39.Fejezet

Sziasztok!

Szeretnék kommenteket kérni a fejezetekhez, mert fontos lenne nekem a véleményetek, de az előző fejezethez senki sem írt. Ha csöndben maradnék és elkönyvelném kudarcnak, akkor nem hiszem, hogy sok erőm lenne a további fejezetek írásához. Nem feltétlen bátorítást, vagy cukormázos hasonlítokat kérek, hogy mennyire hiperszuper. (Így is tudom, hogy tökéletes xD) Inkább a vonalvezetésre lennék kíváncsi, mi az, amit hiányoltok, amiből túl sok van. Mennyire legyek érzékletes, vagy kíméljelek meg titeket a mocskos fantáziámtól. Segítsetek kérlek!

Ui.: Mindjárt itt a Breaking Dawn Permier! ÁÁÁÁÁ úgy várom! :D :D :D <3

Pusszantalak benneteket és kellemes márton napi ünnepeket! :)

Wedó

„Mi lenne, ha megírhatnád a saját történetedet? Mi lenne, ha átírhatnád a múltadat, hogy jobbá tedd a jövődet? Mi lenne, ha átírhatnád a sorsot, és életeket mentenél? Mi lenne, ha azzal, hogy életeket mentesz, el is veszel életeket? Még mindig megéri? Még mindig önző vagy?"

39. Destiny (Végzet)

(Stefan szemszöge)

„2010. Október 8.

Kedves Naplóm!

Miért ilyen furcsa az élet és halál csavara? Miért kell nekem újra belé futnom? Miért kell újra elengednem? Helyes egyáltalán, amit teszek? Mikor Katherine-t megismertem, azt hittem ennél jobb dolog nem történhet velem. Most mégis. Megismertem Elenát.

Katherine-t el kellett engednem, mert más volt a családom nézete és az ő kiléte. Túl sok problémát szült, mivel a szüleim vadásztak a fajtánkra. Katherine-t elengedtem, mert meghalt. És most? Elena családja meghalt, a gyámjának pedig semmi kifogása ellenem. Nincsenek köztünk olyan társadalmi problémák, mint Katherine-nel voltak. Mégis, úgy érzem, el kell engednem, mert már azzal is ártok neki, ha egy légtérben vagyok vele. Megnyomorítom az életét, mikor vele vagyok, miközben be is aranyozom azt. Borzasztó mély ellentétek gyötrik megfagyott szívemet.

Úgy érzem magamat, mint egy tizenéves fiatal srác, aki először szerelmes. Nem szabadna szerelmesnek lennem, főképpen nem Elenába. Mit várok? Hogy összeköltözünk? Hogy együtt öregszünk meg? Ébredj föl Stefan, te sosem öregszel meg! Ha feltennék nekem a kérdést, hogy átváltoztatnám-e Elenát, akkor először rávágnám, hogy igen! Igen, szeretnék örökre együtt lenni vele, szeretném érezni az illatát minden egyes nap, mikor felébredek. Aztán, mikor ráébrednék, hogy neki nem biztos, hogy ez az álma, akkor rájönnék, hogy milyen önző is vagyok, hogy ráerőltetném magamat egy örökkévalóságra. Elena, ha átváltozik, a családról alkotott álma megszűnik. Nem lehet gyereke, nem lehetnek unokái, nem lehet nagy, népes családja, akik ott nevetgélnének körülötte. Nem öregedne, és az élete menekülésből állna, nehogy valaki rájöjjön, hogy nem öregszik. Nem akasztanék a nyakába ilyen terhet.

Hiába, mégis ha arra gondolok, hogy el fog tűnni a föld felszínéről, valahogy nekem is késztetés keletkezik a gyomromban. Egy olyan ürességet hagyna maga mögött ez a lány, ami magába szippantaná az egész galaxist, és vele együtt engem is. Nem tudnék azzal a tudattal létezni, hogy ő már nincs köztünk. El tudnám nézni, ahogy megöregszik, még azt is, hogy más mellett hal meg, de azt nem tudom, hogy mit teszek, mikor eljön az a pillanat, hogy lehunyja a szemét és többé nem nyitja ki. Az egyetlen szerencsém, hogy van rá még minimum hetven évem, hogy megszokjam a gondolatot, vagy leszoktassam magam Elenáról, és az utána való vágyakozásról.

Ha ilyen nagyvonalú dolgokról írok itt, akár magamban is dönthetnék, mit jelent nekem ez a lány és mit akarok kezdeni kettőnk életével. Nem mint irányító személy, csak el akarom dönteni, hogy harcolok érte és vele, vagy hagyom a csillagát tovább repülni a végtelenbe nélkülem.”

Alig tudtam befejezni a mondatot, dörömböltek az ajtón. Letettem a tollat, eltettem a naplómat és lementem az előszobába. Mike állt az ajtóban, és ijedt fejjel kezdte rám zúdítani az információt.

– Stefan, segítened kell! Lora és Nikki elkapta Jessicát és Elenát. Lora házában tartják őrizet alatt őket. Damon isten tudja, hol van, másban pedig nem bízom. Neked pedig ugyanolyan érdeked kihozni őket, mint nekem.

– Elrabolták Elenát? Vezess oda!

***

(Tanya szemszöge)

Hittem Lorának, és láttam már, hogy a kutyája, hogyan tud vámpírt ölni. Egyetlen harapás és vége. Nem kell az utolsó csepp vért kiinni valakiből, nem szükséges nyakat törni hozzá. Egyetlen harapás a lábba, kézbe, vagy a testem bármelyik részébe, és halott vagyok. Véglegesen.

Mégis visszamegyek a házhoz és mégis szükségesnek érzem azt, hogy bemenjek. Nem tehetek mást. Nem azért, mert valaki üldöz, nem azért, mert kikényszeríti egy másik, erősebb vámpír. Talán a saját lelkiismeretem, az emberségem az, ami most visszavezet az erdőszéli házhoz, ahol Damon raboskodik. Nem számít mi lesz, odajutok, és kihozom Damont.

A fák villámgyorsan tűntek el mellettem, és a levelek, faágak érintése is pihe puha simogatásnak tetszett ilyen sebesség mellett. Nem foglalkoztam vele, hogy min megyek keresztül, csak rohantam előre, a ház felé. Mikor éreztem, hogy közel vagyok, akkor sem lassítottam a tempón és végül úgy csapódtam be a házba, mint egy rakéta. Nem számított, hogy betörtem az üveget, mikor beugrottam az ablakon. Azonnal lementem a pinceszerű járatba és berontottam Damonhoz. A földön ült és nézte az orra előtt lévő palackot, amiben vörösen csillogott a vér. Előkaptam a táskámból egy termoszt, amiben még meleg vér volt és odaadtam Damonnak.

– Tanya? – kérdezte meglepődötten.

– Tudom, hol van Katherine. – Nem foglalkoztam vele, hogy meglepődött, a berohanásomon, de az sokkal jobban bántott, ahogy felcsillant a szeme, mikor Katherine nevét hallotta. Elhessegettem a rosszmájú megjegyzéseket és csak a feladatomra koncentráltam.

– Nem is ismerted… - gondolkodott el hirtelen. Az arcán kétkedés volt.

– Még előtted megismertem, és nincs túl sok időnk, úgyhogy ne ezen vitázzunk. – Hallottam, ahogy Lora állatkája felpattan és a ház irányába kezd futni. – Régi Fell templom, ahová eltemették a vámpírokat. Ott lesz Katherine. Emily Bennett ismerős? Egy átkot szórt a kriptára, hogy megvédje a bennrekedt Katherine-t. De a többi vámpíron is ott ül ugyanez a bűbáj. Vigyél magaddal valami ébresztőt, mert százötven év alatt igencsak kiszáradt. Lora itt tartana téged egy örökkévalóságon át, vagy megöletne a kutyusával, ha mindent elmondtál neki, amit tudsz. Szeret téged, még ha furcsán fejezi is ki.

Ahogy ledaráltam neki a mondandómat a kutya már a hátam mögött vicsorgott. Megfordultam és a túlsó falhoz rúgtam a kutyát. Damon ijedtében azonnal fölpattant és a lépcsőhöz rohant. Én is utána indultam, de kutya már meg is rázta magát és rávetette magát a lábamra. Úgy kapaszkodott belém, mintha egy parazita lenne és éreztem, hogy a méreg a fogából, mint valami mérgeskígyómarásnál szétárad a testemben.

– Szereltek! – mondtam Damonnak, majd lerúgtam magamról a kutyát, de alig álltam a lábaimon. Mikor visszafordultam, hogy elmenjek, Damon még mindig ott állt a lépcső tetején, megkövülten. – Fuss! – ordítottam rá, mire összerezzent, még gyönyörű kék szemeit az enyémbe fúrta, aztán eltűnt. Én már alig álltam a lábamon, az egész világ forgott velem. Hol homályosan hol élesen láttam, és mindvégig próbáltam még több kárt tenni a kutyában. Nem is tudom, hogy sikerrel jártam-e, de hallottam néha egy-egy reccsenést és nagyon reméltem, hogy eltört a nyaka. Még két harapást kapta, egyet a bal karomba, a másikat pedig az oldalamba. Amikor éreztem, hogy a fogai a gyomorfalamba és húsomba fúródnak az egész világ elsötétült. Csöndesen zuhantam a mélység felé és egy életre elcsendesedett körülöttem minden. Szerettem Edwardot, szerettem Damont, és végül egyikük se szeretett vissza igazán, de ettől függetlenül miattuk haltam meg. És tudja meg az egész világ, hogy megérte. Megérte a szerelemért meghalni, hiszem belülről fűtött. Boldog érzés, és nem bántam meg, hogy olyasvalaki miatt haltam meg, akit szeretek. Sok olyan férfi került az utamba, aki azért halt meg, mert megtetszettem neki. Persze azoknak a férfiaknak az utolsó élményük egy gyönyörűséges extázis, amely még sosem történt velük. Nekem az utolsó emlékem a pokoli fájdalom, ahogy szinte ég a testem, és egyszerre jeges és kemény, mint a kő. A fájdalom újabb és újabb hullámai, és egy viszonzatlan szerelem, ami sosem teljesülhet be. Nem voltam hamupipőke és nem jött el értem a szőke herceg, de nem bántam meg, hogy meghaltam a hercegemért.

***

(Narrátor)

Mikor Forbes sheriff belépett az irodájába, még semmi különöset nem vett észre. Az iroda csendes volt, takarítás utáni szag lebegett odabent. A szőnyeg tiszta volt, a kandallóról letörölték a port és az íróasztal üres felületei csillogtak, mint a Salamon töke.

Csak akkor érte hatalmas meglepetés Liz-t, mikor kinyitotta a második fiókját, és az egykor hatalmas tömegekben aktázott vámpíresetek teljesen eltűntek. Egyetlen cetli sem maradt, az összes ügy, amelyet lejegyeztek, és ami alapján el lehetett volna indulni a vámpírnyomozások ügyében, felszívódott, mintha sose lett volna ott. A sheriff arcára kiülő döbbenetet le kellett volna fotózni, olyan ritkán ül ki ilyen tekintet az arcára, és olyan vicces is volt egyben. Liz leült az asztala mellett lévő székre, és megkövülten nézett maga elé. A polgármesterasszony épp délelőtt adta ki a parancsot, hogy vagy felmutat egy rendes elméletet és rendes bizonyítékot, vagy búcsút mondhat a jelvényének. Ezek után mit lehetne tenni?

Egy fél óra múlva még ugyanúgy ült a széken és bámult a semmibe. A telefonja rezegni kezdett az egyenruha zsebében. Mechanikusan kivette a zsebébe és a képernyőre pillantott.

Bejövő hívás Charlie Swantól.

Felvette, és a füléhez emelte. Ám hiába kérdezgetett bármit Charlie, a sheriff tudatáig már nem jutott el. Mintha elnyelte volna az információt egy vákuum Elizabeth agya és füle között. Végül már nem hallott mást a sheriff, mint üres, monoton morgást, ahogy a másik oldalon letett telefon után szokás. Elvágták a környezetétől, elvágták a tudatától. Csak csöndben ült, kiszáradt könnycsatornákkal, és kattogott az agya, de talán teljesen feleslegesen. A gondolatok már nem jutottak el az elméjéig.

***

– Billy! Jacob! Gyertek be! – invitálta beljebb őket Charlie.

– Erre jártunk, és ma meccs van. Gondoltam nézhetnénk együtt – rántotta meg a vállát Billy.

- Persze. Jacob, Bella fent van, nyugodtan menj fel hozzá. Dumáljatok!

– Oké, köszönöm Charlie – mondta Jake, majd felsprintelt a lépcsőn. Kopogott, majd belépett Bella szobájába. A szoba azonban üres volt, a villany ugyan égett. Kilépett, és rögtön meghallotta, ahogy a csövekben áramlik a víz, így tudta, hogy Bella a fürdőszobában van. Visszament a szobájába és ledobta magát az ágyra. Körbenézett a falakon, képek voltak a lány múltjából, mikor kiskorában festegetett, rajzolgatott. Más díszítés nem volt. Mikor Bella belépett kis híján dobott egy hátast, amikor meglátta Jacobot. Jacob pedig rögtön elpirult, mikor meglátta, hogy Bella egy szál törölközőben jött be.

– Öhm. Szia! – pattant fel Jake. – Én… köhm… kint megvárlak.

– Aha – bólintott Bella. Jacob kiment, és miután Bella felöltözött újra bement.

– Mi a helyzet? –kérdezte Bella. – Nem szólt Charlie, hogy jöttök.

– Port Angelesben voltunk pár alkatrészért és visszafelé jöttünk, mikor apám kitalálta, hogy jöjjünk el. Charlie meg rábólintott.

– Hmm…

- És egyébként te merre jártál? Mi van veled? – kérdezte Jake csevegő hangnemben.

– Semmi különös, olvastam, tanultam.

– Azt már tudod, hogy kivel mész az alapítók napi bálra? – kérdezte Jacob, mire Bella vonásai kérdővé fordultak. – Most pénteken.

– Te miről beszélsz? – kérdezte meglepetten Bella.

– Most van százakárhány éve, hogy letelepedtek ide az első Mystic Forksi lakosok és ezt meg kell ünnepelni. Egy bált szokott adni a Lockwood kastélyban a polgármester és aztán még lesz egy-két hasonló program az évben. Apám a rezervátumot képviseli, szóval ott kell lennie. Én meg gondoltam elhívlak… hacsak nem mész valaki mással.

– Jake, én azt sem tudtam, hogy bál lesz. Ugye nem haragszol, ha nem most döntöm el ebben a pillanatban, hogy egyáltalán elmegyek-e.

– Ja, nyugi, nem gáz. Majd csörögj rám, ha tudsz valamit – váltott át flegma stílusra Jacob, miközben próbálta hova tenni a dolgot.

– Inkább mesélj nekem, kérlek. Pontosan mi is ez? Sosem voltam itt ilyenkor apunál látogatóban, úgyhogy fogalmam sincs, mi van itt – kérte Bella, és Jacob persze szívesen mesélt neki. Este tízig beszélgettek mindenféle városi és rezervátumbéli dolgokról, majd Charlie felkiabált, hogy jöjjön le Jake, így véget ért a mesedélután. Miután elindultak haza Billy-ék Charlie feljött beszélgetni Bellához.

– Mi a helyzet közted és Jacob között, Bells?

– Semmi, haverok vagyunk. Jacob jó fej és eldumálunk – Bella vállat vont, de szíve mélyén a pokol hetedik bugyrában érezte magát. Nem akart ilyesmiről beszélni Charlie-val.

– Úgy vettem észre, eléggé hajt ez a Jacob gyerek.

– Rosszul. Mondtam neked, hogy csak barátok vagyunk.

– De ha lenne valami, akkor elmondanád, ugye Bells? – kérdezte komolyan Charlie.

– Esküszöm neked, hogy ha szerelmes lennék Jacobba, akkor elmondanám neked. De nem vagyok, így azt hiszem, túltárgyaltuk a dolgot.

– Rendben.

– Fáradt vagyok. Jó éjt Apu! – köszönt el Bella.

– Oké, oké! Jó éjt, kicsim! – Charlie leoltotta a lámpát, majd kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

Bella pedig sokáig feküdt az ágyban, de álom sajnos nem jött a szemére. Ellentétben gondolatokkal, melyek folyamatosan ostromolták, Jacobbal kapcsolatban. Nem akarta megbántani a fiút, de nem tudta, hogyan utasítsa vissza a bálmeghívót. Semmiképp sem akart elmenni a bálba, és Jacobbal meg pláne nem. Edward pedig aznap éjjel nem jött el a Swan házhoz.

Utó-utóirat: Írjatok megjegyzést! (: