32.Fejezet

„Van, hogy az ember nem akar mást tenni, csak sikoltani, mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkán.”

32. Trust (Bizalom)

(Elena szemszöge)

Csak futottam és futottam a fák között. Féltem, hogy a cipőm túl hangosan veri a földet és, hogy a száraz levelek és faágak reccsenése a talpam alatt elárul engem. Mégsem tehettem mást, csak futottam.

Épphogy csak a szerencsém miatt sikerült megszöknöm egy már eleve kitört ablaküvegen keresztül, de nem bíztam ebben a nagy szerencsében. Nem kísér el engem, csak egy-egy pillanatban övezi a tetteimet. Talán okkal sikerült kijutnom onnan, abból a régi és dohos házból. Féltem abban a rémvillában, abban a szobában. Igaz, hogy terjedelmes volt, és fénykorában mesés pompa övezhette a lakóját, mégis engem megrémisztett a megkeseredett vér a padlón, a kanapén, a függönyökön és a szőnyegen. Az orromat eltömítette az a mérhetetlen por és dohos bűz, ami mindenből áradt. Nem akartam levegőt venni, mégis a tüdőm mélyéig kellett hatolnia a szagnak. Damon ugyanígy megijesztett, bár ő nem illett ebbe a képbe. Bőrdzseki és farmernadrág volt rajta, kócos haja és ördögi mosolya volt, nem hasonlított egy mészárosra, aki itt vágja le áldozatait. A szívem mélyén éreztem, hogy ez nem az ő stílusa, de nem lehettem biztos benne, hogy jót sugall a szívem. Damon egy kiszámíthatatlan gyilkos, ezt kell szem előtt tartanom.

Előbb azonban azt kell kitalálnom, hogy mit kezdek most, hogy sikeresen megszöktem. Egyelőre csak arra koncentráltam, hogy vágódjak el, de tudtam, hogy ez kevés. Egy terv kellene, egy ötlet legalább, hogy hová megyek, mit csinálok. Damon nem fog örökké lepellel a szemén élni, hamarosan észreveszi, hogy eltűntem. Észreveszi, vagy megérzi, talán már utánam is eredt.

Ekkor meghallottam valami zörgést a hátam mögül. A fák belesajdultak és az avar összekuszálódott. Damon, gondoltam kétségbeesetten. Úgy éreztem vége, hiába futottam, hiába szöktem el, most megtalált a szörny, és nem kegyelmez nekem. Talán meg is érdemeltem volna, de mégsem akartam meghalni. Érezni akartam még a tavasz színes virág kavalkádjának illatát, látni a nyár színeit és az első hús őszi szellőt. Érezni akartam egy gyönge, új, aprócska kis életet a karomon, egy aprócska embert, aki rám hasonlít egy kicsit. Látni akartam Jeremy esküvőjét és Jenna új otthonát is, amit egy olyan emberrel oszt meg, aki értékesnek találja minden porcikáját és nem fél tigrisként védeni őt. Boldognak akarom látni a családomat, és majd akkor, ha ez megvan, eltávozhatok. Most, hogy anyáék elmentek, még nehezebb és a boldogságnak még csak szikráját sem látom Jenna vagy Jeremy szemében.

Mikor már majdnem feladtam, hogy egy icike-picike esélyem is van a túlélésre, egy házat láttam meg a fák közül kibontakozni. A lámpák világítottak, s az ablakon keresztül isteni szikraként tört fel a fény. Boldog voltam, ahogy láttam a sötétben végre élet jeleit. Ahogy az ablakból szivárgó fény megvilágította a mellette lévő földdarabot, sikerült nem megbotlanom és ledarálnom egy virágoskertet. Az ajtóhoz siettem és kopogtatni kezdtem. Kétségbeesetten vártam, hogy valaki kinyissa végre, s közben az erdőt járta a tekintetem, mint egy röntgensugár.

***

(Bella szemszöge)

- Hunyd le a szemed – suttogta Edward, mikor az ágyon ültem és gyönyörködtem a szobában. Kelletlenül bár, hiszen megfosztott a szoba látványától, de lecsuktam pilláimat. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne, de vakon bíztam benne. Az agyam egy zugában úgy éreztem, bolond vagyok. Miért teszem azt, amit mond? Buta lúd vagyok és csukott szemmel a vágóhídra vezetnek. De az agyam nagyobbik része szerencsére másként vélekedett. Bíztam ebben a fiúban, akármi is volt. Nem számított, hogy nem ember és nem akartam, hogy ez közénk állhasson. Nem tudtam nem bízni benne. Talán butaság, talán túl felelőtlen és túl fiatal vagyok. Nem érdekelt, mert eddig nem bántam meg, hogy a bizalmam egy az egyben a kezébe helyeztem. Kezdett tudatosulni bennem, hogy nem csak a bizalmam, a szívem is nála van.

– Ne mozdulj! Kérlek! – suttogta és édes lehelete cirógatta az arcomat. Sokkal közelebbről éreztem és ez meglepett. Majdnem kinyitottam a szememet, reflexből, mégis sikerült végül kontroll alatt tartanom a testemet.

– Ne mozogj. – Edward egészen közel volt hozzám, nem tudtam pontosan mennyire, de a tenyerem nedves lett, ha csak rá gondoltam. Aztán hirtelen egy hűs csapás ért engem. Edward ajkát az enyémre tapasztotta, s finoman csókolni kezdett. A hideg végigfutott a hátamon, mint egy kellemes borzongás és nem tudtam nem mozogni. Nem akarhatta, hogy ne mozduljak meg.

Az édes bizsergés átjárta a testemet és a talpamon hangyák kezdtek szaladgálni. Melegnek éreztem magamat, mintha lázas lennék, Edward ajkát pedig hidegnek, mint a jégcsap. Lassanként azonban, mintha a jég olvadni, melegedni kezdett volna. Ezek a hő változások körülbelül egy másodperc alatt játszódtak le, a következő másodpercben pedig már önálló életre keltek karjaim, és mint a fűzfa hajlékony ágaival, körbeöleltem Edward nyakát. Hozzátapasztottam számat az övéhez, majd csókolni kezdtem őt, s ahogy rohamtempóban vert a szívem, minél jobban érezni akartam őt.

Egyik kezemmel inkább az arcát fogtam, s ekkor éreztem, hogy más. Arca kőkemény, és hideg, keményebb, mint szokott lenni. Ujjammal finoman végighúztam az arccsontján. Az erek kidagadtam rajta. Mikor levegőért kaptunk egy pillanatra elengedtem az arcát így nem vettem mást észre rajta. Csukva maradt a szemem, ahogy eredetileg kérte és ezt az egyet nem akartam megszegni. Sem a varázs, sem az adott szavam miatt. Miután újra egymás ajkai után kaptunk, mint az éhezők a kenyérdarabka után, Edward az ágyra térdelt és finoman előredőlt, én ennek okán a hátamra feküdtem. Szinte belesüppedtem a puha takaróba, de nem érdekelt. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, ezzel közelebb húzva magamhoz őt. Magam is meglepődtem a határozottságomon. Testem, mintha tudná, mit kell tennie, mintha mindig is tudta volna, csak eddig álomba taszítottam. Eddig mélyen aludt, s most találtam rá Edwardra, aki felébresztette.

Hirtelen minden megváltozott. Az idő melegebb lett, és friss levegő tódult az arcomba. Viszont valami hiányzott, rögtön tudtam mi, illetve ki az. Edward már nem csókolt, ajkaink már nem fonódtak egymásba, mint boldogan növő diófapár. A lábam ernyedten hullott a földre énbelőlem pedig kihasítottak egy darabot.

Kinyitottam a szememet és felültem. Edward nekem háttal állt, szemben az ablakkal. Az este már leszállt, így az erdőben mi szolgáltattuk a világosságot. A függöny nem volt elhúzva, így szabadon áramlott ki a fényhullám a szobából. Felálltam és odasétáltam Edwardhoz.

– Nézz rám – kértem, miközben eszembe jutott a furcsa érzés, amit az arca okozott. Eközben simogattam a hátát és fogtam a kezét, amivel eltakarta az arcát. – Nézz rám! – mondtam újra, most már erélyesebben.

– Nem! Nem láthatsz így! – mondta ellentmondást nem tűrően. Én mégis szembeszálltam vele.

– Bármikor baj történik, elfordulsz előlem? Ha van valami, akkor arról tudnom kell! Ha ugyanez történik az arcoddal, akkor se mutatod meg? Jobb, ha majd egyszer, mikor visszatükröződik egy ablaküveg, akkor látom meg, hogy milyen?

– Igazad van… - suttogta. Azt hittem, nyertem. – De akkor sem mutatom meg. Félek, hogy mit szólnál érte.

– Edward Cullen! – mondtam most már mérgesen. – Én bármit megtennék, amire csak kérsz, a kezedbe adom az életemet is akár egyetlen szó nélkül. Te pedig nem bízol bennem! Gratulálok!

Lefeküdtem az ágyra és a fejemet a párnák közé temettem. Elegem volt, és egy percre fölszaladt az agyvizem. Persze ez nem tartott sokáig, a dühöm füsté vált és elszállt. Azonban a megvetett sértettségem még itt volt és mardosta a lelkemet. Nem tartottam igazságosnak Edwardot. Ezen felül, fájt, hogy nem bízik bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy miért nem hajlandó megmutatni az arcát. Nem kértem sokat. Bár nem is az arca a lényeg, de arra is kíváncsi lettem volna. Inkább az zavart, hogy nem bízik bennem. Az agyam mélyén megbúvó ördögöcske, aki már akkor ott vészmadárkodott, mikor lehunytam a szememet, most kárörvendő táncot járt a fejemben, beterítve porral és fájdalommal, valamint csalódottsággal az összes gondolatomat.

Az ágyra súly nehezedett és a takaró besüppedt mellettem. Edward mellém feküdt, s az ő súlya kényszerítette a takarót megadásra.

– Bella – suttogta és a fülemről lepakolt egy hajtincset. Nem válaszoltam. Nem érdemelte meg. – Bella, kérlek, bocsáss meg.

– Mit kellene megbocsátanom? – kérdeztem a párnáktól, s nem emeltem fel a fejemet, a takaróba dünnyögtem. Tudtam, hogy így is meghallja. – Azt, hogy nem mutattad meg az arcod? Oké, felejtsük el.

– Nézz rám, kérlek! – suttogta Edward. Nem tettem meg. Nem érdemelte meg. – Még mindig mérges vagy. Miért?

– Mert nem tudok megbocsátani neked! – Újból a párnáknak beszéltem. – Nem tudok, mert ez nem rajtam múlik. Magadnak kell megbocsátanod! Bocsásd meg, hogy szeretsz, már ha szeretsz, bocsásd meg, hogy megcsókoltál, bocsásd meg és oldozd fel magad!

– Nem értelek – suttogta Edward.

– Nem értesz… Pont ez a probléma! – Most már elfordítottam a fejemet és ránéztem. – Nem értesz meg engem, mert nem bízol bennem.

– Én bízom benned – jelentette ki.

– Miért mondod ezt? Nem látod, hogy az előbbi ábra, mit mutat? – kérdeztem keserűen.

– De ennek nem a bizalomhoz volt köze! – tiltakozott Edward. – Egyszerűen csak nem akartam, hogy láss, mert nem szép látvány.

– Edward, ha tényleg komolyan gondolod a kapcsolatunkat, akkor ez elkerülhetetlen.

– Nem azt mondtam, hogy soha. De ne most. Nem akarom már most összetörni az álmaidat.

– Pedig most még van visszafelé ösvény, még nem rekedtem bent a bokrosban. Félsz, hogy kihátrálnék? – kérdeztem és őszintén vártam válaszát.

– Minden pillanatban – mondta Edward, amitől nekem leesett az állam. Mielőtt kérdezhettem volna, Edward folytatta. – Bármit mondok, bármit teszek, a legapróbb mozdulattól, minden mondattól félek. Félek, mert egyszer csak sok lesz neked mindez, mindez, amit hallottál, ki fog akasztani és nem akarsz majd többé látni sem engem.

Felkeltem a párnák közül. Leültem az ágyra törökülésbe és két kezembe fogtam Edward arcát. Kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

– Én, Bella Swan, esküszöm, hogy soha nem fogok kiakadni és nem foglak elhagyni – mondta ünnepélyesen Bella, majd egy lágy csókot hintett Edward meglepett, egyben meghatott ajkaira.

– Köszönöm – suttogta Edward, majd keze Bella hátára vándorolt, s könnyedén megnyomva a lányt, közelebb hozta magához. Újból csókok sorára került sor, ez a végtelenített rendszer így ment volna tovább, ha nem szól közbe egy kopogás. Elváltak egymástól és Edwarddal lesétáltak a földszintre.

– Vársz valakit? – kérdezte Bella meglepetten, mikor már ő is hallotta a kopogást.

– Nem. Ez a bökkenő – mondta Edward, majd kinyitotta az ajtót, majd átölelte Bella derekát. Arca immáron tiszta volt, és emberi, de természetfelettien szép.

***

Legnagyobb megdöbbenésükre Elena Gilbert állt az ajtóban. A tekintete ijedt volt és arcán verejték és kosz gyűlt. A küszöb mindkét oldalán meglepett arcok sorakoztak fel. Edwardé, aki olvasott a lány gondolataiban és hegyezte a fülét, hátha hallja a Damon nevű vámpír gondolatait, vagy lépteit. Közben Bella meglepődése zavarrá fordult át. Nem igazán kedvelte Elenát. Caroline elmesélése szerint Elena leginkább egy plázacica, bálkirálynő, kurva és parancsolgatós. Aki a barátja, az a csatlósa, vagy alattvalója. Elena meglepettsége inkább abból állt, hogy látta Edward karját átfonódni Bella derekán. Látta Edwardot az iskolában, és a régi Fell templomnál is, ahol harcolt is Bonnie-ért. Tudta, hogy vámpír. Azt hitte, hogy ő és Stefan az egyetlen ilyen pár a városban. Tévedett. Aztán rájött, hogy igaz, szíve szerint párnak mondaná magát és Stefant, mégsem járnak, és ő megtagadta Stefan vámpírságát, elhajtotta a fiút, így végképp nem nevezhetők párnak. Ellentétben Bellával és Edwarddal. Ők valóban párt alkotnak. Az egyetlen pár. Hirtelen fúrni kezdte Elena oldalát a kíváncsiság, vajon Bella tudja-e az igazságot kedveséről?

– Beengedtek? – kérdezte Elena végül.

– Persze - mondta Edward és szélesre tárta az ajtót. A lány besétált, és Edward bezárt utána. Kívül az erdő csendes volt és vészjósló. Egy bagoly huhogott a közelben, majd hirtelen lecsapott egy pocokra, így csend telepedett a fákra.

***

- Akarsz engem!

– Akarlak téged – visszhangzotta Alarick, majd megcsókolta a lányt. Lora hideg ajkai választ nyújtottak, s egyre hevesebbre fordította. Miközben heves, de bensőséges szájpárbajt vívtak, Lora kigombolta Alarick ingét. Mikor ez megvolt, elengedte a férfi száját és vállára tette az állát. Lefejtette róla az inget, és mint egy macska dörgölőzött a felszabadult bőrfelületre. Magába szippantotta édes illatát, kívánta már vérét, de nem ejtett sebet a férfin.

A hatalmas franciaágy közepén térdeltek. Alarick Lora oldalát, hátát, nyakát simogatta, míg a lány pucsítva bújt a férfihoz. Végigcsókolta mellkasát, majd újból visszatért szájára. Lora lüktetett. A vámpír úgy kívánta a férfit, hogy a szomj szinte eltűnt mellette. A lába közti háromszög nedves lett és nem kívánt mást, csak Alarick férfiasságát.

– Vetkőztess le – adta ki az utasítást Lora. Alarick végigsimított a lány oldalán, miközben belecsókolt a nyakába. Megfogta a pólót, s alulról felhúzta, Lora készségesen segített lefejteni magáról. Alarick gyakorlott módszerrel karolta át a lányt, s miközben száját csókolta, kipattintotta a melltartóját. Lorának pedig már nem kellett utasításokat adnia, a férfi magától simogatni kezdte, majd belemarkolt mellébe. Lora kényelmes tempóban kezdte kicsatolni Alarick övét. Amaz felállt, és ahogy az öv tartása megszűnt, a nadrág lágyan (némi rásegítéssel) csusszant a földre. Alarick kilépett belőle, egyidejűleg sarkára lépve kibújt a zoknijaiból is. Lora felállt az ágyra, s a szélére lépve Alarick lehúzta róla a szoknyát. Csak az alsónemű maradt mindkettőjükön. Alarick Lora lapos és izmos hasát csókolgatta, Lora pedig majd felsikított, úgy kívánta már magába a férfit. Visszaült az ágyra, elkapta Alarick száját és mohón csókolni kezdte. Csókok százai cseréltek gazdát köztük, s ezalatt az idő alatt Lora egy könnyed mozdulattal letépte Alarick alsónadrágját. A szürke textil sikítva szakadt szét, és a földön landolt. Lora élvezettel nézte, hogy Alarick nemi szerve árbocként mered felé. Ujjaival becézgetni kezdte, mire Alarick beleharapott Lora ajkába. Ettől vér ízű lett csókjuk, mégsem hagyta abba egyik sem. Lora addig hergelte, míg a férfi rajta vezette le növekvő feszültségét. A haját húzta, mellét markolta, letépte róla a tangát. Mikor már Alarick idegei a tetőfokra hágtak és Lora már szinte úszott a nedvességben, a lány kitárta lábait és hátradőlve magára húzta a férfit. Mindkettőjüknek erőteljes sóhaj szakadt fel a torkukból, mikor végre egymásba gabalyodtak. A vége azonban még messze volt. Lora finoman, aztán erőteljesen lökött a csípőjén. Közben Alarick végig a száját, nyakát, dekoltázsát, vagy mellbimbóját csókolta. Immár a férfire bízta magát, és Alarick ütemesen tolta beljebb a műszert. Lora lüktetése tökéletesen elmúlt a gyógyírt meghozta Alarick férfiassága, ugyan ő még nem járt a csúcson. Lora egy könnyed mozdulattal fejre állította a játszmát. Most ő csókolgatta Alarickot, simogatta és közben ütemesen és egyre erősebben játszott a csípőjével. Mikor a csúcsra értek Lora felsikoltott, Alarick pedig a lányba élvezett. Pihegve feküdtek végig az ágyon, Alarick karjai közé zárta a lányt, ő pedig békésen szuszogott mellette. Elégedett volt. Meglepődve konstatálta, hogy Alarickon egyetlen harapásnyomot sem ejtett. Az élvezet teljesen egy irányba szűkítette a gondolkodását, és szomjas sem volt különösebben, ezért úszhatta meg Alarick vérveszteség nélkül a dolgot.

Lora anyatigrisként nézte, ahogy Alarickot lassan elnyomja az álom, ám előtte még egy utolsó szót suttog. Semmi igézés, semmi ráhatás alatt nem állt, így Lora meglepődése még hatalmasabb volt.

– Szeretlek – mondta Alarick, majd elaludt. Lora úgy érezte, megfagy, mégis forrónak tetszett a szíve. Nem tudta mire vélni a férfi vallomását, de úgy érezte, tudná viszonozni Alarick vonzalmát, ha valós. Csöndben suttogta a fülébe:

- Szeretlek!