38.Fejezet

„Kit akarsz magad mellé? Egy olyasvalakit, aki mindig veled van, mindig számíthatsz rá. Olyasvalakit, aki megértő, kedves, de nem túl nyálas és még humorérzéke is van? Olyat, akire bármikor támaszkodhatsz, mindig ott van a bajban, egy olyat, aki megért és támogat, vagy éppen lebeszél az őrültségekről. Olyasvalaki, akivel lehet akár romantikus, akár horrorfilmet nézni. Aki nem levakarhatatlan, de nem is egy kőbunkó, akivel két hetente találkozol? Akkor a tökéletes férfi jöhet csak szóba, de sajnos Ádámnak nem tudom a telefonszámát.”

38. Erroneous Ideas (Tévképzetek)

Az estében egy bagoly keményen huhogott. Damon a cella mélyén ült és nézett maga elé. Kitalált valamit, amivel ha nem is tudná megmenteni a szűrét, de legalább információt tud gyűjteni. Elméjével kilépett a testéből, és egy varjúba költöztette tudatát. A varjú felszállt, és immár Damon irányította a madarat. A varjú a Salvatore házhoz repült, de ott nem talált senkit, így Gilbertékhez repült. Nem ért még a házhoz, de az utcán már érdekes jelenet tárült a madár csöppke pontszemei elé. Egy nő eltörte egy férfi nyakát, majd felemelte őt. Damon rájött, hogy Logan Fell, a hírekből a hulla. A nőnek sajnos nem látta az arcát, csak a hátát. A mozdulatai légiesen könnyedek voltak és lazán emelte fel Logan testét, ebből arra lehetett következtetni, hogy az illető vámpír. A vámpírlány berakta Logant a kocsija csomagtartójába, majd elhajtott. Egyetlen vércseppet sem hagyott bizonyítékul, semmi sem maradt a ma esti incidensből, csak egy varjú látta.

***

„Halló, itt Liz! Logan, hálás lennék, hogyha eljönnél a megbeszélt találkozókra! Most hol vagy? A tetthelyen vártunk rád órákig, ha a tanács része akarsz lenni, akkor nem viselkedhetsz ilyen felelőtlenül! Andie-nek nem fogom elmagyarázni, hogy …. tudod mi történt. Édes, aranyos a társriportered, de legközelebb páros lábbal rúgom ki a városból is, ha akadékoskodik. Gyere az irodámba holnap délre! Péntekre szerezd meg a Gilbert-órát is!”

A sheriff letette a telefont és a kocsijához sétált. A hullaházban segédkezett az áldozatok felismerésben, és sikerült is mindenkit azonosítani. Azon gondolkodott, hogy vajon, hogy fogják közölni a várossal, az emberek halálát. Kezd sok lenni, és a polgármester asszony is megfenyegette.

Telefoncsörgés ragadta ki gondolatai közül Elizabeth-et. A kijelzőn Charlie Swan neve villódzott, és Liz egy elégedett sóhajjal vette fel.

– Szia, Liz! Nem zavarlak, ugye? – kérdezte félénken Charlie.

– Szép estét, Charlie! Nem zavarsz! Te sosem – tette hozzá Liz halkan.

– Nincs kedved ma este átjönni, esetleg?

– Tulajdonképpen ráérek. De még be kell ugranom az őrsre, mert el kell rendeznem még egy-két papírt holnapra.

– Oh…

- Egy óra múlva nálatok? – kérdezte gyorsan a sheriff, mielőtt Charlie téves következtetésre jutna.

– Tökéletes! Várlak! – köszönt el lelkesen Charlie, majd mikor letette a telefont elvigyorodott, és a tenyerét dörzsölte. Kellemes izgatottság járta át, amit már évek óta nem érzett. Felvillanyozódva lépett az ablakhoz, ahogy autó hangját hallotta. Elhúzta a függönyt és hunyorogva kifigyelte, hogy egy Volvo áll a ház előtt. Az utastér sötét volt, és akkor sem kapcsolódott villany, mikor Bella kinyitotta az ajtót. A lány könyves szatyorral a kezében, hátizsákkal a vállán lépett ki, majd becsapta a kocsi ajtaját. Megfordult és meglepetésszerűen érte Charlie-t, hogy a lánya mosolyogva haladt az ajtó felé.

– Ma mindenki meg van bolondulva… - motyogta a bajsza alatt Charlie.

***

– Elena, én nagyon hálás lennék, ha végre segítenél egy kicsit – mondta szemforgatva Lora. – Higgadtan teszem fel újra ezt az igen egyszerű kérdést: Hol van Meredith?

– Nem tudom.

– Neked nincs más szó a szótáradban? A legjobb barátnőd!

– Aki megölte a fél családját! – Vágott vissza Elena.

– Szóval tudod – kapcsolódott be Nikki, aki a kanapén ülve szemlélte az eseményeket. Fekete szeme élesen villant Elenára.

– Igazad van, én is falaznék a legjobb barátnőmnek… De az idő majd megoldja a nyelved – töprengett Lora. – Sajnos az a helyzet állt fel, hogy neked ketyeg az órád, Elena, míg az enyém békésen áll már régóta.

– Nikki! Mostantól tiéd a terep. Nekem randim van egy bizonyos történelem tanárral! – Ezeket a szavakat már Nikkihez intézte Lora, és közben kisétált a szobából.

– Jessica? – kérdezett vissza Nikki.

– Neki meglepetéssel készülök, de a meglepetés még nem ért ide. Szóval addig ő is rajtunk maradt. Viseld gondjukat! – mosolyogva felvette kabátját és kilépett az ajtón. Lora arcát megcsapta az állott levegő, az estében nem maradt semmi kellemes. Az idő ugyan enyhe volt, de nem fújt a szél, így a felhők és a föld között megállt a levegő.

Bezzeg odabent jó klíma maradt, a ventilátor gondoskodott a levegő keringetéséről. Jessica meglepődve nézett maga elé. Felállt, és gondolkodva lépett előre egyet. Nikki és Elena el voltak foglalva egymással, ő pedig a zárt ajtón ugyan nem tudott kimenni, de a többi szobába szabad átjárása volt. A konyhába sétált lassan, komótosan, közben gondolataival foglalkozott. Nem értette a meglepetés dolgot, és hogy miért nem Elenára vár extra ajándék. Ráadásul Lora úgy beszélt a meglepetésről, mint egy emberről, mintha élő személy lenne. Ki lenne az a személy, akit hazavár Jessica? Mike? Őt most küldte el Lora, és nem fog visszajönni egy hamar, különben rövid időn belül egy sírban oszladozna. Nem, nem is várta el Jess, hogy Mike visszajöjjön.

Nem értette, hogy mi van köztük. Nyilvánvaló, hogy valami volt, mert a semminél jóval több. Ez logikus kijelentés, az biztos. Mike ölében ülni megnyugtató volt, békés és mégis biztonságos. Ha nem lettek volna körülvéve halálos veszéllyel, talán olyan jó lett volna, mint jó pár pirula extasy. De ez mégis más lett volna, mint a drog. Ennek nem lett volna semmi rossz mellékhatása. Talán függőséget okozott volna némiképp, ahogy egy szív függésbe kerül egy másik által, de ez kölcsönös lett volna, és fizetnem nem kellett volna semmiért. Maximum egy törött szívért, ha nem működne tovább. De ki az, akinek manapság nincs szívfájdalma? Ki az akinek egyszer sem törték össze a szívét? Ki az? Bátran lépjen előre, de nem érezhet igazán és nem alkothat véleményt a szerelemről az, akinek semmilyen tapasztalata sincsen.

„Nem mondom, hogy szeretem Mike-ot. Szerelemből még biztos nem. Addig nem is lenne szabad beleélnem magam a dologba, amíg nem találkozom vele, nem tudok biztosat. Ez nem lehet még szerelem, még nem kötődhetek hozzá, mintha testrészem lenne. El tudnám képzelni magunkat, szó se róla, a legféltettebb álmaimban talán örökké együtt maradunk, de amíg ő nem teheti be a lábát ebbe a házba és én nem tehetem ki innen, addig nem történhet semmi. Nem határozhatom el, hogy szeretem, amíg nincs velem. Nem az a legnagyobb bajom, hogy nincs velem, hanem az, hogy nem hallom. Az, hogy nem tudom, mit gondol, hogy mit szeretne kezdeni velem. Ha csak a túlélésért játszotta volna meg… nem! Nem játszhatta meg! Értelme nem sok lett volna, és velem se tette volna ezt meg. Nem lehet ilyen gonosz. Nem.”

Ilyen gondolatok között őrlődött Jess, miközben Elena a szabadulásán dolgozott. Mindhiába. Nikki nem volt hajlandó semmit sem engedni.

– Te mikor voltál ember? – kérdezte hirtelen Elena. Nikki először megütközve nézett rá, nem tudta, válaszoljon-e. Végül sóhajtott és beadta a derekát.

– 1837-ben láttam az utolsó nyarat emberszemmel.

– Hogyan haltál meg? Ha nem veszed tolakodónak a kérdést… - szabadkozott utána Elena. Nikki erre felnevetett.

– Tolakodásnak? Ezek tények, Elena. Én halott vagyok már 163 éve, és ezen nem tudok változtatni. Az apám a lázadók első hullámával tűntetett az elnyomás ellen a polgárháborúban. Mi nem rabszolgák voltunk, de anyám egykor igen. Engem nem cselédnek neveltek, de az egész családot megvetették azért, amiért apám egy paraszt cselédlányát vette el. Engem fennséges kisasszonynak csúfoltak, anyámat pedig szajhának. Amikor apám lebukott az északi elnyomók elvitték már semmi sem tartotta a becsületünket, apám nem tudta visszafogni a nagyszájú szomszédságot. Aratás után egy késő nyári este kint feküdtem az egyik ól melletti fa tetején és a csillagokat néztem, mikor anyám sikoltozva kirohant, kezén a hároméves öcsém. A házunkat felgyújtotta az egyik szomszédunk. Én minden szavukat hallottam. A büdös, izzadt és legfőképpen részeg férfiak ordítása is itt cseng a fülemben.

„-Na, te, Szajha! Légy nevedhez méltó! – nevetett az egyik, miközben a másik kikapta anyám kezéből az öcsémet. Az ordítozós elkapta anyám haját és elkezdte levetkőztetni. Erre a Mama belerúgott, majd a gyerek felé kapott, de a másik vasvillával verte vissza.

- Belém-e rúgsz, kanca? Enyém vagy estére, különben a gyermeked a villán látja meg a reggelt! – mondta gonoszan a részegebbik.”

- Erre persze nem tehetett mást – Nikki megrántotta a vállát. – A büdös parasztok persze becsapták. A gyereket vasvillára hányták, és a kapuba állították. Anyámat megerőszakolta mindkettő, aztán levágták a haját, majd a kést a mellkasába fordították. A házba hurcolták, amiben bent égett. Soha nem tudom elfelejteni azt az élmény. Az égett fa után édesanyám testének sokkal büdösebb szaga volt. Ott zokogtam a fán, aztán hallottam, hogy az egyik visszajön. Beleharapott az öcsém csuklójába, majd a félig megégett anyám nyakát kezdte szívni. Olyan ronda volt, ijedtemben sikoltottam. Erre engem is megtalált. Nem tudom, miért változtatott át. De bosszúból az egész falut felégettem és mindenkit megcsapoltam. Azt hitték, az ördög tört rájuk – Nikki arcán a bosszú édes mosolya húzódott, újra.

***

-Lora! – Alarick arcára mosoly ült.

– Szia Rick! – mosolygott vissza Lora, miközben levette a kabátját és a fogasra akasztotta. – Mi ez a finom illat? – kérdezte és emberi tempóban sétált kedvese felé. Egy lágy, de annál több érzelmet takaró csókot váltottak, majd Alarick válaszolt a lánynak.

– Rák.

– A kedvencem – húzódott kislányos mosolyra Lora ajka, és egy gyors szájra puszi után megfogta Alarick kezét, és a konyha felé kezdte húzni. A konyha és az étkező egy légtérben volt, egy pult választotta el a két helységet. A konyhában egy plafonról lelógó csillár, és a pult fölött spotlámpák voltak elhelyezve. A csillár főzés közben szokott csak égni, de most mégis ontotta a fényt, ellentétben a spotlámpákkal, amik nem világítottak, így kellemes félhomályt kölcsönöztek a szobának. Az asztalon két gyertya égett, megterítve mellette egy serpenyőben rákok sorakoztak paradicsomos-fokhagymás szószban megforgatva. Egy kosárban mellette kenyér volt szeletelve, és két pirítós, amire sajtot olvasztott Alarick. Az ínycsiklandó étel mellett egy üveg bor is helyet kapott az asztalon.

– Köszönöm szépen – meghatódottan suttogott Lora.

– Szívesen, Kicsim! – karolta át Alarick.

Ha a mai estén egy külső szemlélő figyelné őket, akkor azt mondaná, hogy ez egy átlagos szerelmes pár, semmi extrém, vagy rémisztő nincs a dologban. Fiú szereti lányt, lány szereti fiút. Véletlenül se gondolná senki sem, hogy az egyikőjük vámpír, és éppen akár ki is szívhatná az életet a másikból. Senki nem gondolná, hogy az egyikőjük éppen két lányt tart fogva a lakásában, és egy harmadikkal őrizteti őket. Senki sem gondolná, hogy egy nő képes ezekre, hogy a nő a vámpír. Ebben talán nem is lenne zavaros a dolog, ha a lány a vámpír, akkor ő a vámpír. De ki gondolná, hogy a vámpírt is irányítja egy vámpír, akit irányít egy másik vámpír, akit irányít egy harmadik és így tovább.

Ahogy benézünk az ablakon, csak egy kedves párt látunk és boldog tudatlanságba merülhetünk, hiszen nem ismerjük őket és a történetüket. A titkok az ablaküveg mögött maradnának és ahogyan kiesik a látókörünkből az ablak, a ház, az utca, a város, úgy veszik el a sötétségben a titok is a szemünk elől.