9.Fejezet

„Valamikor azt hittem az élet egyszerű. Az emberek megszületnek, élnek, aztán lenyugszik a Nap és meghalnak. Ez az élet rendje. De valami más is van itt. Valami, amitől nem tekinthetek el. Az élet ennél sokkal bonyolultabb. Eddig nem is sejtettem mennyire.”

9. The second hero (A második hős)

(Bella Szemszöge)

Apa nem volt otthon, mikor hazaértem. Letettem a kulcsom és próbáltam a mindennapok szürkeségébe olvadni. De nem éreztem a mindennapi rendet magam körül. Úgy éreztem, mintha valami más lenne ezen az estén. Furcsa. Felmentem a szobámba, hogy megírjam a házimat, de rájöttem, hogy nem kaptunk leckét. Üres volt az összes füzetem és az estém is. Nem tudtam, hogy mit csináljak és nem volt kedvem igazán semmihez sem. A fejem zsongott és tele volt. Egy szempár lebegett előttem folyamatosan, egy aranybarna szempár. Sötét volt és halálos, én pedig nem értettem, miért vonz ennyire? Volt, mikor kiteljesedett a kép és egy egész arcot láttam, de a suli óta szinte minden pillanatban előttem lebegett az arany folyondárszerű kavargása.

Ledobtam a táskámat az íróasztalom mellé, és kihúztam a fiókomat. Szerencsefiók volt ez, rengeteg emléket őrizgettem benne. Többek közt egy emlékkönyvet. Egy üres könyvecskét, amit anyutól kaptam még három évvel ezelőtt. Azt mondta, hogy ő kiskorában naplót írt. Talán nekem is tetszeni fog, és használjam egészséggel. Azóta csak halasztgatom az irkálást. Valahogy nem voltam soha a szavak embere, habár egy hatalmas szótárral rendelkezem, hála a könyvek százainak, amit elolvastam. Olvasni imádok, de az írás kicsit távol áll tőlem. Nem tudom elképzelni magam, ahogy egy tollal a kezemben megtöltöm az üres sorokat. Nekem nincs ennyi fantáziám és tudom, hogy a naplóba az életét szokta írni az ember, nekem ez nem menne. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy üres vagyok. Az emlékeim maradjanak csak bennem, nem szeretném kiüríteni magamból. Ha a lapok megtelnének, azzal fokozatosan belőlem szívnák el az információt. Én üres leszek, mint a könyvecske a fiókban, viszont a napló megtelik. Melyik a fontosabb?

Szerintem egyértelmű. Éppen ezért nem kezdek most bele az irkálásba, és teszem ismét odébb a könyvet. A fiók még rengeteg szebb és csúnyább emléket őrzött, de nem szedegettem ki az összeset. Miután megerősítettem magam abban, hogy nem írok naplót, már el is ment a kedvem a nosztalgiázástól és inkább visszacsuktam a fiókot. Talán, majd máskor előkotrok pár emléket. Talán…

Bepakoltam másnapra a cuccaimat, aztán pedig lementem a konyhába, hogy összeüssek valami ehetőt vacsorára. A hűtő hála istennek nem volt üres, Apu nem olyan rég lehetett vásárolni. Arra gondoltam, hogy első nap nem csinálok semmi nehezet, inkább egy könnyen emészthető rántott csirkével indítom az évet. Elővettem a fagyasztóból a csirkemell csíkokat, és letettem őket az asztalra. Épp mentem volna a kamrába, hogy hozzak hozzá krumplit, mikor valaki rátenyerelt a csengőre. Vegyes érzelmekkel küszködve nyitottam ajtót, és szívesen rácsaptam volna az ajtót az érkezőre. Caroline tízezervattos mosolyába ütköztem és láttam a szemében, hogy valami olyasmibe akar belerángatni, ami nekem nem lesz ínyemre.

– Szia, Bella! – köszöntött. – Van valami programod az estére? – Szia, Caroline. Hát… igazából akadna itt némi teendő…

- Oh, remek! Szóval nincs semmi! Akkor viszont feltétlenül el kell jönnöd velem a Grillbe – szakított félbe a Duracell szöszi.

– Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet – húztam a számat, és nagyon nem akaródzott elmenni otthonról.

– Apud a Grillben dolgozik, nem?

– Hát, ja… valami olyasmi – feleltem értetlenül. Nem akartam mondani, hogy Apa a Grill tulajdonosa.

– Na, szuper! – csillant fel Caroline szeme, amitől nekem bizseregni kezdett a karom. Valami nem lesz így rendben.

– Miért is? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

– Szerintem Apád örülni fog neki, ha látja, hogy a pici lányocskája már az első nap szerzett barátokat. Ez elég imponáló, nem?

– Igen, olyan barátokat, akik a Grillbe járnak a piálni… ez tényleg szép, nem? – szarkazmus sugárzott a szavaimból, de Caroline falán nem tudtam velük áttörni.

– Ki mondta, hogy piálni fogunk? Na, gyere! – kezdett el húzni a kocsija felé. Gyorsan felkaptam a kabátomat, miközben lemondóan sóhajtottam. Leoltottam a villanyt, majd bezártam az ajtót és Caroline nyomába eredtem.

A kocsija szürke színű volt, de a márkát nem tudtam megállapítani. Nem a félhomályszerű alkonyat miatt, inkább azért, mert különleges nem mindennapi járgány volt. Talán holnap iskola előtt sikerül megfejteni a márkát…

Az úton Caroline végig csacsogott arról, hogy milyen szép és jó és „hűde” lesz ez az este. Egy idő után csak azt számolgattam, hogy hányszor mondja azt, hogy „hűde.” Végül pedig mikor elhagytuk az ötvenet, lehalkítottam háttérzajjá Caroline csiripelését. Néha benyögtem egy ahát, meg egy hűde klasszot, és ezzel mindkettőnk megbékélt.

A grillben aznap nem voltak sokan, bár kevésnek sem mondanám azt a minimum harminc embert, aki vagy a bárpult mellett ült, vagy az asztaloknál beszélgetett, vagy a billiárdasztalnál lézengett. Viszonylag nyugodt volt a hangulat és tetszett nekem ez a felállás. Nem akartam volna egy „ereszd el a hajad” partyba csöppenni, rögtön az első nap. Na, nem mintha a negyediken már akartam volna.

– Gyere, ismerkedjünk! – mosolygott Caroline és megfogta a kezemet, majd előre vezetett a bárpulthoz. Egy lépcső szintkülönbségen haladtunk át, illetve csak egyikünk. Én sikeresen megbotlottam és a földre zakóztam…. volna, ha nem kap el az utolsó utáni pillanatban egy kedves fiatal srác.

– Ohm, köszi. Ne haragudj – szabadkoztam, miközben éreztem, hogy a fejem rákvörössé válik két másodperc alatt.

– Szívesen. – Az arcán tényleg nem látszódott felháborodás, vagy elítélés, inkább csak őszinte kíváncsiság. Kék szemei nyíltak voltak és gyönyörűek, fehér bőre pedig tökéletesen kitöltötte az arcát. A kék szem és a fehér bőr stimmelt, csupán a szőke hajat váltotta le fekete szálakra. Egy pillanatig, csak egy pillanatig kellett így néznie rám, hogy a lábam kezdjen megingani a súlyom alatt. Aztán hirtelen, kék helyett barna szemeket láttam, majd fokozatosan arany barnává puhult a tekintete. Egy picit megráztam a fejemet, és mikor megint visszanéztem már eredeti kék pompájában ragyogtak a szemei. Arrébb álltam, mire Caroline rögtön bizalmas beszélgetőpartnerré változtatta a megmentőmet.

– Szia! Engem Caroline-nak hívnak. Nincs kedved meginni velünk valamit? – kérdezte csilingelő hangján.

– Tudnék ellenállni ilyen csábító ajánlatnak? – villantott ránk egy tökéletes mosolyt, majd a pulthoz kezdett terelni minket.

Két órán keresztül beszélgettünk és nevetgéltünk enyhe fokú alkohol hatása alatt. Biztosan tudtam, hogy nem vagyok részeg, mert feltűnt párszor, hogy csak furcsa fél válaszokat kapunk tőle. Caroline-nak ez biztosan nem tűnt fel, mert bármit mondott, már csak röhögni tudott rajta. Ez az első napom és a legjobb barátnőm máris leissza magát. Hűha… mit várjak a jövőmtől így? Lehet, hogy két hét után már elvonón leszek Caroline-kúrán. Vagy idejében új barátok után kell néznem.

– Azt hiszem, nekem mennem kell – jelentettem be, mikor Caroline megitta az isten tudja hányadik italát.

– Rendben, elkísérlek titeket – mondta a hősünk, majd felálltunk és Caroline kocsijához sétáltunk. Barátnőmnek igencsak szüksége volt a segítségre, de nem bántam, hogy nem engem tart a karjaiban a fiú. Ilyen állapotban… Az már más kérdés, hogy józanul, mennyire szívesen bújnék hozzá? De nem valószínű, hogy erre a kérdésre valaha is választ kapok. Egy ilyen este után, szerintem soha a büdös életben nem fogjuk látni ezeket a kék szemeket.

– Van kocsitok? – kérdezte az említett hős.

– Igen, persze… - kezdtem, de Caroline közbevágott.

– Az én kocsimmal… menjünk! Raga… raga… ragaszkodom hozzá! – rakta össze kissé nehézkesen a mondandóját.

– Erre – navigáltam a szürke autóhoz. Betettük Caroline-t a hátsó ülésre, bekapcsoltam a biztonsági övét, a fiú pedig kivette a slusszkulcsot a táskájából. Én is beültem az anyósülésre, és pár másodperc múltán a motor zümmögve életre kelt. Amíg elhajtottunk a házamig előkotortam a kesztyűtartóból GPS-t. Ha nem tudná elmondani, akkor itt van a műholdsegítség. Leálltunk a ház előtt, Apa kocsija még mindig nem volt a felhajtón és a házban egyetlen villany sem égett. Szuper.

Kiszálltam a kocsiból, becsuktam az ajtaját, és elindultam a veranda felé. Meglepődve hallottam, hogy az autó ajtaját ismét kinyitják, majd egy lendületes mozdulattal bevágják. A kulcsommal babráltam és próbáltam nem meghallani a mögöttem közeledő lépteket. A verandára érve felkapcsoltam a világítást, majd a lábtörlőre álltam és megfordultam. A fiú égkék szemei egészen közelről néztek le rám, édesen megcsillanva a friss fényben.

– Köszi, hogy elhoztál. És hogy figyelsz Caroline-ra – kezdtem az illedelmes kislányt elővenni, mikor pár percig némaságba burkolództunk.

– Látlak még? – kérdezte ismerős, őszinte kíváncsisággal. A pupillái kitágultak és nem tudtam nem rá figyelni. Egy bűvös körbe kerültem, s nem tudtam menekülni előle. Nem mintha a fejemben ilyen szándék megfordult volna. Nem vettem tudomásul a kérdését, folytattam a ködös köszöneteket, bár magam sem értettem miért. A kezemben lévő kulcsokra összpontosítottam, s habár éreztem, hogy szinte lézerként lát át a koponyámon, mégsem emeltem fel a fejemet, hogy ránézzek.

– A grillben nagyon jól éreztem magam, és köszi, hogy megakadályoztad az arcpusztító esésemet… - Azonban belém fojtotta a szót, mikor hűvös ujjai az államra tapadtak. Kissé felemelte a fejemet, hogy ránézhessek, és magából a szemeimből próbálta kiolvasni a válaszomat.

– Látlak még?

– Nem tudom… A Grillben talán. Egyébként a környékre járok suliba…

- Látlak még? – Megint elkalandozott a tekintetem, s ezzel a kérdéssel sikerült ismét az összes figyelmem ráfordítani. Hirtelen nem fogtam fel mást, csak a felém közeledő ajkait. Most gondold át az életedet! Szeretlek Anyu, szeretlek apu! De őt, valóban szeretem? Hagyom, vagy nem hagyom?

De ekkor már ajkait a számra tapasztotta, először finoman, puhatolózva, mintha csak pillecukrot csókolgatna. Biológia? Heves érzelmek? Első nap feszültsége? Nem tudom mi okozta a rohamot, de hirtelen többet akartam érezni édes ajkaiból. A keze még mindig az államon pihent, s most az arccsontomra kalandozott. Finoman beletúrtam fekete tincseibe, lassan ízlelgettem az ajkát és a helyzetet. Hirtelen azonban az idilli cukorkahangulatnak vége lett. A fejembe egy kép furakodott be, egy aranybarna szempár tökéletes mása. Kit akarok én megcsókolni? Nem tudom! Kit akarok megcsókolni? Ezt a fiút? Edward Cullent.

Ui.: Megjegyzéseket még mindig várok. Légyszíves írjatok pár sort!

8.Fejezet

„Volt valamim, amit titokban kellett tartanom. Egy olyan erőt szorongattam a kezemben, ami, ha rossz kezekbe kerül, végzetes lehet. Nem szabad senkinek sem megtudnia, hogy ilyesmi akár létezik is. Nekem sem lett volna szabad tudnom róla.”

8. Dear Diary! (Kedves Naplóm!)

(Elena szemszöge)

"Épp hátra akartam fordulni és a képébe vágni a párnámat, mikor egy ismerős hang szólított a nevemen…

- Elena! Mi történt veled? – kérdezte Bonnie, miközben odajött hozzám. Meglepődtem, én komolyan nem számítottam rá, hogy eljön hozzám, bár azután a furcsa telefonbeszélgetés után lett volna rá oka. Nem fordultam meg és még mindig csak hajszál választott el, attól, hogy a fejéhez vágjam a párnát. Bonnie, most mit csináljak veled?

Nem hazudhatok a legjobb barátnőmnek! De nem is akaródzott elmondani az igazat, valahogy még nem készültem fel rá. Nem emésztettem meg eléggé a dolgokat, ez még kicsit sok volt. A sikolyok épp úgy ott csöngtek még a fülemben, ahogy a fájdalmat szórták a nyakamba, mint a varjú felsőbbrendű károgása, amikor kikergetett a temetőből. Nem értettem miért, vagy hogyan, de éreztem, hogy a varjúnak és a romnak köze van egymáshoz. Nem tudtam, hogy ez honnan jött, hatodik érzék, vagy szimplán az őrület első jele. Akárhogyis, féltem elmondani Bonnie-nak az igazat. De nem akartam hazudni se… Talán a féligazság a megoldás, az még nem hazugság.

– Elena! – barátnőm hangja már egész közelről csengett, ijedten fordultam a takaró felé. Beleharaptam a párnám csücskébe, hogy nehogy újra utat törhessek a végeláthatatlan könnyfolyamok. Felszínesen lélegeztem és imádkoztam, hogy ne sírjam el magamat. Ha egyszer belekezdek… nem tudom, mikor hagyom abba.

Bonnie leült mellém az ágyra és átölelt. Ez meglepett, de kifejezetten jól esett. Nem kérdezősködött, nem faggatózott, csak a jelenlétével próbált nyugtatni. Egyelőre. Mikor kicsit összébb tudtam kaparni magamat és nem éreztem magam úgy, mint egy porcelán, amit darabokra tört az elefánt, eleresztettem a párnát, ami eddig a fogaim rabja volt. Finoman megfordultam, úgy, hogy közben nem bontakoztam ki barátnőm öleléséből, sőt még erősebben magamhoz húztam. Nem szóltunk egymáshoz, ami megkönnyítette a helyzetemet, lassanként el tudott tűnni minden árulkodó jel arról, hogy sírtam. Hogy zokogva rohantam haza az erdőből, a temetőből. Érdekes…

A csönd nem volt kínos köztünk, olyan régóta ismertük egymást, hogy beszéd nélkül is élveztük a másik társaságát. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy van egy ilyen hiper-szuper barátnőm, aki tényleg minden titkomat tudja és tényleg így fogad el, amilyen vagyok. A hülyeségeimmel, a Stefan ügyeimmel stb. Bár Bonnie még nem tud a Stefan ügyeimről, mégis éreztem, hogy szívesen segít bennük.

A lényegről azonban megint elkalandoztam. Ismételten hálás lehetek Bonnie-nak, mert ilyen jó barátnőm. Bonnie Bennett! Esküszöm, hogy viszonzom a jóságodat, ami mind felém irányul, viszonzom a legdrágább kincsedet, a barátságodat. Köszönöm, hogy elfogadsz, köszönöm, hogy szeretsz, köszönöm, hogy csöndben is tudsz szeretni! Esküszöm!

Végül én törtem meg a békés csendet körül belül, tíz perc hallgatás után.

– Köszönöm – suttogtam a fülébe.

– Szívesen – válaszolta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Még pár percig némán ültünk, aztán szinte egyszerre váltunk el egymástól. Kezdtem bedilizni és olyanokra gondolni, mint telepátia, rokon lelkek, összekapcsolódott elmék, testvér lelkek. Ez persze, mind butaság.

Azon az éjjelen Bonnie nálam aludt. Nem akarom elmesélni minden apró részletet, annyira nem volt érdekes. Igazából beszélgettünk, de nem mondtam el, hogy valójában mi történt a temető melletti romoknál. Nem mertem beszélni a félelmeimről, a falakról, a sikolyokról, a fájdalomról, az alvásról, egyeltalán semmiről. Nem, ez így nem igaz. De szerettem volna száműzni a fejemből a szörnyű hátsó gondolatokat is, amelyek még mindig a délután eseményein rágódtak. Nem akartam mást, csak egy kicsit felejteni. Kivéve egyvalamit, illetve egyvalakit. Stefan Salvatore sátrat vert a fejemben és mindig ott lapult a gondolataim között. Hiányzott, de közben mégsem. Nem akartam olyan olcsón adni a bőröm, mint egy utcai ringyó, ezzel szemben szívesen ráugrottam volna és olyan hévvel csókoltam volna meg, mint még soha senkit. Mert még nem éreztem ilyet, soha senki iránt sem. Valahol elásva bennem, valahol nagyon mélyen tudtam, hogy Ő az igazi. Első látásra lehet szerelem? Áhh, csak a mesében. És tényleg. Csak a mesében. Hiszen én hol vagyok? Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy egy tündérmese kellős közepén, miközben a toronyba zárva várom, hogy eljöjjön értem a barna hercegem. Tudtam, hogy holnap találkozom vele és, hogy ma már biztosan nem ugrik át semmiért, de mégis reménykedtem benne, hogy eljön. Leáll az ablakom alá, mire én kihajolok, és suttogni kezdek: Óh, Rómeó! Miért vagy, te Rómeó?

Szép is lenne. Támadnak a Kapulettek meg a Montaguk. Még jó, hogy Mystic Forksban lakom, nem pedig Veronában, vagy valami ilyen helyen. Na, mind egy.

Szóval Bonnie-val mindenféléről beszéltünk, csak a romokról és a legrosszabb rémálmaimról nem. Említést tettem nekem még a varjúról is, de sokkal inkább elterelt minket a látnoki képessége és titkai. Kiderült, hogy beszélgetett a nagymamájával, aki szerint Bonnie valamiféle különleges boszi. Oké… ez elsőre nekem is magas volt, mármint kicsit sok, de ha belegondolunk, akár az is lehet. Nem tudom, hogy igaz-e, vagy, hogy mit gondoljak róla. Bonnie-t nem fogják máglyára vetni, vagy vízbe fojtani remélhetőleg, szóval tőlem lehet akár boszi is. Először azt hittem csak ugrat, de aztán egyre több minden logikusnak tűnő mentséget hozott fel és meggyőzött… valamennyire. Nem látnok, nem is médium, boszi. Oké, legyen, ő attól még ugyanolyan Bonnie lesz, mint két évvel ezelőtt. Igaz?

Elsőre meglepődtem, de később minden kétségem eloszlott a látogatását illetően. Kifejezetten örültem az este végén, hogy nem egyedül kellett végigrágnom magamat az estén. Beszélgettünk, főzőcskéztünk, ettünk, beszélgettünk. Nagyon jól esett. Aztán Bonnie úgy döntött, hogy itt alszik nálunk, szóval a naplóírás egyre és egyre csak tolódott. Most már megfürödtünk, fogat mostunk, lefeküdtünk. Nem akartam, legjobb barátnő ide, vagy oda, Bonnie előtt írni a naplómat. Ez magánszféra és biztos megértené, de nem tudnám úgy kiönteni ide a lelkem, mintha egyedül lennék. Hazudni pedig nem akarok, szóval éjjelre maradt az írás. Itt ülök az íróasztalnál, közben barátnőm nyugodtan szuszog az ágyban. Teljesen nyugodt környezet és nyugodt minden… kivéve engem. Belül még mindig szurkálnak a kérdések és a válaszok puha páncélját még nem találtam meg. Idővel remélhetőleg meg lesz az is, de most még tűrök. Mást nagyon úgysem tehetek, hacsak nem akarok agyturkászhoz kerülni, vagy, ami még rosszabb diliházba. Mondjuk, szívesen eltöltenék egy két napot Stefan házában... Stefan-kúra, ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy segítene minden bajomat megoldani! Sőt, talán még többet is…

Hűha, ez kezd elmenni elég perverz irányba, szóval most gyorsan behúzunk egy satuféket és más irányba tereljük a gondolataimat. Komolyan nem értem magamat. Azt se tudom, hol lakik, de már odaköltöznék hozzá. Nem vagyok normális! Vagy komoly agyi problémáim vannak, vagy Stefan Salvatore nagyon-nagyon mély hatással volt rám az első napon. Azt hiszem belekarcolta a nevét a fejembe, méghozzá úgy, hogy sehogyan sem tudom kitörölni. Nem mintha annyira ki akarnám… de a biztonság kedvéért sosem árt tudni, hol vannak a határaim.

Azt hiszem visszább kéne szállnom a magas lóról. Stefan kedves, aranyos, okos, jól nevelt, szeretetre méltó, erős, magas, és olyan különleges, hogy egyenesen kirí a többi fiú társaságából. Teljesen más, mint a többiek. Van benne valami megfoghatatlan, amivel engem is megfogott. Oké, lehet, hogy ez most teljesen tök értelmetlen, de már kezdek fáradni én is. Nem a járásával vonta magára a figyelmemet az is biztos. Egyszerűen az egész lénye ilyen különleges, mint egy mágneses mező, aminek az egész iskola a vonzáskörzetébe került. Legalábbis a női diákok legnagyobb része. Az iskola királynője, aki megtalálja a párját a trónra. Ilyen is csak a mesében lehet, de hát, kit érdekel? Velem megtörtént. Az író papírjára kerültem, tehát tartozik nekem ennyivel a drágalátos firkász, hogy talál nekem egy normális párt. Illetve, nem kell normálisnak lennie, csak különlegesnek. Pont olyannak, mint Stefan Salvatore.

Oké, most valami nagyon libás, nagyon nagy hülyeség jutott eszembe. Biztos tudni akarod? Huhh, elmondom. Tudom, hogy olyan, mint egy tizenéves az első szerelménél, de csak véletlenül jutott eszembe. Nagyon jól a hangzik a nevem, kicsit átalakítva: Elena Salvatore. Mhm… =)”

(Stefan szemszöge)

Szeptember 1. 11:04

„Kedves Naplóm!

Tudtam, hogy ez a nap más lesz. Más is lett. Különleges első nap volt ez, és az is marad örökké. Ez a bejegyzés meg fogja változtatni az elkövetkezendő évemet. Nem bánom, ha pozitív a változás. Egyelőre, úgy tűnik, hogy jó irányba haladnak a dolgok. Hazatértem. Ez hatalmas dolog, ha hozzávesszük, hogy körül belül ötven éve nem jártam itt. Azóta Zack él itt, és először érdekesen fogadta a hazatérésemet, belenyugodott a történtekbe. Addig nem zavarja, hogy itt vagyok, amíg nincsenek gyilkosságok. Emberi gyilkosságok legalábbis. Az állatállomány azonban más lapra tartozik.

Furcsa érzések keringtek bennem, mikor négy hónappal ezelőtt hazatértem. Azt hittem ez is csak egy gyors látogatás lesz, csak jövök és megyek, de nem így történt. Táplálkoztam, majd szuperhőst játszottam. Megmentettem egy életet, de nem számítottam rá, hogy ez az emberi élet megváltoztatja az enyémet is. Teljesen a fejetetejére álltak a dolgok, mióta megláttam Elena Gilbertet. A lány tizenhét éves, a Robert E. Lee Gimnázium tanulója, legjobb barátnői Meredith és Bonnie. Bonnie, abból, amit tudok a Bennett boszorkányok leszármazottja. Ő is egy kiváló erejű boszorkány, bár még csak most ízlelgeti a varázserejét és a világot, amibe csöppent. Meredith átlagos ember, bár a szüleivel és rokonaival akadt némi gondom. Elena legjobb fiúbarátja Matthow Donovan, akivel gyerekkori barátok. Az öccsét Jeremy Gilbertnek hívják, tizenöt múlt. A szüleit nem tudtam megmenteni, elsüllyedtek az autóval együtt. Most Mystic Forks temetőjében vannak eltemetve. A Gilbert gyerekeket nagynénjük, Jenna Sommers neveli. Gilberték az alapító családok közé tartoznak, egyenes ági leszármazottai Johnatan Gilbertnek, aki az 1864-es vámpírüldözés szerves tagja volt.

Ezek azonban csak nyers adatok, amiket bárki megszerezhet. Én többet akartam ennél. Tudom, hogy veszélyes mindkettőnk számára, de képtelen vagyok távol maradni tőle. Mikor megláttam, hogy kiköpött mása Katherine-nek, el akartam menni. A világ túloldalán élni, a lehető legtávolabb ettől a lánytól. Mégsem tudtam elszakadni tőle. Magához láncolt és egyre fogyó erővel küzdök a szabadulásért, de minél több idő telik el, annál nehezebb a távozás. Még nagyon szoros kapcsolatban áll Katherine-nel a fejemben, és ez nagyon zavar. Próbálom elkülöníteni őket, hiszen Elena és Katherine a lehető legtöbb dologban különböznek. Ez alól az egyetlen különbség a külső. Még harcolnom kell, hogy ne Katherine vámpírarcát lássam, mikor Elenára nézek. Nem szabad összemosnom az emlékeket. Külön kell választanom a két világot, a múltam nem kísérhet el a jelenben és nem mérgezheti meg a jövőmet. Nem engedem, hogy Pierce és Gilbert eggyé váljon. Nem térhet vissza Katherine az életembe, nem engedem, hogy újra kísértsen. Ami akkor történt, az már megtörtént és nem akarom, hogy megismétlődjön. Nincs két egyforma út, igaz?

Ma, mikor együtt sétáltunk a folyosón, kézen fogva, az egy nagyon ellentmondásos pillanat volt. Az egyik felem el akarta engedni, had szálljon a maga útján nélkülem. Kényelmesebb és kellemesebb egyedül, veszélyek és szörnyek nélkül. Másik énem viszont soha nem akart elválni tőle, össze akarta ragasztani a kezünket, vagy összekötni egy hatalmas kötéllel, ami alól nem lehet szabadulni. Legszívesebben nem mozdultam volna mellőle, elkísértem volna végig az egész napján keresztül. És volt a harmadik út. Az arany középút, amely legszívesebben elengedte volna a kezét, a szekrénysornak dönteni, és egy szüneten át csak csókolni. A száját, a nyakát, az arcát, a dekoltázsát. Megoldottam volna vele minden problémát és levetkőztem volna az összes gátlást két percen belül. Bár nem voltam biztos benne, hogy én mikor és, hogy Elena mikor áll készen rá. Nem akartam elsietni semmit, még ha az én vágyaim már kiütötték a biztosítékot. Csöndben, nyugton várok rá, amíg kell. Nem én irányítok, itt őkörülötte forog a világ. Elena az egész életet jelenti, nem akarom elsietni, vagy rossz pillanatban lecsapni. Ahogy ő készen áll. És tudni fogom, mikor készen áll, ebben biztos voltam. Éreznem kell, mikor kezdenek pattogni közöttünk a szikrák és, mikor jön el a megfelelő pillanat. Tudom, hogy mit akarok, és nem fogok tágítani a cél mellől. Elena, ez most a legfontosabb dolog. Ő a legfontosabb dolog az életemben. Ennek így kell lennie, érzem. És abban is biztos vagyok, hogy Elenát akarom megcsókolni, nem pedig Katherine-t. Nem számít a sekélyes szerelmem Katherine iránt, mikor az Elena iránti vágyódásom tényleg valódi. Nem kényszerít senki, akár el is sétálhatnék. Megtehetném, sőt meg is próbáltam tenni, de nem ment. Nem tudom itt hagyni. Képtelenség.”

Abbahagytam a naplóírást, mert bejött Zack.

– Meddig maradsz? – kérdezte mélyen ülő, kék szemekkel. Színtiszta kíváncsiság áradt belőle, de felfedeztem benne némi haragot is. Egyre nőtt és nőtt ez a feketeség benne, amit nem értettem. Nem csináltam semmit, legalábbis semmi olyat, ami ütközött volna Zack nézeteivel.

– Nem tudom. Miért? – kérdeztem vissza.

– Azt mondtad, hogy nem történik meg. Azt ígérted, hogy nem bántasz senkit! – Már támadó volt a hangja, nem kérdezett, sértett volt. Bár tudtam volna, hogy miről beszél…

- Mi? – kérdeztem vissza. Erre nagy léptekkel odajött az íróasztalomhoz és rádobott egy újságot a naplómra.

„Újabb állattámadás történt a tegnapi nap folyamán. Két túrázó tűnt el a keleti part mentén, közvetlenül a város mellett, de nem tértek vissza többé. Egy az erdővel szomszédos házba érkező férfi hívta a rendőrséget a holttestekhez. Az áldozatokat súlyos vérveszteség érte, a szakértők még nyomoznak az ügyben…”

– Azt hittem, te tényleg más vagy – motyogta, majd kiment a szobából.