31.Fejezet

„Az élet néha csúf. Néha bolond tréfákat űz velünk. Néha szép és kedves hozzánk. Néha pedig meg kell ízlelnünk a fájdalom és a halál ízét is. Csak így kaphatunk teljes képet a világról.”

31. Lost honor (Elvesztett becsület)

Kisvártatva a motor bömbölése abbamaradt, az autó pedig megállt. Az útnak vége szakadt, így a párnak gyalog kellett folytatnia az utat. Edward kiszállt a Volvóból és meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben rajtuk kívül. Ekkor vámpírsebességgel az anyósülésnél termett és kinyitotta az ajtót Bellának.

– Köszönöm, de egyedül is megy – mosolygott Bella, pirulva.

– Tudom, hogy egyedül is sikerülne. – Edward arcán felszabadult, csibészes mosoly ült. – Tekintve, hogy én nem ebben az évszázadban születtem, kérlek, fogadd el ezt a csekély gesztust. Ha már másképp nem is nagyon udvaroltam neked.

Bella megforgatta a szemét és becsukta maga mögött az ajtót. Hirtelen érdekelni kezdte, vajon mikor született Edward? Mégsem tette fel a kérdését, várt a megfelelő pillanatra. Inkább egy jobban ideillő kérdéssel kezdte.

– Hol vagyunk?

– Nagyon úgy fest, hogy egy erdőben – terelt Edward. Olyan felszabadult és játékos lett, mint eddig Bella előtt soha. Habár belül még mindig keményen fogta a láncot szomjának nyaka körül, ez nem látszott meg viselkedésén. Egészen emberi lett, mint egy bohókás kamasz fiú, aki életében először szerelmes. És ez tulajdonképpen így is volt.

– Oké… mit csinálunk mi az erdőben?

– Gyalogolunk – fogta meg Bella puha és meleg kezét Edward, majd húzni kezdte. A lányt újra forróság öntötte el, pedig csak kézen fogta. Készségesen kulcsolta össze ujjaikat, mire mindkettőjüket, ismétlem, mindkettőjüket melegség járta át.

Bella rájött, hogy kérdezősködéssel nem megy sokra, ezért inkább beszélgetni próbált.

– Edward, kérdezhetek tőled valamit? – Komoly hangja kicsit lecsapta Edward lelkesedését, gyanakodva válaszolt.

– Természetesen.

- Te mióta… Mikor születtél? – bökte végül ki Bella.

– 1901, június 20 – felelte őszintén Edward. Nem esett nehezére kimondani, de annál jobban félt Bella reakciójától. Lassított tempójukon, de nem álltak meg.

– Akkor te… száztíz éves vagy? – kérdezte gyöngéden Bella.

– Igen. Kiakadtál? – kérdezte csöndesen, reménykedve az ellenkezőjében.

– Ki kellene? Furán ért, de azt hiszem, valami ilyesmire számítottam – mondta Bella.

– Te számítottál erre? – Meghökkenve nézett rá Edward.

– Nos, igen. A viselkedésed, a beszédstílusod, elejtett megjegyzéseid. – A lány megrántotta a vállát és az ösvényt nézte maga előtt, amin haladtak. – És… mikor lettél…?

- Vámpír? – fejezte be a kérdést Edward. – Tizenhét évesen. Carlisle megmentette az életemet, pontosabban elvette azt, hogy létezhessek.

– Ez mit jelent?

– Carlisle egy Chicago-i kórházban dolgozott, mikor rám talált. Spanyolnáthában haldokoltam. Carlisle jó ember, ő nem változtatna át senkit, akinek van más esélye. Mikor vámpírrá váltam, tulajdonképpen meghaltam, de mégse. Így tudok létezni, talán ez a legjobb szó arra, ami most vagyok.

Bella erősebben fogta Edward kezét és megállt. A fiú meglepetten állt meg, nehogy elhúzza magával. Bella beharapta az alsó ajkát és a szabad kezét felemelte. Edward mellkasára helyezte ott, ahol a szívét sejtette.

– Hálával tartozom Carlisle-nak, mert megmentett téged. És habár nem ver a szíved, ugyanolyan, mint az enyém. Egyetlen különbség, a sok kagyló alakú szív között, hogy a tiéd igazgyöngyöt rejt. – Edward megfogta Bella kezét, ami a szíve felett pihent. Az arcához húzta és beleszippantott csuklójába. Lehunyt szemmel hagyta, hogy égesse a torkát, és a belül rejtőző szörny őrjöngött, rázta a láncait, harapta a belső szerveit. Ki akart törni, hogy összezúzhasson minden szép pillanatot, de Edward mélyen magába zárta a démont. A szeme hirtelen feketévé vált a szomjúságtól, mégis kontrollálta azt.

Edward lazán fogta Bella törékeny csuklóját, így a lány könnyedén kiszabadult ujjai közül, de csak azért, hogy végighúzhassa puha és meleg kezét Edward hűs és kemény arcán. Edward szerette volna, ha szerelme folytatja a mozdulatot, vagy legalább még egy ideig ott tartja kezét, de Bella lassanként elhúzódzkodott és csak a szemkontaktus kötötte össze őket.

– Gyere, sosem érünk oda – mondta Edward, mihelyst sikerült kiszabadulnia a mámor és cukorkafelhőből.

***

Lora odasétált az autója kerekéhez és letörte a szelepet, mire a gumi ereszteni kezdett. Felöltötte legártatlanabb és legédesebb mosolyát, és azzal indult el Alarick felé. Egy könnyed és légies nő járásával haladt, mégis volt benne valami macskásan vad és szexis.

– Tudnál segíteni? – kérdezte Alaricktól, aki épp a kocsijában pakolászott. Fölnézett rá, s aztán válaszolt.

– Sajnos nem érek rá, sietős dolgom van.

Habár Lora még mindig mosolygott, belül meglepődött a férfi nemleges válaszán. Mélyen a szemébe nézett, s ahogy a pillantásuk egybefonódott Lora megigézte Alarickot.

– Igazából ráérsz, sőt szívesen segítesz nekem – suttogta a lány érzékien, s Alarick elismételte immár sajátjaként a mondatot.

Lora elengedte Alarickot, s együtt sétáltak a kocsihoz.

– Azt hiszem, a gumival lehet gond – mondta Lora és a bal hátsó kerékhez vezette Alarickot.

– Nem a gumi a bajos – mondta a férfi, miközben a kereket vizsgálgatta és közben akaratlan Lora vékony és izmos, ellenben fedetlen lábaira vándorolt a tekintete. – A szelep rakoncátlankodik – nyelt nagyot.

– Mit gondolsz, szervizbe kell vinnem? – kérdezte Lora aggodalmas fejjel.

– Úgy hiszem, okosabb lenne – mondta Alarick és felállt a gumitól.

– Hívok egy furgont, ami elszállítja, megvárod, kérlek? A nőket ilyen téren úgy vágják át, mint galambot az országúton.

– Persze, hiszen ugyebár, te nem vagy galamb… - motyogta Alarick. Egy fél óráig tartott mire a furgon megérkezett, s addig Lorának gondja volt arra, hogy Alarick még véletlenül se unatkozzon, vagy maradjon szó nélkül.

Az autót elszállították, s Alarick hazafuvarozta Lorát.

– Köszönöm szépen a segítséget! Gyere be, csinálok egy limonádét.

– Nagyon szívesen, és elfogadom – mondta Alarick és belépett a küszöbön, Lora pedig ragyogó mosollyal az arcán becsukta mögötte az ajtót.

***

Mikor Elena magához tért egy piros színű baldachinos franciaágyban találta magát. Puha selyem vette őt körül és még talán tetszett is volna neki a látvány, ha nem szövi be az egész termet a pókháló és a kosz. A szövetek szakadtak voltak és rászáradt vércseppek éktelenkedtek szinte minden tárgyon. Az ágy, amelyen feküdt szakadt huzatától eltekintve egészen jó állapotban volt. Nem festette pirosra az emberi nedű és habár egy-két helyen megrepedtek a fa oszlopai, a matrac még kényelmes maradt.

Elena azonban nem tudta értékelni ezt az egy pozitívumot, szíve hevesebben vert a riadalomtól. Megkereste a szoba sarkait és szemével végigpásztázta az egész helységet. Sehol senki. Nem tudta, hogy jó-e, hogy egyedül van, de nem szeretett volna Damon társaságában lenni. A szadista, emberevő Damon. És a kevésbé szadista, állatevő Stefanéban? Most szívesen bújt volna karjaiba, ha tudja, merre van. Ám az üres szoba nem kínálta sem Damon, sem Stefan ölelő karjait.

Elena felállt az ágyról és megpróbált minél kevesebb zajt csapni, miközben elindult az ajtó irányába. A padlódeszkák recsegtek a lába alatt és Elena keserűen fintorgott. Két-három métert haladt csak előre, az eddig üres ajtóban most Damon állt, szája csibészes mosolyra húzódott.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Elena erélyesen, de belülről mardosta a kétségbeesés.

– Én talán kedvesebben beszélnék egy vámpírral… - gondolkodott hangosan Damon.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte újból Elena, most kevésbé hangosan.

– Nos, milyen lenne, ha felfednék minden titkot magamról? Üres könyv, amit nem érdemes lapozgatni… Így hát, megőrzöm a titkaimat! – mosolygott Damon.

Elena a lehetőségeit latolgatta, és végül arra jutott, hogy talán eléri az ablakot és ki tud ugrani rajta, mielőtt Damon elkapja. Vagy, ha el is kapja, legalább kint lesz a szabadban és tud segítségért kiáltani. Talán meg is hallja valaki, nem úgy, mint ebben a dohos, régi épületben. Lélekben lassan felkészült a fájdalomra és az üvegszilánkokra, majd sarkon fordult és az ágy melletti ablakhoz szaladt. Terve azonban sikertelennek bizonyult, Damon átlátta őt, s elkapta a lányt, mielőtt betörhette volna az üveget. Egy gyors, de nem túl durva mozdulattal az ágyra penderítette Elenát, s mikor a lány felnézett rá, ugyanaz a félmosoly ült az arcán, mint előtte.

- Ne nézz így rám, a bíráló kis bociszemecskéiddel, nem vagyok Apuci – mondta Damon.

– Gonosz vámpír vagy – jelentette ki Elena.

– Gondolj, amit akarsz, de innen nem mehetsz ki – mondta Damon és becsukta az ajtót maga mögött.

Odakint az udvaron Caroline állt kezében egy régi, koszos szemüveggel. Pontosabban csak a szemüveg keretét tartotta a kezében, a lencsék hiányoztak belőle.

– Hello, Barbie! – köszöntötte vidáman Damon.

– Nézd, mim van! – emelte föl a keretet. Damon ott termett és megcsókolta a lányt, közben kivette a kezéből a tárgyat.

– Csak a fele van meg! – Damon átdugta mutató ujját a lencse helyén. – Hol van a másik fele?

– Úgy nézek én ki, mint aki tudja? – kérdezte gúnyosan Caroline.

– Azt akarom, hogy találd meg, szöszi! – mondta Damon ellentmondást nem tűrő hangon.

– Jól van, szivi – csitította Care. – Egy csókért elhozom neked!

– Alkudozó, ribi – mosolygott Damon és két tenyerébe fogta Caroline arcát. Megcsókolta, majd elengedte a lányt. Caroline mosolyogva tűnt el a fák között épp úgy, mint ahogyan felbukkant.

– Minden barátnőddel így bánsz? – kérdezte egy hang a fák sűrűjéből. Damon felismerte, Tanya volt az.

– Nem – felelte a vámpír. – Caroline hasznos társ, nem gondolod? Szívesen segít.

– És táplál, igaz? – jelent meg Tanya vámpírsebességgel Damon orra előtt. Fél méter sem volt közöttük.

– Ez a bónusz része a dolognak, de csak akkor kapok plusz pontot, ha teljesítettem a küldetést – taglalta Damon, miközben arcán végig ott feszített a kicsit titokzatos, kicsit szexis, kicsit csibészes mosolya.

Tanya váratlanul megcsókolta Damont, akin még érezte Caroline illatát. Így egy kicsit alább hagyott a varázs, de Tanya már igencsak ki volt éhezve egy Damon féle akcióra. Egyik lábát, amin csak egy necc harisnya díszelgett Damon lába köré csavarta. Tanya-n egy mély dekoltázsú póló volt egy farmer minivel párosítva, ami alatt necc harisnya és magassarkú ékeskedett.

A fák sötétjében egy bagoly huhogása hallatszott, miközben Tanya ujjai izgalmas helyekre vándoroltak Damon testén. Kezdett szexveszélyessé izzani a légkör és Tanya csak azt vette észre, hogy már egy fának dőlve csókolgatja Damon a nyakát és a kebleit. Azonban mikor felemelte egy kicsit csípőjét jelezvén a nadrág és a szoknya fölöslegességét, Damon legombolta magáról a lányt. A lábának csavarjából könnyedén kiszabadult és egy lépést hátrált, miközben az arcán még mindig a Damonos mosoly ült.

– Ma nem Tanya – suttogta.

– Elérted, hogy kurvának érezzem magam, köszi – mondta sértődötten a lány. Ekkor megérezte Elenát. Beleszimatolt a levegőbe és letüdőzte édes illatát. – Oh, szóval mára három lány jut. Olyan édes az illata… - tűnődött Tanya.

– Felejtsd el! – jelentette ki védelmezőn és egyben harciasan Damon. – Tűnj el Tanya!

– Ez szép! Önző is vagy – rázta a fejét Tanya. – Damon Salvatore – sóhajtott. – Egyedül fogsz egyszer megrohadni úgy, hogy senki sem lesz körülötted, mert aki értékel téged, azt eldobod magadtól.

Azzal eltűnt a fák között, Damon pedig csöndesen gondolkodott a hallottakon, miközben visszasétált a házba.

***

Jessica a könyvek tengerében ült éppen a könyvtárban, mikor hirtelen zajra lett figyelmes. Lépések zaja volt ez, valaki közeledett hozzá a sötétben. A villany nem égett mindenfele, ezért a sötét foltok kísértetiesek maradtak. Egy ilyen folton nyikorgott a fa padló egy nem húsz kilós test alatt. Jess először nem is figyelt rá túlzottan, elmerült a könyveiben. Lapozgatta, keresgélt bennük, de mindhiába. A kristályról, amelyet a Cullen birtokon talált, nem volt semmi. Még csak említés sem.

A lépések zaja egyre közelebbről jött, míg végül a hangok forrása belépett a fénykörbe. Jessica fölnézett, kezében a könyvvel, és egy ismerős arccal találta szembe magát. Mike Newton volt az, s félszegen figyelte a lányt.

– Szia! – Köszönt rá Jessica. A fiú nem válaszolt, csak töretlenül nézte őt. – Hát te? – idegesen nevetett. – Éjnek éjjelén egy könyvtárban? Nem rád vall.

– Igaz, de már megyek is – motyogta sejtelmesen Mike. – Veled együtt!

Mielőtt Jessica tiltakozhatott volna, Mike tarkón vágta egy lexikonnal.