajtót.

– Mi a fene? – fordultam Jasper felé.

„Semmi. Ez… én… nem tudom, mi történt. Semmiség.” – szabadkozott Jazz gondterhelten.

– Hmm… beavatnátok engem is? – kérdezte idegesen Alice, aki se nem hallott, se nem látott semmit. Egy pillanatig méregettem a bátyámat, majd kivettem Alice kezéből a cuccaimat és elindultam történelem órára.

Úgy voltam vele, hogy van még egy kis időm, mert könnyedén odataláltam a teremhez, ezért meg akartam keresni a szekrényemet. Néztem a betűket és a számokat a fémen, kerestem a megfelelő kombinációt. Az egyik folyosóról verekedés zajai szűrődtek. A gondolatokban is kicsit körülnéztem és láttam, hogy valóban az folyik. Két fiú balhézott össze, lassanként szép kis tömeg verődött köréjük. Aztán hallottam, ahogy egy lány futva közeledik feléjük, miközben kiabál. „Jeremy, ne!” A gondolatokon keresztül láttam, hogy egy erősebb fiú szétválasztja a bunyósokat. A lány megragadta az egyik fiú kezét, gondolom Jeremy-ét, majd kihúzta a tömegből, el a folyosón.

Visszatértem a saját gondolataimhoz, mert időközben megtaláltam a szekrényemet. Igen, ez lesz az. Kinyitottam, és mint gondoltam üres volt. Egy-két keményebb Atlaszt, meg tankönyvet betettem a tornacuccal együtt, aztán visszazártam a szekrényt.

Furcsa kíváncsiság vezérelt, mikor elindultam a verekedés folyosójára. Nem volt messze, könnyen odaértem, habár az iskola egyre inkább megtelt, így kíváncsi tekintetekből több is, mint elég volt. Láttam, hogy az egyik szekrényajtó be van horpadva, egy szép kis vállnyom maradt benne. Nem akartam bajba keverni a srácokat, ezért kinyitottam a szekrényt, és finoman visszanyomtam a horpadást. Mintha semmi sem történt volna…

Visszaindultam a történelem terem felé, de a folyosó közepén belerúgtam valamibe. Talán azért, mert nem számítottam rá, tehát nem is figyeltem. Néha megesik. Egy táska volt a földön, és teszem azt, valaki már kereste is. Felvettem a földről, hogy megnézzem nincs-e név ráírva, de már jött is a gazdája érte.

– Oh, köszi! Az az enyém. – Egy tizenhét év körüli barna hajú lány volt az, farmerben, piros pólóban és fekete bőrdzsekiben. Tulajdonképpen szép volt, vékony, az arca tiszta és kedves. De nem ő volt az, akit Alice látott a víziójában.

– Tessék – nyújtottam át neki, mikor elérhető közelségbe került. Vigyáztam, hogy bőrünk sehol se érintkezzen, nem akartam már az első nap elriasztani magamtól. Idővel úgyis rájön, hogy nem érdemes velem barátkozni, vagy talán már meg is súgták neki az ösztönei.

– Az én nevem Elena. Még nem láttalak errefelé, mikor költöztetek ide? – kérdezte kissé ráncolt szemöldökkel. A gondolatai ugyanezt sugározták, leszámítva, hogy lejátszotta magában a reggeli parkolós jelenetet.

– Az enyém Edward. Igen, csak pár hónapja vagyunk itt – bólintottam.

– Hát, majd találkozunk… gondolom – motyogta kissé feszengve a kínos csöndtől.

– Persze, szia – köszöntem el tőle, majd mindketten megfordultunk és elindultunk az ellenkező irányba. Még hallottam a gondolatait, amik csupa furcsaságot fedeztek fel bennem. Már nem sorolt a normális kategóriába, pedig nincs egy órája, hogy ismerjük egymást. Egy perce sincs pedig, hogy hivatalosan is bemutatkoztunk egymásnak. Ha ilyen napi statisztikára számíthatok, akkor jobb lett volna, ha fel se kelek. Nem akartunk feltűnést kelteni, csupán békében élni még pár évig egy ilyen eldugott kis helyen, mint Mystic Forks.

A nap további része nyugodtan telt, egészen a spanyol óránkig. Emmettel békésen foglaltuk el a helyünket, de pár perccel a becsöngő előtt olyan dolog történt, amire sose gondoltam volna. Egy vámpír lépett be a terembe, és meglepődve figyelt minket. Barna haja volt és kékeszöld szeme. Átlagos méretű, talán egy csöppet magasabb az átlagnál. Vállai szélesek és izmosak, jó kondijú, nyugodt vámpír volt. A gondolatai is ebben a mederben maradtak bár a meglepettség egy ideig uralta a fejét. Aztán elemezgetett minket és, hogy kimenjen-e az óráról, majd végül arról, hogy hová üljön. Tulajdonképpen igaza volt, mikor kényelmetlen helyzetbe hoztuk, mivel Mi a leghátsó padokban ültünk és, ha elénk ül, azzal mi kerülünk előnybe. Mögénk nem tud ülni, hogy átvegye a megfigyelést, és mellettünk már mindkét oldalon ült valaki. Kénytelen volt előrébb ülni, bár a terem felénél tovább nem ment.

Kétségek és kételyek közt vészeltem át a spanyolt, és Emmettnek sem volt jobb dolga. Bár nem aggasztotta annyira a (mint kiderült) Stefan nevű vámpír, mégis furcsa ösztönt érzett magában, heves vágyat, hogy megvédje Rosalie-t.

„Most lapítsam ki, vagy ráér később is?” – kérdezte, mire csak nemet intettem a fejemmel. Nem szabad elhamarkodni a dolgokat, és nem kellene gyilkolászást rendezni az óra közepén. Túl kockázatos. Egyelőre nem tudunk sok mindent csinálni, várnunk kell. Jaspert pedig feltétlen ki kell kérdezni, sőt talán egy kicsit ráállítani erre a Stefanra. Abból nem lehet baj, ha ismerjük az ellenfelünket.

Mire vége lett a spanyolnak Emmett idegeiből nem sok maradt. Szerette volna beverni a képét ennek a vámpírnak, de türtőztetnie kellett magát, ami nem az erőssége. A kérésemre minimalizálta a gyilkos gondolatokat, de még így is ott lengett a feszültség a levegőben, tapinthatóan, mintha átjárta volna Emmettet.

Még mindig nyugtalanul álltam fel, mikor végre kicsöngettek. Talán egyetlen békés hullám söpört végig rajtam, a megkönnyebbülés szabadsága. Pár perc és találkozunk Alice-szel és a többiekkel. Akkor meg tudjuk vitatni a dolgokat.

Stefan kiment a teremből, de csak gondterheltséget sugárzott, félelmet vagy gyilkolási vágyat nem. Ez meglepett, de örömmel nyugtáztam, hogy ő sem akar balhét csapni, ellentétben Emmel.

Kisétáltunk a teremből, egyenesen az ebédlő felé. Útközben csatlakozott Alice, akinek hol üres, hol pedig élettel teli volt az arca. Keresgélt a jövőben, de nem sokat látott. Végigugrált a jövőképeken, de hiába próbálta megfejteni a vámpírt, nem sikerült neki.

Az ebédlőben kiválasztottunk egy nagyobb kerek asztalt, hogy mindannyian elférjünk, majd elvettük az ételeinket. Tulajdonképpen nem volt szükségünk ételre, de a szervezetünk megbékélt vele. Én személy szerint és a család többi tagja is, utáltuk az emberi ételeket, mindegy volt, hogy édes, vagy sós volt az. Talán az életmódunk miatt voltunk így vele, legalábbis Carlisle-nak ez a véleménye. Ha embervéren élnék, akkor talán szívesen enném ezeket, de így azt hiszem felejtős a menza dolog.

Körbenéztem az asztalokon, nevetgélő, beszélgető diákok, akik közben csámcsognak. Ugyanaz a minta mindenhol. Az emberek nem változnak, a sablon tökéletesen illik rájuk. A szemem azonban megakadt egy csokoládébarna pillantáson. Egyenesen felém nézett, félelem nélkül. A tekintetében pusztán kíváncsiság látszott gyűlölet, vagy undor nem bújhatott meg benne. A csokoládészín szemeket halvány, fehér bőr keretezte, hosszú szempillák, és barna szemöldök ölelte körül. Az arca tiszta volt, ajkai kissé elnyíltak, őszinte kíváncsiságot tükrözött. Barna haja hullámos tincsekben hullott a vállára, egy hajpánt óvta meg az arcát a kósza tincsektől.

Hirtelen beugrott Alice látomása. Ez a lány kiköpött mása volt annak a vízióbéli lánynak. Ő az. Mikor tudatosult bennem Alice elégedetten kezdett vigyorogni és gondolatai is ezt tükrözték. Bennem megolvadt valami, a lány lágy tökéletességétől. Nem volt kirívó, beleillett a tömegbe, mégis nekem ő irányította a tömeget, ő volt az, aki mozgatta őket. Ő mozgatta a Földet is. Miatta fordult meg velem a világ most és miatta nem tudok egyetlen értelmes mondatot se összehozni. Lehetetlen. Mégis igaz. Ő az.

Elkapta hatalmas, kíváncsi szemeit, amivel lefegyverzett, hozzákötött a földhöz. Úgy éreztem csak ezért érdemes itt lennem, csak miatta érdemes egyeltalán léteznem. Talán kicsit teátrális vagyok, de konkrétan ő volt az, aki miatt itt akartam maradni. Egy láthatatlan kapocs kötött össze vele, mely nem eresztett sem engem, sem őt, bár még nem is ismert engem. Csak egy dolog járt a fejemben: Meg kell ismernem.