26.Fejezet

„Ha kell, legyen sötét, gyújtok lámpást. Ha kell, legyen tenger, én úszok. Ha kell, legyen sivatag, én gyalogolok. Ha kell, legyen szakadék, én ugrok. Bármi történjék, én ott leszek veled.”

26. Who are you? (Ki vagy te?)

(Elena szemszöge)

Nem tudtam, mit gondoljak. Furcsa képzetek vettek körül és nem értettem semmit. A ma este eseményeit végképpen nem. Először is, mi maradt meg? Tárgyi bizonyítéka az este furcsaságainak egy nyaklánc, amit Stefantól kaptam. Gyönyörű szép, és itt lóg a nyakamban, ezt biztosan nem álmodtam. Furcsán finom illata volt, talán rózsaszirom volt benne. De nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténik. Komolyan… itt ülök egy idegen kocsijában, aki mellesleg elég apró termetű, törékeny lány, és mégis kézben hozta Bonnie-t hozzám. És mi van Bonnie-val? Nem ébredt fel, itt fekszik mellettem a kocsiban, és hiába simogatom a karját, nem akar feléledni.

A kocsi lelassított, majd a lány leállította a motort. Figyeltem, ahogy kiszáll és kinyitja a Bonnie felőli hátsó ajtót, és kiveszi a lány ernyedt testét. Kikötöttem a biztonsági övemet, majd én is kiszálltam. Otthon voltunk. Komolyan mondom, hogy otthon voltunk, a házunknál. Honnan tudja, hogy itt lakom? Honnan tudja, hogy ki vagyok? Mégsem kérdezősködtem, csak kinyitottam az ajtót, hogy bevihesse Bonnie-t.

– Beengedsz? – kérdezte a lány, apró mosolyt mímelve a szája szélén.

– Igen, persze, erre hozd – feleltem, és elindultam befelé, hogy letehesse a nappaliban. A fehér bőrű, fekete hajú lány a kanapéra helyezte óvatosan Bonnie-t.

– Köszönöm szépen – mondtam neki, majd kezet nyújtottam. – Elena vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetlek, bár nem pont így képzelnék egy ismerkedést – nevetett. – Alice Cullen vagyok.

– Ne, haragudj, te a szőkésbarna hajú sráccal… - nem fejeztem be a mondatot, de nem is kellett.

– Együtt vagyunk, igen. Azt hiszem nem volt nehéz kitalálni, könnyen szemet szúr – rántotta meg a vállát.

– Mi lesz Bonnie-val? – kérdeztem a legjobb barátnőmre pillantva.

– Mindjárt felébred. Nekem viszont mennem kell, ha nem haragszol meg. Örülök, hogy megismertelek Elena!

– Én is, szia, Alice!

Maradj csak, nem kell kikísérni! – Más már nem hallottam tőle, csak azt, hogy csukódik utána az ajtó.

Pár pillanaton belül Bonnie-nak felpattantak a szemei, és felült.

– Jól vagy? Bonnie?!

– Igen…. azt hiszem. Mi történt? – kérdezte összezavarodva.

– Bárcsak tudnám… - feleltem elgondolkodva. Nem biztos, hogy tényleg akartam tudni, hogy mi történt. Akárhogy is, kezdek megőrülni. Olyan, mintha Stefan nem is ember lenne, hanem valami más. Nem tudom, hogy mi, de másnak biztosan más.

(Narrátor)

Az pince sötét volt, mint mindig. Félhomály nem járt arra, a hold nem sütött be ezüstös nyúlványaival, ezen a késői órán. Lépések zaja törte meg a monoton csöndet. Az ajtó nyílt, és Stefan lépett be rajta, kezében bátyjával. Mint, ahogy a friss házasok viszik a menyasszonyukat, úgy lépett át a küszöbön Stefan is. Csak a mosoly hiányzott az arcáról, a derűs pír, ami a férfiakat is elönti, ha kedvesüket egy életen keresztül maguk mellett tudhatják. Persze egy vámpír számára, egy emberöltő nem túlzottan hosszú idő.

Stefan elsétált a vérrel telt hűtő mellett, amit Damon halmozott fel. Ezután a verbéna ültetvényhez vezető ajtót is elhagyta, ezzel pedig a régi páncélajtóhoz érkezett, ami mögött a cellák voltak elrejtve. Letette Damont az egyik cellában. Az ültetvényes ajtó mögött jobbra fordulva egy szekrény volt, ahová mindenféle ékszerek, illetve vizes palackok voltak téve. A palackok mellett pedig injekciós tűk voltak egy dobozba helyezve. Stefan kivett egy tűt, vizet öntött bele, majd verbéna port szórt bele, amit az egyik fiúkból vett ki. A fiókban fiolák voltak, mindben zöldes lila színű por volt. Stefan becsukta a szekrényt, majd maga mögött az ajtót is, és visszament bátyjához. Damon még mindig eszméletlenül feküdt a cella közepén. Öccse levette róla a családi címert ábrázoló pecsétgyűrűjét, ami egyben óvta őt a Nap égető sugaraitól, és a karjába, mintha oltást kapna, befecskendezte a verbénás koktélt. Damon nyögött egyet, majd újra eszméletlenné vált. Az is marad, még pár napig.

Stefan bezárta őt a cellába, bezárta a régi páncélajtót is, majd vámpírsebességgel a régi házukhoz ment elrejteni a gyűrűt. Damonnal nem lesz baj egy pár napig, az már biztos. Mikor elrejtette a gyűrűt, a hold már magasan járt az égen. Stefan tudta, hogy későre járhat, bár órát nem hordott magánál. Furcsán érzelmes lett a környezet miatt. Eszébe jutott, milyen is volt ez a ház, mikor még állt. Fénykorában. És milyen volt, mikor még emberként jött ide, milyen volt, mikor vámpírként tért haza. Frusztrálóan nagy a különbség a kettő között. Nem akart így érezni, vámpírként nem. Elenához akart menni. Elena mellett önmagának érezhette a lelkét, egy kicsit ember volt vele. Ezt senki más nem tudta megadni neki, csak ez a kedves, önzetlen, és szép Mystic Forks-i lány, aki kísértetiesen hasonlít Katherine-re. Hogy miért? Nem akarta tudni.

Stefan nem várta meg, amíg a hold tetőzik, elindult vissza a városba. Ám mielőtt kiért volna az erdőből, egy női sikolyt hallott. A fákat végigjárta a hang és rezegtek a levelek. Az erdőben nem volt más, mint két lélegzet hangja, egy normális, és egy fuldokló, ijedtségtől remegő. Egy női sikoly, majd egy varjú károgása hallatszott, s a csönd újra letelepedett az élőkre. A fák magukba nyelték a sikolyt, mint egy mély, tátongó űr, és mintha meg sem történt volna, úgy álltak tovább, erdő látszatát keltve. Mert nem volt ez más már, csak látszat, egy kép, amit maguk képeztek és maguk éltettek. Itt nem kell csodálkozni, ha nem látod a fáktól az erdőt.

Mikor a néma csend tovaröppent, mint egy dalolászó rigó, levelek súrlódásának zaja töltötte be a fák közti űrt. Lépések zaja volt ez, de nem vámpírléptek hangja, ahhoz túlságosan trappoló volt, túlságosan élő. Vérszag terjengett a levegőben, a friss vér illata, melynek édessége simogatta Stefan torkát. Mégis uralkodott magán a vámpírfiú, és nem vetette magát a kívánatos nedű után. Egyszer csak a levelek pattogásának hangja tompult, s hirtelen újra csend töltötte be az erdőt.

Egy női alak tűnt elő a semmiből, Stefan előtt állt. Élt? Nem lehetett tudni. A lány szőkésbarna haja és fehér bőre úgy festett, mintha az éjszaka démona szállt volna alá a semmiből. A félelem szaga egy pillanatra betöltötte az erdőt, majd elpárolgott Stefanból és egyben a fák közül is. A lány, aki előtte állt, ismerős volt neki az iskolából.

– Meredith? – suttogta Stefan, de választ nem kapott kérdésére. Nem is kellett. Tudta, hogy a félholtnak tűnő lány, aki éppen előtte áll, Meredith White. Elena egyik legjobb barátnője volt, amíg el nem tűnt egy furcsa buli után. Mi történhetett vele? A szemében nem volt fókusz, a szíve vert, de olyan volt, mintha be lenne tépve. Stefan megpróbált mélyen a szemébe nézni, de csapzott haja itt-ott belelógott az arcába, így nem volt tiszta a kép. Pár másodperc múlva Stefan számára egyértelmű volt, amit Meredith még talán nem is értett meg. A lány az átváltozás folyamatában van.

***

Tulajdonképpen nem kellene itt lennie Jessicának. A lány túlságosan fáradt és összezavarodott volt ezen a furcsa éjjelen. Belopódzott Cullenék erdejébe, és rótta a métereket a sírhoz. Tudta, hogy hol keresse a templomot, nem jelentett problémát eljutni oda. Addig is míg, monoton gyaloglását hallgatta, az apjára gondolt. Richard Stanley meghalt, évekkel ezelőtt. Jessica akkor egy szakításon volt túl, közel álltak az apjához, le akart menni hozzá, beszélgetni. Sírni a vállán, vagy éppen kiönteni a lelkét neki. Mégsem tehette, mert mikor odaért a szobába, az apja meghalt. Látta, hogy egy sötét bőrkabátos alak egy karót döf Richard mellkasába. Az apja a földre rogyott, majd a hátára esett, a vámpír pedig Jessicára mosolygott, éles fogai kivillantak a sötétben. Kékes szemek bújtak meg a vörös hártya mögött. A legijesztőbb látvány, amit Jess valaha is látott. Azonnal elfutott, mikor a vámpír felé fordult, nem akarta elhinni a látottakat.

Mikor később lemerészkedett, kisírt szemmel kutatta az édesapját. Ám hiába kereste a szobában, a folyosón, az egész házban. Mindkét férfi, aki abban a bizonyos szobában volt éjjel, eltűnt. Richardról nem is hallott többé, a vámpírról még kevésbé. Azóta megszállottja lett Jessica a vámpíroknak, és azóta is keresi az apját. Talált a városháza levéltárának zárolt szekciójában egy térképet. Az 1864-es város alaprajza volt, de egy vámpírfog virított az akkori Fell templom mellett. A rajz alapján felkutatta a templomot, és most, hogy szinte mindenki a futballmérkőzésen volt, ideálisnak találta az időzítést egy éjjeli vadászatra.

Mikor odaért a templomhoz, nagy volt a csönd körülötte, kísértetiesen nagy. Leugrott a lyukba, amely a közepén volt a templomnak. Körbenézett, majd megérintette a hatalmas, pecsétes ajtót. Mystic Forks címere volt, hatalmas kiadásban. A fülét az ajtóra nyomta, de nem hallott semmit. Tátongó üresség volt a túloldalon. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de természetesen nem sikerült. Hiába feszegette, hiába rugdosta, nem nyílt.

***

Elena egy pohár vizet nyomott Bonnie kezébe, amit a dohányzó asztalról vett el. Bonnie megköszönte és lassan kortyolni kezdte. A feje még mindig sajgott és a gyomra is forgott. Nem értette a dolgokat és csak azon rágódott, hogy mi van, ha a nagyinak igaza van. Mi van, ha tényleg természetfeletti vér folyik az ereiben, ha tényleg több, mint egy ember. Mi van, ha igaz a salemi boszorkányok-történet, és Bonnie nem más, mint egy hamisítatlan, igazi boszorkány.

– Itt alszol – jelentette ki a csöndet megtörve Elena.

– Nem kell, nagyi itt lakik félutcányira, simán haza gyaloglom.

– De Bonnie! Későre jár, és egyébként sem engedem, hogy ilyen állapotban bárhová is gyalogolj, ráadásul egyedül!

– Rendben, akkor gyere velem!

– Bonnie! Kérlek!

De Bonnie nem engedett. Meg kellett tudnia az igazságot a nagymamájától, ezért mindenképpen el akart jutni hozzá. Felállt, bár a világ kicsit forgott vele, mégis megcélozta az ajtót.

– Sajnálom, Elena, nem maradhatok.

– Várj Bonnie! – kiáltott utána Elena. Majd felkapta a kulcsát és a kabátját, és elindult barátnőjével.

Mikor pár perc múlva odaértek a nagymama házához, Bonnie elbúcsúzott Elenától. Megköszönte a törődést, és bocsánatot kért, amiért nem maradt náluk. Majd csöngetett, és elköszöntek egymástól. Az ajtó kinyílt és Shiela beengedte unokáját. Majd a boszorkánylak ajtaja ismét bezárult.

Elena elindult haza felé, de csak a verandáról tudott lelépni a háta mögül Stefan kiáltását hallotta.

– Elena!

– Stefan! – fordult felé. Szerette volna megölelni őt, de valami mégsem engedte neki. Egy láthatatlan erő fogta vissza, egy lelki védőpajzs. Az esti események jutottak Elena eszébe, és a kételyei Stefan miatt. Aztán eszébe jutott a délután, a csók, és az összes szép emlék, ami ellensúlyozta a mérleg nyelvét. Furcsaság kontra szerelem.

Stefan mikor beérte a lányt megfogta a kezét, bár egy pillanatra vacillált, nem merte biztosra venni, hogy Elena értékeli a gesztust.

– Hogy van Bonnie? – kérdezte a vámpírfiú.

– Jobban – válaszolta Elena, de barátnőjére gondolva a homlokán ráncok jelentek meg, amit természetesen Stefan is észrevett.

– Miért érzem azt, hogy egy szóban nem lehet kifejezni az állapotát?

– Bonnie, jól van, de valahogy furcsa volt most. Nem akart semmiképpen sem nálunk aludni. Régen szívesen voltunk a másiknál, átbeszélgettük az egész éjszakát – felelte Elena, majd összegezte Bonnie-t. – Nem szokott így viselkedni, aggódom miatta.

– Ha akarod, holnap eljöhetünk hozzá, meglátogathatjuk – javasolta Stefan, de közben aggódott is emiatt, mert nem tartotta valószínűnek, hogy beengedjék abba a házba. Sheila biztosan nem engedné be, akármilyen régről is ismeri őt. A tények attól még tények maradnak, ő vámpír, és egy boszorkány, aki tudja ezt és van egy csöpp esze, nem engedi be a házba. – Egyébként a holnapi közös vacsora még áll? Talán tudnál vele beszélni akkor…

- Igen, még áll. Nagyon remélem, hogy mindkettőtökre számíthatok este – merengett Elena, de kizökkent, mikor megérkeztek a Gilbert verandára és Stefan megállította őt.

– Sosem hagynám ki – biztosította Stefan szerelmét, aki elmosolyodott erre. – Szeretlek!

Egy fáradt, de érzelmekkel túlfűtött kamaszlány? Pipa!

Egy veszélyes, de annál szívdöglesztőbb és kedvesebb vámpír? Pipa!

Egy érzelmes csók a verandán? Pipa!

Abban a pillanatban, mikor egy kicsit is felhevül a hangulat kettőjük között, megjelennek Stefan arca alatt a kiduzzadó erek, és a szeme körül vörös lesz a fehér hártya? Pipa!

Csók vége? Pipa!

Egy értetlen leányzó, aki nem akart mást, mint csókolózni a pasijával? Pipa!

Egy visszatükröződő ablaküveg, amin Elena láthatja Stefan eltorzult arcát? Pipa!

Kínos levegő a Gilbert verandán? Dupla pipa!

25.Fejezet

„Néha nem kell mást tennünk, csak behunynunk a szemünket és hinni benne.”

25. Seherezade’s story (Seherezádé meséje)

(Narrátor)

A régi Fell birtokon kísértetiesen tökéletes volt az éjszaka. A Hold fehéren világított, míg az üstökös arany színben pompázott. Lassan haladt az égen, s az erdőből tökéletesen rá lehetett látni. Az eddig összegyűlt felhőtömeg továbbvonult, így makulátlan volt az égbolt. Ideális egy kis éjszakai piknikhez a régi templom mellett, és nem mellesleg onnan tökéletesen lehetett látni a természet feletti lények különlegesen sűrű éjjelét. Damon Salvatore végre megtalálta a sírt a templom alatt, Bonnie közreműködésével, aki éppen a földön feküdt eszméletlenül. Damon egy tökéletes szeánszot szervez ma estére, amire szerencsére VIP-belépőnk van. Vicces látvány, hogy miközben Damon megpróbál valamire komolyan odafigyelni, koncentrálni és még magában is kántál valami latin nyelvű szöveget, pont időszerűen érkezik az öcsi, hogy elrontsa az esti bulit.

Megjöttek a házigazdák, Alice, Jasper és Edward Cullen. És természetesen Elena kiharcolta magának, hogy eljöhessen a ma esti halottak-partyjára. Pedig ő még nem is sejti, hogy barátai, akik ma körülötte vannak, mind természetfeletti lények és Bonnie kivételével mindegyikőjük vámpír, és mindegyikőjük halott.

– Damon! – kiáltott Stefan, megtörve a békés csendet (eltekintve Damon kántálásától). A vámpír azonban nem hagyta kizökkenteni magát, elszánt volt, ezúttal mindenképpen ki akarta szabadítani Katherine-t.

Stefan beugrott a lyukba, éppen Bonnie mellé. Kikapta Damon kezéből a nyakláncot, mire az lekevert neki egy taslit.

– Mi a fenét csinálsz? – kiabált Damon. Megjelent Stefan mellett Alice, Edward és Jasper is. – Csúcs… erősítést is hoztál?

Alice felkapta Bonnie egyelőre ernyedt testét és Elena gondjaira bízta. Mikor Elena meglátta legjobb barátnőjét, meg kellett támaszkodnia egy fában. Alice odavitte hozzá, és letette az avarba. Elena leült és Bonnie fejét a térdére rakta, hogy ne a földön feküdjön.

– Él, nyugodj meg. Ha felébred, nem fog felismerni téged, illetve nem biztos, hogy fel fog, lehet, hogy érthetetlen dolgokat kezd motyogni. Nyugtasd meg! És szólj, ha felébred! – adta ki neki a vámpírlány az utasításokat, majd visszament a fiúkhoz.

– Törődj bele Damon, ennyi. A játszmának vége – próbálta lezárni az üstökös dolgot Stefan, de mint tudjuk, a bátyus sosem fogadja el, ha úgy ér véget a játék, hogy még nem léphetett. Természetesen a játszmának még koránt sincs vége, de ezt persze Stefan is jól tudja.

– Mivel állítanál meg? – kérdezte gúnyosan Damon. – Van üstökösöm, van kristályom, sőt egy boszorkányom is, és ha minden jól megy, még ezen az éjjelen meglesz Katherine is.

– Damon, értsd már meg! Ő nem szeretett téged! Megbűvölt, nem tudtál ellenkezni, nem láthattad! – Stefan-bölcs-öcsike szavai nem igazán hatották a mindenre-elszánt-sexis-Damon-bátyust. Ki akarta kapni Stefan kezéből a nyakláncot, de Edward látta előre tervét, ezért elállta az útját.

– Ne avatkozz bele, semmi közöd hozzá – szűrte fogai között Damon, még viszonylag nyugodt volt, ahogyan az éjszaka is.

– Amíg az én kertemben vagy, addig igenis van közöm hozzá – jelentette ki higgadtan Edward. Ó, a pontos, mindig kimért és higgadt Edward, akinek semmivel nem lehet felnyomni az agyvizét… Nos a következőkben megpróbálkozom ezzel, de ez már a jövő zenéje…

Damon rátette kezét (mely most a Hold és az üstökös fénye miatt sejtelmesen fehérlett) Edward vállára, mintha jó baráti tanácsot akarna neki mondani. Ám, egy szempillantás alatt, mielőtt Edward védekezhetett volna, Damon a falhoz vágta a vámpírt. Erre azonban Jasper, aki eddig felmérte a hangulatokat, előrelépett egyet a futóval. Elkábította Damont, aki nem holtan, de eléggé élettelenül rogyott földre. Stefan a nyakába akasztotta a kristályos nyakláncot, majd elrejtette a pólója alá.

– Maradjon csak nálad. Ez a kristály… furcsa érzelmi ereje van. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez, mert soha nem láttam még ilyet. A mi házunkban semmiképpen se maradhat – merengett Jasper, majd Stefanra nézett. – Vidd el, minél messzebbre innen, vagy maradjon nálad, amelyik biztonságosabb. Nem tudom, meddig marad eszméletlen és, ha felkel, milyen érzelmekkel lesz teli. Mindenesetre vigyázz! Elég komoly adag nyugtatólöket kellett hozzá, hogy kiüssem. Ő nem vegetáriánus, igaz?

– Nem – felelte Stefan.

Edward leporolta a felsőjét, megropogtatta, egy-két csontját, és újra (hülye megfogalmazás, de) életre kelt.

– Mi legyen vele? – kérdezte Edward Stefantól, miközben Damon ernyedt testét fürkészte.

– Hazaviszem. Bezárom, és nem lesz vele több gondunk. Az üstökös pedig szépen elvonul és majd száz év múlva visszatér. Alice, kérlek, gondoskodj a lányokról. Vidd haza őket Elenához.

A fekete hajú koboldlányka bólintott, Stefan pedig felkapta bátyját és villámsebességgel száguldott a Salvatore lakosztály felé a hullával. Alice kedvesen odasétált a lányokhoz, látta, hogy Bonnie még mindig eszméletlen volt. Felemelte a boszorkányt és biccentett Elenának, hogy kövesse, majd segítségkérő pillantást vetett Jasperre.

Elena arca tele volt értetlenséggel és vegyes érzelmek kavarogtak a gyomrában. Még ő maga sem tudta, hogy reagáljon a történtekre. Jasper lenyugtatta és kellemesebb mederbe terelte volna érzéseit, ha tudta volna… Elena nyakában ott lógott a verbénás nyakék, így Japser képessége lepergett róla.

***

Üdvözlöm Önöket, Logan Fellt hallják a késő esti hírekkel!

Sikeresen zárult a bajnokság első meccse a Mystic forks-i farkasok számára. A hazaiak 34-28-ra verték el a California államból érkező Big River-i halakat. Az évadnyitó meccs első felében még a vendég csapat vezetett 19-15-re, de a második félidőre feléledtek a farkasaink. Zavargások nélkül zárult a ma esti mérkőzés.

Eltűntnek nyilvánították a tizennyolc éves Meredith White-ot, akit három napja hiába keres a családja, kérem, aki látta a lányt, értesítse a rendőrséget.

Holnap érkezik felénk egy hidegfront, esőzésre, nagyon erős szélre kell számítanunk. A Nap nem fog előbújni a felhők közül, ezért nem érdemes szabadtéri programot, kirándulást szervezni. Csapadék jellemzi majd a hétvégénket, ezért kérem, vigyázzanak a csúszós utakon. Balesetmentes hétvégét kívánok mindenkinek!

Holnap reggel Mary Double érkezik a legfrissebb hírekkel! Köszönöm a figyelmüket, jó szórakozást kívánok!

***

(Bella szemszöge)

A szőke meseszép lányt Tanyanak hívják. Ezt már sikerült megtudnom. Nagyon meglepett, mikor beszélgetni hívott a meccsről. Nem is akartam otthagyni Edwardot, de Tanya azt mondta, hogy Edwardnak valami fontos dolga akadt és, hogy ő kérte, hogy a szépségkirálynő szórakoztasson.

– Gyere! Elviszlek hozzánk! – jelentette ki mosolyogva és megfogta a kezem, majd húzni kezdett. Beadtam a derekamat és engedtem, hogy vezessen. Egy hófehér, makulátlan Mini-hez vitt, aminek (esküszöm, hogy így volt) a felnijében meg tudtam nézni magamat. Úgy csillogott villogott, mintha most gurult volna ki valamelyik szalonból.

– Csüccs be! – parancsolt kedvesen rám, mikor látta, hogy megállok és tátva maradt szájjal nézem a kocsiját. Beültem és bekötöttem magamat, aztán csodáltam a rengeteg műszert, meg ketyerét, ami benne volt.

– Ne nézz így! Ez csak egy autó! – nevetett, majd a gázba taposott. Be se kötötte az övét. Nem szóltam érte inkább. Bekapcsolta a rádiót és felhangosította. Épp az én egyik kedvencem ment. Amikor látta, hogy halkan dúdolom, még hangosabbra tekerte, és énekelni kezdett. Csengő hangjától hirtelen elállt a lélegzetem, majd összeszedtem az ábrázatom. Én is énekeltem a dalt, és, ahogy láttam, hogy gátlástalanul dalol mellettem, nekem is kicsit lejjebb csusszant az a bizonyos távolságtartási fal. Együtt énekeltünk a Miniben, és mikor vége lett a számnak, együtt nevettünk magunkon.

– Na, ez jó volt! – jelentette ki mosolyogva, miközben lejjebb halkította a reklámot. – Egyébként te merre laksz? – kérdezte.

– A Grilltől nem messze, a Szt. James utcában.

– Na, arra se jártam még – nevetett. – Nem rég költöztem ide Cullenékhez. Még nem volt időm körbenézni a városban. Ha van kedved, egyszer még körbejárjuk közösen, oké?

– Persze, szívesen – válaszoltam mosolyogva. Közben magamban teljesen leesett az állam, hogy a Phoenixi barátaim száma lassan hatványozódik.

– Mindjárt ott vagyunk – jelentette ki pár perc autókázás után. Lekanyarodott balra, egy földútra, majd egy nagy kapun át egy erdőbe érkeztünk. állt már ott egy másik autó, de nem ismertem föl, hogy kié lehet. Az úton haladva egy perc alig telt bele és megláttam a Cullen házat. Házat… inkább villát. Egy hatalmas, gyönyörű épület volt, aminek a falai félig kristálytiszta üvegből voltak. Amikor a ház tövébe értünk Tanya megállt az autóval.

– Itt szállj ki, én leparkolok a garázsban, te addig nyugodtan menj be, az ajtó nyitva van – mondta mosolyogva. – Egy pillanat és jövök.

– Rendben – válaszoltam és kiszálltam a csodajárgányból. Félénken indultam el a lépcsőn a teraszra. Benyitottam, és kellemes félhomály fogadott, de hiába köszöntem senki sem válaszolt. Nincs itthon senki, de az ajtó és a kapu is nyitva van… Érdekes.

A ház modern volt, mégis volt benne egy nosztalgikus érzésem. A falakon régi idők nagy festőinek képei, a kanapé hófehér bőr volt, egyetlen folt nélkül. Hatalmas plazma tévé, és körbe rengeteg könyvespolc fogadott. Több ezer könyv lehetett csak az előtérrel egybekötött nappaliban. Egy télikertféleség is volt itt, amiben egy gyönyörű szép fekete zongora állt.

Tanya elkapta a kezemet, kisöpört egy szőke tincset a szeméből és közben húzni kezdett befelé a házba. Egy lépcsőn mentünk felfelé, és alig volt időm körbenézni, olyan gyorsan húzott felfele. Ahhoz képest, hogy milyen magas sarkúban volt, szerintem a Coopert is gyorsabban futná le, mint én. Egy szobába vezetett, ami szerintem talán vendégszoba lehetett, mert egy hatalmas fekete kanapé volt benne, meg három falon könyvespolc. Egy nagy tévé a falra akasztva, amit a kanapéról tökéletesen lehetett nézni. Volt benne még egy nagyon modern hifi, ezer gombbal mellette körben pedig polcokon ezerféle CD-vel. Aludni? Nem hiszem, hogy bárki is használná alvásra ezt a szobát, főképpen az ágy hiány miatt.

- Nyugodtan nézz körbe, vagy kapcsold be a lejátszót, vagy a tévét, vagy olvass nyugodtan. Én elmegyek a mosdóba, ha nem zavar – azzal kilibbent a szobából. Én pedig percekig tátottam még a számat.

(Edward szemszöge)

Nagyon rossz érzés volt tudni, hogy gyenge vagyok. Damon Salvatore úgy vágott neki a földnek, mintha csak valami játékkatonát tenne arrébb az útjából. Az a vámpír embervérrel táplálkozik és ráadásul idősebb is nálam… mint kiderült.

Telefonom éles csörgése rántott ki gondolataim közül. Tanya hívott. Kelletlenül vettem fel.

– Halló!

– Szia, Edward! Képzeld, a szobádban várlak és van egy meglepetésem is: nincs rajtam semmi!

– Tanya… - kezdtem volna veszekedni vele, ugyanis egy cseppet sem hozott lázba a gondolat, hogy egy meztelen vámpírlány vár a szobámban. Azonban félbeszakított.

– Háhá, bevetted! Csak ugratlak, ne aggódj, van rajtam ruha. Ennél sokkal nagyobb a meglepetésem! – csicseregte. – És garantálom, hogy örülni fogsz neki. Szóval érj minél előbb haza!

Csapódott egy ajtó a vonal túloldalán, ebből arra tippeltem, hogy a garázsnál lehet. A bejárati ajtónak nem ilyen hangja van. Azzal a vonal megszakadt.

Kíváncsivá tett egy kicsit Tanya, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Pont azért, mert nem, mint nő tett kíváncsivá. Annyira őszintének tűnt, mintha tele lenne energiával. Pont, mint régen, mikor megismertem őt.

Egy pillanat múlva már otthon is voltam és nyitottam ki az ajtót. Azonban, mikor a kilincsre ért a kezem, azonnal lefagytam. Meleg volt a fém, és édes illat áradt belülről. Egyetlen ilyen lebilincselő illatot éreztem eddig. Belláét.

Nagyot szippantottam a kinti, még tiszta levegőből, majd benyitottam, és felrohantam a lépcsőn. Az illat nyomvonala oda vezetett, egyenesen a szobámba. Ráhangolódtam Bella illatára, aztán beléptem a szobámba. Bella háttal állt nekem ezért nem hallotta, ahogy megérkeztem. A könyvespolcot nézte, szája édes o alakot formált, ahogy csodálta a „kis” gyűjteményt.

– Van egy pár darab – szólaltam meg végül, de egy gombóc még mindig égette a torkomat. Bella tekintete azonnal rám szökkent, majd elpirult.

– Öhm… - harapott bele alsó ajkába – igen, néhányezer.

– Régóta vagy itt? – kérdeztem csöndesen.

– Ó, nem! De, ha zavarok, akkor azonnal elmegyek – mondta és azonnal arrébb lépett a könyvespolctól.

– Nem, dehogyis! Nem azért kérdeztem. Nem szeretném, ha elmennél – mentettem a helyzetet és a szőrömet. Becsuktam az ajtót, hogy eszébe se jusson kimenni rajta, és közelebb léptem hozzá. – Sajnálom, hogy otthagytalak a focimeccsen. Családi probléma volt – szabadkoztam.

Bólintott, miközben a cipőm előtt a szőnyeget nézte. – Semmi baj, tényleg. Mit olvasol most? – kérdezte és fejével a könyvek felé bökött.

Éreztem, hogy felcsillan a szemem.

– Ülj le a kanapéra! – mondtam neki mosolyogva. – Felolvasok neked.

Először furcsán nézett rám, de aztán teljesítette kérésemet. Én célirányosan levettem egy zafírkék borítójú könyvet. Leültem Bella mellé a kanapéra és miközben küszködtem a bennem lévő éhséggel és vággyal, fellapoztam a könyv száztizenkettedik oldalát.

„A táj mesés volt. Az ég gyönyörű narancssárgás alkonyatszínekben pompázott. A felhők alját megvilágította a lemenő Nap, így még varázslatosabbnak tűnt. Egészen más képet festett, mint a nyüzsgő város bűze és szürkesége. Ott is hasonló az alkonyat, de teljesen más, hogyha a szomszéd putri élvezeteit és a szemben lévő kocsma verekedésének zaját hallanod közben. A fölöttem lakó hatgyerekes asszonyság ilyentájt szokta az aznap összegyűlt mocskot egy vödörből az utcára önteni. Utána az ablakomban olyan trágyabűz terjeng, hogy az ember kedve rögtön elmegy a naplementében való ábrándozástól.

Ez a hely teljesen más volt, de talán nem csak azért gondolom ezt, mert szép a táj. Talán azért is, mert a szerelem szépen lassan beette magát a szívembe. Talán azért, mert üres gondolataimat egy női személy tölti ki. Tudom, ez illetlenség, de mégse gondolhatok a bordély lányaira. Azok a mocskos nők semmit sem jelentenek nekem és nem is tudnak soha a gondolataim közé bújni, és kitölteni engem. Egyetlen lány van, aki erre képes. Egy olyan lány, akihez még alig szóltam, mégis mintha már ezer éve ismerném. Mintha a szívem átkapcsolt volna szerelem üzemmódba, ha őt meglátom. Bár nem tudhatom, ez-e az igaz szerelem, mégis folyton, folyton ezt érzem.”

– Azt hiszem ennyi elég volt, gyönyörű hangomból. – Rámosolyogtam Bellára, aki megbabonázva ült mellettem.

– Nem, de tényleg! Imádtam! A hangod is pontosan illett a könyvhöz, ha én olvastam volna, olyan lenne, mintha egy nő fejezné ki a férfi szerelmét. Az pedig sosem ugyanolyan hatású. Olvasol még nekem? Kérlek!

– Most nem Bella, inkább beszélgessünk. Szívesen megismernélek. – És mint Seherezádé, holnapra próbálgattam tartogatni a mese végét.

24.Fejezet

„Az élet akkor lesz szép, ha megtanulod meglátni a sötét éjszakában a csillagokat.”

24. Emily

(Edward szemszöge)

Alice gondolatai élesen hasítottak elmémbe.

„Edward! Valami borzasztó dolog történt, azonnal gyere! Tanner edzőt meggyilkolták!”

Az állam csak úgy koppant a földön. Ki és miért? Ez a kérdés lebegett bennem. A választ pedig csak akkor kaphatom meg rájuk, ha beszélek Alice-szel. Nem szívesen hagytam itt egyedül Bellát, de muszáj volt. Nem avathatom be a vámpírügyekbe, pláne, hogy ha gyilkosság.

– Lemegyek a büfébe, hozzak neked valamit? – kérdeztem, természetesen nem a büfébe mentem, de jobb ez az ürügy, mintha azt mondtam volna, hogy WC-re megyek. És ahogy ismertem Bellát, úgysem kér semmit, ezért nem kell időre visszajönnöm.

– Megvagyok, köszi – motyogta meglepetten. Nem csodáltam, de nem mondhattam neki semmit. Erősen türtőztetnem kellett magamat, hogy emberi tempóban érjek le a földszintre. Szívem szerint száguldottam volna, mint a hurrikán, de sajnos ez ilyen tömegben lehetetlen. Feltűnéskeltés és száz embert biztosan felborítottam volna. Rengetegen dülöngélnek itt részegen, véletlenségből simán elütnék valakit.

Alice-szel a hátsó kijáratnál találkoztam. Mellette volt még Jasper és Rosalie is.

– Carlisle? – kérdeztem azonnal.

– Otthon maradt Esmével. Vadásznak – válaszolta Rose.

– Erre gyertek – parancsolta Alice és húzni kezdte Jasper kezét. Az öltözőkhöz mentünk, ahol egy férfi állt egy lánnyal. Mikor közelebb értünk sikerült beazonosítani őket, Stefan Salvatore és Elena Gilbert volt. Mellettük pedig holtan hevert Mr. Tanner. A nyakán egy hatalmas, vérző harapott seb. A teste ernyedten feküdt, a szeme üvegesen meredt a semmibe.

– Állj, Edward, nem ő volt! – szólt Alice mielőtt elhatalmasodott volna bennem a méreg Stefan Salvator iránt, amiért megölte a tanárt.

– Hát akkor ki? – kérdeztem vissza.

– Stefan mindent el fog magyarázni, de most el kell tűntetnünk ezt a testet – adta ki Alice. Jasper és én felemeltük az edzőt és a legközelebbi kukába dobtuk.

„Menj nyugodtan vissza, majd szólok, ha valami izgi van. Egyelőre várunk.” – üzente Alice gondolatban, mikor visszaértünk a pályához. Tudtam, hogy számíthatok Alice-re, ezért bízva benne elindultam vissza a lelátó tetejére, de előtte még gyorsan vettem magamnak egy üdítőt, Bellának pedig egy csokoládét. A lépcsőket figyeltem a lábam alatt, miközben lépdeltem, nehogy kilögyböljem az üdítőt. Persze, tudtam, hogy a vámpírügyesség velem van, de ki tudja? Mindig lehetnek kivételek.

És igen, kivételek mindig akadnak. Nem sokon múlt, hogy nem lettem én is csúfos példa. Mikor felértem a sorunkba, felnéztem végre, szememmel Bella után kutatva. Majdnem az alattam ülő férfi nyakába öntöttem az innivalót, mikor megláttam, hogy azok a székek, ahol mi ültünk még egy negyed órával ezelőtt, üresek, mintha sosem ült volna ott senki sem.

(Damon szemszöge)

Úristen! Stefan, hogy lehetsz ekkora marha? Te teljesen idióta vagy édes öcsém. Ha nem jött össze Katherine-nel, majd összejön a lányának, a lányának, a lányának, a lányával? Stefan tutira Katherine megszállott lett. És még rám mondja, hogy milyen rossz vagyok, milyen szívtelen és gonosz. Na, de akkor ő micsoda? Kihasznál egy ártatlan lányt. A kiscsaj azt hiszi, hogy azért szereti, azért van vele, mert megfogta a saját varázsa. Ezzel szemben Stefannak csak azért keltette fel az érdeklődését, mert teljesen úgy néz ki, mint Katherine. Az öcsémnek teljesen elment az esze.

Na, de majd milyet fog nézni, ha az én kis meglepetésem végre életre kel. Egyetlen buktatóm azok a szerencsétlen Cullenék. Kellett nekik ebbe a városba költözniük. Kellett nekik pont erre a birtokra költözniük! Ha a város másik felén laknak, több hasznukat veszem, az is biztos. De nem, nekik a régi Fell birtokon kellett lerakniuk a sátrukat. Na, mindegy. Most úgysincsenek itt, mindenki a meccsen van. Hála az égnek. Így kizárt, hogy a kis „családjuk” megzavarjon.

Kivettem a zsebemből a kristálynyakláncot, amelyet még Emilytől vettem el 1864-ben. Eszembe jutott az az este, s emlékeim szárnyán évszázadokat léptem vissza az időben. Szinte éreztem az arcomon a hideg szelet, pontosan ugyanúgy, mint akkor este. Az erdő melletti úton fáklyás alakok kísértek egy lovaskocsit. A kocsi nem akármilyen kocsi volt. Vasból öntötték, csak egy ajtaja volt, az is a hátulján, ugyanígy az ablak. Egyetlen rácsos ablak a hátsó ajtón. A kocsis álmos volt már, karikák kékelltek szeme alatt. Mellette az ember kezében égő fáklya, tekintetükben elszántság és vad küzdeni akarás. Azt hitték magukról, halálosak. Azt hittük róluk, ártalmatlanok. Azt hittem, értünk jöttek.

Mint kiderült, csak egy személyt akartak. Csak azt az egyetlen nőt, akit mi mindenáron szerettünk és meg akartunk védeni. Akkorra már tudtam, hogy ő vámpír. Akkorra már a vére bennem volt. Akkorra már annyira szerelmes voltam, hogy nem számított más. Akkora már az öcsémből is áruló lett.

Megráztam a fejemet és kiűztem belőle a régi idők emlékét. Nem kell a nosztalgia. Kiszabadítom Katherine-t és akkor soha többé nem kell nosztalgiáznom. Felnéztem az égre és elégedetten állapítottam meg, hogy az üstökös itt vonul éppen végig az égen, itt a fejem fölött. Sikerülnie kell. Katherine itt van, az üstökös kész, a kristály a kezemben, a várazslat pedig meg fog törni.

Mihelyt odaértem a régi Fell templomhoz, megkerestem azt a falmaradványt, ahol régen az ajtó volt. Sajnos csak egy körül belül fél méter magas, térdsúroló füves kőtöfalacska maradt belőle. A kilincs melletti téglába rejtették a zárszerkezetet, amivel ki lehetett nyitni, a „titkos” ajtót, amin keresztül a templom gyomrába vitték a vámpírokat.

(Bonnie szemszöge)

Elfogott egy érzés, amit nem tudtam hová tenni. Egy késztetés, aminek nem tudtam ellenállni. Mennem kellett. Ez valami nagyon nem normális dolog, de mennem kell, hív, szólít, csalogat engem. Nem ellenkezhetek. Abban a pillanatban nem érdekelt Caroline, a meccs, az sem, hogy pom-pom cuccban voltam. Csak mennem kellett.

Kiléptem a lányöltöző hátsó ajtaján, és megláttam Elenát és Stefant. Becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam a kocsim felé. Sikerült közeli helyet találnom, így nem kellett sokat sétálnom, de Elena kiszúrt és rámkiáltott.

– Bonnie! Hová mész? – kérdezte.

– Mennem kell – kiáltottam az előttem álló éjszakának. Nem álltam meg, csak mentem tovább. Muszáj volt továbbmennem. Nem állhattam meg Elenának, nem tehettem. Csak mennem kellett.

Barátnőm azonban utánam jött Stefannal a sarkában és elkapta a kezemet. Meg akart állítani. Nem engedhettem, valami nem engedte, hogy eltérítsenek. Ahogy elkapta a kezemet, el is dobta magától és felsikkantott.

– Aú!

Megráztam őt. Nem tudom hogyan, de Elena kezén ott maradt egy vörös csík, ahol mutató ujjamhoz ért. Stefan elém állt és megfogta a vállamat. Erősen a szemembe nézett és próbált belőle olvasni. Kevés sikerrel.

– Hová mész Bonnie? – kérdezte csendesen.

– Fell templom – mondtam, de mintha nem is én beszéltem volna. Idegen szavakként hagyták el a hangok a számat. A kezemben ott volt a slusszkulcs, bár fogalmam sincs hogyan került oda. Kinyitottam a kocsim, beültem, majd elhajtottam.

Egyenesen a régi Fell birtokra hajtottam, ahol egy hatalmas vaskapu állt előttem. Kiszálltam a kocsiból, és gyalog mentem tovább. Ránéztem a zárszerkezetre, majd a kulcslyukhoz emeltem a kezemet. Lehunytam a szemem és a zárra fókuszáltam, s mikor kinyitottam a szemem és lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Erős léptekkel vetettem be magam a betonnal lefedett útról a fák közé. Siettem, ahogy csak tudtam. Úgy éreztem más irányít engem, a testem önmagától rója a métereket. Nem tudtam mit tegyek ez ellen az erő ellen, de már nem is akartam ellenkezni neki. Kíváncsiság? Nem tudom mi vezérelt. Olyan volt, mintha a Holdból szívnám az energiát. Túltengett bennem és erősnek éreztem magamat. Egy olyasvalakinek, aki más, mint a többiek, aki több egy kelekótya Mystic Forks-i csajszinál. Szuper érzés volt többnek lenni, az önbizalom, ami belőlem áradt engem is meglepett. Örültem, hogy ha csak kis időre is, de nagyobb voltam bármelyik emberi lénynél.

Mikor odaértem a Fell templomhoz, illetve csak a romjaihoz, mert nem maradt meg belőle sok, egy férfit láttam az egykori templomrom kellős közepén. Felnéztem az égre, felhők jöttek mentek a Hold és egy különlegesen szép üstökös előtt. Éreztem, ahogy az égből leszálló energia belém áramlik és sokkal élesebben hallottam mindent. Jobban láttam, jobban érzékeltem az illatokat.

– Bonnie? – nézett rám a férfi, akit sikerült ekkor beazonosítanom. Caroline újdonsült barátja, Damon Salvatore. Nem válaszoltam neki, csak néztem rá, majd újra az égre.

– Emily! – ejtette ki a nevet kristálytisztán Damon, amitől borsódzni kezdett a hátam. Nem tudom, mikor kereszteltek át, de ismerősebbnek és életszerűbbnek tűnt ez a név, mint a Bonnie, amivel először próbálkozott. Damon is észrevette, hogy jobban reagálok erre a névre. – Emily, miért jöttél ide? Kellene a kristályod?

Elővett a zsebéből, majd meglengetett egy borostyánszínű ékkövet, amelyet egy vasfoganat őrzött. Ekkor hirtelen beugrott: az, az enyém!

– Add ide, Damon! – szóltam, de mintha nem is én beszéltem volna.

– Emily, Emily, Emily… - csóválta a fejét Damon. – Van egy üstökösöm, van egy kristályom, a jóvoltadból van egy boszorkányom is és mára jósoltak kellemes kiszabadulási élményeket is, úgyhogy inkább nem várok még száz évet.

– Nem teszed meg. Ígéretet, tettél – mondtam neki. Már régen nem tudtam mit beszélek, nem én szóltam a számon keresztül. Nem tudtam ki ez az Emily, mi ez a kiszabadulás és üstökös dolog.

– Ígéretet tettem, amit meg is tartottam – jelentette ki.

– Damon! Te is tudod, mi történik, ha kiszabadulnak! – vágtam vissza.

– Csak Ő. Nekem csak Katherine kell – megszállott volt a hangja, és teli volt bosszúvággyal.

– Ez nem így megy! Ha ő jön, jönni fog a többi is! A város pedig… az ígéreted Damon, meg kell tartsd! Megvéded őket!

– Igen, de én csak a gyermekeidre értettem, nem pedig az ük-ük-ük-unokáidra. Ugye rájuk nem kell vigyáznom.?! Te is csak így mondtad. És én mentőakciót ígértem, nem önjelölt bébiszitterkedést!

– Damon Salvatore! Nem engedem, hogy megtedd! – jelentettem ki, és elindultam felé. Beléptem azok között a maradványok között, ahol régen az ajtó volt. Éreztem a lábunk alatt a varázst, az erőt és az energiát. Középre léptem, és megpróbáltam kikapni Damon kezéből a nyakláncot, de ő villámgyorsan a másik oldalamon termett. Azonnal felé fordultam és kezdtem úgy érezni magam, mint egy macska-egér játékban. Ide-oda cikázott és sehogy sem tudtam elkapni. Egy lépésnél azonban alám fordult a bokám és mielőtt eleshettem volna, beszakadt alattam a föld, én pedig egy emeletet zuhantam. Kemény kőre érkeztem, és hirtelen forogni kezdett velem a világ. A sötétség leple rám húzódott, de még hallottam Damon hangját.

– Megoldottad az utolsó problémámat.

Pusszancs: Wedó

Ui.: Megjegyzést írjatok, kérlek!

23.Fejezet

Hy Mystic Forks kukkerek!

Nos, az éjszaka javában folyik és a Mystic Forks-i éjjelek kifejezetten híresek a meglepetésekről.

Faljátok a sorokat, de a zsebetekben mindig legyen verbéna! :)

Kommentekről tudjátok a véleményen, jöjjön, ami a csövön kifér!(:

Véres csókok: Wedó

„Van, amikor jobbnak tűnik az a megoldás, hogy két szék között a pad alá csúszunk, mintsem választani kelljen két egyformán jó lehetőség közül.”

23. Night of the horror (A horror éjszakája)

(Elena szemszöge)

Semmi kedvem nem volt a pom-pomozáshoz. Főleg nem ma este. Az egyetlen ok, amiért mégis ide jöttem, az Stefan. A délután nagyban összefűzte az életünket. Annyira nehezemre esett elengedni őt. Mégis muszáj volt. Én nem is tudom, mi van velem, furcsán úgy érzem, hogy lebegek. Mintha egy felhő hátára ültem volna, vagy egy varázsszőnyegen csücsülnék. Csak visz körben, a világban, én pedig ott vagyok, de mintha nem is lennék. Folyamatosan vigyorgok, és kicsit úgy érzem, mintha valami Jeremy által szívott drogból nyeltem volna. Furcsa, de fantasztikusan jó érzés, és nem akarok újra a földre visszaesni.

– Elena! – édes, bársonyos és tökéletes szimfónia cirógatta a fülemet. A Stefan-szimfónia. Megfordultam és az angyali hang tulajdonosával találtam szemben magam. Azonnal egymásra találtak ajkaink, hosszúra nyújtott köszönőcsókunk simogatta a lelkemet.

– Stefan – leheltem, mikor elengedtük a másikat.

– Hoztam neked valamit – mosolygott.

– Elena! – Egy másik, élesebb és károsabb hang tülekedett a fülembe. – Gyere már! Öltözés, smink, melegítés! Fél óra sincs a meccsig!

Megfordultam és Caroline ideges arcával találtam szemben magamat.

– Megyek – válaszoltam, majd visszafordultam Stefanhoz.

– Meccs előtt még látlak? – kérdezte csöndesen, reménykedve.

– Mindenképpen – feleltem, majd egy gyors puszit hintettem a szájára és elindultam Caroline-nal az öltözőbe.

(Edward szemszöge)

– Veled tarthatok?

– Te mi a fenét keresel itt? – kérdeztem illetlenül Tanyatól. A vámpírlányon fekete ruha volt, aminek a szoknya része alig ért talán csak combközépig, ujja pedig egyáltalán nem volt. A bársonyos hatású anyag fűzőszerűen ölelte a lány törzsét, kiemelve ezzel karcsú testét és finom vonalait. A lábán minimum hét centis magassarkú szandál volt, melynek a lábfej részét sűrű pántok ölelték körbe és középen egy nagyobb strasszkő ékeskedett. Ha valaki meglátná, azt hinné, hogy buliba megy, vagy valami elegáns helyre. Még véletlenül sem egy focimeccsre.

– Tudtommal nem tiltott el senki a szórakozástól. Főleg nem egy ilyen rangos városi eseménytől. Az év első meccse, ráadásul Emmett is a pályán lesz. Ki nem hagynám! – mosolygott, és megrándította a vállát, amit egy vékony kardigán fedett.

Nem tetszett a nemtörődöm lazasága. Mintha rejtegetett volna valamit, valami olyan okot, amiről én még nem tudok.

– Szóval, keresünk valami jó helyet? – Csábos szempilla-rebegtetéssel próbálkozott, ezzel még jobban megerősített a véleményemben, hogy nem szabad mellé ülnöm.

– Tanya, már más lefoglalt. Bella mellett a helyem, nem tudod, merre van? – kérdeztem.

– Nem, de ha megtalálom, nem biztos, hogy kíméletes leszek vele – sziszegte, de furcsa mód mosolygott közben. Nem tudtam, komolyan kell-e vennem őt. Jobb félni, mint megijedni. És mindenekelőtt megtalálni Bellát.

A hullámzó embertömeg zaját nehéz volt egy az egyben lehalkítanom, a gondolatok itt visítottak a fejemben és én egyetlen embert akartam itt megtalálni. Tűt a szénakazalban. Csepp a tengerben, édesem. Kitartóan pásztáztam a lehetetlen pályát, hogy megtaláljam Bellát. Ráadásul, a gondolataira se tudtam ráfókuszálni, hiszen nem hallottam őket. Jaj, Bella, mitől ilyen kemény a koponyád? Miért nem hallok felőled semmit? Ideges voltam, amiért nem tudtam olvasni benne és ideges voltam, amiért emberi tempóban kellett körbejárnom a lelátót, hogy megtaláljam.

Szerencsére kisvártatva megpillantottam az egyik lelátó legtetején, távol a többi embertől. Sötétzöld pólóban volt, amin ezüst virágok és indák járták körbe karcsú vonalait. Egy pillanatra nem is tudtam mást csinálni, csak néztem őt. Néztem őt, ahogy unatkozik és nézelődik a lelátón. Néztem, ahogy finoman hátrasimít egy rakoncátlan tincset az arcából, és figyeltem, ahogy véletlenül se néz erre, nem lát meg engem. Ezen muszáj változtatnunk, különben kukkerrel kell őt figyelnem egész éjszaka.

Én is fölmentem a legfelső lelátóra és egyenesen felé vettem az irányt. Mihelyt észrevett, a pupillája kitágult és meglepett arckifejezés trónolt bájos pofiján. Aztán rendezte a grimaszát és egy érdeklődő, üdvözlő pillantásban részesített.

– Szia – köszöntem neki.

– Helló! – Nyelt egy nagyot, csak aztán tudott megszólalni.

– Soha nem gondoltam volna, hogy kijössz a meccsre – jelentettem ki és reménykedtem benne, hogy nem veszi sértésnek.

– Rólad sem – bökött vissza.

– Nos, most van alibim. Emmett a pályán lesz ma este és a család kijött megnézni – rántottam meg a vállamat, majd rámosolyogtam.

– Akkor, miért nem velük vagy? – kérdezett.

– Elmenjek? – húztam fel az egyik szemöldökömet játékosan, bár ha ezt tényleg elküldésnek szánta, akkor nagy sebet ejtett a büszkeségemen.

– Ne! – kiáltott. Majd rendezte hangját és normál beszéd hangerővel folytatta. – Ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy velem.

– Akkor veled nézem a meccset, ha nem zavar – néztem rá kérdőn.

– Szívesen nézném veled a meccset – bólintott félénken. Annyira ártatlan és kedves volt, nem tudtam nem szeretni őt. Még ha nem is vallhattam be neki, még ha annyira szomjas is voltam tőle. Mégis szerettem és ezt tagadni nem is tudnám. De hiába ácsingózom meleg teste után, édes lelke után. Bella ember. Én vámpír vagyok. Kizárt, hogy ilyen teher mellett képes lenne szeretni engem. Nem! El kellene mennem, békén kellene hagynom, hisz a mi szerelmünk nem születhet meg! Én nem! Én nem lehetek szerelemes, Bella ember! Edward, te nagyon sötét, nem hallod? Bella ember! Minek hajtsak be egy zsákutcába? Úgy is tudom, hogy a végén falba ütközöm! Nem mondhatom el neki, elmenekülne tőlem, a világ végére szaladna előlem. Nem tehetem meg vele! Nem akaszthatok a szerelem nevében ilyen terhet a vállára, vagy a szívére. Bella ember! Bella ember, ezt tartsd észben!

Távolabb csúsztam tőle, így nagyobb lett a kettőnk közti távolság, már nem éreztem olyan intenzíven bőrének illatát, hajának epres aromáját, és nem melegítette a kezemet a testéből áradó hő. Rosszul esett, nagyon rosszul, hogy kezdek megint olyan lenni, mint egy jégcsap. Bosszantott és fájt, de ezt a fajta fájdalmat könnyebben elviseltem, mintsem Bellát kelljen szenvedni látnom.

Így előreláthatóan a meccs kínkeserves szenvedéseknek ad majd megfelelő táptalajt, helyet, vizet, meleget és megfelelő mennyiségű időt.

(Tanya szemszöge)

Ha már Edward megint dobott kicsit élvezhetem a szabadságot. És mindemellett nagyon remélem, hogy Damont is élvezhetem. Főleg, ha megtalálom őt. Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk, mert van még valami elintézni valója. Nem értettem miért fontos neki ez most, de mindegy.

A hátsó öltözőkijáratnál találtam meg Damont, de sajnos épp le volt foglalva. Stefannal vitatkozott, ezért inkább csöndben figyeltem, és füleltem.

– Damon, tűnj már el! – parancsolt rá Stefan.

– Miért? Ha jól tudom, ez egy nyilvános rendezvény. Egyébként jól érzem magam itt, semmi okom rá, hogy lelépjek – tett egy-két flegma lépést Damon. Fekete haján játszott a Hold ezüstös fénye. Sötétkék pólóban volt, ami jól kihangsúlyozta izmos felsőtestét. Egy bőrdzseki is volt rajta, amiben kifejezetten szívdöglesztően nézett ki.

– Ha Elenához egyetlen újjal is hozzá mersz érni… - kezdte Stefan, de közbevágott Damon.

- Akkor mi lesz? Hívod a sheriffet? Júj, borsódzik a hátam!

– Nem erre gondoltam, Damon! Mit keresel itt?

– Az egyik régi játszótársunkat, Stefan. Hidd el, igazán örülni fogsz neki, de ez legyen meglepetés, amíg meg nem találom őt. Sok itt az ember.

– Kit keresel, Damon?

– Titok.

– Milyen játékot űzöl?

– Kérdezd az alapító családokat!

– Nem bántottad őket, Damon, ugye nem?

Eddig egymással szemben állt a Salvatore testvérpár. Most Damon az épület falának dőlt és lazán válaszolgatott a láthatóan egyre idegesebb Stefannak. Láttam, hogy a lányöltöző ajtaja mögül kikukucskál valaki. A fiúk nem vették észre őt, és persze engem sem. Tovább vitatkoztak.

– Nyugi, Stefan. Lazíts! A végén még beráncosodik a homlokod.

– Ennyire még te sem vagy aljas. Nem ölted megy egyikőjüket sem, igaz?

– Még megtehetem.

– Nem teszed.

– Nem? – Damon felhúzta az egyik szemöldökét. Egy másodperc múlva kiviharzott a fiúöltöző ajtaján Tanner edző.

– Stefan, azonnal a… - de nem tudta befejezni a mondatot. Damon megragadta a nyakát és szívni kezdte, majd éles reccsenés hallatszott, ahogy eltörte a nyaki csigolyáit. Tanner edző végtagjai esetlenül és élettelenül hulltak a földre.

– Ne! – kiáltott a lány, aki eddig csöndben szemlélte az eseményeket. Elena azonnal a test felé vetette magát, szemeibe könnyek gyűltek. Bár, mint történelem tanárt, nem igazán kedvelte, nem kívánta a halált neki. Stefan elkapta a lány testét, mielőtt Damon kapta volna el őt. A lány szemrehányón és vádlón nézett Damonra, majd még egyszer Tanner hullájára pillantott, és Stefan pólójába temette arcát. A könnycseppek átitatták a textíliát, így a vámpír a bőrén érezhette a lány könnyeit.

Stefan meghökkenve, aztán gyilkos tekintettel nézett Damonra. Az belerúgott Tanner testébe.

– Nem? – kérdezte halkan. Talán Elena nem is hallotta. – Ezek után ugye nem teszed fel azt a kérdést, hogy Zach-el mi történt?

– Gyilkos – sziszegte Stefan, de nem engedte el Elenát.

Damon fel sem vette Stefan sértését, sarkon fordult és eltűnt. Követtem a példáját. Alice már valószínűleg látta az eseményeket. Talán már szólt is valakinek, hogy jöjjön segíteni. Remélem, Edwardot küldi, ma este beszélnem kell Isabella Swannal. Érdekelni fogja, Edward vámpíri mivolta, az egyszer biztos.

(Elena szemszöge)

Ott hevert előttem, ott hevert mozdulatlanul, a szeme nyitva volt, az arcán ott ült a meglepettség és a fájdalom. A reccsenés még mindig itt vízhangzott a fülemben. Az arcomról folytak a könnyek. Damon egy szörnyeteg. Kattogtak bennem az elmúlt percek képei, Stefan és Damon veszekedése, Tanner edző ordítása Stefannak. Damon… démoni arca, a szeme fehérje vörös lett, a kék szeme szinte világított. A szája pedig Tanner nyakára cuppant, akár egy pióca. Szinte, szinte hallottam a szürcsölést. Damon vámpír! Vámpír! Úristen, Damon vámpír! Megölte Tannert, megölte Meredith-et! Megöli Caroline-t!

És Stefan? Stefan, Stefan is vámpír? Vámpír?! Azonnal elengedtem a pólóját. A bordó színű mezen egy sötétebb színű folt keletkezett könnyeimtől.

– Te… te… te... – Nem tudtam kimondani.

– Elena! Elena, sssh! Nem lesz semmi baj, nem eshet bántódásod! – nyugtatott. Azonnal a karjai közé bújtam újra, mert megint erőt vett rajtam a sírás. Aztán pár pillanat múlva el is engedtem, mert egyetlen szó zakatolt a fejemben. Vámpír.

– Elena, nézz rám! - Megfogta az arcomat, s hűvös érintésétől most kirázott a hideg, nem kellemes bizsergés volt ez.

– Ne érj hozzám! – fuldokoltam könnyeim között. Nem mozdult, ezért elütöttem a kezét. Stefan arca megtört lett, a keze pedig erőtlenül hullott a csípője mellé.

– Nincs más választásom… - lehelte, mire átjárt a félelem. Meg fogok halni. De nem történt mégsem olyan halálbéli csoda, amire vártam. Semmi extázis, semmi eufória. Kinyitottam a szememet. Stefan állt előttem, mezben, ugyanúgy mint eddig. Éreztem magam mögött a vér kesernyés illatát. Még élek.

Stefan mélyen a szemembe nézett és közben motyogott valamit, amit nem tudtam megérteni. Túl halk volt és túl gyorsan mondta. Letörölte az arcomról a könnycseppeket. Én pedig szemei rabságába estem. Beszippantott lelkének egészen feketés színűre sötétedett tükre. Örvényként húzott magába és annyira szép volt, hogy nem tudtam, nem is akartam ellenkezni neki. Forgószélként söpört végig a lelkemen és, mint a kis Doroty-t, engem is magával ragadott. Stefannal együtt suttogtam néhány szót, de hogy mik voltak azok? Csak azt éreztem, hogy mozog a szám, a füleim tompák lettek, csak azt hallottam, hogy beszélek. Hogy mit? Nem tudnám megmondani.

Ahogy abbahagytuk a mormolást, a szívem mintha sokkal könnyebb lett volna. Mintha egy hatalmas kő esett volna le róla, mintha szívem nehézfém páncélzata porcelánként törne szét. Frenetikus érzés volt, úgy éreztem egy pillanatra, mintha a levegőbe röppenhettem volna. A szívem pedig szárnyalt is, nem kötötte semmi a földhöz. Két kezet éreztem az arcomon, amik a testemet a földhöz láncolták. A lelkem és szívem azonban messze járt már, szabadok voltak, mint a madarak. Úgy szálltak, mint kecses sólymok és egy pillanatra tökéletesen boldog voltam.

Aztán ennek a boldogságnak hirtelen vége szakadt, mintha csak elvágták volna. Akár a lufik madzagját, amelyeken eddig képzeletemben lebegtem. Most visszazuhantam a földre, vissza az éjszakába. Fokozatosan érzékeltem mindent. Az első dolog, ami elém került az Stefan volt. Itt állt előttem, kezei az arcomat tartották, mintha félne, hogy ha elengedi, eltörik. Láttam körülöttünk az éjszaka sötétjét, és a jobb oldalamon az öltözőépület mögött erős fény volt, ahogy megvilágították a pályát.

– Te könnyezel? – kérdezte Stefan halkan. Az arca… mintha nem lenne meglepve. Én viszont annál inkább. Miért sírok? Felemelve a kezemet kitöröltem egy kósza könnycseppet a szememből. Hogy került ez oda?

– Nem, én… biztos csak a szemembe ment valami – ráncoltam a homlokomat.

– Hoztam neked valamit – mosolyodott el halványan Stefan. Elengedte az arcomat, majd zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy ezüstszínű bársonykötésű dobozkát. Megfogta a kezemet, amivel a szememet töröltem meg és belehelyezte az ékszeres dobozt. – Nyisd ki – utasított lágyan.

A dobozka egy ezüstláncot rejtett, melyen egy félgömb alakú medál függött. A félgömb tetején indák és levélminták futottak. Meghatottam néztem Stefanra.

– Ez gyönyörű – motyogtam.

– A tiéd. Remélem, nem találod túlzásnak? – Úgy nézett rám, hogyha túlzás is lett volna, akkor sem tudtam volna ellenállni neki. Szemében megcsillant a hold bágyadt fénye. – Szabad? – kérdezte miközben a nyakláncra pillantott.

Bólintottam, mire kiemelte a láncot. Megfordultam és összefogtam a hajamat, hogy nyakamba illeszthesse az ékszert. Ahol hűvös bőre hozzáért az enyémhez, szikrák születtek. Kellemes és bizsergető érzés volt, nem akartam, hogy vége szakadjon. Mikor bekapcsolta a nyakláncot megfordultam és egy puszit nyomtam a szájára.

– Köszönöm – suttogtam.

– Gyönyörű vagy – mondta, mintha csak válaszolt volna egy kérdésemre. Aztán hirtelen a figyelme másra terelődött, mögöttem nézett valamit. Vagy inkább valakit. Hallottam a lépteit, ahogy a járdán közeledett felénk.

– Sziasztok! – köszönt, mire megfordultam és nem eresztve Stefan kezét a hang tulajdonosát kezdtem szemlélni.