26.Fejezet

„Ha kell, legyen sötét, gyújtok lámpást. Ha kell, legyen tenger, én úszok. Ha kell, legyen sivatag, én gyalogolok. Ha kell, legyen szakadék, én ugrok. Bármi történjék, én ott leszek veled.”

26. Who are you? (Ki vagy te?)

(Elena szemszöge)

Nem tudtam, mit gondoljak. Furcsa képzetek vettek körül és nem értettem semmit. A ma este eseményeit végképpen nem. Először is, mi maradt meg? Tárgyi bizonyítéka az este furcsaságainak egy nyaklánc, amit Stefantól kaptam. Gyönyörű szép, és itt lóg a nyakamban, ezt biztosan nem álmodtam. Furcsán finom illata volt, talán rózsaszirom volt benne. De nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténik. Komolyan… itt ülök egy idegen kocsijában, aki mellesleg elég apró termetű, törékeny lány, és mégis kézben hozta Bonnie-t hozzám. És mi van Bonnie-val? Nem ébredt fel, itt fekszik mellettem a kocsiban, és hiába simogatom a karját, nem akar feléledni.

A kocsi lelassított, majd a lány leállította a motort. Figyeltem, ahogy kiszáll és kinyitja a Bonnie felőli hátsó ajtót, és kiveszi a lány ernyedt testét. Kikötöttem a biztonsági övemet, majd én is kiszálltam. Otthon voltunk. Komolyan mondom, hogy otthon voltunk, a házunknál. Honnan tudja, hogy itt lakom? Honnan tudja, hogy ki vagyok? Mégsem kérdezősködtem, csak kinyitottam az ajtót, hogy bevihesse Bonnie-t.

– Beengedsz? – kérdezte a lány, apró mosolyt mímelve a szája szélén.

– Igen, persze, erre hozd – feleltem, és elindultam befelé, hogy letehesse a nappaliban. A fehér bőrű, fekete hajú lány a kanapéra helyezte óvatosan Bonnie-t.

– Köszönöm szépen – mondtam neki, majd kezet nyújtottam. – Elena vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetlek, bár nem pont így képzelnék egy ismerkedést – nevetett. – Alice Cullen vagyok.

– Ne, haragudj, te a szőkésbarna hajú sráccal… - nem fejeztem be a mondatot, de nem is kellett.

– Együtt vagyunk, igen. Azt hiszem nem volt nehéz kitalálni, könnyen szemet szúr – rántotta meg a vállát.

– Mi lesz Bonnie-val? – kérdeztem a legjobb barátnőmre pillantva.

– Mindjárt felébred. Nekem viszont mennem kell, ha nem haragszol meg. Örülök, hogy megismertelek Elena!

– Én is, szia, Alice!

Maradj csak, nem kell kikísérni! – Más már nem hallottam tőle, csak azt, hogy csukódik utána az ajtó.

Pár pillanaton belül Bonnie-nak felpattantak a szemei, és felült.

– Jól vagy? Bonnie?!

– Igen…. azt hiszem. Mi történt? – kérdezte összezavarodva.

– Bárcsak tudnám… - feleltem elgondolkodva. Nem biztos, hogy tényleg akartam tudni, hogy mi történt. Akárhogy is, kezdek megőrülni. Olyan, mintha Stefan nem is ember lenne, hanem valami más. Nem tudom, hogy mi, de másnak biztosan más.

(Narrátor)

Az pince sötét volt, mint mindig. Félhomály nem járt arra, a hold nem sütött be ezüstös nyúlványaival, ezen a késői órán. Lépések zaja törte meg a monoton csöndet. Az ajtó nyílt, és Stefan lépett be rajta, kezében bátyjával. Mint, ahogy a friss házasok viszik a menyasszonyukat, úgy lépett át a küszöbön Stefan is. Csak a mosoly hiányzott az arcáról, a derűs pír, ami a férfiakat is elönti, ha kedvesüket egy életen keresztül maguk mellett tudhatják. Persze egy vámpír számára, egy emberöltő nem túlzottan hosszú idő.

Stefan elsétált a vérrel telt hűtő mellett, amit Damon halmozott fel. Ezután a verbéna ültetvényhez vezető ajtót is elhagyta, ezzel pedig a régi páncélajtóhoz érkezett, ami mögött a cellák voltak elrejtve. Letette Damont az egyik cellában. Az ültetvényes ajtó mögött jobbra fordulva egy szekrény volt, ahová mindenféle ékszerek, illetve vizes palackok voltak téve. A palackok mellett pedig injekciós tűk voltak egy dobozba helyezve. Stefan kivett egy tűt, vizet öntött bele, majd verbéna port szórt bele, amit az egyik fiúkból vett ki. A fiókban fiolák voltak, mindben zöldes lila színű por volt. Stefan becsukta a szekrényt, majd maga mögött az ajtót is, és visszament bátyjához. Damon még mindig eszméletlenül feküdt a cella közepén. Öccse levette róla a családi címert ábrázoló pecsétgyűrűjét, ami egyben óvta őt a Nap égető sugaraitól, és a karjába, mintha oltást kapna, befecskendezte a verbénás koktélt. Damon nyögött egyet, majd újra eszméletlenné vált. Az is marad, még pár napig.

Stefan bezárta őt a cellába, bezárta a régi páncélajtót is, majd vámpírsebességgel a régi házukhoz ment elrejteni a gyűrűt. Damonnal nem lesz baj egy pár napig, az már biztos. Mikor elrejtette a gyűrűt, a hold már magasan járt az égen. Stefan tudta, hogy későre járhat, bár órát nem hordott magánál. Furcsán érzelmes lett a környezet miatt. Eszébe jutott, milyen is volt ez a ház, mikor még állt. Fénykorában. És milyen volt, mikor még emberként jött ide, milyen volt, mikor vámpírként tért haza. Frusztrálóan nagy a különbség a kettő között. Nem akart így érezni, vámpírként nem. Elenához akart menni. Elena mellett önmagának érezhette a lelkét, egy kicsit ember volt vele. Ezt senki más nem tudta megadni neki, csak ez a kedves, önzetlen, és szép Mystic Forks-i lány, aki kísértetiesen hasonlít Katherine-re. Hogy miért? Nem akarta tudni.

Stefan nem várta meg, amíg a hold tetőzik, elindult vissza a városba. Ám mielőtt kiért volna az erdőből, egy női sikolyt hallott. A fákat végigjárta a hang és rezegtek a levelek. Az erdőben nem volt más, mint két lélegzet hangja, egy normális, és egy fuldokló, ijedtségtől remegő. Egy női sikoly, majd egy varjú károgása hallatszott, s a csönd újra letelepedett az élőkre. A fák magukba nyelték a sikolyt, mint egy mély, tátongó űr, és mintha meg sem történt volna, úgy álltak tovább, erdő látszatát keltve. Mert nem volt ez más már, csak látszat, egy kép, amit maguk képeztek és maguk éltettek. Itt nem kell csodálkozni, ha nem látod a fáktól az erdőt.

Mikor a néma csend tovaröppent, mint egy dalolászó rigó, levelek súrlódásának zaja töltötte be a fák közti űrt. Lépések zaja volt ez, de nem vámpírléptek hangja, ahhoz túlságosan trappoló volt, túlságosan élő. Vérszag terjengett a levegőben, a friss vér illata, melynek édessége simogatta Stefan torkát. Mégis uralkodott magán a vámpírfiú, és nem vetette magát a kívánatos nedű után. Egyszer csak a levelek pattogásának hangja tompult, s hirtelen újra csend töltötte be az erdőt.

Egy női alak tűnt elő a semmiből, Stefan előtt állt. Élt? Nem lehetett tudni. A lány szőkésbarna haja és fehér bőre úgy festett, mintha az éjszaka démona szállt volna alá a semmiből. A félelem szaga egy pillanatra betöltötte az erdőt, majd elpárolgott Stefanból és egyben a fák közül is. A lány, aki előtte állt, ismerős volt neki az iskolából.

– Meredith? – suttogta Stefan, de választ nem kapott kérdésére. Nem is kellett. Tudta, hogy a félholtnak tűnő lány, aki éppen előtte áll, Meredith White. Elena egyik legjobb barátnője volt, amíg el nem tűnt egy furcsa buli után. Mi történhetett vele? A szemében nem volt fókusz, a szíve vert, de olyan volt, mintha be lenne tépve. Stefan megpróbált mélyen a szemébe nézni, de csapzott haja itt-ott belelógott az arcába, így nem volt tiszta a kép. Pár másodperc múlva Stefan számára egyértelmű volt, amit Meredith még talán nem is értett meg. A lány az átváltozás folyamatában van.

***

Tulajdonképpen nem kellene itt lennie Jessicának. A lány túlságosan fáradt és összezavarodott volt ezen a furcsa éjjelen. Belopódzott Cullenék erdejébe, és rótta a métereket a sírhoz. Tudta, hogy hol keresse a templomot, nem jelentett problémát eljutni oda. Addig is míg, monoton gyaloglását hallgatta, az apjára gondolt. Richard Stanley meghalt, évekkel ezelőtt. Jessica akkor egy szakításon volt túl, közel álltak az apjához, le akart menni hozzá, beszélgetni. Sírni a vállán, vagy éppen kiönteni a lelkét neki. Mégsem tehette, mert mikor odaért a szobába, az apja meghalt. Látta, hogy egy sötét bőrkabátos alak egy karót döf Richard mellkasába. Az apja a földre rogyott, majd a hátára esett, a vámpír pedig Jessicára mosolygott, éles fogai kivillantak a sötétben. Kékes szemek bújtak meg a vörös hártya mögött. A legijesztőbb látvány, amit Jess valaha is látott. Azonnal elfutott, mikor a vámpír felé fordult, nem akarta elhinni a látottakat.

Mikor később lemerészkedett, kisírt szemmel kutatta az édesapját. Ám hiába kereste a szobában, a folyosón, az egész házban. Mindkét férfi, aki abban a bizonyos szobában volt éjjel, eltűnt. Richardról nem is hallott többé, a vámpírról még kevésbé. Azóta megszállottja lett Jessica a vámpíroknak, és azóta is keresi az apját. Talált a városháza levéltárának zárolt szekciójában egy térképet. Az 1864-es város alaprajza volt, de egy vámpírfog virított az akkori Fell templom mellett. A rajz alapján felkutatta a templomot, és most, hogy szinte mindenki a futballmérkőzésen volt, ideálisnak találta az időzítést egy éjjeli vadászatra.

Mikor odaért a templomhoz, nagy volt a csönd körülötte, kísértetiesen nagy. Leugrott a lyukba, amely a közepén volt a templomnak. Körbenézett, majd megérintette a hatalmas, pecsétes ajtót. Mystic Forks címere volt, hatalmas kiadásban. A fülét az ajtóra nyomta, de nem hallott semmit. Tátongó üresség volt a túloldalon. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de természetesen nem sikerült. Hiába feszegette, hiába rugdosta, nem nyílt.

***

Elena egy pohár vizet nyomott Bonnie kezébe, amit a dohányzó asztalról vett el. Bonnie megköszönte és lassan kortyolni kezdte. A feje még mindig sajgott és a gyomra is forgott. Nem értette a dolgokat és csak azon rágódott, hogy mi van, ha a nagyinak igaza van. Mi van, ha tényleg természetfeletti vér folyik az ereiben, ha tényleg több, mint egy ember. Mi van, ha igaz a salemi boszorkányok-történet, és Bonnie nem más, mint egy hamisítatlan, igazi boszorkány.

– Itt alszol – jelentette ki a csöndet megtörve Elena.

– Nem kell, nagyi itt lakik félutcányira, simán haza gyaloglom.

– De Bonnie! Későre jár, és egyébként sem engedem, hogy ilyen állapotban bárhová is gyalogolj, ráadásul egyedül!

– Rendben, akkor gyere velem!

– Bonnie! Kérlek!

De Bonnie nem engedett. Meg kellett tudnia az igazságot a nagymamájától, ezért mindenképpen el akart jutni hozzá. Felállt, bár a világ kicsit forgott vele, mégis megcélozta az ajtót.

– Sajnálom, Elena, nem maradhatok.

– Várj Bonnie! – kiáltott utána Elena. Majd felkapta a kulcsát és a kabátját, és elindult barátnőjével.

Mikor pár perc múlva odaértek a nagymama házához, Bonnie elbúcsúzott Elenától. Megköszönte a törődést, és bocsánatot kért, amiért nem maradt náluk. Majd csöngetett, és elköszöntek egymástól. Az ajtó kinyílt és Shiela beengedte unokáját. Majd a boszorkánylak ajtaja ismét bezárult.

Elena elindult haza felé, de csak a verandáról tudott lelépni a háta mögül Stefan kiáltását hallotta.

– Elena!

– Stefan! – fordult felé. Szerette volna megölelni őt, de valami mégsem engedte neki. Egy láthatatlan erő fogta vissza, egy lelki védőpajzs. Az esti események jutottak Elena eszébe, és a kételyei Stefan miatt. Aztán eszébe jutott a délután, a csók, és az összes szép emlék, ami ellensúlyozta a mérleg nyelvét. Furcsaság kontra szerelem.

Stefan mikor beérte a lányt megfogta a kezét, bár egy pillanatra vacillált, nem merte biztosra venni, hogy Elena értékeli a gesztust.

– Hogy van Bonnie? – kérdezte a vámpírfiú.

– Jobban – válaszolta Elena, de barátnőjére gondolva a homlokán ráncok jelentek meg, amit természetesen Stefan is észrevett.

– Miért érzem azt, hogy egy szóban nem lehet kifejezni az állapotát?

– Bonnie, jól van, de valahogy furcsa volt most. Nem akart semmiképpen sem nálunk aludni. Régen szívesen voltunk a másiknál, átbeszélgettük az egész éjszakát – felelte Elena, majd összegezte Bonnie-t. – Nem szokott így viselkedni, aggódom miatta.

– Ha akarod, holnap eljöhetünk hozzá, meglátogathatjuk – javasolta Stefan, de közben aggódott is emiatt, mert nem tartotta valószínűnek, hogy beengedjék abba a házba. Sheila biztosan nem engedné be, akármilyen régről is ismeri őt. A tények attól még tények maradnak, ő vámpír, és egy boszorkány, aki tudja ezt és van egy csöpp esze, nem engedi be a házba. – Egyébként a holnapi közös vacsora még áll? Talán tudnál vele beszélni akkor…

- Igen, még áll. Nagyon remélem, hogy mindkettőtökre számíthatok este – merengett Elena, de kizökkent, mikor megérkeztek a Gilbert verandára és Stefan megállította őt.

– Sosem hagynám ki – biztosította Stefan szerelmét, aki elmosolyodott erre. – Szeretlek!

Egy fáradt, de érzelmekkel túlfűtött kamaszlány? Pipa!

Egy veszélyes, de annál szívdöglesztőbb és kedvesebb vámpír? Pipa!

Egy érzelmes csók a verandán? Pipa!

Abban a pillanatban, mikor egy kicsit is felhevül a hangulat kettőjük között, megjelennek Stefan arca alatt a kiduzzadó erek, és a szeme körül vörös lesz a fehér hártya? Pipa!

Csók vége? Pipa!

Egy értetlen leányzó, aki nem akart mást, mint csókolózni a pasijával? Pipa!

Egy visszatükröződő ablaküveg, amin Elena láthatja Stefan eltorzult arcát? Pipa!

Kínos levegő a Gilbert verandán? Dupla pipa!