9.Fejezet

„Valamikor azt hittem az élet egyszerű. Az emberek megszületnek, élnek, aztán lenyugszik a Nap és meghalnak. Ez az élet rendje. De valami más is van itt. Valami, amitől nem tekinthetek el. Az élet ennél sokkal bonyolultabb. Eddig nem is sejtettem mennyire.”

9. The second hero (A második hős)

(Bella Szemszöge)

Apa nem volt otthon, mikor hazaértem. Letettem a kulcsom és próbáltam a mindennapok szürkeségébe olvadni. De nem éreztem a mindennapi rendet magam körül. Úgy éreztem, mintha valami más lenne ezen az estén. Furcsa. Felmentem a szobámba, hogy megírjam a házimat, de rájöttem, hogy nem kaptunk leckét. Üres volt az összes füzetem és az estém is. Nem tudtam, hogy mit csináljak és nem volt kedvem igazán semmihez sem. A fejem zsongott és tele volt. Egy szempár lebegett előttem folyamatosan, egy aranybarna szempár. Sötét volt és halálos, én pedig nem értettem, miért vonz ennyire? Volt, mikor kiteljesedett a kép és egy egész arcot láttam, de a suli óta szinte minden pillanatban előttem lebegett az arany folyondárszerű kavargása.

Ledobtam a táskámat az íróasztalom mellé, és kihúztam a fiókomat. Szerencsefiók volt ez, rengeteg emléket őrizgettem benne. Többek közt egy emlékkönyvet. Egy üres könyvecskét, amit anyutól kaptam még három évvel ezelőtt. Azt mondta, hogy ő kiskorában naplót írt. Talán nekem is tetszeni fog, és használjam egészséggel. Azóta csak halasztgatom az irkálást. Valahogy nem voltam soha a szavak embere, habár egy hatalmas szótárral rendelkezem, hála a könyvek százainak, amit elolvastam. Olvasni imádok, de az írás kicsit távol áll tőlem. Nem tudom elképzelni magam, ahogy egy tollal a kezemben megtöltöm az üres sorokat. Nekem nincs ennyi fantáziám és tudom, hogy a naplóba az életét szokta írni az ember, nekem ez nem menne. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy üres vagyok. Az emlékeim maradjanak csak bennem, nem szeretném kiüríteni magamból. Ha a lapok megtelnének, azzal fokozatosan belőlem szívnák el az információt. Én üres leszek, mint a könyvecske a fiókban, viszont a napló megtelik. Melyik a fontosabb?

Szerintem egyértelmű. Éppen ezért nem kezdek most bele az irkálásba, és teszem ismét odébb a könyvet. A fiók még rengeteg szebb és csúnyább emléket őrzött, de nem szedegettem ki az összeset. Miután megerősítettem magam abban, hogy nem írok naplót, már el is ment a kedvem a nosztalgiázástól és inkább visszacsuktam a fiókot. Talán, majd máskor előkotrok pár emléket. Talán…

Bepakoltam másnapra a cuccaimat, aztán pedig lementem a konyhába, hogy összeüssek valami ehetőt vacsorára. A hűtő hála istennek nem volt üres, Apu nem olyan rég lehetett vásárolni. Arra gondoltam, hogy első nap nem csinálok semmi nehezet, inkább egy könnyen emészthető rántott csirkével indítom az évet. Elővettem a fagyasztóból a csirkemell csíkokat, és letettem őket az asztalra. Épp mentem volna a kamrába, hogy hozzak hozzá krumplit, mikor valaki rátenyerelt a csengőre. Vegyes érzelmekkel küszködve nyitottam ajtót, és szívesen rácsaptam volna az ajtót az érkezőre. Caroline tízezervattos mosolyába ütköztem és láttam a szemében, hogy valami olyasmibe akar belerángatni, ami nekem nem lesz ínyemre.

– Szia, Bella! – köszöntött. – Van valami programod az estére? – Szia, Caroline. Hát… igazából akadna itt némi teendő…

- Oh, remek! Szóval nincs semmi! Akkor viszont feltétlenül el kell jönnöd velem a Grillbe – szakított félbe a Duracell szöszi.

– Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet – húztam a számat, és nagyon nem akaródzott elmenni otthonról.

– Apud a Grillben dolgozik, nem?

– Hát, ja… valami olyasmi – feleltem értetlenül. Nem akartam mondani, hogy Apa a Grill tulajdonosa.

– Na, szuper! – csillant fel Caroline szeme, amitől nekem bizseregni kezdett a karom. Valami nem lesz így rendben.

– Miért is? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

– Szerintem Apád örülni fog neki, ha látja, hogy a pici lányocskája már az első nap szerzett barátokat. Ez elég imponáló, nem?

– Igen, olyan barátokat, akik a Grillbe járnak a piálni… ez tényleg szép, nem? – szarkazmus sugárzott a szavaimból, de Caroline falán nem tudtam velük áttörni.

– Ki mondta, hogy piálni fogunk? Na, gyere! – kezdett el húzni a kocsija felé. Gyorsan felkaptam a kabátomat, miközben lemondóan sóhajtottam. Leoltottam a villanyt, majd bezártam az ajtót és Caroline nyomába eredtem.

A kocsija szürke színű volt, de a márkát nem tudtam megállapítani. Nem a félhomályszerű alkonyat miatt, inkább azért, mert különleges nem mindennapi járgány volt. Talán holnap iskola előtt sikerül megfejteni a márkát…

Az úton Caroline végig csacsogott arról, hogy milyen szép és jó és „hűde” lesz ez az este. Egy idő után csak azt számolgattam, hogy hányszor mondja azt, hogy „hűde.” Végül pedig mikor elhagytuk az ötvenet, lehalkítottam háttérzajjá Caroline csiripelését. Néha benyögtem egy ahát, meg egy hűde klasszot, és ezzel mindkettőnk megbékélt.

A grillben aznap nem voltak sokan, bár kevésnek sem mondanám azt a minimum harminc embert, aki vagy a bárpult mellett ült, vagy az asztaloknál beszélgetett, vagy a billiárdasztalnál lézengett. Viszonylag nyugodt volt a hangulat és tetszett nekem ez a felállás. Nem akartam volna egy „ereszd el a hajad” partyba csöppenni, rögtön az első nap. Na, nem mintha a negyediken már akartam volna.

– Gyere, ismerkedjünk! – mosolygott Caroline és megfogta a kezemet, majd előre vezetett a bárpulthoz. Egy lépcső szintkülönbségen haladtunk át, illetve csak egyikünk. Én sikeresen megbotlottam és a földre zakóztam…. volna, ha nem kap el az utolsó utáni pillanatban egy kedves fiatal srác.

– Ohm, köszi. Ne haragudj – szabadkoztam, miközben éreztem, hogy a fejem rákvörössé válik két másodperc alatt.

– Szívesen. – Az arcán tényleg nem látszódott felháborodás, vagy elítélés, inkább csak őszinte kíváncsiság. Kék szemei nyíltak voltak és gyönyörűek, fehér bőre pedig tökéletesen kitöltötte az arcát. A kék szem és a fehér bőr stimmelt, csupán a szőke hajat váltotta le fekete szálakra. Egy pillanatig, csak egy pillanatig kellett így néznie rám, hogy a lábam kezdjen megingani a súlyom alatt. Aztán hirtelen, kék helyett barna szemeket láttam, majd fokozatosan arany barnává puhult a tekintete. Egy picit megráztam a fejemet, és mikor megint visszanéztem már eredeti kék pompájában ragyogtak a szemei. Arrébb álltam, mire Caroline rögtön bizalmas beszélgetőpartnerré változtatta a megmentőmet.

– Szia! Engem Caroline-nak hívnak. Nincs kedved meginni velünk valamit? – kérdezte csilingelő hangján.

– Tudnék ellenállni ilyen csábító ajánlatnak? – villantott ránk egy tökéletes mosolyt, majd a pulthoz kezdett terelni minket.

Két órán keresztül beszélgettünk és nevetgéltünk enyhe fokú alkohol hatása alatt. Biztosan tudtam, hogy nem vagyok részeg, mert feltűnt párszor, hogy csak furcsa fél válaszokat kapunk tőle. Caroline-nak ez biztosan nem tűnt fel, mert bármit mondott, már csak röhögni tudott rajta. Ez az első napom és a legjobb barátnőm máris leissza magát. Hűha… mit várjak a jövőmtől így? Lehet, hogy két hét után már elvonón leszek Caroline-kúrán. Vagy idejében új barátok után kell néznem.

– Azt hiszem, nekem mennem kell – jelentettem be, mikor Caroline megitta az isten tudja hányadik italát.

– Rendben, elkísérlek titeket – mondta a hősünk, majd felálltunk és Caroline kocsijához sétáltunk. Barátnőmnek igencsak szüksége volt a segítségre, de nem bántam, hogy nem engem tart a karjaiban a fiú. Ilyen állapotban… Az már más kérdés, hogy józanul, mennyire szívesen bújnék hozzá? De nem valószínű, hogy erre a kérdésre valaha is választ kapok. Egy ilyen este után, szerintem soha a büdös életben nem fogjuk látni ezeket a kék szemeket.

– Van kocsitok? – kérdezte az említett hős.

– Igen, persze… - kezdtem, de Caroline közbevágott.

– Az én kocsimmal… menjünk! Raga… raga… ragaszkodom hozzá! – rakta össze kissé nehézkesen a mondandóját.

– Erre – navigáltam a szürke autóhoz. Betettük Caroline-t a hátsó ülésre, bekapcsoltam a biztonsági övét, a fiú pedig kivette a slusszkulcsot a táskájából. Én is beültem az anyósülésre, és pár másodperc múltán a motor zümmögve életre kelt. Amíg elhajtottunk a házamig előkotortam a kesztyűtartóból GPS-t. Ha nem tudná elmondani, akkor itt van a műholdsegítség. Leálltunk a ház előtt, Apa kocsija még mindig nem volt a felhajtón és a házban egyetlen villany sem égett. Szuper.

Kiszálltam a kocsiból, becsuktam az ajtaját, és elindultam a veranda felé. Meglepődve hallottam, hogy az autó ajtaját ismét kinyitják, majd egy lendületes mozdulattal bevágják. A kulcsommal babráltam és próbáltam nem meghallani a mögöttem közeledő lépteket. A verandára érve felkapcsoltam a világítást, majd a lábtörlőre álltam és megfordultam. A fiú égkék szemei egészen közelről néztek le rám, édesen megcsillanva a friss fényben.

– Köszi, hogy elhoztál. És hogy figyelsz Caroline-ra – kezdtem az illedelmes kislányt elővenni, mikor pár percig némaságba burkolództunk.

– Látlak még? – kérdezte ismerős, őszinte kíváncsisággal. A pupillái kitágultak és nem tudtam nem rá figyelni. Egy bűvös körbe kerültem, s nem tudtam menekülni előle. Nem mintha a fejemben ilyen szándék megfordult volna. Nem vettem tudomásul a kérdését, folytattam a ködös köszöneteket, bár magam sem értettem miért. A kezemben lévő kulcsokra összpontosítottam, s habár éreztem, hogy szinte lézerként lát át a koponyámon, mégsem emeltem fel a fejemet, hogy ránézzek.

– A grillben nagyon jól éreztem magam, és köszi, hogy megakadályoztad az arcpusztító esésemet… - Azonban belém fojtotta a szót, mikor hűvös ujjai az államra tapadtak. Kissé felemelte a fejemet, hogy ránézhessek, és magából a szemeimből próbálta kiolvasni a válaszomat.

– Látlak még?

– Nem tudom… A Grillben talán. Egyébként a környékre járok suliba…

- Látlak még? – Megint elkalandozott a tekintetem, s ezzel a kérdéssel sikerült ismét az összes figyelmem ráfordítani. Hirtelen nem fogtam fel mást, csak a felém közeledő ajkait. Most gondold át az életedet! Szeretlek Anyu, szeretlek apu! De őt, valóban szeretem? Hagyom, vagy nem hagyom?

De ekkor már ajkait a számra tapasztotta, először finoman, puhatolózva, mintha csak pillecukrot csókolgatna. Biológia? Heves érzelmek? Első nap feszültsége? Nem tudom mi okozta a rohamot, de hirtelen többet akartam érezni édes ajkaiból. A keze még mindig az államon pihent, s most az arccsontomra kalandozott. Finoman beletúrtam fekete tincseibe, lassan ízlelgettem az ajkát és a helyzetet. Hirtelen azonban az idilli cukorkahangulatnak vége lett. A fejembe egy kép furakodott be, egy aranybarna szempár tökéletes mása. Kit akarok én megcsókolni? Nem tudom! Kit akarok megcsókolni? Ezt a fiút? Edward Cullent.

Ui.: Megjegyzéseket még mindig várok. Légyszíves írjatok pár sort!