28.Fejezet

„Amikor a sötétben sétálunk, sose tudhatjuk mi kacsint vissza ránk a bokorból.”

28. One come, one gone (Egy jön, egy megy)

(Narrátor)

Edward nem akarta még elengedni Bellát. Legbelül azt szerette volna, hogy ott maradjon és az egész éjjelt átbeszélgethessék. Na, jó, ez a legmélyebbtől egyel előrébbi vágy, a legmélyebb természetesen az ölés volt. Bella mámorító illatának hatása szinte ugyanolyan volt, mint az első percben. Persze, most már jobban kontrollálta, hiszen sokat találkoztak azóta. De még Edward tűréshatára sem bírt volna ki egy teljes éjszakát ilyen illatok között.

Bella sem szeretett volna még távozni, de tudta, hogy lassanként mennie kell. Egy részt, mert illetlenség, más részt, tudta, hogy még nem készült fel arra, hogy egy éjjelen át folyamatosan Edwarddal legyen. Félt megnyílni neki, és a perceket ki kellett volna tölteni szavakkal, ami nem ment volna most neki. Leesett a válláról a Tanya-teher, de még mindig túl távolt állt tőle Edward, hogy megnyílhasson neki. Nem érezte azt, hogy itt az idő. Persze, talán szerelemben sosem érzünk olyat, hogy itt az idő. Mégis, a mai éjszaka nem erre való, ebben biztos volt.

– Azt hiszem, mennem kellene – sóhajtott Bella.

– Hazaviszlek – mondta elszorult torokkal Edward. Nem akarta, még nem, de valahol mégis ezt akarta. Viszont egy kocsiban ülni Bellával? Huh, zárt légtér, kis helyen. Nem túl jó párosítás.

Bella felállt a kanapéról és elindult az ajtó felé, de a küszöb előtt egy méterrel megáll és visszafordult Edward felé. A vámpír felállt és lassan odasétált hozzá. Kitárta előtte az ajtót.

– Köszönöm – suttogta Bella, majd kilépett és elindult lefelé a lépcsőn.

A kanapén ültek a lányok, éppen kártyáztak és ittak, mikor Bella leért. Lora részeg volt, és szomjas és pluszba még vámpír is. Abban a pillanatban, mikor Bella mindkét lába a padlóra ért, a vámpír felpattant és ott termett előtte. A kék szemei vörösen lángoltak és az arca rögtön eltorzult. Már harapott volna Bella nyakába, amikor Edward nekilökte a szemközti falnak. A könyvespolc ripityára tört körülötte.

– Lora! – kiáltotta Tanya. Majd Edward felé fordult. – Neked meg mi a fene bajod van?

– Nem láttad? Majdnem megölte Bellát!

– Kortyolt volna belőle, aztán törölte volna az emlékeit! Most mi történik? Lesz egy törött falunk, egy törött könyvespolcunk, mi veszekszünk és a lánynak ugyanúgy törölni kell az emlékeit! – kiabált Tanya.

– Hagyd Tanya! Hülye voltam! Bocsánat, csak… nagyon finom illata van a lánynak – szabadkozott Lora, mikor felkelt. – Egyébként… szia, Edward!

– Hazaviszem Bellát – fordult el undorodva Edward. Megfogta Bella kezét és a kijárat felé kezdte húzni. A lányt szinte sokkolta Lora támadása, nem tudott mit gondolni róla. Csak az arca volt előtte. Nem értette, mi ez az egész.

– Edward… - szólalt meg végül Bella, miután beült Edward Volvójába. – a lány… egy vámpír volt?

Edward mélyet sóhajtott, aztán lehunyt szemmel válaszolt.

– Igen. – Utána a vezetésre koncentrált, de Bella nem állt meg a kérdezősködéssel. Ettől félt Edward a legjobban.

– Te is az vagy?

– Igen. – Nagyon sok erejébe tellett Edwardnak, hogy ne hazudjon Bellának. Félt, hogy az igazság megrémisztené, elijesztené őt. Csinálna valami butaságot, mint például kiugrik a kocsiból.

– Miért… miért nem mondtad el?

– Elhitted volna? – kérdezett vissza Edward. Bella csak hümmögött, nem válaszolt erre a kérdésre, hiszen a válasz nyilvánvaló volt. Pár perc után szólalt meg újra.

– Jobban ki kellene akadnom emiatt? – kérdezte ártatlanul Bella.

– Igen, ahogy én gondolom, igen.

– Hm… bocsánat.

Edward idegesen felnevetett.

- Te kérsz bocsánatot, amiért nem akadtál ki, hogy éppen egy vámpírral beszélgetsz?

– Hm… - csak ennyi volt a válasz Bellától. Megálltak a ház előtt és Edward leállította a motort.

– Félsz tőlem? – kérdezte csendesen Edward.

– Nem, de gondolom, kellene. Az a helyzet, hogy nem tudlak elképzelni úgy… mármint úgy, mint az a lány nálatok. – Bella félénken az ajkába harapott, de nem azért, mert félt Edwardtól. Ez szinte ösztönös volt már, így vezette le a feszültséget. – Te tudnál engem bántani?

– Természetesen nem – felelte azonnal Edward.

– De az elején olyan… elutasító voltál, ijesztően goromba velem. Bántani akartál?

A lány fején találta a szöget, és Edward hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszoljon neki.

– Goromba… találékony megfogalmazás, Bella, de én nem goromba voltam veled legfőképpen. Megígérem, hogy az igazat fogom neked mondani. Én szörnyen mérges voltam rád azért, mert előhoztad belőlem a legrosszabb részemet. Annyira éhes voltam, amikor a közelemben voltál. Csak rád néztem, vagy ha csak az illatodat éreztem. Eleinte csak a véred járt a fejemben. Az első órán nem kellett volna sok ahhoz, hogy mészárlást rendezzek.

Bella szemei elkerekedtek.

– Most nem teszed meg. Miért? – kérdezte a lány. A kocsi levegője értetlenséggel, de legfőképpen rengeteg őszinteséggel telt meg.

– Mert képtelen vagyok rá, Bella! Nem látod? Én… én borzasztóan utálom, amit legbelül kihozol belőlem. De mindezek mellett, nem tudnálak bántani téged. – Edward egyik kezével végigsimított Bella arcán. – Minden pillanatban kívánom a véredet, mert olyan édes, amit még sosem éreztem. – Edward szavai megtörtek voltak, küszködött magával minden egyes percben. – Szüksége lenne rá a testemnek és a lelkemnek. De nem, Bella, sosem tudnálak bántani téged.

– Miért támadt meg a vámpírlány? – kérdezte Bella pár perc néma hallgatás után.

– Mert neki is szüksége lett volna a véredre. De Lora, aki rád támadt, emberi vérrel táplálkozik, ezért nehezebben tudta elviselni a jelenlétedet.

– Várj! – szólt közbe Bella. – Te nem azzal táplálkozol?

– Bella, a Cullen család más, mint a többi vámpír. A mi klánunk megtanulta uralni a szomját. Nem, mi nem iszunk embervért. Vegetáriánusok vagyunk, ami annyit tesz, hogy csak állati vért fogyasztunk.

– És Tanya?

– Ő is. A Cullen és a Denali család, tudtommal csak mi vagyunk így.

– Lora ezek szerint nem tartozik a családotokba…

- Nem, Lora Tanya legjobb barátnője, de most valószínűleg lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. – Edward emberi vonásai eltorzultak a dühtől, ahogy a szőke vámpírlányra gondolt.

– Ne! Kérlek, ne bántsd!

– Megpróbált megölni! – vágott vissza Edward értetlenül, de annál több bosszúvággyal.

– Élek! Itt ülök melletted, Edward!

– Hogy tudod ilyen nyugodtan kezelni? – kérdezett vissza Edward és mikor kiestek a száján a szavak, megpróbálta őket visszaszívni, de nem ment. Azonnal lenyugodott és félve nézett Bellára. A lány nem mondott semmit, csak némán ült egy percig a kocsiban. Gondolkodott a válaszon. Végül visszakérdezett.

– Jobban tetszene, ha kiakadnék, hozzád vágnám a táskámat, beviharoznék a házba, és sose látnál többet?

***

- Sajnálom Mr. Lockwood, hogy most kell zavarnom önt, de szükségem lenne az ön családi naplójára. – Forbes sheriff hangja erőtől és elszántságtól volt teljes.

– Persze, sheriff, átolvassa még egyszer?

– A vámpír probléma kezd még ennél is komolyabb lenni, meg kell találnom a Gilbert órát.

– Segítsek? – kérdezte álmos hangon a polgármester.

– Nem szükséges, csak az összerakásnál. Értesíteni fogom önt.

– Hogyan szerzi meg az órát? Gilberték nem fogják csakúgy odaadni, ebben biztos lehet, sheriff.

– Van egy kis kapu, amin keresztül kihozhatjuk. A B terv pedig a felesége partija. Az alapítók bálja úgy tudom, önnek is sokat jelent. Főleg most, hogy 150. esemény.

– Értem, sheriff, a bútorzatra gondol.

– Egy korabeli óra igencsak mutatós darab egy ilyen partin. Természetesen a többi 1800-as évekből ránk maradt tárggyal együtt.

– Szóljon, ha megvan az óra!

– Úgy lesz! – mondta a sheriff, majd letette a kagylót.

– Mi a sztori? – lépett oda Lizhez a jóképű riporter, Logan Fell. Fekete haján megcsillant a holdfény, de az arcán nem látszott semmilyen macsós vidámság. Tudta, hogy a vámpír-probléma komolyan érinti a várost és a sheriff személyes ügyének tartja.

– Beszéltem a halottkémmel, eladhatjuk szívrohamnak. Az edzőnek egyébként is hajlama volt rá, de a holttestet senki sem láthatja.

– De te láttad, ugye? – Emelte fel egyik szemöldökét Logan.

– Én találtam rá – jött az érzelemmentes válasz a sherifftől.

– Rendben, váratlan és tragikus szívroham – dramatizált játékosan Logan. – Úgy is kezdtem unni az állattámadásos szöveget.

– Még valami, Logan! Meg tudod szerezni Gilbertéktől a régi zsebórát?

– Jenna a tenyeremből eszik. De nem vagyok hajlandó több összekötő szerepet vállalni. Engem is bevesztek a buliba, vagy nem számíthattok a segítségemre. És én vagyok a város híressége, azaz bárkitől, bármit meg tudok szerezni! Gondold át Liz.

A sheriff nem számított arra, hogy ultimátumot kap Logantől, de nem félt a férfitől. Egész életében ismerte őt, tudta, hogy mikor lehet bízni benne. Ez egy ilyen pillanat volt. Ugyanúgy gyűlölte a vámpírokat, mint a tanácsban bárki. Ugyanúgy megtenne bármit az eltávolításukért, ugyanúgy segített eddig is a tettek eltusolásában.

– Rendben Logan, de van még egy dolog, amit szeretném, ha megtennél – mondta végül Liz egy perc gondolkodás után.

***

Elena bevágta az ajtót Stefan orra előtt, majd ráfordította a kulcsot. Felrohant a szobájába, és megnézte, hogy Jeremy otthon van-e. Az öccse az ágyban feküdt, békésen aludt. Az arcán most nem látszott annyi gondterheltség és fájdalom, mint napközben. A szemében nem lehetett látni a drog hatását, és teljesen normális volt, mintha egy fél évvel ezelőtt néztünk volna rá. A tavaszi baleset… kettéroppantotta Jeremyt.

Elena ledobta a kabátját az ágyára, miközben Stefan járt a fejében. Nem tudott másra gondolni, csak az új információkra. Tulajdonképpen a pasija egy vámpír. Ez nem normális dolog, ez nem az aminek lennie kell, nem a normális élet. De nem ez a boldog élet sem?

Stefan beugrott az ablakon és megszólította szerelmét. – Elena!

A lány ugrott egyet hirtelen, majd az ajtóhoz rohant, de Stefan gyorsabb volt.

– Hogy jöttél be? – kérdezte Elena csukott szemmel.

– Elena! Nem számít, hogy érzel irántam, nem mondhatod el senkinek, hogy mi vagyok. – Stefan nagyon komolyan beszélt, így még nem hallotta őt soha.

– Az állattámadások? Az emberek, akik mind meghaltak? – Sorolta Elena szinte hisztérikusan. Nem tudta eldönteni, hogy féljen-e tőle ebben a pillanatban. Csak arra gondolt, hogy talán ez az utolsó estélye.

– Nem, Elena! Az Damon volt! – mondta azonnal Stefan.

– Damon? A testvéred… – …ezek szerint ő is vámpír – vonta le magában a következtetést Elena.

– Damon nem tudja kontrollálni a szomját. Én megtanultam! Elena, én nem iszom embervért. Mellettem tökéletes biztonságban vagy, az állattámadásokért Damon a felelős! Elena, nagyon szépen kérlek, hogy ne mond el senkinek!

– Hogy kérheted ezt tőlem? – kérdezte a lány remegő hangon, miközben belül egy hatalmas kő esett le a szívéről, amiért megtudta, hogy nem Stefan a gyilkos. Bár az agya egyik hátsó zugában ott maradt a kétely, vajon igazat mond-e.

– Mert ez a tudás veszélyes! Rengeteg okból! – magyarázta Stefan. – Nem kérem, hogy szeress, csak azt, hogy bízz bennem, Elena, kérlek!

– Stefan, kérlek menj el! Menj! Ha nem akarsz bántani, menj el!

– Hidd el, sosem akartam ezt – suttogta megtörten Stefan. Elengedte az ajtót, majd egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha sem járt volna a Gilbert házban. Persze nem ment messze, éppen csak a tornácra. Nekidőlt a ház falának, s karba tett kézzel hallgatta, ahogy Elena a szobája ablakát becsukja.