24.Fejezet

„Az élet akkor lesz szép, ha megtanulod meglátni a sötét éjszakában a csillagokat.”

24. Emily

(Edward szemszöge)

Alice gondolatai élesen hasítottak elmémbe.

„Edward! Valami borzasztó dolog történt, azonnal gyere! Tanner edzőt meggyilkolták!”

Az állam csak úgy koppant a földön. Ki és miért? Ez a kérdés lebegett bennem. A választ pedig csak akkor kaphatom meg rájuk, ha beszélek Alice-szel. Nem szívesen hagytam itt egyedül Bellát, de muszáj volt. Nem avathatom be a vámpírügyekbe, pláne, hogy ha gyilkosság.

– Lemegyek a büfébe, hozzak neked valamit? – kérdeztem, természetesen nem a büfébe mentem, de jobb ez az ürügy, mintha azt mondtam volna, hogy WC-re megyek. És ahogy ismertem Bellát, úgysem kér semmit, ezért nem kell időre visszajönnöm.

– Megvagyok, köszi – motyogta meglepetten. Nem csodáltam, de nem mondhattam neki semmit. Erősen türtőztetnem kellett magamat, hogy emberi tempóban érjek le a földszintre. Szívem szerint száguldottam volna, mint a hurrikán, de sajnos ez ilyen tömegben lehetetlen. Feltűnéskeltés és száz embert biztosan felborítottam volna. Rengetegen dülöngélnek itt részegen, véletlenségből simán elütnék valakit.

Alice-szel a hátsó kijáratnál találkoztam. Mellette volt még Jasper és Rosalie is.

– Carlisle? – kérdeztem azonnal.

– Otthon maradt Esmével. Vadásznak – válaszolta Rose.

– Erre gyertek – parancsolta Alice és húzni kezdte Jasper kezét. Az öltözőkhöz mentünk, ahol egy férfi állt egy lánnyal. Mikor közelebb értünk sikerült beazonosítani őket, Stefan Salvatore és Elena Gilbert volt. Mellettük pedig holtan hevert Mr. Tanner. A nyakán egy hatalmas, vérző harapott seb. A teste ernyedten feküdt, a szeme üvegesen meredt a semmibe.

– Állj, Edward, nem ő volt! – szólt Alice mielőtt elhatalmasodott volna bennem a méreg Stefan Salvator iránt, amiért megölte a tanárt.

– Hát akkor ki? – kérdeztem vissza.

– Stefan mindent el fog magyarázni, de most el kell tűntetnünk ezt a testet – adta ki Alice. Jasper és én felemeltük az edzőt és a legközelebbi kukába dobtuk.

„Menj nyugodtan vissza, majd szólok, ha valami izgi van. Egyelőre várunk.” – üzente Alice gondolatban, mikor visszaértünk a pályához. Tudtam, hogy számíthatok Alice-re, ezért bízva benne elindultam vissza a lelátó tetejére, de előtte még gyorsan vettem magamnak egy üdítőt, Bellának pedig egy csokoládét. A lépcsőket figyeltem a lábam alatt, miközben lépdeltem, nehogy kilögyböljem az üdítőt. Persze, tudtam, hogy a vámpírügyesség velem van, de ki tudja? Mindig lehetnek kivételek.

És igen, kivételek mindig akadnak. Nem sokon múlt, hogy nem lettem én is csúfos példa. Mikor felértem a sorunkba, felnéztem végre, szememmel Bella után kutatva. Majdnem az alattam ülő férfi nyakába öntöttem az innivalót, mikor megláttam, hogy azok a székek, ahol mi ültünk még egy negyed órával ezelőtt, üresek, mintha sosem ült volna ott senki sem.

(Damon szemszöge)

Úristen! Stefan, hogy lehetsz ekkora marha? Te teljesen idióta vagy édes öcsém. Ha nem jött össze Katherine-nel, majd összejön a lányának, a lányának, a lányának, a lányával? Stefan tutira Katherine megszállott lett. És még rám mondja, hogy milyen rossz vagyok, milyen szívtelen és gonosz. Na, de akkor ő micsoda? Kihasznál egy ártatlan lányt. A kiscsaj azt hiszi, hogy azért szereti, azért van vele, mert megfogta a saját varázsa. Ezzel szemben Stefannak csak azért keltette fel az érdeklődését, mert teljesen úgy néz ki, mint Katherine. Az öcsémnek teljesen elment az esze.

Na, de majd milyet fog nézni, ha az én kis meglepetésem végre életre kel. Egyetlen buktatóm azok a szerencsétlen Cullenék. Kellett nekik ebbe a városba költözniük. Kellett nekik pont erre a birtokra költözniük! Ha a város másik felén laknak, több hasznukat veszem, az is biztos. De nem, nekik a régi Fell birtokon kellett lerakniuk a sátrukat. Na, mindegy. Most úgysincsenek itt, mindenki a meccsen van. Hála az égnek. Így kizárt, hogy a kis „családjuk” megzavarjon.

Kivettem a zsebemből a kristálynyakláncot, amelyet még Emilytől vettem el 1864-ben. Eszembe jutott az az este, s emlékeim szárnyán évszázadokat léptem vissza az időben. Szinte éreztem az arcomon a hideg szelet, pontosan ugyanúgy, mint akkor este. Az erdő melletti úton fáklyás alakok kísértek egy lovaskocsit. A kocsi nem akármilyen kocsi volt. Vasból öntötték, csak egy ajtaja volt, az is a hátulján, ugyanígy az ablak. Egyetlen rácsos ablak a hátsó ajtón. A kocsis álmos volt már, karikák kékelltek szeme alatt. Mellette az ember kezében égő fáklya, tekintetükben elszántság és vad küzdeni akarás. Azt hitték magukról, halálosak. Azt hittük róluk, ártalmatlanok. Azt hittem, értünk jöttek.

Mint kiderült, csak egy személyt akartak. Csak azt az egyetlen nőt, akit mi mindenáron szerettünk és meg akartunk védeni. Akkorra már tudtam, hogy ő vámpír. Akkorra már a vére bennem volt. Akkorra már annyira szerelmes voltam, hogy nem számított más. Akkora már az öcsémből is áruló lett.

Megráztam a fejemet és kiűztem belőle a régi idők emlékét. Nem kell a nosztalgia. Kiszabadítom Katherine-t és akkor soha többé nem kell nosztalgiáznom. Felnéztem az égre és elégedetten állapítottam meg, hogy az üstökös itt vonul éppen végig az égen, itt a fejem fölött. Sikerülnie kell. Katherine itt van, az üstökös kész, a kristály a kezemben, a várazslat pedig meg fog törni.

Mihelyt odaértem a régi Fell templomhoz, megkerestem azt a falmaradványt, ahol régen az ajtó volt. Sajnos csak egy körül belül fél méter magas, térdsúroló füves kőtöfalacska maradt belőle. A kilincs melletti téglába rejtették a zárszerkezetet, amivel ki lehetett nyitni, a „titkos” ajtót, amin keresztül a templom gyomrába vitték a vámpírokat.

(Bonnie szemszöge)

Elfogott egy érzés, amit nem tudtam hová tenni. Egy késztetés, aminek nem tudtam ellenállni. Mennem kellett. Ez valami nagyon nem normális dolog, de mennem kell, hív, szólít, csalogat engem. Nem ellenkezhetek. Abban a pillanatban nem érdekelt Caroline, a meccs, az sem, hogy pom-pom cuccban voltam. Csak mennem kellett.

Kiléptem a lányöltöző hátsó ajtaján, és megláttam Elenát és Stefant. Becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam a kocsim felé. Sikerült közeli helyet találnom, így nem kellett sokat sétálnom, de Elena kiszúrt és rámkiáltott.

– Bonnie! Hová mész? – kérdezte.

– Mennem kell – kiáltottam az előttem álló éjszakának. Nem álltam meg, csak mentem tovább. Muszáj volt továbbmennem. Nem állhattam meg Elenának, nem tehettem. Csak mennem kellett.

Barátnőm azonban utánam jött Stefannal a sarkában és elkapta a kezemet. Meg akart állítani. Nem engedhettem, valami nem engedte, hogy eltérítsenek. Ahogy elkapta a kezemet, el is dobta magától és felsikkantott.

– Aú!

Megráztam őt. Nem tudom hogyan, de Elena kezén ott maradt egy vörös csík, ahol mutató ujjamhoz ért. Stefan elém állt és megfogta a vállamat. Erősen a szemembe nézett és próbált belőle olvasni. Kevés sikerrel.

– Hová mész Bonnie? – kérdezte csendesen.

– Fell templom – mondtam, de mintha nem is én beszéltem volna. Idegen szavakként hagyták el a hangok a számat. A kezemben ott volt a slusszkulcs, bár fogalmam sincs hogyan került oda. Kinyitottam a kocsim, beültem, majd elhajtottam.

Egyenesen a régi Fell birtokra hajtottam, ahol egy hatalmas vaskapu állt előttem. Kiszálltam a kocsiból, és gyalog mentem tovább. Ránéztem a zárszerkezetre, majd a kulcslyukhoz emeltem a kezemet. Lehunytam a szemem és a zárra fókuszáltam, s mikor kinyitottam a szemem és lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Erős léptekkel vetettem be magam a betonnal lefedett útról a fák közé. Siettem, ahogy csak tudtam. Úgy éreztem más irányít engem, a testem önmagától rója a métereket. Nem tudtam mit tegyek ez ellen az erő ellen, de már nem is akartam ellenkezni neki. Kíváncsiság? Nem tudom mi vezérelt. Olyan volt, mintha a Holdból szívnám az energiát. Túltengett bennem és erősnek éreztem magamat. Egy olyasvalakinek, aki más, mint a többiek, aki több egy kelekótya Mystic Forks-i csajszinál. Szuper érzés volt többnek lenni, az önbizalom, ami belőlem áradt engem is meglepett. Örültem, hogy ha csak kis időre is, de nagyobb voltam bármelyik emberi lénynél.

Mikor odaértem a Fell templomhoz, illetve csak a romjaihoz, mert nem maradt meg belőle sok, egy férfit láttam az egykori templomrom kellős közepén. Felnéztem az égre, felhők jöttek mentek a Hold és egy különlegesen szép üstökös előtt. Éreztem, ahogy az égből leszálló energia belém áramlik és sokkal élesebben hallottam mindent. Jobban láttam, jobban érzékeltem az illatokat.

– Bonnie? – nézett rám a férfi, akit sikerült ekkor beazonosítanom. Caroline újdonsült barátja, Damon Salvatore. Nem válaszoltam neki, csak néztem rá, majd újra az égre.

– Emily! – ejtette ki a nevet kristálytisztán Damon, amitől borsódzni kezdett a hátam. Nem tudom, mikor kereszteltek át, de ismerősebbnek és életszerűbbnek tűnt ez a név, mint a Bonnie, amivel először próbálkozott. Damon is észrevette, hogy jobban reagálok erre a névre. – Emily, miért jöttél ide? Kellene a kristályod?

Elővett a zsebéből, majd meglengetett egy borostyánszínű ékkövet, amelyet egy vasfoganat őrzött. Ekkor hirtelen beugrott: az, az enyém!

– Add ide, Damon! – szóltam, de mintha nem is én beszéltem volna.

– Emily, Emily, Emily… - csóválta a fejét Damon. – Van egy üstökösöm, van egy kristályom, a jóvoltadból van egy boszorkányom is és mára jósoltak kellemes kiszabadulási élményeket is, úgyhogy inkább nem várok még száz évet.

– Nem teszed meg. Ígéretet, tettél – mondtam neki. Már régen nem tudtam mit beszélek, nem én szóltam a számon keresztül. Nem tudtam ki ez az Emily, mi ez a kiszabadulás és üstökös dolog.

– Ígéretet tettem, amit meg is tartottam – jelentette ki.

– Damon! Te is tudod, mi történik, ha kiszabadulnak! – vágtam vissza.

– Csak Ő. Nekem csak Katherine kell – megszállott volt a hangja, és teli volt bosszúvággyal.

– Ez nem így megy! Ha ő jön, jönni fog a többi is! A város pedig… az ígéreted Damon, meg kell tartsd! Megvéded őket!

– Igen, de én csak a gyermekeidre értettem, nem pedig az ük-ük-ük-unokáidra. Ugye rájuk nem kell vigyáznom.?! Te is csak így mondtad. És én mentőakciót ígértem, nem önjelölt bébiszitterkedést!

– Damon Salvatore! Nem engedem, hogy megtedd! – jelentettem ki, és elindultam felé. Beléptem azok között a maradványok között, ahol régen az ajtó volt. Éreztem a lábunk alatt a varázst, az erőt és az energiát. Középre léptem, és megpróbáltam kikapni Damon kezéből a nyakláncot, de ő villámgyorsan a másik oldalamon termett. Azonnal felé fordultam és kezdtem úgy érezni magam, mint egy macska-egér játékban. Ide-oda cikázott és sehogy sem tudtam elkapni. Egy lépésnél azonban alám fordult a bokám és mielőtt eleshettem volna, beszakadt alattam a föld, én pedig egy emeletet zuhantam. Kemény kőre érkeztem, és hirtelen forogni kezdett velem a világ. A sötétség leple rám húzódott, de még hallottam Damon hangját.

– Megoldottad az utolsó problémámat.

Pusszancs: Wedó

Ui.: Megjegyzést írjatok, kérlek!

23.Fejezet

Hy Mystic Forks kukkerek!

Nos, az éjszaka javában folyik és a Mystic Forks-i éjjelek kifejezetten híresek a meglepetésekről.

Faljátok a sorokat, de a zsebetekben mindig legyen verbéna! :)

Kommentekről tudjátok a véleményen, jöjjön, ami a csövön kifér!(:

Véres csókok: Wedó

„Van, amikor jobbnak tűnik az a megoldás, hogy két szék között a pad alá csúszunk, mintsem választani kelljen két egyformán jó lehetőség közül.”

23. Night of the horror (A horror éjszakája)

(Elena szemszöge)

Semmi kedvem nem volt a pom-pomozáshoz. Főleg nem ma este. Az egyetlen ok, amiért mégis ide jöttem, az Stefan. A délután nagyban összefűzte az életünket. Annyira nehezemre esett elengedni őt. Mégis muszáj volt. Én nem is tudom, mi van velem, furcsán úgy érzem, hogy lebegek. Mintha egy felhő hátára ültem volna, vagy egy varázsszőnyegen csücsülnék. Csak visz körben, a világban, én pedig ott vagyok, de mintha nem is lennék. Folyamatosan vigyorgok, és kicsit úgy érzem, mintha valami Jeremy által szívott drogból nyeltem volna. Furcsa, de fantasztikusan jó érzés, és nem akarok újra a földre visszaesni.

– Elena! – édes, bársonyos és tökéletes szimfónia cirógatta a fülemet. A Stefan-szimfónia. Megfordultam és az angyali hang tulajdonosával találtam szemben magam. Azonnal egymásra találtak ajkaink, hosszúra nyújtott köszönőcsókunk simogatta a lelkemet.

– Stefan – leheltem, mikor elengedtük a másikat.

– Hoztam neked valamit – mosolygott.

– Elena! – Egy másik, élesebb és károsabb hang tülekedett a fülembe. – Gyere már! Öltözés, smink, melegítés! Fél óra sincs a meccsig!

Megfordultam és Caroline ideges arcával találtam szemben magamat.

– Megyek – válaszoltam, majd visszafordultam Stefanhoz.

– Meccs előtt még látlak? – kérdezte csöndesen, reménykedve.

– Mindenképpen – feleltem, majd egy gyors puszit hintettem a szájára és elindultam Caroline-nal az öltözőbe.

(Edward szemszöge)

– Veled tarthatok?

– Te mi a fenét keresel itt? – kérdeztem illetlenül Tanyatól. A vámpírlányon fekete ruha volt, aminek a szoknya része alig ért talán csak combközépig, ujja pedig egyáltalán nem volt. A bársonyos hatású anyag fűzőszerűen ölelte a lány törzsét, kiemelve ezzel karcsú testét és finom vonalait. A lábán minimum hét centis magassarkú szandál volt, melynek a lábfej részét sűrű pántok ölelték körbe és középen egy nagyobb strasszkő ékeskedett. Ha valaki meglátná, azt hinné, hogy buliba megy, vagy valami elegáns helyre. Még véletlenül sem egy focimeccsre.

– Tudtommal nem tiltott el senki a szórakozástól. Főleg nem egy ilyen rangos városi eseménytől. Az év első meccse, ráadásul Emmett is a pályán lesz. Ki nem hagynám! – mosolygott, és megrándította a vállát, amit egy vékony kardigán fedett.

Nem tetszett a nemtörődöm lazasága. Mintha rejtegetett volna valamit, valami olyan okot, amiről én még nem tudok.

– Szóval, keresünk valami jó helyet? – Csábos szempilla-rebegtetéssel próbálkozott, ezzel még jobban megerősített a véleményemben, hogy nem szabad mellé ülnöm.

– Tanya, már más lefoglalt. Bella mellett a helyem, nem tudod, merre van? – kérdeztem.

– Nem, de ha megtalálom, nem biztos, hogy kíméletes leszek vele – sziszegte, de furcsa mód mosolygott közben. Nem tudtam, komolyan kell-e vennem őt. Jobb félni, mint megijedni. És mindenekelőtt megtalálni Bellát.

A hullámzó embertömeg zaját nehéz volt egy az egyben lehalkítanom, a gondolatok itt visítottak a fejemben és én egyetlen embert akartam itt megtalálni. Tűt a szénakazalban. Csepp a tengerben, édesem. Kitartóan pásztáztam a lehetetlen pályát, hogy megtaláljam Bellát. Ráadásul, a gondolataira se tudtam ráfókuszálni, hiszen nem hallottam őket. Jaj, Bella, mitől ilyen kemény a koponyád? Miért nem hallok felőled semmit? Ideges voltam, amiért nem tudtam olvasni benne és ideges voltam, amiért emberi tempóban kellett körbejárnom a lelátót, hogy megtaláljam.

Szerencsére kisvártatva megpillantottam az egyik lelátó legtetején, távol a többi embertől. Sötétzöld pólóban volt, amin ezüst virágok és indák járták körbe karcsú vonalait. Egy pillanatra nem is tudtam mást csinálni, csak néztem őt. Néztem őt, ahogy unatkozik és nézelődik a lelátón. Néztem, ahogy finoman hátrasimít egy rakoncátlan tincset az arcából, és figyeltem, ahogy véletlenül se néz erre, nem lát meg engem. Ezen muszáj változtatnunk, különben kukkerrel kell őt figyelnem egész éjszaka.

Én is fölmentem a legfelső lelátóra és egyenesen felé vettem az irányt. Mihelyt észrevett, a pupillája kitágult és meglepett arckifejezés trónolt bájos pofiján. Aztán rendezte a grimaszát és egy érdeklődő, üdvözlő pillantásban részesített.

– Szia – köszöntem neki.

– Helló! – Nyelt egy nagyot, csak aztán tudott megszólalni.

– Soha nem gondoltam volna, hogy kijössz a meccsre – jelentettem ki és reménykedtem benne, hogy nem veszi sértésnek.

– Rólad sem – bökött vissza.

– Nos, most van alibim. Emmett a pályán lesz ma este és a család kijött megnézni – rántottam meg a vállamat, majd rámosolyogtam.

– Akkor, miért nem velük vagy? – kérdezett.

– Elmenjek? – húztam fel az egyik szemöldökömet játékosan, bár ha ezt tényleg elküldésnek szánta, akkor nagy sebet ejtett a büszkeségemen.

– Ne! – kiáltott. Majd rendezte hangját és normál beszéd hangerővel folytatta. – Ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy velem.

– Akkor veled nézem a meccset, ha nem zavar – néztem rá kérdőn.

– Szívesen nézném veled a meccset – bólintott félénken. Annyira ártatlan és kedves volt, nem tudtam nem szeretni őt. Még ha nem is vallhattam be neki, még ha annyira szomjas is voltam tőle. Mégis szerettem és ezt tagadni nem is tudnám. De hiába ácsingózom meleg teste után, édes lelke után. Bella ember. Én vámpír vagyok. Kizárt, hogy ilyen teher mellett képes lenne szeretni engem. Nem! El kellene mennem, békén kellene hagynom, hisz a mi szerelmünk nem születhet meg! Én nem! Én nem lehetek szerelemes, Bella ember! Edward, te nagyon sötét, nem hallod? Bella ember! Minek hajtsak be egy zsákutcába? Úgy is tudom, hogy a végén falba ütközöm! Nem mondhatom el neki, elmenekülne tőlem, a világ végére szaladna előlem. Nem tehetem meg vele! Nem akaszthatok a szerelem nevében ilyen terhet a vállára, vagy a szívére. Bella ember! Bella ember, ezt tartsd észben!

Távolabb csúsztam tőle, így nagyobb lett a kettőnk közti távolság, már nem éreztem olyan intenzíven bőrének illatát, hajának epres aromáját, és nem melegítette a kezemet a testéből áradó hő. Rosszul esett, nagyon rosszul, hogy kezdek megint olyan lenni, mint egy jégcsap. Bosszantott és fájt, de ezt a fajta fájdalmat könnyebben elviseltem, mintsem Bellát kelljen szenvedni látnom.

Így előreláthatóan a meccs kínkeserves szenvedéseknek ad majd megfelelő táptalajt, helyet, vizet, meleget és megfelelő mennyiségű időt.

(Tanya szemszöge)

Ha már Edward megint dobott kicsit élvezhetem a szabadságot. És mindemellett nagyon remélem, hogy Damont is élvezhetem. Főleg, ha megtalálom őt. Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk, mert van még valami elintézni valója. Nem értettem miért fontos neki ez most, de mindegy.

A hátsó öltözőkijáratnál találtam meg Damont, de sajnos épp le volt foglalva. Stefannal vitatkozott, ezért inkább csöndben figyeltem, és füleltem.

– Damon, tűnj már el! – parancsolt rá Stefan.

– Miért? Ha jól tudom, ez egy nyilvános rendezvény. Egyébként jól érzem magam itt, semmi okom rá, hogy lelépjek – tett egy-két flegma lépést Damon. Fekete haján játszott a Hold ezüstös fénye. Sötétkék pólóban volt, ami jól kihangsúlyozta izmos felsőtestét. Egy bőrdzseki is volt rajta, amiben kifejezetten szívdöglesztően nézett ki.

– Ha Elenához egyetlen újjal is hozzá mersz érni… - kezdte Stefan, de közbevágott Damon.

- Akkor mi lesz? Hívod a sheriffet? Júj, borsódzik a hátam!

– Nem erre gondoltam, Damon! Mit keresel itt?

– Az egyik régi játszótársunkat, Stefan. Hidd el, igazán örülni fogsz neki, de ez legyen meglepetés, amíg meg nem találom őt. Sok itt az ember.

– Kit keresel, Damon?

– Titok.

– Milyen játékot űzöl?

– Kérdezd az alapító családokat!

– Nem bántottad őket, Damon, ugye nem?

Eddig egymással szemben állt a Salvatore testvérpár. Most Damon az épület falának dőlt és lazán válaszolgatott a láthatóan egyre idegesebb Stefannak. Láttam, hogy a lányöltöző ajtaja mögül kikukucskál valaki. A fiúk nem vették észre őt, és persze engem sem. Tovább vitatkoztak.

– Nyugi, Stefan. Lazíts! A végén még beráncosodik a homlokod.

– Ennyire még te sem vagy aljas. Nem ölted megy egyikőjüket sem, igaz?

– Még megtehetem.

– Nem teszed.

– Nem? – Damon felhúzta az egyik szemöldökét. Egy másodperc múlva kiviharzott a fiúöltöző ajtaján Tanner edző.

– Stefan, azonnal a… - de nem tudta befejezni a mondatot. Damon megragadta a nyakát és szívni kezdte, majd éles reccsenés hallatszott, ahogy eltörte a nyaki csigolyáit. Tanner edző végtagjai esetlenül és élettelenül hulltak a földre.

– Ne! – kiáltott a lány, aki eddig csöndben szemlélte az eseményeket. Elena azonnal a test felé vetette magát, szemeibe könnyek gyűltek. Bár, mint történelem tanárt, nem igazán kedvelte, nem kívánta a halált neki. Stefan elkapta a lány testét, mielőtt Damon kapta volna el őt. A lány szemrehányón és vádlón nézett Damonra, majd még egyszer Tanner hullájára pillantott, és Stefan pólójába temette arcát. A könnycseppek átitatták a textíliát, így a vámpír a bőrén érezhette a lány könnyeit.

Stefan meghökkenve, aztán gyilkos tekintettel nézett Damonra. Az belerúgott Tanner testébe.

– Nem? – kérdezte halkan. Talán Elena nem is hallotta. – Ezek után ugye nem teszed fel azt a kérdést, hogy Zach-el mi történt?

– Gyilkos – sziszegte Stefan, de nem engedte el Elenát.

Damon fel sem vette Stefan sértését, sarkon fordult és eltűnt. Követtem a példáját. Alice már valószínűleg látta az eseményeket. Talán már szólt is valakinek, hogy jöjjön segíteni. Remélem, Edwardot küldi, ma este beszélnem kell Isabella Swannal. Érdekelni fogja, Edward vámpíri mivolta, az egyszer biztos.

(Elena szemszöge)

Ott hevert előttem, ott hevert mozdulatlanul, a szeme nyitva volt, az arcán ott ült a meglepettség és a fájdalom. A reccsenés még mindig itt vízhangzott a fülemben. Az arcomról folytak a könnyek. Damon egy szörnyeteg. Kattogtak bennem az elmúlt percek képei, Stefan és Damon veszekedése, Tanner edző ordítása Stefannak. Damon… démoni arca, a szeme fehérje vörös lett, a kék szeme szinte világított. A szája pedig Tanner nyakára cuppant, akár egy pióca. Szinte, szinte hallottam a szürcsölést. Damon vámpír! Vámpír! Úristen, Damon vámpír! Megölte Tannert, megölte Meredith-et! Megöli Caroline-t!

És Stefan? Stefan, Stefan is vámpír? Vámpír?! Azonnal elengedtem a pólóját. A bordó színű mezen egy sötétebb színű folt keletkezett könnyeimtől.

– Te… te… te... – Nem tudtam kimondani.

– Elena! Elena, sssh! Nem lesz semmi baj, nem eshet bántódásod! – nyugtatott. Azonnal a karjai közé bújtam újra, mert megint erőt vett rajtam a sírás. Aztán pár pillanat múlva el is engedtem, mert egyetlen szó zakatolt a fejemben. Vámpír.

– Elena, nézz rám! - Megfogta az arcomat, s hűvös érintésétől most kirázott a hideg, nem kellemes bizsergés volt ez.

– Ne érj hozzám! – fuldokoltam könnyeim között. Nem mozdult, ezért elütöttem a kezét. Stefan arca megtört lett, a keze pedig erőtlenül hullott a csípője mellé.

– Nincs más választásom… - lehelte, mire átjárt a félelem. Meg fogok halni. De nem történt mégsem olyan halálbéli csoda, amire vártam. Semmi extázis, semmi eufória. Kinyitottam a szememet. Stefan állt előttem, mezben, ugyanúgy mint eddig. Éreztem magam mögött a vér kesernyés illatát. Még élek.

Stefan mélyen a szemembe nézett és közben motyogott valamit, amit nem tudtam megérteni. Túl halk volt és túl gyorsan mondta. Letörölte az arcomról a könnycseppeket. Én pedig szemei rabságába estem. Beszippantott lelkének egészen feketés színűre sötétedett tükre. Örvényként húzott magába és annyira szép volt, hogy nem tudtam, nem is akartam ellenkezni neki. Forgószélként söpört végig a lelkemen és, mint a kis Doroty-t, engem is magával ragadott. Stefannal együtt suttogtam néhány szót, de hogy mik voltak azok? Csak azt éreztem, hogy mozog a szám, a füleim tompák lettek, csak azt hallottam, hogy beszélek. Hogy mit? Nem tudnám megmondani.

Ahogy abbahagytuk a mormolást, a szívem mintha sokkal könnyebb lett volna. Mintha egy hatalmas kő esett volna le róla, mintha szívem nehézfém páncélzata porcelánként törne szét. Frenetikus érzés volt, úgy éreztem egy pillanatra, mintha a levegőbe röppenhettem volna. A szívem pedig szárnyalt is, nem kötötte semmi a földhöz. Két kezet éreztem az arcomon, amik a testemet a földhöz láncolták. A lelkem és szívem azonban messze járt már, szabadok voltak, mint a madarak. Úgy szálltak, mint kecses sólymok és egy pillanatra tökéletesen boldog voltam.

Aztán ennek a boldogságnak hirtelen vége szakadt, mintha csak elvágták volna. Akár a lufik madzagját, amelyeken eddig képzeletemben lebegtem. Most visszazuhantam a földre, vissza az éjszakába. Fokozatosan érzékeltem mindent. Az első dolog, ami elém került az Stefan volt. Itt állt előttem, kezei az arcomat tartották, mintha félne, hogy ha elengedi, eltörik. Láttam körülöttünk az éjszaka sötétjét, és a jobb oldalamon az öltözőépület mögött erős fény volt, ahogy megvilágították a pályát.

– Te könnyezel? – kérdezte Stefan halkan. Az arca… mintha nem lenne meglepve. Én viszont annál inkább. Miért sírok? Felemelve a kezemet kitöröltem egy kósza könnycseppet a szememből. Hogy került ez oda?

– Nem, én… biztos csak a szemembe ment valami – ráncoltam a homlokomat.

– Hoztam neked valamit – mosolyodott el halványan Stefan. Elengedte az arcomat, majd zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy ezüstszínű bársonykötésű dobozkát. Megfogta a kezemet, amivel a szememet töröltem meg és belehelyezte az ékszeres dobozt. – Nyisd ki – utasított lágyan.

A dobozka egy ezüstláncot rejtett, melyen egy félgömb alakú medál függött. A félgömb tetején indák és levélminták futottak. Meghatottam néztem Stefanra.

– Ez gyönyörű – motyogtam.

– A tiéd. Remélem, nem találod túlzásnak? – Úgy nézett rám, hogyha túlzás is lett volna, akkor sem tudtam volna ellenállni neki. Szemében megcsillant a hold bágyadt fénye. – Szabad? – kérdezte miközben a nyakláncra pillantott.

Bólintottam, mire kiemelte a láncot. Megfordultam és összefogtam a hajamat, hogy nyakamba illeszthesse az ékszert. Ahol hűvös bőre hozzáért az enyémhez, szikrák születtek. Kellemes és bizsergető érzés volt, nem akartam, hogy vége szakadjon. Mikor bekapcsolta a nyakláncot megfordultam és egy puszit nyomtam a szájára.

– Köszönöm – suttogtam.

– Gyönyörű vagy – mondta, mintha csak válaszolt volna egy kérdésemre. Aztán hirtelen a figyelme másra terelődött, mögöttem nézett valamit. Vagy inkább valakit. Hallottam a lépteit, ahogy a járdán közeledett felénk.

– Sziasztok! – köszönt, mire megfordultam és nem eresztve Stefan kezét a hang tulajdonosát kezdtem szemlélni.