15.Fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom a késést. Borzasztó magánéleti és lelki problémák üldöztek ebben a két hétben. Nem akarom részletezni, még nem vagyok teljesen túl rajta, de ígérem, hogy a fejezeteket mostantól gyakrabban hozom. Köszönöm a megértéseteket és, hogy vártatok.

„Van föld a lábad alatt? Hogy vagy képes még most is repülni, mikor minden tönkremegy körülötted? Hogy tudsz elsiklani mindemellett, mikor életek vesznek el a semmibe?”

15. Love? Oh, no! (Szerelem? Ó, ne!)

(Elena szemszöge)

Szeptember 5. 8:36

„Kedves Naplóm!

Valami nem stimmel. Oké, ez furcsa kezdés, de muszáj kiöntenem magamból, különben felemészt. Tegnap hajnalban értem haza, és Jeremy még nem volt itthon, mikor én megjöttem. Ez több mint aggasztó. Ugyanabba a buliba indult el, amiből én elslisszoltam. Nem tudom, hogy kivel volt, és hol, de mostanra már az ágyában van. Elég mélyen alszik, le tudtam tusolni, úgy, hogy nem ébredt fel. Ez különös, mert mindig felkel, ha elkezdem engedni a vizet. Szívből remélem, hogy nem szívott az este. Erre gondolni sem szeretnék, de a jelen állás szerint, ez a legvalószínűbb ok arra, hogy ilyen későn ért haza és, hogy ilyen mélyen alszik.

A másik furcsa pont az életemben Stefan. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele és ez bánt. Nem értem a kapcsolatunkat, nem látom át a dolgokat. Látom, hogy nem vagyok közömbös iránta, de mégis olyan furcsán viselkedik. A házuk is elég… érdekes. Igen, jól mondom, tegnap azért értem hajnalban haza, mert Stefanéknál voltam. Igen, jártam a házukban. De nem volt ott senki, és ez csak a kisebbik probléma. Nem voltak otthon a szülei, ez érdekes és furcsa. Nem volt otthon Stefan, és egy Damon nevezetű fazon azt állította, hogy bántotta őt. Stefanék házában jártam egy pincében, ahol egy hatalmas vasajtó volt, ami mögött kitudja, mi van, és van náluk egy csontváz, amivel sikerült közelebbről is összeismerkednem. Mi több, az előszobában találkoztam Damonnal és Caroline-nal, akik éppen egymás szájában mélyültek el. Ez több, mint furcsa.

Először is, mit keresett Damon a Salvatore házban? Stefanék házába csakúgy bárki bejárkálhat? Jut eszembe! Nem is volt bezárva az ajtajuk, se kapu, se biztonsági rendszer. Nem félnek semmitől a szülei? Ez annyira nem normális. A világ teli van veszélyekkel, gyilkosokkal, betörőkkel, mittudoménmivel, de nem a Salvatore család nem fél semmitől. Én komolyan nem értem.

Rendben, végülis nem az én dolgom, úgy élnek, ahogy akarnak. Az viszont már mégiscsak érdekes, hogy ha fel van oltva minden nagyobb helységben a villany és a ház fényárban úszik, akkor miért üresek a szobák? Hol van ilyenkor Mr. és Mrs. Salvatore? Hol van ilyenkor Stefan? Nem értem, nem értem, nem értem!

Ha Damon igazat mondott, akkor viszont talán logikus is, hogy nincs otthon Stefan. Nyilván valahova elcsalta, mert Stefan nem az a típus, aki hagyja magát, és ha hangos csetepaté alakul ki, akkor azt a szülei biztosan meghallják. A környéken lévő erdő tökéletes hely egy esetleges verekedésnek. Simán lehet, hogy ájultan fekszik valahol az erdőben. De ebbe belegondolni sem merek, és nincs semmi okom rá, hogy ezt feltételezzem. Valószínűleg Damon csak kamuzott és kutya baja Stefannak, csak talán a szüleivel elutaztak a hétvégére, de véletlenül égve felejtették a villanyokat, az ajtót meg nyitva hagyták, hogy bejöhessen a takarítónő.

Igen, ez a legelfogadhatóbb feltételezés. Logikus, és minden hülye kérdésemre választ ad. De miért érzem azt, hogy ez nagyon, de nagyon messze áll a valóságtól?

Félek belegondolni, hogy mi történhetett a Salvatore házban. Félek belegondolni, hogy mi történhetett Stefannal. Félek belegondolni, hogy mi lesz Jeremyvel. Félek belegondolni, hogy mi lesz velem, ha mindkettőjüket elveszítem.

A félelemről jut eszembe. Amikor kijöttem a házból, furcsa zajokat hallottam az erdőből. A fák közül jöttek a hangok, sötét volt, ezért nem láttam mi adhatta ki. Annyira megijedtem, hogy inkább futóléptekkel indultam a kocsim felé, és száguldottam haza, az ágyamba. Bele se merek gondolni, hogy talán Stefan jajveszékelését hallottam a távolból. És én otthagytam őt, mint valami rongyot, mintha nem kötne hozzá millió hajókötél vastagságú szál, amik nem eresztenek. Ekkora ökör is csak én lehetek. Otthagyom azt a férfit, akihez eredetileg elindultam. Okos döntés…

Bár, ha belegondolok, simán lehet, hogy csak azt hallottam, ahogy egy bagoly, vagy egy róka elkölti a vacsoráját, ami már az utolsókat rúgja. Lehet, hogy valami veszélyes volt az erdőben, ezért jó is, hogy nem mentem oda megnézni. Simán elképzelhető. Igen, ez a helyes válasz, nem lehet más; nem szabad másnak lennie.

Nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Stefan az Stefan, de ki valójában Stefan? Annyi kérdés és annyi hülye válasz rejtőzik a sötétben és csak most jövök rá, hogy nem ismerem ezt a fiút. Nem tudom ki Ő, honnan jött, vagy hogy hová tart. Nem tudom, mi a hobbyja, nem tudom, hogy mit szeret csinálni szabadidejében. Nem tudom, mit szeret enni, nem tudom, mi a kedvenc itala. Nem tudom, mi a kedvenc színe, és azt se, hogy mi a kedvenc állata. Nem tudom, hogy hívják a szüleit, és hogy milyen kapcsolatban van velük. Nem tudom, van-e testvére, nem tudom, hogy ha van, akkor milyen kapcsolatban van vele. Leginkább egy kishúgot tudnék elképzelni neki, egy kislányt, akit védhet, vigyázhat. Igen, egy pöttyös szoknyás kislánnyal tudom elképzelni. De ez sem biztos, mivel még sosem mesélt semmilyen testvérről, nem hogy egy pöttyös ruhás húgocskáról.

Mindegy, ez hülyeség. A lényegen azonban nem változtat. Már tényként kezelhetem, hogy Stefant nem ismerem. Annyira közel érzem magamhoz, mégis a jelek azt mutatják, hogy olyan távol van tőlem, mintha a Kaszpi-tó egyik és másik oldalán állnánk. Olyan furcsa ez az egész. Én pedig eddig úgy éreztem, hogy kiismerem, legalábbis elkaphattam egy kicsit a gondolkodásmódjából. De kudarcot vallott a magánakcióm, mindkét értelemben. A házban senkit sem találtam és kiderült, hogy Stefant sem ismerem. Két vár dőlt romba egyszerre.

Viszont most már mennem kell, ma találkozom Bonnie-val és Meredith-el. A kávézóba megyünk, hátha van valakinek valami értelmes ötlete… Bonnie-val kapcsolatban is.

Szeretettel: Elena”

(Bella szemszöge)

Ott feküdtem az ágyamba és nem tudtam, mit csináljak. Egy dolgot biztosan eldöntöttem magamban. Nem mozdulok ki ma az ágyamból. Kizárt dolog. A végén még összefutok valakivel, nem, nem akarom ezt.

Olyan furcsa a világ, annyira nem akarok benne élni! Edward utál. Kifejezetten gyűlöl, mikor én nem is tudom, mit érzek iránta. Először csak kíváncsiság volt. De annyira jól néz ki! A csajok megmondták, esélyem sincs. Olyan elkeseredett és furcsa érzés ez. Nincs túl sok tapasztalatom a fiúk terén, de a többieket nézve már megtanultam, hogy legnehezebb az, mikor valaki nem szeret vissza. Nem éreztem még soha ehhez hasonlót. A szívem… Én komolyan nem tudom, mi történt vele. Érzem a mellkasom bal oldalán dübörögni, de valahogy mintha mégsem lenne ott. Mintha egy fekete lyuk lenne a helyén, de nem tudom megfogalmazni magamba, hogy mi ez. Nem is fekete lyuk, inkább egy féreglyuk, ami elnyel mindent. Egy porszívót raktak a szívem helyére, ami beszívja az összes életerőt és az összes érzést a testemből. Már csak azt nem tudom, hogy ez a porszívó takarításra, vagy pusztításra van-e állítva.

Most sekélyesnek és semminek érzem magam. Minden érzésem itt kering a mellkasomban és nem tudok mit kezdeni velük. A gyomrom üres, a kezeimen nem érzek semmit, a lábam csak lóg, mintha nem is hozzám tartozna. Csak a fejem az, ami még él és mozog. Kavarog folyton. Ez fáj. Mármint… ha arra gondolok, hogy csak az agyam aktív, hogy minden mást kiszívott belőlem az én szívporszívóm, most már üres vagyok. Ez annyira furcsa érzés. Az agyam elhasznál minden energiát. Vajon az a szeretet, amit eddig éreztem, az még megvan? Vagy a porszívó beszippantotta azt is? Charlie? Renée? Érzem őket magamban, tudom, hogy itt vannak. Edward? Ha rá gondolok, összeszorul és sajogni kezd a szívem. Nem tudom, mitől, vagy miért, de Edward más hatást váltott ki belőlem, mint az apám és az anyám alakja. Ez logikusnak tűnik, de miért van így? Nem úgy volt, hogy a szívedben a szeretet csak sokszorozódik, nem vész el? Mitől érzem többnek per pillanatban Edward Idegen Cullen-t, mint Charlie Az Apám Swant, vagy Renée Az Anyám Dwyert?

Ajh… ez annyira furcsa így. Én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy egy ilyen elérhetetlen és idegen személy többet jelentsen, mint a szüleim. Nekem nem kell a nyakamra egy szerelem. Most nem tudom, mit kezdjek. Én nem akarok szerelmes lenni, én nem akarom, hogy a rend, ami végre kezd kialakulni az életemben, végleg eltűnjön. Nem akarom, hogy tönkremenjek egy viszonzatlan szerelembe. Nem akarom, hogy a szívem helyett porszívó legyen. Én csak egy normális életet szeretnék buktatók és veszélyek nélkül. A szerelem nem tartozik ebbe bele, nem fér már el. Főként nem Edward Cullen iránt, aki több mint idegen tőlem, és több mint hűvös velem. Edward nem kedvel engem, sőt senkit nem kedvel. Elvan a családjával, és ennyi. Nem akarok olyasvalakibe beleszeretni, aki nem képes szeretni, vagy legalább egy kicsit elfogadni. Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Edward Cullennek távol kell maradnia tőlem, és nekem is tőle.

(Charlie szemszöge)

-Bella! Ma átjönnek vacsorára Billy-ék! – kiáltottam fel a lánynak. Semmi válasz nem érkezett.

Mi a baj? Bella egész hétvégén az ágyában gubbasztott, és nem volt hajlandó előjönni. Próbáltam előcsalogatni ezzel, azzal, amazzal. Semmi eredménye. Mi történhetett? Eddig minden olyan jól ment. Lehet, hogy összeveszett az egyik barátnőjével, vagy valami hasonló. Pedig még bulizni is hívták este. Ezt onnan tudom, hogy pénteken a vezetékesen keresték Bellát. Én vettem fel, aztán szóltam, hogy a fönti telefonon vegye át a hívást. Oké, kíváncsi voltam… Mikor felvette, nem raktam le a lentit, végighallgattam a beszélgetésüket. Egy életvidám csiripelő kislány hívta este bulizni Bellst. Szomorú, komor hangon utasította vissza. Aztán felmentem hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baj. Finoman elküldött a francba, és nem mondott semmit.

Ki az, aki ért a tizenhét éves gimislányokhoz? Én ezek szerint biztosan nem. Ó! De ismerek valakit, aki még most is körülbelül azon a szinten van és rá hallgatna Bells. Drága édesanyja, Renée.

A telefonhoz mentem és tárcsázni kezdtem Renée számát. Hatszor csöngött, mire felvette.

– Halló? – kérdezte gyermeki hangján.

– Szia! Itt Charlie! – kezdtem bele.

– Oh, Charlie! Mi történt? Mi a helyzet Bellával? Sikerül beilleszkednie? Vannak barátai? Esetleg pasija? – öntötte rám a kérdésáradatot egykori feleségem.

– Hát, nem igazán. Nincs fiúbarátja. Barátnői vannak. De van egy kis probléma…

- Úristen! Mi történt? – kezdett idegeskedni Renée. Ezt nem bírom benne… sosem várja meg, amíg az ember befejezi.

– Renée! Nyugodj le!

– …Oké, nyugodt vagyok.

– Az a helyzet, hogy Bella mostanában… szomorú, azt hiszem. Keveset eszik, keveset iszik, és egész hétvégén a szobájában gubbaszt és nézi a plafont. Péntek este hívták bulizni, lerázta. Tegnap gondoltam, csináljunk valami közös programot… lerázott. Ma már nem mertem ajánlani se semmit. Este viszont átjönnek Billyék. Hozza Jacobot is, ő körülbelül egyidős Bellával. Talán sikerül megtalálniuk a közös hangot. – fejeztem be a monológomat, és a vonal túloldalán masszív hallgatás uralkodott. – Renée! Hallasz engem? Halló!

– Ne kiabálj, itt vagyok! – válaszolt. – Nem hiszem, hogy Jacob meg tudja oldani a helyzetet, bármi is legyen az. Figyelj! Most le kell tennem, de később felhívom Bellát és beszélek vele. Én lehet, hogy ki tudom szedni belőle a dolgot. De tényleg mennem kell. Majd beszélünk! Szia!

– Oké, de ne felejtsd el! Szia! – köszöntem el. Őszintén remélem, hogy Renée meg tudja oldani a helyzetet. Ha nem, akkor drasztikusabb lépésekre lesz szükségem…

Ui.: Nagyon jól esne pár komment.

Pusszantás: Wedó