34.Fejezet

„Hol az igazság? Hol az őszinteség? Hol a szerelem? Mint homokviharba csöppent porszem, eltűnik minden körülöttem.”

34. I lose you (Elvesztettelek)

(Narrátor)

Sosem gondolta volna senki sem, hogy Meredith élete ennyire felfordul. Minden John évnyitó buliján kezdődött, amikor Damonnal és Caroline-nal táncoltak, és ittak. Akkor még két fiatal, szőke és energikus tinédzser próbált lenyűgözni egy szívdöglesztő srácot. Semmi extra nem is lett volna a történetben, ha nem kerül a képbe az az apró fejlemény, hogy a „szívdöglesztő srác” jelen esetben egy vérszomjas vámpír, akinek kikapcsolták a lelkiismeretét. Az egész csak egy ártatlan kalandocskának indult a pénteki éjszakában, pont addig a pontig, amíg Damon el nem vitte a lányokat a Salvatore birtokra. Akkor még Damon sem tudhatta, hogy valaki figyeli őt a fák közül, valaki, aki felhasználhat ellene bármit. Katherine jobb szeme, Lora figyelte őt, majd miután bement Caroline-nal, és kint hagyta Meredith-et, elkezdődött a játék. Lora később elkapta Meredith-et, és megcsapolta a lányt, s vacsora után feltöltötte a kiürült ereket a saját vérével. Meredith úgy itta, mintha csak parancsot kapott volna, egy olyan parancsot, melyet szívesen teljesít az ember. Azután magára maradt az erdőben, de nem sokáig, mert később Tanya is megtalálta a finom vérű leányzót. Kellemesen lakmározott belőle, és nem is lett volna semmi probléma, ha nem érzi meg a kevert vámpírvér gusztustalan aromáját. Meredith nyakát, mint egy csirkecsontot tört ketté, így a lány holtan feküdt előtte. Tanya megrémült, hogy mit tett, és hogy ilyen könnyedén megtalálta őt az embervér okozta mámor, melyet próbált diétával elkerülni. Ezeknél azonban erősebb volt a szex utáni vágya, így gyorsan átterelődtek gondolatai Damonra. Később visszament a fához, ahol Meredith testét hagyta, ám a fa üresen és elhagyatottan magaslott, mintha sosem járt volna ott senki. Csak a vérfoltok jelezték az incidenst.

Miután eltűnt a lány, belebotlott Stefanba, majd visszatért a házába. Minden békésnek és nyugodtnak tetszett, egészen egy pontig, ahol elszakadt a cérna.

***

„Jó reggelt, köszöntöm a Mystic TV nézőit!

Logan Fell vagyok, és első kézből kapják a legfrissebb híreket:

Az iskola elvesztett, majd talált történelem tanárt. Alig pár nappal a sajnálatos haláleset után egy ifjú férfi, Alarick Saltzman vállalkozott a diákok okítására. Az órák tehát nem maradnak el, és a történelem tanár egy rövid interjúval is megajándékozott bennünket.

„- Úgy vélem, szerencse, ami az iskolával történt, és a sors fintora, hogy éppen most vetett erre a szél. Ígérem a diákságnak, hogy ugyanolyan kesztyűs kézzel fogom rávezetni a történelem sokszínű járdájára, ahogyan egykori elődöm is tette.”

Mystic Forks lakossága ismét csökkent, mivel a White család egy tragikus baleset áldozata lett. A kazán felrobbant, ezért történt a tragédia. Három holttestet azonosítottak, Meredith White-ot, pedig a rendőrség keresi. A White család üzleténél, a fűszeres bolt előtt a hozzátartozók és barátok mécsest gyújtottak.”

***

7:30, Hétfő

– Még!... Még!... Még! Alarick…. kérlek!... Még! – Erotikus nyögések csatasora szakította meg Lora mondandóját.

– Elkéstem, Lora! Mennem kell, ez az első napom! – ellenkezett Alarick, bár szíve mélyén ott maradt volna és az egész napot szerelmeskedéssel töltötte volna. A lány végül kipattant az ágyból, mintha rakétával lőtték volna ki. Másképp nem tudott elszabadulni a kedves karoktól.

– Ezért tartozol nekem – jelentette ki angyali mosollyal az arcán Lora.

– Ígérem, hogy kamatostul fizetek neked, édesem! – ígérte Alarick, miközben felhúzta alsóneműjét és egy nadrágot kergetett a szekrényben. Lora is magára kapott egy köntöst, de nem siette el az öltözködést. Titkon még remélt egy kört, de az agya már tudta, hogy nem számíthat rá, csak több óra múlva.

Alarick felkapta a cipőjét, és a jegyzetfüzeteivel megpakolt táskát, majd elköszönt Lorától. Röpke csókot váltottak, de a férfinak még volt ideje arra, hogy kezei bebarangolják Lora dús kebleit.

– Elkésel – tolta el magától Lora, a tanárt. Tíz másodperc múlva már egyedül állt az üres lakásban. Megcsörrent a telefonja, és a konyhában termett, majd felvette.

– Hello, Katherine!

– Lora, mi hír a kutyuliról?

– Egyben van, köszöni szépen.

– Én nem a kutyádra gondoltam…

- Tudom. Stefan játsza a hős szerelmest, Damon pedig téged akar. Egészen közel jár a sír felbontásához… ne aggódj, nem engedem!

– Köszönöm, Lora. – Azzal a telefonbeszélgetés véget ért. Lora, pedig munkához látott. Átkutatta Alarick polcait, könyves szekrényeit, vitrinjeit, ruhásfiókjait és szekrényeit, mire egy komódban megtalálta, amit keresett. Arrébb kotort egy halom zoknit, majd felnyitotta a fiók alját.

Verbéna szaga árasztotta el Lora orrjáratait, és ettől könnyezni kezdett. A fiókban kotorászva egy tucat tökéletesen csiszolt falövedéket talált. Olyan karókat, amiket nyilvánvaló céllal hoztak létre. Egyel lejjebbi fiók alatt pedig fegyvereket talált. Karra illeszthető fegyvert, üres késmarkolatokat talált, amibe nyilván bele kell tolni a karót. A ruhásszekrény hátulját megkopogtatva, Lora észrevette, hogy ez is egy rejtekhely. Már tudta mit kell keresnie, de nem számított arra, amit akkor látott, mikor kivette a szekrény hátlapját. Szögekre felakasztva légpuskák, melyek sűrített levegővel működtek, és üres tölténytárral, karóra várva álltak. Nyílpuskák is voltak, amelyeket talán századokkal ezelőtt volt divat használni.

Lora egy kicsit megbütykölt egy-egy fegyvert, hogy ne működhessen. Elvett egy-két alkatrészt, vagy éppen eltört egyet-kettőt. A karókészletet is megcsapolta, de nem túl látványosan, ahogy a verbénák egy részét is eltűntette. Fokozott védelem saját maga, és fajtársai számára. Tudta, milyen veszélyes ágyba bújni egy vámpírvadásszal, de nem érdekelte, hiszen a kémia működött kettejük között.

Nem számított, hogy a fegyverek, amiket kedvese tartott egyetlen célt használtak: vámpír ölni.

***

„Szeptember 21. Vasárnap, 23:01

Kedves Naplóm!

Sajnálattal közlöm veled, hogy az előző hetem és éjszakám borzalmas volt. Bár sok dolog történt, amit nem tudok megváltoztatni, sem tagadni, mégis összegezve: rettenetes volt. Az, hogy Damon elrabolt, csak egy dolog volt az este folyamán. Sikeres megszökésem után egy házikóba menekültem, ahol éppen iskolatársaim, Isabella Swan, és pasija Edward Cullen töltötték szabadidejüket. Edward vámpír és ezen Bella olyan gyorsan túltette magát, hogy én csak irigyelni tudtam őt, az önuralmáért. Tulajdonképpen ki is oktatott, ami először sértett, aztán viszont biztos lettem benne, hogy igaz. Azt mondta: „Ha Ő az igazi, nem sétálhatsz el…”

Furcsán meglepődtem szavainak mélységén. Mintha ez a lány, már több száz éves lenne. Persze ez lehetetlen, mivel ember. Na, mindegy, a lényeg az, hogy teljesen átgondoltam, és arra jutottam, hogy menni fog. Hogy meg tudok birkózni azzal a ténnyel, hogy Stefan vámpír, és ezen felül szerelmes belém. Meg akartam birkózni vele. Mert Stefannal akartam végre lenni, boldog akartam lenni.

Csakhogy betoppant Damon és elrontotta a bulit. Ezt persze, csak képletesen értettem, hiszen az mentett meg engem, hogy nem tudott bejönni a házba. És senki nem is tudta volna beengedni közülünk. Mikor elkezdett fenyegetőzni, hogy egyszer úgyis ki kell jönnünk étel, és víz miatt egy kicsit tényleg féltem. Féltettem Bellát is, aki miattam került bajba.

Aztán hirtelen felbukkant Stefan. Az egyik felem ujjongott örömében, és legszívesebben kirohantam volna, hogy a nyakába ugorjak. A másik felem azonban elhűlten konstatálta. Mindennél jobban féltettem Stefant, arra gondolva, mi lesz, ha bunyóba kezd bátyjával.

Nem tévedtem, rögtön összetűzésbe került a két fivér. Aztán meglepő módon mindkettejük, mintha megvakult volna, abbahagyták a harcot, mielőtt elfajult volna a dolog. Nem csak ők ketten, Edward is elveszítette a látását, amitől még jobban megrémültem. Éreztem, hogy Bella is fél.

A rettegésem azonban hamar elpárolgott, mikor megláttam Bonnie-t kilépni a fák közül. Mellette állt egy Emmett nevű srác, aki Edward bátyja volt. Szintén vámpír, de rá nem hatott a vakság. Emellett egy kis koboldszerű lány, (akit úgy hiszem, Alice-nek hívnak) lépett ki a fák közül. Bonnie erősen koncentrált, szemei a vak testvérpárra szegeződtek és a homlokán mély ráncok gyűltek. Emmett arca szenvtelen volt, Alice-é pedig kíváncsi, mint egy kisgyereké. Alice odasúgott valamit Bonnie-nak, majd hirtelen Edward nagyot szusszant, és újra látott. Levette róla a vakságot. Edward és Emmett közrefogták Damont és erős szorításba kulcsolták. Stefan is visszanyerte a látását és rögtön engem keresett. Mikor tekintetünk összefonódott, én két méterrel a föld fölé repültem és magasan szárnyaltam a szerelem végtelen mezőin.

Bella odalépett Alice-hez, aki átölelte és egy puszit nyomott az arcára. Én is kiléptem a házból és elkaptam Stefan kezét. Néztem, ahogy a Cullen testvérek eltűnnek fogjukkal, Damonnal, és Bonnie-val, aki a vakságot rajta tartotta.

Bella és Alice elköszöntek és magunkra hagytak bennünket. Én csak álltam és bámultam a sötét fákat ott, ahol Damon eltűnt. Nem éreztem sem szánalmat, sem hiányt. Azt kapta, amit érdemelt, így nem fogok könnyeket hullajtani érte. Egyébként sem tenném őérte. Ellenben azért a szívemnek kedvesebb lényért, aki a kezemet fogta.

Megköszöntem, hogy értem jött és megkeresett. Elmeséltem neki az elrablást, és Stefan felfedezett egy-egy csúnya sebet a karomon, és a lábamon. Nem fájtak, nem érdekeltek a sebek. El akartam mondani, hogy döntésre jutottam. El akartam neki mondani, hogy az életemnél is jobban szeretem, így jobban tenné, ha soha nem engedné el a kezemet.

Amikor azonban elmondtam neki, hogy tévedtem, és hogy működik a kapcsolatunk, nagyobb pofont kaptam, mint számítani mertem volna rá.

– Nem – suttogta.

– Nem értelek. Megértettem, hogy nem tőled féltem, nem is haragudtam rád. Mindössze, magamat csaptam be. Csak kapukat kerestem, csak kifogásokat, miközben a szívem mindig egy út felé terelt volna. Feléd – vallottam be gyengéden.

– Elena… - motyogta megtörten.

– Stefan. Én végig tudom ezt csinálni. Működni fog, mert szeretném, hogy működjön. Meg tudjuk csinálni! – Bátorodtam fel szavaimon. Akkor még nem tudtam, hogy üres fülekre találtam.

– De én nem. – A hangja nem volt tiszta, mintha elfojtaná könnyeit. – Elena, én nem tudom ezt csinálni. Sajnálom.

– Mi? – suttogtam megtörten.

– Nem kellett volna megismerjelek. Nem kellett volna ezt tennünk egymással – mondta, de nem akartam elhinni, hogy ezek a szavak tényleg elhagyták a száját. Nem lehetett igaz. – Hagylak élni, Elena, ne aggódj. Élni fogsz, és nem kell semmivel sem megküzdened.

– Nélküled nem tudok élni… - suttogtam egy falnak, amely közénk emelkedett. Amit Stefan épített közénk.

– Nézz magadra, Elena! Sebes vagy, éhes, fázol, és félsz. Nem ez az életed! Nem ez jár neked!

– Nem… nem érted. – motyogtam, de meg sem hallotta.

– Ég veled, Elena – mondta majd elsétált a fák között.

– Stefan! – kiáltottam utána. – Nem sétálhatsz el így! Stefan!

Mindhiába. Mintha egy süketnek ordítoznék, leperegtek róla szavaim. Ott álltam a házikó előtt és ismételten a fákat bámultam. De most nem volt bennem semmi biztonságérzet, amit azzal szereztem, hogy fogtam Stefan kezét. Most üres voltam és kopár, mint egy sivatagi táj. Jött egy homokvihar és mindent átformált bennem. Kiölte az életet. Csak álltam és bambultam a fák közé. Tudtam, hogy nem jön többé vissza, nem fordul vissza. Nem kellek neki.”

- Elena! – hallottam Jenna fáradt hangját. – Kapcsold le a villanyt! Holnap iskola! Jó éjszakát!

Szerencsére Jenna nem jött be, de elindult felfelé a lépcsőn, ezért inkább eleget tettem a kérésének és leoltottam a lámpámat. Jenna most jött haza Logantől a randiról. Holnap ráértem kikérdezni. Végül örültem, hogy abbahagyatta velem a naplóírást. A könnyek könyörtelenül végigfolytak az arcomon, ahogy a szakításunkat leírtam. Mintha minden egyes mondatot firkálva, újra és újra át kellett volna élnem azt a szörnyű élményt. A szemem már fájt és nem tudtam, hogy honnan szedem a rejtett könnytartalékokat. Végül behunytam a szememet és csendben hüppögtem, amíg álomba nem ringatott a fájdalom és a hiány.