6.Fejezet

„Ne azt keresd, ami az orrod előtt van. Nézz az égre, s akard elérni a csillagokat. Próbálkozz a lehetetlennel, álmodj nagyot! Muszáj néha elérhetetlen célokat kergetni, különben sose tanulunk a hibáinkból. Szükségünk van a lehetetlenség átláthatatlan sűrűjére, hogy végül sikerüljön tisztán nézni a jövő elé.”

6.Biology (Biológia)

(Edward szemszöge)

A fejemben egyetlen arc járt, s nem tudtam szabadulni tőle. Hiába próbáltam a kecses nyalábokat eltűntetni a fejem körül, azok mégis vissza-visszatértek. Megteltek a gondolataim Bella arcával, s szinte minden pillanatban csak rá tudtam gondolni. Tompán érzékeltem, mikor szállingóztak be a terembe a diákok, s gondolataik árnyékként követték őket.

Bella is besétált, s illata fejbevágott akárcsak az ebédlőben. Most nem vették körül barátai, egyedül állt meg az ajtóban. A feje körülötti csend egyre jobban zavart, s ez a különös hallgatás kezdett az őrületbe kergetni. Miért nem tudom, hogy mit gondol? Nekem tudnom kell, hogy hogyan vélekedik ez a lány! Értenem kell az észjárását, ahhoz, hogy megismerjem. Ki lenne olyan elvetemült és őrült, hogy egy vámpírral barátkozzon? Senki…

Az illata perzselte a torkomat, égette akár a frissen gyújtott tűz, s szinte éreztem a füstöt a lélegzetembe, mintha tényleg lángolnék. Tudtam, hogy ez más, tudtam, hogy nem így működik a dolog, mégis sikerült annyira elhitetnem magammal a dolgok valódiságát, hogy éreztem a füst kesernyés aromáját. Mikor véglegesen leszögeztem magamban, hogy ez nem igazi tűz, csak a képzeletem ostoba műve, sikerült koncentrálnom az ajtóban álldogáló lányra. Gesztenyebarna haja finom hullámokban omlott elöl a vállára, hátul pedig a hátára. A hajpánt alá fogott tincsek egy része sötétebb, másik pedig világosabb volt a fényhatások miatt. Az ablakból beáramló fény nem konkrétan napsütés volt, így nem csillogott az arca, de jobban megvilágította. Fehér bőre egyenletes volt és puha, szinte éreztem az ujjaim alatt lágy tapintását. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, mitől lehet ilyen fehér, akár egy macska szőre? Kizárt, hogy vámpír legyen, így csak a véletlen műve lehetett, az emberi csoportok véletlenszerű keveredése miatt. Tudtam, hogy nem lehet halhatatlan, a szívének dobbanásai, amiket erősen befogadott a fülem, szinte daloltak nekem, élénken és elevenen. Az ereiben vér futott, biztos voltam illatában, emberi mozdulataiban és frézia aromájában.

Még egyet szippantottam a levegőbe. Igen, biztosan frézia. Megállapítottam a vérének illatát, de ezzel egyidejűleg sikerült őrületes fájdalmat is okoznom magamnak. Az aroma már túlontúl édes volt, úgy hatott a torkomra, mint a legrosszabb méreg. A nyelőcsövem lángolt és elhatároztam, hogy saját magam és az iskola érdekében ezen az órán nem veszek többé levegőt.

Bella a sorok között kutakodott, keresett magának ülőhelyet. Titkon imádkoztam, hogy találjon az utolsó padsorban, lehető legtávolabb tőlem, de az agyam ésszerű és tárgyilagos fele tudta, hogy nincs menekvés, mellém fog ülni. Nem maradt több szabad hely a biológiateremben, így kénytelen egy gyilkos mellett eltölteni a következő keserves órát. Én is kerestem a menekülési útvonalat, még most meg akartam hátrálni, elmenekülni, mielőtt bárkinek baja eshet. Sorra vettem a lehetőségeket, az ablak túl feltűnő lett volna. Egyszerűen ki is sétálhattam volna az ajtón, mintha eltévesztettem volna a termet, hiszen elméletileg én újonc voltam itt, megeshet az ilyesmi. Mégsem álltam fel, fogtam meg a cuccomat és slisszoltam ki, még csöngetés előtt. Egy részem őrülten kíváncsi volt arra a lányra, aki most is bizonytalan pillantással méreget és keres talán valami kiutat ebből a rémálomból. Illetve, csak nekem volt rémálom. Neki egy teljesen normális bioszórának ígérkezett, semmi szenvedés, semmi torokfájás, semmi tűz. Talán csak egy szúró pont az oldalában, a bordái közé, azért, mert mellettem kell majd ülnie. Pusztán egy pont, mint egy tű döfése, halvány és elhanyagolható.

Nekem azonban a végtelenségig kell majd várnom, hogy ismét csöngessenek és a megváltást jelentő tiszta levegő után kaphassak. Addig azonban nyugodtan és légmentesen kell eltöltenem ezt az időszakot, egy olyan lány mellett ülve, akinek a vére úgy csábít, mintha mézes madzagot lógatnának az orrom előtt. A madzagról könnyebb lenne lemondani, tekintve, hogy undorodom még az illatától is, azonban a vérének lágy és dallamos lüktetése több volt, mint egy szirén éneke és többet is hozott ki belőlem, mint egy egyszerű, békés vámpírt. Az öldöklés ott csillogott a szememben, éreztem, ahogy az íriszem megtelik vele. Nem lehetett egyszerű a szemembe nézni, és reménykedtem benne, hogy ezzel sikerül valamennyire ellökni magamtól. Ha fél, akkor biztonságos távolságban marad tőlem és csak akkor érintkezik velem, beszél velem, ha nagyon muszáj. Látnia kell, hogy én nem vagyok jó, éreznie kell, hogy én rossz vagyok. Mélyen belül tudnia kell, hogy veszélyes a közelemben lennie, veszélyesebb, mint bármely embernek itt a teremben.

Csúfos balszerencse műve csupán, hogy mellém kellett ülnie, s a sors engem is büntetett ezzel, nem csak Bellát. Hogy éljem túl a bioszt, úgy hogy egyetlen életet sem oltok ki? Mindenkinek békésnek és legfőképpen élőnek kell maradnia, miután óra végén kisétálok a teremből. Meg kell fogadnom, hogy nem ölök meg senkit, hiszen annak végzetes következményei lennének. Nem tehetem meg ezt sem a családommal, sem az emberekkel, sem a várossal, sem magammal és legfőképpen nem Bellával. Ahogy észrevettem ő egy kifinomult, nyugodt személyiség, kicsit zárkózottabb, de kedves teremtés. Nem érdemli meg, hogy ma legyen az utolsó napja, hogy ne érje meg a holnap hajnalt, s hogy ilyen csúfos véget érjen az élete, mikor igazából még el sem kezdődött. Mindenképpen életben kell maradnia, ebben biztos voltam.

Bella bátortalan lépésekkel közeledett a padom felé, én pedig elfordultam tőle, a székemet pedig a lehető legtávolabb húztam tőle. Melegséget és lágy szellőt hozott magával, amit csak arcomon éreztem, mikor cirógatta, egyébként nem mertem még beleszagolni a levegőbe. Túlságosan erős lett volna a vérének az illata, s a legkevésbé sem szerettem volna ebben a percben elveszíteni a fejemet. Tisztán kellett gondolkodnom, s meg kellett őriznem az emberi életeket. Túl sok forgott kockán, hogy olyan luxust engedjek meg magamnak, mint a légzés. Szerencsére nem kell nekünk, vámpíroknak használni a tüdőnket, ez egyfajta reflex, egy darabka, ami megmaradt a régi életünkből. Egyébként pedig igen hasznos, mikor például úszunk. Akár az óceánt is át tudnám úszni egyetlen levegővétel nélkül. Bár a parton biztosan érdekesen néznének rám, ha belevetném magam a vízbe és nem térnék vissza. Vagy akár a túlparton egy kikötőben, mikor teljesen átázva, vizes ruhával lazán felugranék a stégre, megtörölném a hajamat és továbbsétálnék, mintha mi sem történt volna. Ez nem mindennapi látvány, és mi próbálunk teljesen normális, mindennapi életet élni, kerülni a feltűnést. Az ilyen akciók során nem sikerülne feltűnésmentesen átjutni egyik földrészről a másikra, ebben biztos voltam.

Bella letette a táskáját a szék mellé, majd bátortalanul megszólalt.

– Ez a hely szabad? – kérdezte kicsit rekedtes vékony hangon, mintha félne a választól. Egy pillanatig meggondoltam, hogy szükségem van-e feltétlenül a beszédre, ezzel tönkretenni a tervemet, miszerint nem lélegzek. Végül nem mertem kockáztatni, ezért csak kurtán bólintottam. Tudtam, hogy nem voltam túl udvarias, sem barátságos, mégis jobbnak éreztem megtartani az oxigéntartalékomat. Egyébként pedig jobban szerettem volna, ha rájön, hogy félnie kell tőlem és nem próbál meg szorosabb kapcsolatot létesíteni. Nem voltam biztos benne, hogy tudnám tartani a kontrollomat és a vérszomjamat, ha esetleg baráti társalgásra kerülne sor… Vagy esetleg többre.

Erre a gondolatra megborzongtam, majd még távolabb húzódtam a székemben. Nagyon bántott egyfelől a viselkedésem, és láttam Bellán, hogy őt is érzékenyen érinti, viszont a saját érdekében szükséges volt meghozni ezeket az óvintézkedéseket. Muszáj volt tartanom magamat, különben hamar a tűz martalékává lett volna az a csöppnyi önuralmam, amibe még bele tudtam kapaszkodni.

A csöngő megszólalt és szerencsére az egész osztály elcsendesedett, ahogy Bella is. A tanár percre pontosan belépett, majd körbenézett a termen. A diákok vagy nyugtalanul fészkelődtek, vagy lezseren hátradőlve várták a biológiaóra kezdetét. Szerencsémre, és az egész földkerekség szerencséjére, a tanár nem akart rögtön belemerülni a tananyagba, először egy bemutatkozó órával nyitotta meg az évet. Egész végig ő beszélt, hol mesélt, hol pedig komolyan lefektette a szabályokat. Nekünk, meg sem kellett szólalnunk, amiért nagyon hálás voltam, hiszen az egész órát ki tudtam bírni oxigénpótlás nélkül. Másrészről szívesen hallgattam volna még Bella csilingelő hangját, amely tökéletes szimfóniaként beleégette magát a fülembe. Tudtam, hogy ez lehetetlen, nem kerülhetek közel, ehhez az emberhez, bármennyire is szeretném. Én veszélyes vagyok Isabella Swan-ra (mint megtudtam a könyvére ragasztott névcímke alapján).

Ez még sosem fordult elő, mármint még nem kellett valakitől távol maradnom hosszabb ideig pusztán azért, mert édesebb volt a vére és kívánatosabb, mint a többieké. Ha volt egy-két ember, akinek valamivel másabb volt az aromája, azzal általában utcán találkoztam, vagy valamilyen zsúfolt helyen, így gyorsan el tudtam kerülni őket. Bellával azonban más a helyzet. Ő másabb, mint a többiek, az ő illata sokkal erősebbe vonzott, mint bármi a világon. Mintha hatalmas acél kötelekkel húzna magához, úgy kerültem bele a vonzáskörzetébe ennek a lánynak.

– Miért? – nézett felém mikor éppen csöngettek. Én bánatosan lehajtottam a fejemet aztán megráztam, majd megfogtam a táskámat és villámgyorsan kislisszoltam a háta mögött. Csak egy kicsivel voltam gyorsabb az átlagosnál, a körvonalaim épek maradtak, de a tanár rosszalló gondolatai ott lengtek még a levegőben. Bellánál pedig… semmi. Egyszerűen semmit nem hallottam egész óra alatt, ez pedig iszonyatosan dühített. Nem lehet, hogy ne gondolkodjon ez a lány, hiszen a szemében végig láttam az értelmet és azt is, mikor összeráncolt homlokkal próbálta megérteni a körülötte zajló dolgokat, többek között engem is.

Bánatosan mosolyogtam, hiszen engem sosem fog megfejteni, nem ismerhet meg annyira, hogy megértse az észjárásomat. A titkomat pedig sosem fogom elárulni neki, nem tudhatja meg, hogy nem vagyok halandó ember. Kiakadna, akár a többi ember ebben az iskolában. Egyvalakit kivéve. Stefan Salvatore.

Ismét eszembe jutott a vámpír barna haja, kemény arca, amivel értetlenül nézett minket. Ugyanannyira meglepődött, mint mi és értetlen gondolatai még mindig itt csengtek a fülemben.

„Hogy történhetett? Mi a …? Más vámpírok? És ezt, hogy? Nos, azt hiszem lesz egy kis gondolkodnivalóm, az biztos. Na, meg írni valóm is. A naplómban rég nem volt ennyi izgalom egyetlen napra. Még éreztem a tenyeremen Elena kezének bársonyos puhaságát és bizsergető melegségét. Ahogy kéz a kézben szeltük át a folyosót, hirtelen boldognak és nyugodtnak éreztem magamat, mintha tényleg megállapodtam volna. Nem akartam gondolni a gondokra, vagy arra az időre, amit előtte töltöttem. Csak az ő arca járt a fejemben, barna haja, mely tökéletesen egyenes volt, mintha szöget állítottak volna bele. A színe valódi volt, ha festett lett volna, azt régen kiszúrtam volna egy pillanat alatt. Nem mintha zavart volna, akkor sem vesztett volna az értékéből, ha vörös csíkokkal tarkította volna érdes tincseit. Még az arcom előtt volt az a mámoros mosolya, amit felém villantott és sikerült elhitetnem magammal, hogy boldog mellettem. Nem értettem miért, vagy hogyan és nem is sikerült másra gondolnom, csak arra, hogy engem ugyanaz az eufórikus boldogság járt át, mint őt. Olyannyira különbözőek voltunk, hogy az már fájt, s mégis… úgy éreztem, most először egyek vagyunk.”

Sok furcsaságot vettem észre Stefannal kapcsolatban, de alapvetően rendes srácnak tartottam. A gondolkodása alapján némely ponton hasonlítottunk egymásra, azonban ő valahogy könnyebben kezelte a helyzetet Elena közelében. Másként reagált rá, nem égették a pokol angyalai égő vasrudakkal a torkát, mikor megérezte közelségét és illatát. Irigyeltem ezért.

Láttam a csillogást és a boldogságot Elena szemeiben Stefan emlékein keresztül, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán csak odaképzelte őket, de aztán eszembe jutott, hogy Stefan vámpír, így sokkal élesebb a látása, nem hittem, hogy el tudná rejteni saját maga elől az igazságot. Meglepett, hogy Elena ennyire fesztelenül tudott viselkedni Stefan közelében. Elvégre is, ő egy vámpír, és ha nagyon lesarkítva nézzük a dolgokat, Elena a csirkecomb, aki akár be is sétálhat Stefan szájába. Azonban, ahogy tovább kutakodtam a fejében, a gondolatai közt olvasva láttam, hogy sosem bántaná Elenát. Túlságosan szereti ahhoz, már most. Homályosan kapcsolatba hozta egy fényképpel, aztán egy élő nővel, aki régies ruhákban járkált, akár egy úrnő. Ahogy kivettem, a nőt Katherine-nek hívták és nagyon régről ismerte a Salvatore fiút. Láttam a hasonlóságot Elena és Katherine arca között, ami kifejezetten meglepett, de nem tudtam különösebben foglalkozni Stefan személyes dolgaival.

Most sokkal inkább lefoglalt Bella és a saját problémáim, és korlátaim, amiktől nem tudok szabadulni. Bella arcának lágy vonalai élesen tükröződtek a fejemben mindenhonnan, majdnem minden gondolatom körülötte forgott, a maradék a szomjamon uralkodott és a tájékozódást figyelte. Vámpír képességeimnek köszönhetően simán, szinte gondolkodás nélkül elértem a matematika termet, ahova lassanként kezdtek csak szállingózni a tanulók. Én az elsők közt voltam, akik beértek a terembe, így könnyedén választhattam magamnak ülőhelyet, ott, ahol nekem kényelmes volt.

Leghátulra ültem az utolsó padba. Nem akartam túl sok emberrel érintkezni, és még kevesebb vámpírral. Szerencsére nem láttam Stefant, ez egy kicsit segített. Nem kellett még külön őt is ellenőriznem és szemmel tartanom, hiszen éppen elég volt a magam dolgaira figyelnem. Lekötöttek a saját gondjaim és gondolataim, nem hiányzott senki más a magánéletembe. Legfőképpen nem szőke, kék szemű kislányok, akik az első padból néztek rám szempilla rebegtetve, vágyakozó gondolatokkal megspékelve. Elfordultam tőlük, és az ablakon lévő karcolásokat kezdtem fixírozni, közben figyeltem a gondolataikat, ahogy némelyikük lelkesedése kifejezetten alább hagy, a többieké pedig töretlenül vizslat. Sikerült az arcom minden négyzetcentiméterét kivesézniük és az összes szálat az ingemben, ami egy kicsit elterelt és szórakoztatott, másfelől felidegesített. A haragomat sikerült visszafognom, de a kérdések és a kétkedések még mindig nem lankadtak. Nem tudtam mit gondoljak, vagy, hogy Bella mit gondol rólam. Valahol érdekelt a véleménye és legszívesebben mindent az ő igénye szerint csináltam volna, de másik felem félt a gondolataitól és jobbnak látta, nem is találgatni azokat. Egyet azonban mindenképpen tisztáztam magamban és sikerült eldöntenem mit teszek. Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem faragatlan és kiborító viselkedésem miatt, ami csöppet sem volt hozzám méltó. A bioszterem átkozottul rossz hellyé vált számomra abban a pillanatban, mikor besétált. Azonban nem is a külsőségek miatt kell szabadkoznom, hanem a viselkedésem miatt. Addig nem hagy a lelkiismeretem nyugodni, míg nem beszéltem vele. Látnom kell, egyenesen a szeméből kell kiolvasnom, hogy mit gondol rólam.

„Isabella Swan! Még találkozunk, ígérem!”

***

Nem tudtam merre megyek és nem is számított már. Csak az ösztönök vezettek, és nem érdekelt semmi ezen kívül. Egyetlen dolog irányított, az, ami örökké a lételemem lesz. Nem értettem először ezt a fajta vonzást, és ilyen extázishoz hasonló érzés közben nem is agyaltam rajta, hogy mi történhet velem. A futás a véremben volt, illetve egykoron ott volt. Ebbe inkább ne menjünk bele… A részletek nem érdekeltek. Csak egy dolog számított, csak egyetlen dolog járt a fejemben. Tudtam, mit akarok, s nem tágítottam a cél mellől. Muszáj volt megtennem, ez együtt járt az élettel, vagy a létezéssel, nekem tök mindegy. A nyelvemmel megnyaltam a szám szélét, egészen kiszáradt már. Éreztem, ahogy az édes illatra a nyál a nyelvem alá tódul és ellepi a számat. A bódulat és a kábultság vörös ködöt teremtett a fejemben és nem tudtam szabadulni a vonzástól. Két dolgot akartam és egymásból fakadt a kettő. A szám kárörömszerű mosolyra húzódott, hiszen tudtam, én nyertem. A fogaim megvillantak, ahogy mosolyogtam és úgy éreztem lassan már betörik a képem, olyan erősen vigyorgok. Azonban az arcom ép maradt, csak az adrenalin és az eufória cikázott át a testemen. Vért akartam. Inni és ölni.