17.Fejezet

Hy everybody!
Tehát, itt a következő epizód. Remélem, örültök, hogy ilyen gyakran van friss! Kicsit összébb hozza a társaságot! :)
Egyébként gondolkodtam és így a 17. fejezetnél arra jutottam, hogy valószínűleg inkább 30-40 fejezetes lesz az első kötete a Mystic Forks Saga-nak, mert nem fér bele 20-30-ba az összes történés, amit elterveztem. :)
A versenyre megérkezett az első mű, amit Virikeh-től kaptam! Köszönöm szépen! A többiektől pedig még várom a képeket! :) Amúgy gondolom megtaláltátok, készítettem egy külön aloldalt a versenynek, hogy akkor is lássátok az infókat, ha a fejezeteket közben adagolom nektek.
A következő friss mikor? Karácsony után-környékén. 26-a előtt ne várjon senki semmit, addig én is be vagyok táblázva.
Na, de ennyi elég belőlem. Viszont ég a tenyerem, annyira kíváncsi vagyok mit szóltok a fejezethez, főleg a végéhez! :D *vigyorog, mint a vadalma*
Küldjetek pár komit!

Jó olvasást!

„Hol a kiút? Hol a fény? Miért nem látom még? Miért ég a világ, ha senki sem veszi észre? Miért fáj a kezem, ha nem vérzik? Miért nincs kiút, ha úgy kívánom? Mert nincs szeretet a világon.”

17. Game? Let's play! (Játék? Játsszunk!)

(Stefan szemszöge)

Kopogtatásra ébredtem a sötétben. A vasajtó mögött volt valaki, ebben biztos voltam. Bár lehet, hogy ezt is csak képzeltem, mert elég kába voltam.

– Stefan? – hallottam a nevemet, amitől élénkebb lettem. Nemcsak azért, mert a nevemet hallottam. Azért is, mert egy bizonyos illetőnek a szájából hallottam a nevem. A világ legszebb szopránján szólalt meg a „Stefan” szó és abban sem voltam hirtelenjében biztos, hogy nekem szól ez a kiáltás. – Stefan?

Újból angyali hangon szóltak hozzám, és tudtam, hogy Elena van az ajtó túloldalán. Azt akartam mondani, hogy itt vagyok! Azt, hogy megtaláltál! Azt, hogy szeretlek! Azonban a hangok nem normálisan jöttek ki a számból, mintha részleteket elnyelt volna a torkom. Halk voltam és csak mormogásnak tűntek a szavaim. Valószínűleg a verbénás injekció hatása. A francba!

– Elena! Elena! – kiáltottam, de nem jött ki rendes hang a torkomon. A kopogtatás abbamaradt, az én reményeim pedig elszállni látszódtak. Még pár másodperc és kisétál, fel a földszintre, onnan ki az udvarra. Beül az autójába és elhajt.

A sötét gondolatokat azonban egy másodperc alatt elfújta egy éles sikítás. Kifejezetten közelről jött, valószínűleg Elena szájából. Megpróbáltam felállni, odamenni hozzá, de izmaim nem engedelmeskedtek. Ha ember lettem volna, már gyöngyözött volna a homlokomon az izzadtság, de így vámpírként csak a fáradtságot éreztem, izzadni nem tudtam.

Miért sikított Elena? Damon lejött ide? Megtalálta? Megharapta? Én kitekerem a nyakát, ha egy ujjal is hozzáért! Vagy esetleg Elena megtalálta Damon vérraktárát a hűtőszekrényben? Ezek után lesz egy-két keresetlen kérdése hozzám. Vajon mit szól hozzá, ha elmondom, hogy mi vagyok? Biztosan el akar menekülni. Ki fog dobni az életéből, sőt talán a városból is. Végem, ha megtudja. Nem tudhatja meg.

***

Később újra hangokat hallottam a pincéből. Erős, egyenletes léptek, kulcscsörgés. Csak Damon lehet az. Bedugták a kulcsot a zárba, majd elfordították. Kattant és az ajtó kinyílt. Fel akartam pattanni, ugrani, hogy elkapjam annak a szerencsétlennek a nyakát, de nem sikerült. Nem tudtam rendesen felállni, csak tápászkodni tudtam és lassan felemelkedni. Damon végignézte, ahogy erőlködöm.

– Nocsak, nocsak, nocsak – mondogatta gúnyosan. Kezében egy bögre volt, illatból ítélve vér volt benne. Belekortyolt, aztán felém nyújtotta. – Kóstolót?

Fanyarul néztem rá és megráztam a fejemet. A gyomrom kívánta, de az agyam nem. És ameddig csak lehet az agyamra hallgatok.

– Nem vagy valami beszédes Stefan. Pedig én azért jöttem, hogy egy kicsit… felfrissítsem a kapcsolatunkat – mosolygott, majd megint a bögrébe kortyolt. Lenyalta a szája szélén maradt vért, majd megint beszélni kezdett. – Felmerült benned a kérdés, hogy miért nem láttad az utóbbi időben Zach-et. Nos, ha akarod, összehozhatok egy találkát… azzal, ami megmaradt belőle – ráncolta a homlokát.

Mérges lettem és be akartam verni azt az arrogáns képét, de verbéna még túlságosan erősen ott volt a szervezetemben. – Jut eszembe! Te találkoztál már a szomszédságunkkal? Mystic Forks… Mystic Forks… egész szépen kezd újra visszatérni ide a vámpírállomány. Nyolc plusz kettő, pont tíz vámpírunk van. Ez már szép teljesítmény!

Nyolc? Én csak öttel találkoztam! Ezek szerint van, akiről Damon igen, de én nem tudok. Vagy Damon csak kamuzik és nem is járt a Cullen szomszédjainknál. Belőle bármit kinézek, szóval gyenge sansszal, de a második verzió is esélyes. Ha kijutok innen, akkor mindenképpen utána nézek.

Damon csak szürcsölte a vért és közben nézett engem, vagy a bögrét, vagy a falat. Nem tudtam mire gondol. Ez zavart. Annyira nem értettem az észjárást, hogy az már fájt. Pedig nem lehetünk ennyire különbözők; és mégis.

(Damon szemszöge)

Úgy döntöttem maradok. Mystic Forks egy jópofa kis város, amire rá fér egy kis rémség. Mellesleg ezzel Stefant is bosszanthatom, ami manapság nyomós indok. Annyira kíváncsi lennék egyszer tényleg Elena-ra. Nem tudom, hogy az öcsém miért van annyira oda érte. Egyetlen érv jut eszembe, ami miatt ökölbe szorul a kezem. Úgy néz ki, mint Katherine Pierce.

Engedtem a szorításomon, a kormányon, hogy ne tegyem tönkre. A főúton haladtam egy bizonyos Grill nevű bár felé. Ha tényleg maradok, akkor be kell illeszkednem. Ehhez az kell, hogy jópofizzak egy sort a helyiekkel. Erre a legmegfelelőbb hely a városka legjobb bárja, a Grill. Kicsit ironikus, hogy a legfelkapottabb hely a városban történetesen egy eredeti család tulajdonában áll. Az miért nem lep meg, hogy a város kormányzása még mindig az alapító család kezében van? A helyi rendőrség vezetése? Az iskola igazgatója? Swan, Lockwood, Forbes… Mind-mind itt voltak már 1864-ben is. És mind segítettek kiirtani a vámpírokat. Beleértve persze apámat is, és ezzel a Salvatore családot is. Kár, hogy a fiai kicsit másképp képzelték a helyzetet. Na, de mindegy. Elég mára a nosztalgiázásból, ideje kicsit dolgozni a kertben.

Kiszálltam a kocsiból és a bejárathoz léptem. A Grill itt állt előttem 3 dimenziós valóságában. Beléptem az ajtón és kellemesen meleg hangulat várt rám. Viszonylag sokan voltak, késő délután a bárban. A diákok itt ültek le beszélgetni, vagy rexezni, esetenként ebédelni, vagy piálni. Bár az utóbbi a legkevesebb. Azonban kissé piás hangulatú emberekből így is akadt. Egyenesen a bárpulthoz mentem és leültem egy üres székre. A csapos mindjárt felém fordult és máris odajött hozzám kötelességtudóan.

– Mit adhatok?

– Egy skót wiskhy-t kérek – mondtam.

– Még nem láttalak errefelé. Átutazóban? – kérdezte, miközben poharakat rakosgatta, keresve a wiskhy-s poharat.

– Ami azt illeti… inkább letáborozóban – jelentettem be.

– Hogy hívják? – kérdezte, miközben kiöntötte az italomat, majd letette elém.

– Damon Salvatore – feleltem.

– Én Charlie Swan vagyok – nyújtotta a kezét felém. – Isten hozott Mystic Forks-ban.

Kezet ráztunk, majd büszkén kortyoltam bele a poharamba. Egy magot elültettem.

– Charlie! Nem tudod, hol van Caroline? – kérdezte egy női hang a hátam mögül. A nő mellém lépett és a főnök arcát figyelte.

– Nem, Liz, ma nem járt itt – felelte, miközben a homlokát ráncolta. – Nem ment haza tegnap este óta?

– Nem tudom. Mikor hazaértem már nem volt otthon, este éjszakás voltam és mikor délelőtt hazaértem nem találtam otthon – ecsetelte ijedten a sheriff.

– Én láttam tegnap este – szóltam közbe.

– Mi? Ki…? – fordult felém értetlenül Liz.

– Ő Damon Salvatore – segítette ki Charlie.

– Igen, és tegnap este ugyanabban a buliban voltam, mint az ön lánya. Caroline elaludt, ezért inkább hazavittem. Segítettem neki bemenni, lefektettem, aztán eljöttem. Biztos vagyok benne, hogy az éjjel az ágyában aludt Caroline.

– Ó… Én… öhm… köszönöm a kedvességét Damon – motyogta Liz zavarban.

– Biztosan a lányokkal volt délelőtt. Figyelj, estére otthon lesz! – bíztatta őt Charlie.

– Most ha nem haragszanak… - biccentettem mindkettőjüknek, majd az italommal együtt az egyik asztalhoz telepedtem. A jófiú mentőszerepet ma bevállaltam, de nem akartam, hogy még több hőst a nyakamba varrjanak. Kettő már megvan, ráadásul két alapító családtag. Nem lesz itt gond.

– Leülhetek? – kérdezte egy magas szőke lány.

– Persze – mondtam, és felkínáltam a velem szemben lévő helyet. A lányon feszülős fekete ruha volt, amiben kifejezetten szépnek tűnt. A szeme barna volt, de valahogy furcsán barna… Arany? Nem tudom, milyen csík volt benne. Az viszont bizonyos, hogy a hajában egy eper színű melírcsík bújt meg.

– Te ki vagy? – kérdezte a lány kedvesen, miközben a koktéljában kavargatta az esernyőt.

– Ugyanezt kérdezhetném tőled is!

– Jogos – mosolygott. – A nevem Tanya Denali. Alig ismerek valakit innen. Kicsit kemény egyedül ez a hely.

– Most már nem vagy egyedül. Damon Salvatore vagyok.

– Salvatore? Ismerős ez a név. Te ezek szerint régóta itt élsz nem? Vagy inkább olaszországi vagy? – kérdezgetett ártalmatlanul. Legalábbis ártalmatlannak tűnt… Figyeltem mit mondok, minden szót mérlegeltem.

– A családom régen itt élt, talán azért ismerős neked. A nagybátyámhoz költöztem most egy időre. Egyébként igazad van, eléggé olaszos hangzású a név. Valószínűleg onnan ered a család.

– Damon, ugye? Honnan kaptad ezt a nevet? – beletúrt szőke hajába és kissé valószerűtlennek tűnt nekem a helyzet. Itt beszélgetek egy ismeretlen lánnyal, akinek elég furcsa… mondjuk úgy személyisége van, és éppen barátkozom a vacsorámmal. Ez több mint, amit mára terveztem.

– Apám megszállottan szerette a kutyákat, és a kutyaviadalokat is. A kezdvenc állatát Démonnak hívták. Ő volt a talizmánja. Nyerést nyerésre halmozott, tökéletes volt ez az állat. Azt hiszem elég egyértelmű - mondtam, mire nevetésben tört ki.

– Egy kutyáról kaptad a nevedet? Már nem azért, de ez nem megalázó egy kicsit? Egy kutyáról? Apukádnak is sok fantáziája volt.

- Hát igen - mosolyogtam elnézően. Volt valami furcsa nekem ebben a lányban. Úgy éreztem, tud valamit amit én nem, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.

– Damon Salvatore… A nevedre – emelte a poharát.

– Tanya Denali… - Koccintottunk és mindketten szinte teljesen kiittuk a poharunk tartalmát. Ez mondjuk, nálam jelentett nagyobb mennyiséget.

– Te mióta élsz itt? – kérdeztem csöndesen.

– Pontosan? Tizenhárom órája. De máris unom egyedül ezt a környéket. Tényleg! Van kedved a pohár után sétálni egyet. Park vagy valami biztos van a közelben – kért lelkesen.

– Én is csak egy hete vagyok itt, szóval nem nagyon ismerem a környéket.

– Pff. Úgy tudtam, hogy nemet fogsz mondani – motyogta. Tudom, hogy kihívásnak szánta. Tudom, hogy hülyeség. Én mégis elfogadtam a felkérést. Kiittam az utolsó kortyokat a poharamból, majd letettem egy tízest az asztalra. Felálltam és a kezemet nyújtottam Tanyanak.

Meglepetten, aztán mosolyogva itta ki ő is az utolsó kortyot, a koktéljából és megfogta a kezemet. Szőke haja meglebbent, mikor felállt, de nem ez volt az az ok, ami miatt meglepődtem. Nagyon meglepődtem. Tanya keze hideg volt és kemény. Pont, mint az enyém. Tudtam, úgy tudtam! Tanya más, ő is olyan, mint én, vámpír.

Mindketten lefagytunk. Eldönthetem, háború, vagy béke? Háború, vagy béke? Legyen mindkettő. Felhúztam és megcsókoltam a vámpírlányt, pontosan azt tettem, amit az ösztönöm diktált. Tanya is engedett az ösztöneinek, hevesen csókolt vissza. A hajába túrtam, de figyeltem, hogy a kezem emberi tempóban lendüljön. Aztán elszakítottam egymástól ajkainkat. Túl sokan lettek figyelmesek a jelenetünkre.

– Kocsi, vagy park? – kérdeztem.

– Kocsi – nyögte Tanya. Megragadtam a kezét és elkezdtem húzni a kijárat felé. Készségesen követett, szinte hozzám dörgölődzött, amíg kiértünk a kocsihoz. Rányomtam a kulcsra és az automata zár kinyílt. Bepattantunk a kocsiba és keményen tapostam a gázpedálra. Meg sem fordult a fejemben, hogy hova tartok, csak elindultam a panzió felé. Folyamatosan éreztem a lüktetést, tudtam, hogy szükségem van rá. Tanya pedig nem szólt semmit. Eleinte csak a kezemet cirógatta. Aztán a combomat is elérte a keze. Ám, amikor a bekötő úton haladtunk, a keze elérte a gyönge pontomat és nem tudtam tovább vezetni. Azonnal megállítottam az autót, és felé fordulva az ajkaira vetettem magam. Nem ellenkezett semmit, sőt szinte tálcán kínálta fel magát. Tetszett ez benne. Tetszett a bátorsága, és közben a gyermeki bája. Bár a gyermek szó meg sem fordult a fejemben, mikor megszabadítottam a felsőjétől. Gyorsan tűntek el a feleslegesnek bizonyuló ruhadarabok rólunk, ajkaink vad táncát pedig semmi sem tudta megszakítani. Az ösztöneim olyan erősen kalapáltak bennem, hogy azt hittem sosem jön enyhülés belém.

Annyira más volt Tanya-t fogni, mint Caroline-t. Caroline törékeny volt és emberi. De Tanya… vámpír volt és szenvedélyesen vad. Tudta mi a dolga, és a kényeztetés mellett tökéletes társ volt mellettem. Az enyhülés belém pedig akkor sem jött el teljesen, mikor testünk eggyé olvadt. Ám a többi zajt, elnyomta az autó karosszériája. A Hold pedig az égen méltóságteljesen fordított hátat nekünk, és terítette ránk sötét leplét. Odakint az éjszaka csendes maradt, a bekötő út kihalt volt. Kettőnk titkát pedig egyenesen a hold őrizte, ezért nem volt semmi félnivalóm.

Ui.: Azt hiszem, sokat mondtam már, de tényleg jól esne pár komment. Legyen építő, vagy szépítő. Az építő kritikát elfogadom és próbálom a ti igényeitek szerint formálni a történetet. Lásd: Kértétek anno, hogy legyen a Bella-szál is folytatva, következő fejezetben megkaptátok. Frissebb, előző fejezethez írtátok, hogy kicsit sok a gondolat, jól jönne több történés. Nesze nektek! :D Ebben a fejezetben több történés van, az biztos! :)

Uii.: Azért is fontos lenne, hogy írjatok, hogy meddig mehetek el a perverzebb részeknél? Részleteket akartok, vagy ...-ot? Jó lenne, ha megírnátok!

Pusszancs: Wedó