2. Fejezet

Sziasztok!
Nos, azt hiszem, hatalmas köszönettel tartozom nektek. Az első fejezet után... Köszönöm a kommenteket, a támogatást, a bíztató szavakat, a rendszeres olvasókat, és azokat, akik csak csendben olvasnak engem!
Nah, de elég ennyit az érzelgősségből, különben szükségem lesz egy százas csomag zsepire. Tehát, valószínűleg fáradtságból, felelőtlenségből kihagytam egy két dolgot a tegnapi ismertetőből. Ezeket most pótolom.
A vámpírokról még pár szó. A bőrük puha, egészen emberi, tehát nem golyóállóak, mint Stephenie vámpírjai. Ettől függetlenül az átlagosnál egy kicsit azért hidegebbek. Ami az izzadást és az egyéb testnedveket illeti, a vámpírok se nem izzadnak, se nem sírnak. Nem, erre képtelenek. És nem is alszanak. Ami a szemszíneket illeti, többek közt, azért, mert Damonnak gyönyörűszép kék szeme van a sorozatban, az emberi vér fogyasztása nem jár együtt a szemszín bevörösödésével. Így sokkal könnyebb lenne kiszúrni őket, azt pedig senki sem szeretné... ;)
Ami az átváltozást illeti, a bonyolultabb utat választjuk, tehát vámpír vér kell, hogy legyen a szervezetbe, mikor meghal és aztán ember vért kell inni, ahhoz, hogy vámpírrá válhass. Bonyolult, de mi lenne, ha mindig mindenki a könnyebb utat választaná...
Egy-két szót ejtsünk az emberekről is. Mivel a Vámpírnaplókban a két főhősnő között sok az eltérés, ezért a filmbéli Elenát választottam. Magatok elé tudjátok képzelni, nem lesz olyan, mintha kicseréltem volna a főszereplőnőt.
Ami a másik főhősnőnket illeti, Bella marad Bella. A kemény buksiján nem tud áttörni a vámpír elme, tehát se gondolatolvasás, se tudatmódosítás.
Mit hagytam ki? Mit hagytam ki? ...
Remélem semmit!
Jó, hát, akkor nem szórakoztatom a népet, inkább engedlek benneteket olvasni. A következő fejezet pedig csütörtökön kerül terítékre. Addig is jó étvágyat és jó olvasást!
Pussz: Wedó

„Van valamim. Van valamim, amit senkinek nem akarok megmutatni. Van valamim, amiről nem akarom, hogy tudjon senki. Van valamim, amit nem akarok elveszíteni.”

2.The first day, the first hero (Az első nap, az első hős)

(Elena szemszöge)

Szeptember 1. 01:11

„Kedves Naplóm!

Tudom, már rég aludnom kellene, de valami miatt nem megy. Valami belül visszatart, és nem tudok elaludni. Talán egy kicsit még félek az iskolakezdéstől. Nem a tanároktól, inkább magától a hangulattól, de legfőképp magamtól. Nem akarok megint olyan lenni, mint négy hónappal ezelőtt. Újra önmagam akarok lenni! A magabiztos, erős iskolakirálynő, aki a baleset előtt voltam.

Na, jó… Tudom, hogy sosem leszek ugyanaz a lány, de legalább egy esélyt akarok. Egy esélyt, hogy élhessek. Nem áll meg az élet 17 évesen… igaz?

De mit fogok csinálni, hogy ha az iskola egy teljesen más hely lett? Mit fogok tenni, ha a Robert E. Lee már nem az a hely, ahol hatodikban először csókolóztam a tornaterem öltözőjében? Meg tud változni az iskola egy nyár leforgása alatt, olyan szinten, hogy kirekesztett legyek? Öhm… remélem nem.

Tudom, hogy ez az én személyes naplóm, és elméletileg rólam kell szólnia, de most egy kicsit eltérek magamtól és kétségeimtől. Aggódom Jeremy miatt. Ő még nem heverte ki a balese… Rossz fogalmazás. Ő még nem tudott bármilyen szinten is túllépni anyuék halálán. Én valamilyen szintem már túlvagyok rajta, de Jer még nincsen. A baleset óta nagyon maga alatt volt, aztán hirtelen egyik napról a másikra hiper-szuperül lett. Mint kiderült, drog. Jenna próbálja leszoktatni, de nem nagyon tud hatni egy lázadó tinire, aki ráadásul nem is a gyereke. Szegény Jenna.

Én is próbáltam már lebeszélni róla, de sehogy se ment. Makacs, és nem hajlandó leszokni. Jenna úgy tudja már egész jó irányba keveredett, de én láttam néha a suliban, és a drogosokkal lógott. Kíváncsi vagyok, mit hoz a sulikezdés…”

Reggel kipattantam az ágyból, mikor csörgött a telefonom ébresztője. Nem tudtam volna megmaradni egy helyben, különben elégtem volna valami hihetetlen energiában. Talán egy csöppet ideges voltam, de ez nem akadályozott meg semmiben, sőt, felpörgette a reggelemet.

Megmostam a fogamat és az arcomat, majd a fésűért nyúltam, hogy tűrhető állapotba varázsoljam tű egyenes barna hajamat. Kifésültem a csomókat belőle, barna függönyként omlott a vállamra. Visszamentem a szobámba, kerestem egy a mai iskolakezdés alkalmához illő szerelést. Végül egy vörös póló, farmer és bőrdzseki mellett döntöttem. Miután felöltöztem, lefutottam a konyhába és kivettem egy müzli szeletet a szekrényből. Felkaptam az előszobában lévő táskámat, és bezártam magam után az ajtót. Nem volt még fent sem Jenna, sem Jeremy. Korán fogok megérkezni a suliba, ez már biztos volt. Nem is akartam túl későn, különben ki se tudtam volna szállni a kocsiból a parkolóban.

A Fordom békésen életre kelt, és elindultam a sulihoz. Mikor már éreztem, hogy közeledem, megint elkezdett motoszkálni a fejemben a kétség. „Mi van, ha…?” Kezdetű kérdések, amikre nem akartam választ kapni.

Beérve, a parkoló szinte üres volt. Csak egy-két kakukkos elsős lézengett az iskola előtt. Nekem sikerült szinte a legjobb helyet megszereznem, így elégedetten szálltam ki a kocsimból. Elvettem az anyósülésről a táskámat, majd becsaptam az ajtót, és rányomtam a Fordra a zárat. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, szinte túlságosan is üresnek tűnt a Robert E. Lee, de végül úgy döntöttem, leülök valahova. A betonjárda mellett voltak pontosan erre hivatott padok asztalokkal, ahol pihenni, esetleg házit írni, beszélgetni lehetett. A friss harmat már szerencsére felszáradt róluk, így nyugodt szívvel ültem fel az egyik asztal lapjára. Ledobtam a lábam alatt lévő padra a táskámat, és mélyen beszívtam az üdítően friss levegőt.

– Szia, Elena! – köszönt egy ismerős hang, mire elmosolyodtam, de nem nyitottam ki a szemem.

– Helló, Matt.

– Csodálom, hogy itt vagy. Ilyen korán… A reggel nem a te napszakod. – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

– Akkor melyik az én napszakom? – kérdeztem, és most nyitottam csak ki a szememet. Ott állt előttem teljes életnagyságban, ahogy mindig is. Rövid szőke haja rendezetlenül állt az ég felé, kék szemei boldogan csillogtak, habár volt egy két sötét karika a szeme alatt. A piros focista dzsekije volt rajta, amitől még izmosabbnak és jóképűbbnek tűnt.

– Hm… - nézett végig rajtam, majd felült mellém az asztalra. – Az alkonyat.

Ezen megütköztem egy pillanatra, majd megint mosolyogni kezdtem. Ízlelgettem, a dolgot és kifejezetten tetszett. Kicsit titokzatos, kicsit misztikus, kicsit szerelmes, kicsit félelmetes. Az alkonyat…

- Figyelj, sajnálom, ami történt, de örülök, hogy megint lehet mosolyogva látni – mondta mélységesebben Matt. – Végre egy kis napsütés az arcodon.

– Köszi – motyogtam és megszorítottam a combját.

– Elena! Elena végre! – mindketten felkaptuk a fejünket és láttuk, hogy Bonnie rohan felénk fejvesztve. Ledobta a táskáját a padra, majd a karjaival szorosan átölelt. Én kicsit szerencsétlen helyzetben, de viszonoztam az ölelését.

– Szia Bonnie! – mosolyogtam rá, mikor elengedett és sikerült némi levegőt juttatnom a tüdőmbe. – Hogy telt a nyár? – vállat vont.

– Túl hamar eltelt, hisz tudod. És a tiéd? Várj! Ne mondj semmit! – Értetlenül néztem rá, de teljesítettem kérését. A kezébe vette a kezemet, és elkezdte masszírozni a tenyeremet. Az arca üres volt, aztán összeszaladtak a homlokán a ráncok. – O-Ó.

Elengedte a kezemet és a szememet kezdte fürkészni.

– Ne mond már, hogy semmi jó nem történt veled a nyáron! – Vállat vontam.

– Wow – szakította meg a beszélgetést Matt, aminek nagyon örültem. Ránéztem, és láttam, hogy a parkolóra terelődött a figyelme. Követtem tekintetét és nekem is ugyanaz esett le, mint Mattnek.

– Igazad van, wow! – kontráztam rá, mire Bonnie is a parkolót kezdte vizslatni. Belé is belészorult a szó, mikor meglátta begördülni a kocsikat. Elsőként egy hatalmas luxusterepjáró érkezett meg, de olyan hatalmas, hogy az én kocsim elfért volna benne kényelmesen. Gyönyörű ezüstszürke fényezésén csillogott a reggeli Nap. Mögötte egy jóval alacsonyabb, M3-as BMW hajtott be, tűzpiros volt, vakító, és tökéletes. Egy kabrió volt, és benne egy szőke hajú lány ült. Mögöttük egy valamivel szerényebb autó, egy ezüstszínű Volvo futott be, s beállt az én kocsim mellé. Láttam, hogy kiszállnak, először egy rövid, fekete hajú lány, aki alacsony volt, de látszott a dzsekijén, hogy drága, és jól kiemelte vékony alakját. Mögötte egy szőkésbarna hajú fiú szállt ki, valamivel visszafogottabban, de így is elegánsan járkált. A kis manószerű lány megfogta a szőke fiú kezét és mosolyogva húzni kezdte.

A volán mögül egy bronzbarna hajú fiú szállt ki, ruhái ízlésesek, márkásak és szépek voltak. Az arcán valami megmagyarázhatatlan mosolyféleség ült, de nem volt igazán mosoly. Nem tudtam behatárolni, hogy milyen érzés járhatja most át. Mindenesetre elég helyes volt, és ahogy észrevettem szingli is…

A hatalmas Jeep vezetőüléséből egy fehér ruhás, szintén tökéletes megjelenésű, fekete hajú srác lépett elő. Az arcán félszeg mosoly volt, de mikor kiszállt a parkoló túloldalán álló BMW-ből a szőke lány, azonnal gyilkos pillantással kezdte méregetni. A lány szőke haja lágyan omlott a vállára, és a háta közepét súrolta. Az arca ragyogott, nem szó szerint, de valamiféle földöntúli szépség sugárzott belőle. Mikor meglátta, hogy a Jeep-es srác őt figyeli, azonnal fenyegetően kezdte nézni. Az arca még mindig ragyogott, de a szeme távolságtartást és figyelmet követelt, ellentmondást nem tűrően. Egy közös azonban mind az ötükben volt, méghozzá a szemük. Aranybarna csillogást láttam mind az öt szempárban, lágyan kavargott, mint a tenger lassú hullámai. Ha külsőre nagyon mások voltak, ez az egy dolog ugyanolyan maradt.

– Wow – ismételte Matt.

– Az – motyogtam mellette még mindig a hatásul alatt, mint akit megbabonáztak.

– Azt hiszem, ismerem őket – mondta Bonnie halkan, de diadalittasan.

– Mi? – kérdeztem gyorsan, és a kábulat hamar eltűnt a szememről.

– Nos, a nővérem új orvos keze alá került, akit történetesen Carlise Cullennek hívnak. Mesélt róla, szerinte egy csodálatos ember, teljesen oda-meg vissza volt tőle. Megpróbált megtudni minél többet róla és ezeket az infókat adta át nekem. Tehát, a magas, fekete srác Emmett. A szőke lány mellette pedig Rosalie. A kis feketehajú lány Alice, ő nagyon fura, a szőke világfájdalmas képű srác Jasper. Ők együtt vannak, mármint együtt-együtt. A bronzos hajú félisten pedig Edward Cullen. – Bonnie nagyot sóhajtott, mikor befejezte a mondandóját, és vágyakozva pillantott az Edward nevű fiú után. Testvéreivel együtt most mentek be az iskola ajtaján, és eltűntek a Robert E. Lee falai között.

– Na, jó… azt hiszem érdekesnek ígérkezik ez az év… - sóhajtottam, majd leugrottam az asztalról. – Szia Caroline!

– Helló Elena! – Caroline végigmért, mintha minden egyes négyzetméterét a bőrömnek elemezni akarta volna. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert nem is ölelt meg. Régóta tart köztünk ez a rivalizálás-féleség, de úgy tűnik, Caroline most vér komolyan veszi ezt a harcot. – Remélem jó volt a nyarad – vetette oda.

– Hé… nem hagynád ezt abba? Kérlek! Semmi komoly, nem emlékszel? – kérdeztem tőle meglepetten.

– Elena! – Meredith hangjára azonnal megfordultam. A lány szőke tincsei fel voltak fogva egy laza copfba, a nyakán egy kis fekete hálószerű nyaklánc folyt körbe. Illet fekete felsőjéhez és farmerjához. Igazi… Meredith-es volt. – Már nem is köszön nekem az iskola királynője? – kérdezte, mire Caroline fújtatott, és felhúzott orral ment az iskola épülete felé. Oh, yeee…

- Szia, Meredith! – köszöntem neki. Megölelt, majd elengedett, de a tekintete máshol járt, átnézett rajtam tulajdonképpen. Pontosabban a vállam fölött. Csettintettem előtte, hátha észreveszi magát, mire megfogta a vállam és megfordított.

Egy éjfekete Porsche száguldott be a parkolóba. Gyönyörű autó volt, lágyan követte az aszfalt vonalait, amibe szinte beleolvadt színével. Olyan volt, mint egy mesterien tökéletes párduc. A kocsi mozgása, a rangja, mind ezt sugallta. Üveges szemekkel követtem a perfekt ragadozót, ahogy leparkolt egy helyre. Dobpergést hallottam a fejemben, itt a pillanat. Az autóból egy barna hajú, szép arcú, nem túl magas, átlagosan magasnak mondható fiú szállt ki. Fekete bőrdzseki, alatta fekete nadrággal és fekete pólóval. Napszemüveg az arcán, így a szemét nem láttam. A bőrdzseki alatt lehetett látni széles vállát, izmos felsőteste szinte virított a póló alatt. Rögtön elfeledkeztem az időről, a helyről és leginkább a Cullenék okozta kábulatról. Egy másfajta érzés kerített hatalmába, egy olyan, amiről sosem gondoltam, hogy elérhet. A fiú mozgása teljesen lefoglalt, elemeztem minden lépését, és erre jutottam: a léptei is olyanok voltak, mint egy tökéletes ragadozóé, de sokkal nyíltabb, és tekintélyt parancsoló volt, pont, mint egy királyé.

Ha igaz, amit Meredith mondott, akkor azt hiszem, megtaláltam a trónon a páromat.

Eljött mellettünk, félszegen rám mosolygott, amitől a szívem hevesen kezdett verni és úgy éreztem, hogy most azonnal elfolyok.

– Meredith – suttogtam. – Ő az.

– Igen, tudom – felelte halkan. Néztem, ahogy nyugodtan besétál az iskolába, mintha kezdené birtokba venni trónját. Meglepő módon, most örültem a trónmegosztásnak, nem úgy, mint mikor Caroline akart közösködni velem. Akkor egyedüli uralkodó voltam, most pedig megtaláltam a hercegemet.

– Indulás, most. – Azzal vállamra téve a táskám, elindultam a birodalmamba. Láttam, ahogy a fiú belép az irodába, igaz, csak hátulról, de Őt bárhonnan felismertem volna. Na, jó, oké, ez egy kicsit perverz volt. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy majdnem bárhonnan.

– Elena! Elena, gyere már! Ezt látnod kell! – Bonnie kiáltozása áttört a folyosó békés alapzaján, sietve megragadta a kezem és húzni kezdett maga után.

– Mi történt? Bonnie! – kérdeztem idegesen, de a ő csak rázta a fejét, és húzott maga mögött. Tompán érzékeltem, mikor elhaladtunk az iroda előtt, hogy egy lány szedegeti a cuccait a padlón, és hogy a kis szobából kellemesen édeskés illatok törtek elő. Parfüm keveredett virágillattal és valami különleges aromával is.

Két folyosóval arrébb húzott Bonnie, és addig észre sem vettem merre vagyunk, míg meg nem állt. Addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam a hangokat. Az ismerős hangot, ami felkeltette az érdeklődésemet. Az ismerős hangot, amit bárhol felismernék, már két éves korom óta. A folyosón verekedés folyt, egy erős férfikéz behúzott egyet a másiknak, mire az a szekrényhez préselte.

– Jeremy, ne! – rohantam oda hozzá fejvesztve, mintha nem is tudnék magamról. Egy erős kéz azonban visszarántott és láttam, hogy Jeremy háta élesen ütközik a fém szekrénynek a folyosó túloldalán. Kis híján sírva fakadtam, ahogy hallottam a hangját a reccsenésnek, mikor az öcsém háta találkozott a kemény fémmel. Már nem éreztem a kezet, ami visszarántott, a képet egy széles, izmos hát takarta el. Gyorsan ott termett, és szétszedte a verekedőket. Csak, akkor jöttem rá, kis is volt az. A fiú a parkolóból. A fiú a Porsche-val. A fiú, akit magam mellett akarok tudni.

– Stefan – suttogta a fülembe Bonnie. Halkan sóhajtottam, hogy csak én, esetleg Bonnie hallja.

Tyler morgott valamit az orra alatt, aztán megtörölte a száját és elment. Kicsit sántított. Jeremy pedig gyilkos tekintettel méregette, aztán a tömeg felé fordult és megenyhült az arca. Otthagytam Bonnie-t, és áttörtem a kisebb embercsoporton, ami a verekedést vizslatta. Megragadtam Jeremy kezét és elkezdtem húzni a fiúmosdó felé. Betoltam a piros ajtón, mit sem törődve azzal, hogy épp ki lehet éppen odabent. Megengedtem a hidegvizet, a tenyerembe töltöttem, majd Jeremy arcába vágtam.

– Mit művelsz? – kérdezte idegesen, miközben letörölte az arcáról a felesleges vízmennyiséget.

– Nem! Te, mit művelsz? – kérdeztem, és újra megtöltöttem a kezem, hogy pótoljam azokat a cseppeket, amiket az öcsém letörölt, de megfogta a kezem és kidöntötte belőle.

– Semmit. Ez igazán… semmi! – védekezett, de hiányos magyarázatát nem voltam hajlandó elfogadni.

– Miért? – kérdeztem vádlón. – Megint be vagy tépve? Jer, ez nem megoldás!

– De az… - motyogta. Erre tele lett a pohár és lekevertem neki egy kisebb inkább jelzés értékű maflást.

– Ébresztő – szűrtem a fogaim között. – Elkezdődött a tanév Jeremy, nőj már föl! Vagy az elvonón akarod végezni? Azt akarod, hogy infúzióra kössenek?

– Nem – motyogta lehajtott fejjel, de láttam a szemén, hogy nem bánta meg, egy cseppet sem.

– Szedd össze magad! – szóltam rá, majd kisétáltam a férfi mosdóból. A fejem zsongott, a kezem égett és el akartam felejteni azt, ami ma reggel történt. Kivéve azt a részét, mikor megismertem Stefant.

Hm… de hol van a táskám?

Ui.: Kommenteket még mindig várok!(K)