24.Fejezet

„Az élet akkor lesz szép, ha megtanulod meglátni a sötét éjszakában a csillagokat.”

24. Emily

(Edward szemszöge)

Alice gondolatai élesen hasítottak elmémbe.

„Edward! Valami borzasztó dolog történt, azonnal gyere! Tanner edzőt meggyilkolták!”

Az állam csak úgy koppant a földön. Ki és miért? Ez a kérdés lebegett bennem. A választ pedig csak akkor kaphatom meg rájuk, ha beszélek Alice-szel. Nem szívesen hagytam itt egyedül Bellát, de muszáj volt. Nem avathatom be a vámpírügyekbe, pláne, hogy ha gyilkosság.

– Lemegyek a büfébe, hozzak neked valamit? – kérdeztem, természetesen nem a büfébe mentem, de jobb ez az ürügy, mintha azt mondtam volna, hogy WC-re megyek. És ahogy ismertem Bellát, úgysem kér semmit, ezért nem kell időre visszajönnöm.

– Megvagyok, köszi – motyogta meglepetten. Nem csodáltam, de nem mondhattam neki semmit. Erősen türtőztetnem kellett magamat, hogy emberi tempóban érjek le a földszintre. Szívem szerint száguldottam volna, mint a hurrikán, de sajnos ez ilyen tömegben lehetetlen. Feltűnéskeltés és száz embert biztosan felborítottam volna. Rengetegen dülöngélnek itt részegen, véletlenségből simán elütnék valakit.

Alice-szel a hátsó kijáratnál találkoztam. Mellette volt még Jasper és Rosalie is.

– Carlisle? – kérdeztem azonnal.

– Otthon maradt Esmével. Vadásznak – válaszolta Rose.

– Erre gyertek – parancsolta Alice és húzni kezdte Jasper kezét. Az öltözőkhöz mentünk, ahol egy férfi állt egy lánnyal. Mikor közelebb értünk sikerült beazonosítani őket, Stefan Salvatore és Elena Gilbert volt. Mellettük pedig holtan hevert Mr. Tanner. A nyakán egy hatalmas, vérző harapott seb. A teste ernyedten feküdt, a szeme üvegesen meredt a semmibe.

– Állj, Edward, nem ő volt! – szólt Alice mielőtt elhatalmasodott volna bennem a méreg Stefan Salvator iránt, amiért megölte a tanárt.

– Hát akkor ki? – kérdeztem vissza.

– Stefan mindent el fog magyarázni, de most el kell tűntetnünk ezt a testet – adta ki Alice. Jasper és én felemeltük az edzőt és a legközelebbi kukába dobtuk.

„Menj nyugodtan vissza, majd szólok, ha valami izgi van. Egyelőre várunk.” – üzente Alice gondolatban, mikor visszaértünk a pályához. Tudtam, hogy számíthatok Alice-re, ezért bízva benne elindultam vissza a lelátó tetejére, de előtte még gyorsan vettem magamnak egy üdítőt, Bellának pedig egy csokoládét. A lépcsőket figyeltem a lábam alatt, miközben lépdeltem, nehogy kilögyböljem az üdítőt. Persze, tudtam, hogy a vámpírügyesség velem van, de ki tudja? Mindig lehetnek kivételek.

És igen, kivételek mindig akadnak. Nem sokon múlt, hogy nem lettem én is csúfos példa. Mikor felértem a sorunkba, felnéztem végre, szememmel Bella után kutatva. Majdnem az alattam ülő férfi nyakába öntöttem az innivalót, mikor megláttam, hogy azok a székek, ahol mi ültünk még egy negyed órával ezelőtt, üresek, mintha sosem ült volna ott senki sem.

(Damon szemszöge)

Úristen! Stefan, hogy lehetsz ekkora marha? Te teljesen idióta vagy édes öcsém. Ha nem jött össze Katherine-nel, majd összejön a lányának, a lányának, a lányának, a lányával? Stefan tutira Katherine megszállott lett. És még rám mondja, hogy milyen rossz vagyok, milyen szívtelen és gonosz. Na, de akkor ő micsoda? Kihasznál egy ártatlan lányt. A kiscsaj azt hiszi, hogy azért szereti, azért van vele, mert megfogta a saját varázsa. Ezzel szemben Stefannak csak azért keltette fel az érdeklődését, mert teljesen úgy néz ki, mint Katherine. Az öcsémnek teljesen elment az esze.

Na, de majd milyet fog nézni, ha az én kis meglepetésem végre életre kel. Egyetlen buktatóm azok a szerencsétlen Cullenék. Kellett nekik ebbe a városba költözniük. Kellett nekik pont erre a birtokra költözniük! Ha a város másik felén laknak, több hasznukat veszem, az is biztos. De nem, nekik a régi Fell birtokon kellett lerakniuk a sátrukat. Na, mindegy. Most úgysincsenek itt, mindenki a meccsen van. Hála az égnek. Így kizárt, hogy a kis „családjuk” megzavarjon.

Kivettem a zsebemből a kristálynyakláncot, amelyet még Emilytől vettem el 1864-ben. Eszembe jutott az az este, s emlékeim szárnyán évszázadokat léptem vissza az időben. Szinte éreztem az arcomon a hideg szelet, pontosan ugyanúgy, mint akkor este. Az erdő melletti úton fáklyás alakok kísértek egy lovaskocsit. A kocsi nem akármilyen kocsi volt. Vasból öntötték, csak egy ajtaja volt, az is a hátulján, ugyanígy az ablak. Egyetlen rácsos ablak a hátsó ajtón. A kocsis álmos volt már, karikák kékelltek szeme alatt. Mellette az ember kezében égő fáklya, tekintetükben elszántság és vad küzdeni akarás. Azt hitték magukról, halálosak. Azt hittük róluk, ártalmatlanok. Azt hittem, értünk jöttek.

Mint kiderült, csak egy személyt akartak. Csak azt az egyetlen nőt, akit mi mindenáron szerettünk és meg akartunk védeni. Akkorra már tudtam, hogy ő vámpír. Akkorra már a vére bennem volt. Akkorra már annyira szerelmes voltam, hogy nem számított más. Akkora már az öcsémből is áruló lett.

Megráztam a fejemet és kiűztem belőle a régi idők emlékét. Nem kell a nosztalgia. Kiszabadítom Katherine-t és akkor soha többé nem kell nosztalgiáznom. Felnéztem az égre és elégedetten állapítottam meg, hogy az üstökös itt vonul éppen végig az égen, itt a fejem fölött. Sikerülnie kell. Katherine itt van, az üstökös kész, a kristály a kezemben, a várazslat pedig meg fog törni.

Mihelyt odaértem a régi Fell templomhoz, megkerestem azt a falmaradványt, ahol régen az ajtó volt. Sajnos csak egy körül belül fél méter magas, térdsúroló füves kőtöfalacska maradt belőle. A kilincs melletti téglába rejtették a zárszerkezetet, amivel ki lehetett nyitni, a „titkos” ajtót, amin keresztül a templom gyomrába vitték a vámpírokat.

(Bonnie szemszöge)

Elfogott egy érzés, amit nem tudtam hová tenni. Egy késztetés, aminek nem tudtam ellenállni. Mennem kellett. Ez valami nagyon nem normális dolog, de mennem kell, hív, szólít, csalogat engem. Nem ellenkezhetek. Abban a pillanatban nem érdekelt Caroline, a meccs, az sem, hogy pom-pom cuccban voltam. Csak mennem kellett.

Kiléptem a lányöltöző hátsó ajtaján, és megláttam Elenát és Stefant. Becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam a kocsim felé. Sikerült közeli helyet találnom, így nem kellett sokat sétálnom, de Elena kiszúrt és rámkiáltott.

– Bonnie! Hová mész? – kérdezte.

– Mennem kell – kiáltottam az előttem álló éjszakának. Nem álltam meg, csak mentem tovább. Muszáj volt továbbmennem. Nem állhattam meg Elenának, nem tehettem. Csak mennem kellett.

Barátnőm azonban utánam jött Stefannal a sarkában és elkapta a kezemet. Meg akart állítani. Nem engedhettem, valami nem engedte, hogy eltérítsenek. Ahogy elkapta a kezemet, el is dobta magától és felsikkantott.

– Aú!

Megráztam őt. Nem tudom hogyan, de Elena kezén ott maradt egy vörös csík, ahol mutató ujjamhoz ért. Stefan elém állt és megfogta a vállamat. Erősen a szemembe nézett és próbált belőle olvasni. Kevés sikerrel.

– Hová mész Bonnie? – kérdezte csendesen.

– Fell templom – mondtam, de mintha nem is én beszéltem volna. Idegen szavakként hagyták el a hangok a számat. A kezemben ott volt a slusszkulcs, bár fogalmam sincs hogyan került oda. Kinyitottam a kocsim, beültem, majd elhajtottam.

Egyenesen a régi Fell birtokra hajtottam, ahol egy hatalmas vaskapu állt előttem. Kiszálltam a kocsiból, és gyalog mentem tovább. Ránéztem a zárszerkezetre, majd a kulcslyukhoz emeltem a kezemet. Lehunytam a szemem és a zárra fókuszáltam, s mikor kinyitottam a szemem és lenyomta a kilincset, a kapu kinyílt. Erős léptekkel vetettem be magam a betonnal lefedett útról a fák közé. Siettem, ahogy csak tudtam. Úgy éreztem más irányít engem, a testem önmagától rója a métereket. Nem tudtam mit tegyek ez ellen az erő ellen, de már nem is akartam ellenkezni neki. Kíváncsiság? Nem tudom mi vezérelt. Olyan volt, mintha a Holdból szívnám az energiát. Túltengett bennem és erősnek éreztem magamat. Egy olyasvalakinek, aki más, mint a többiek, aki több egy kelekótya Mystic Forks-i csajszinál. Szuper érzés volt többnek lenni, az önbizalom, ami belőlem áradt engem is meglepett. Örültem, hogy ha csak kis időre is, de nagyobb voltam bármelyik emberi lénynél.

Mikor odaértem a Fell templomhoz, illetve csak a romjaihoz, mert nem maradt meg belőle sok, egy férfit láttam az egykori templomrom kellős közepén. Felnéztem az égre, felhők jöttek mentek a Hold és egy különlegesen szép üstökös előtt. Éreztem, ahogy az égből leszálló energia belém áramlik és sokkal élesebben hallottam mindent. Jobban láttam, jobban érzékeltem az illatokat.

– Bonnie? – nézett rám a férfi, akit sikerült ekkor beazonosítanom. Caroline újdonsült barátja, Damon Salvatore. Nem válaszoltam neki, csak néztem rá, majd újra az égre.

– Emily! – ejtette ki a nevet kristálytisztán Damon, amitől borsódzni kezdett a hátam. Nem tudom, mikor kereszteltek át, de ismerősebbnek és életszerűbbnek tűnt ez a név, mint a Bonnie, amivel először próbálkozott. Damon is észrevette, hogy jobban reagálok erre a névre. – Emily, miért jöttél ide? Kellene a kristályod?

Elővett a zsebéből, majd meglengetett egy borostyánszínű ékkövet, amelyet egy vasfoganat őrzött. Ekkor hirtelen beugrott: az, az enyém!

– Add ide, Damon! – szóltam, de mintha nem is én beszéltem volna.

– Emily, Emily, Emily… - csóválta a fejét Damon. – Van egy üstökösöm, van egy kristályom, a jóvoltadból van egy boszorkányom is és mára jósoltak kellemes kiszabadulási élményeket is, úgyhogy inkább nem várok még száz évet.

– Nem teszed meg. Ígéretet, tettél – mondtam neki. Már régen nem tudtam mit beszélek, nem én szóltam a számon keresztül. Nem tudtam ki ez az Emily, mi ez a kiszabadulás és üstökös dolog.

– Ígéretet tettem, amit meg is tartottam – jelentette ki.

– Damon! Te is tudod, mi történik, ha kiszabadulnak! – vágtam vissza.

– Csak Ő. Nekem csak Katherine kell – megszállott volt a hangja, és teli volt bosszúvággyal.

– Ez nem így megy! Ha ő jön, jönni fog a többi is! A város pedig… az ígéreted Damon, meg kell tartsd! Megvéded őket!

– Igen, de én csak a gyermekeidre értettem, nem pedig az ük-ük-ük-unokáidra. Ugye rájuk nem kell vigyáznom.?! Te is csak így mondtad. És én mentőakciót ígértem, nem önjelölt bébiszitterkedést!

– Damon Salvatore! Nem engedem, hogy megtedd! – jelentettem ki, és elindultam felé. Beléptem azok között a maradványok között, ahol régen az ajtó volt. Éreztem a lábunk alatt a varázst, az erőt és az energiát. Középre léptem, és megpróbáltam kikapni Damon kezéből a nyakláncot, de ő villámgyorsan a másik oldalamon termett. Azonnal felé fordultam és kezdtem úgy érezni magam, mint egy macska-egér játékban. Ide-oda cikázott és sehogy sem tudtam elkapni. Egy lépésnél azonban alám fordult a bokám és mielőtt eleshettem volna, beszakadt alattam a föld, én pedig egy emeletet zuhantam. Kemény kőre érkeztem, és hirtelen forogni kezdett velem a világ. A sötétség leple rám húzódott, de még hallottam Damon hangját.

– Megoldottad az utolsó problémámat.

Pusszancs: Wedó

Ui.: Megjegyzést írjatok, kérlek!