18.Fejezet

Helló Kedves Mindenki!
Először is szeretnék utólag Boldog és Békés Karácsonyt kívánni az összes olvasómnak, sőt, aki nem olvassa, annak is!
Egy kis ajándék ez a fejezet tőlem, remélem értékelitek, ha nem is nagy meglepetés.
Ezen kívül szeretnék mindenkit buzdítani arra, hogy jelentkezzen a fejléckészítő versenyre! Egyenlőre csak Virikeh alkotása érkezett meg, ezért elég egyértelmű, hogy jelen állás szerint, ki nyerné a trófeát, illetve a plusz fejezetet. ;)
A cím még mindig él, a leadási határidő "homokóráját" kitettem a jobb felső sarokba a látogatószámláló fölé. Figyelem, az idő pereg!
Na, de nem húzom tovább az időtöket, csak jó olvasást kívánnék!

Puszi: Wedó

„Vannak dolgok az életben, amiket nem siethetsz el. Vannak dolgok, amiket ki kell várni. Vannak dolgok, amiket meg kell érni. Vannak dolgok, amik csak egyszer történnek meg az életben. Vannak dolgok, amiket sosem akarsz elfelejteni. Vannak dolgok, amiket hiába akarsz, sosem tudsz elfelejteni.”

18. Stars on the sky (Csillagok az égen)

(Elena szemszöge)

Nem tudom, hogy miért vagyok megint hülye. Én csak… én… Bonnie miatt történt az egész! Én megőrültem ez már biztos. De elültették a bogarat a fülemben. Mi van, ha Bonnie-nak igaza van? Mi van, ha tényleg úgy állnak a dolgok, ahogy állnak. Mi van, ha én tényleg szeretem Stefant?

Egyszerű, a ki kell derítenem a válaszokat. Ehhez az kell, hogy találkozzam Stefannal. De mivel a telefonja ki van kapcsolva és láthatólag nem mutat hajlandóságot a bekapcsolására, ezért személyesen kell beszélnem vele. Lehet, hogy megint hoppon maradok, mert üres lesz a lakás, de nem érdekel. Most sikerrel kell járnom. Nekem tudnom kell, hogy mi a helyzet, én nem tudok úgy lefeküdni, hogy vagy szeret, vagy nem. Vagy szeretem őt, vagy nem.

Kinyitottam a Salvatore ház ajtaját, nyitva volt, akárcsak tegnap este. Ma tulajdonképpen ugyan amiatt jöttem, mint tegnap, de mégis más okból. Tudnom kellett a választ egy kérdésre. Más nem számított. A házban ismételten világosság uralkodott, szinte az összes lámpa fel volt kapcsolva. Becsuktam magam mögött az ajtót és bár nem reméltem, hogy válaszolni fog valaki, mégis elkurjantottam magam.

– Stefan! Itthon vagy? Stefan? – Semmi válasz. Nagyot sóhajtottam, majd rutinosan céloztam meg a pinceajtót. Mielőtt beléptem volna, még gyorsan feltettem magamban a kérdést. Biztos akarom én ezt? Biztosan? Tuti, hogy tudni akarom? Nem félek a választól?

Kifújtam a levegőt. Tudni akarom.

Odalent a pincében ismét ugyanaz a poros kép fogadott. Kifejezetten figyeltem most a csontvázra, nehogy ismét a karjaiba hátráljak, mint előző alkalommal. A polcok még mindig ugyanott álltak a szekrényekkel és a régi holmikkal egyetemben.

Odaértem a vasajtóhoz és megálltam előtte. Először kopogtatni akartam, de aztán megtorpantam. Az ajtó nem teljesen, de résnyire nyitva volt. Ha bármire számítottam a szívem mélyén… ez biztosan nem volt közte. A szívem hevesen kezdett dobogni, tudtam, hogy most egy újabb ajtó nyílik előttem, egy újabb lehetőséget kaptam. Boldog voltam ugyanakkor mindennél jobban tudni akartam az igazat.

Megérintettem az ajtót az ujjbegyeimmel és finoman tolni kezdtem. A régi vas nyikorogva adta meg magát az akaratomnak. Pár másodperc múlva sikerült annyira kinyitnom, hogy be tudjak lépni. Először félve tettem be a lábamat, de aztán nem történt semmi, nem indult be a riasztó, nem vetette rám magát egy elmebeteg csontváz. Beléptem hát a helységbe és félve nyitottam ki a szememet. Lassan néztem körbe a fal mentén. A szoba közepén megakadt a szemem. A pupillám kitágult és a meglepődöttségtől majdnem a csonti karjaiba vetettem magamat. Egy férfi ült a szoba túlsó sarkában, fejét a kezeibe temette. Tudtam ki ő. A szívem nagyot dobbant, mikor észrevettem ki van ott a sötét sarokban.

– Stefan – leheltem halkan, mintha egy szó miatt eltűnhetne, mint egy délibáb. Odafutottam hozzá, a lábamat átvette valami láthatatlan erő, pont az, ami a Salvatore házba vezetett ma késő délután.

Mikor a férfi elé értem, lelassítottam és letérdeltem elé. Nem érdekelt a földön lévő por, most nem számított más, csak Ő.

– Stefan – suttogtam. – Én vagyok az. Elena vagyok.

– Elena? – kérdezte halványan, mintha kevés ereje lenne válaszolni is. Felemelte a fejét és végre rám nézett. Végre valahára… A szemei sötétek voltak, feketék, mint az éjszaka. A kéknek csak egy halvány árnyalata maradt benne. Az arca kissé beesett volt, szemei alatt karikák kéklettek. Nem érdekelt mindez. Csak néztem a szemébe, mintha onnan szippantanám magamba az energiát, és olyan áhítattal, mintha magával a pápával állnék szemben. A szívem félrevert és nem értettem miért. A szívemet melegség töltötte el, de kissé hiányérzetem támadt. Túl nagy közöttünk a távolság.

A nyaka köré tekertem kezeimet és átöleltem Őt. Stefan először meglepődött (én is), de viszonozta az ölelésemet. Karjai bilincsként zárultak körém és én végre boldog voltam. Itt volt velem, és a karjai engem öleltek. Büszke önteltség töltött el, csak az enyém, most ebben a pillanatban senki sem veheti el tőlem. Furcsán bizsergett a bőröm ott, ahol a kezei a bordáimhoz értek. Az agyam gyakorlatilag üres volt, csak egy dolog járt benne. „Szeretem!” Ezt hangosan még nem mertem kimondani, de már tudtam. Ez valóban igaz, valóban így van.

– Mit keresel itt? – kérdezte csöndesen a hajamtól, mikor már pár perce összeborulva ültünk.

– Én - elhúzódtam tőle. – téged kereslek. Tegnap is jártam itt, az ajtó nyitva volt, de becs szó, hogy kopogtam. Sőt kiabáltam is még. Teljesen ki voltam akadva, mert találkoztam este egy Damon nevű fazonnal, aki azt mondta, hogy bántott téged. Én haza akartam menni, de elültette a bogarat a fülembe, ezért jöttem megnézni, hogy hogy vagy. De az ajtó zárva volt, nem jutottam be. Ma viszont igen… és itt vagyok.

Nem szólt semmit miután befejeztem a monológomat. Csak csöndben ült és mögém nézett. Mintha kést szúrtak volna a szívembe.

– De, ha te nem szeretnéd, hogy itt legyek… - mormoltam és szomorúan, sajgó szívvel álltam fel. Elkapta a karomat.

– Nem erről van szó! – mondta védekezésképpen.

– Válaszolj őszintén, kérlek. Damon bántott téged? – tudtam, hogy igen. Azt nem értettem, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy bántotta őt.

– Nem – felelte. Hazudik… A kést megforgatta a szívemben, ami lassan vérezni kezdett. Nincs mit mondanom neki. Ha a szemembe néz, és úgy hazudik nekem, akkor nincs. Hiába érzem, hogy szeretem. Hiába voltam még fél perce szinte extázisban attól, hogy látom és élve látom. Ez nem számít. Ha nem tudok hinni a szavában, akkor nem.

Kihátráltam a helységből. Az ajtónál megfordultam és gyorsan szedett léptekkel indultam meg felfelé. Éreztem, hogy a könnyek már a szememben kopogtatnak. Egy utolsó csepp kell a pohárba és kitörik belőlem. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem sírhatok itt, főleg nem egy idegen házban, főleg nem egy idegen előtt. Azzá vált számomra Stefan. Idegen lett, aki nagyon messze áll tőlem. Annyira nem tudom, hogy mit kezdjek vele, hiszen a szívem megint félrever miatta. Bár most a rossz irányban. Akkor is, a tények azok tények és így nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Csak egy dologban vagyok biztos. Semmi keresnivalóm többé a Salvatore házban.

Felrobogtam a lépcsőn, majd kiléptem a földszintre. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

– Elena! Elena várj! – Stefan volt az. Nem érdekelt. Becsuktam az ajtót, majd megfordultam és a bejárati ajtó felé menekültem. Egyetlen csepp és kifakadok, nem engedhetem meg magamnak, csak egyetlen csepp.

Egy kemény érintést éreztem a karomon. Tudtam kié ezért még fájdalmasabb volt, mintha egy vadidegen fogta volna meg a karom. Megálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Jó taktika a könnyek ellen.

– Nincs mit mondanom neked Stefan. – Csukott szemhéjjal szűrtem a szavakat a fogaim között. Elegem volt mindenből.

– Nekem viszont igen. – Megfordított, hogy a szemébe kelljen néznem. Megoldottam. Nem nyitottam ki a szememet.

– Nem – sziszegtem, de a szememet még mindig nem voltam hajlandó kinyitni. Percek teltek el néma hallgatással, amitől sikerült egy kicsit lenyugodnom. Már nem kerülgetett a sírás, kontrolláltam az érzéseimet. Fallal mögöttem és az érzelmeim mögött nyitottam ki a szememet. Felnéztem Stefan arcára, ami megbánást tükrözött és nyugodt várakozást. Egy kissé felvirult az arca, mikor végre ránéztem.

– A kérdésedre válaszolva… nem teljesen. Damon és köztem komplikáltabb a dolog, mint gondolnád – mormolta mélyen a szemembe nézve. Nem értettem, mire akar kilyukadni. – Mi már nagyon régóta öljük egymást és ezt nem is nagyon tudnám elképzelni másként. Te arra gondoltál szerintem, hogy fizikailag bántalmazott, úgy, mint megvert, vagy hasonló. Nem, ilyen nem történt. De, ha az bántásnak számít, hogy bezárt másfél napra úgy, hogy kaptam egy pohár vizet, meg egy szelet kenyeret… Végülis, nem akart megölni. Akkor se puszi, se pá bezárt volna aztán bírom ameddig bírom. De ma délután kinyitotta az ajtót – megrántotta a vállát, ezzel jelezve, befejezte a mondandóját.

– Ha kinyitotta, akkor miért nem mentél ki? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Büszkeségből leginkább – felelte készségesen. – Akkor elismertem volna, hogy ő nyert.

Úristen. Ezek a pasis hülyeségek és versengések… Esküszöm, az agyam eldobom. Á, nem gond… Van két óriás bébink, akik ölik egymást. Csúcs.

– Szóval ez az egész… Ez mind csak buta játék? – kérdeztem félhangosan, elgondolkodva. Bólintott. – Akkor most miért jöttél fel? Így Damon nyert…

- Már nem számít – mondta. Nekem pedig minden sötét lett hirtelen. Miért nem számít? Mi van? – Már nem számít, mert te itt vagy.

Nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Csak néztem sötét szemeibe és kerestem benne a jövőt. Szemei kifejezetten beszédesek voltak, de nem a jövővel kapcsolatban. Inkább a jelen érzései lapultak meg benne, tiszta csillogás formájában. Biztos voltam abban, hogy nem láthatok mást, csak szerelmet. Ez túl őszinte és túl erős ahhoz, hogy más legyen.

– Gyere – kulcsolta össze az ujjainkat és kivezetett a bejárati ajtón keresztül az udvarra. Szívesen követtem, csak egyetlen dolgot nem akartam többé; elengedni a kezét. A kocsifelhajtó mellett egy kültéri folyosó húzódott, ami fogalmam sem volt, hova vezetett. Ezen a folyosón indultunk el és Stefan addig sétált előre, amíg ki nem értünk a hatalmas fenyőfák árnyékából.

– Ha van időm, néha kijövök ide – mondta miközben engem nézett. – A csillagképeket szoktam megkeresni, és itt szoktam merengeni is. Jót tesz az embernek, ha kicsit leadja a fáradt gőzt. Tudom, hogy sablonos és a könyvekben is így szokott lenni, de úgy érzem ez is hozzám tartozik. A régimódiság egyik példája.

– Régen én is szerettem a csillagokat nézni. De aztán, mikor az autóbaleset történt, már elvesztette az erejét számomra – mondtam magam elé meredve. Elvesztem a gondolataim között. – Nem tudok hinni benne, úgy érzem a csillagokba vetett bizalmam megszűnt. Egy dolog a sok közül, ami megváltoztatott június óta. Egyre több dolog veszik el belőlem… a végén pedig nem marad más csak egy üres test.

– Elena, nem kell elveszítened a dolgokat. Az élet ad és vesz, de soha nem maradsz üres. Te biztosan nem – mondta nekem. Szerettem volna hinni neki.

– Szép dolog, hogy ezt mondod, de nem ismersz annyira, hogy biztosan tudj rólam bármit is.

– Elena! Igaz, hogy nem ismerlek túl régóta. De hidd el nekem, hogy az életet nagyon is jól ismerem. Tudom, hogy az olyan személyeknek, mint te ad a sors viszonzást. Az egyik lehanyatlik, a másik felemelkedik. Ez az élet rendje. De nem prédikálni szeretnék neked. Csak annyit akartam mondani, hogy rám mindig számíthatsz. Bármi történik, bárhogyan is döntesz, bárhogyan is érzel – komolyan a szemembe nézett, mikor ezt mondta, és most el tudtam hinni, hogy bízhatok benne. Éreztem, hogy bízhatok.

– Köszönöm – suttogtam.

(Matt szemszöge)

Rendben, most eléggé gáz vagyok. Komolyan. Elenát ismerem… pisis korom óta és most mégsem merek becsöngetni hozzájuk, pedig ha milliószor nem jártam már náluk, akkor egyszer sem. Anyám! Ez annyira gáz, hogy azt el nem tudom mondani. De komolyan, kezdek kikészülni saját magamtól. Ennyire hülye nem lehetek! Oké, mit akarok mondani Elenának?

„Szia! Nincs kedved nosztalgiázni, dumálni, esetleg smárolni egy jót?

– De, persze! Gyere csak be Matt, most nincs másra szükségem tényleg, csak arra, hogy veled smacizhassak!”

Kezdek mániákusan lúzer lenni. Itt pedig problémák kezdődnek… Na, jó! Nem érdekel, ha addig élek is, akkor is beszélek vele! Tökmindegy, hogy miről!

Lenyomtam a csengőt, majd vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Pár másodperc után, ami nekem köbö fél évezrednek tűnt, kinyílt az ajtó. Jenna állt a küszöb túloldalán.

– Ó, szia, Matt! – köszönt kedvesen.

– Valaki másra számítottál, vagy miért ilyen meglepett az arcod? – kérdeztem zavartan.

– Mi? Nem, csak vacsoraidőben gondoltam te már otthon vagy… Amúgy, mi szél hozott? – kérdezte.

– Igazából Elenát keresem – feleltem. – Itthon van esetleg?

– Nos, az a helyzet, hogy Elena ma este nincs itthon. Nem mondta hová megy, szóval nem tudok segíteni – mondta homlokráncolva. – De üzenetet akarsz hagyni neki, valamit?

– Nem, köszi – válaszoltam kicsit szomorkásan. – Jó éjszakát!

– Neked is, szia, Matt! – köszönt el Jenna, de mire becsukta az ajtót én már lesétáltam a tornácról. Be kellett vallanom saját magamnak, hogy csalódott voltam. Azt hittem tudok beszélni Elenával, tudok néhány dolgot tisztázni vele és magammal. Ám erre nem fog sor kerülni, legalábbis a mai este biztosan nem. Beszálltam a furgonomba, durrogva életre kelt a taliga, én pedig hazarobogtam vele. Az ég feketén terült el felettem, a csillagok halvány pontok voltak a sötétségben. Útmutatók? Nem, ezek a csillagok sajnos nem mutattak semmit, csak csöndben néztek le rám a magasból. Én pedig nehéz szívvel tekertem, az amúgyis akadós kormánykereket. Otthon pedig nem várt senki. Vicki bulizni volt, anyám valahol Floridában volt Pete-tel, így egyedül maradtam a házban. Az éjszaka pedig elszállt fölöttem, mintha csak egy jelentéktelen pont lennék az univerzumban. És tudjátok mit? Az is voltam, vagyok, és leszek mindörökké.

Ui.: Komi? Értékeljétek kérlek... én úgy érzem, minél kevesebb, annál kevesebbet ér a fejezet.