10.Fejezet

"Volt valami a szemedben. Egy apró szikra? Egy örökre szóló láng? Nem tudhatom. Csak nézem, ahogy lassan egyre mélyebbre és mélyebbre bújik a szemedben a láng. Addig követem a kis fényességet, míg végleg ki nem alszik."

10. Never see you (Sohasem látlak)

(Bella szemszöge)

Ahogy belém csapott a felismerés nemes villáma, már nem éreztem olyan édesnek ajkait. Kifejezetten keserű lett, mert rájöttem, hogy ezzel tulajdonképpen megcsaltam Edwardot. Tudom, hogy nem járunk, és elméletileg simán megtehetném ezt, de mégsem voltam képes tovább más férfit csókolni. Nem voltam képes őt csókolni. Az egyetlen személy a bolygón, akit ebben a pillanatban akartam, az Edward Cullen. Egy percig sem bírtam tovább ezzel az igen kedves, de nagyon nem Edward fiúval. Elszakítottam magam tőle, s az ajtóig hátráltam kapkodó légvételekkel. A tüdőm sípolva fogadta be az oxigént, a mellkasom pedig egyenetlen tempóban emelkedett és süllyedt. Éreztem, ahogy a szívem gyors tempóban zakatol, s a lelkiismeret furdalás erős hullámai nyaldosták eszem fehér homokpartját.

A fiú meglepetten pislogott, majd összeszűkített szemöldökkel nézett rám. Én még mindig kapkodtam a légvételeimet, és zakatoló aggyal próbáltam kitalálni, hogy mit is mondjak. Finoman a kulcslyukba helyeztem a kulcsomat, miközben hangos légvételeket színleltem, pedig már kezdett stabilizálódni a pulzusom. Beleharaptam a felső ajkamba és fejben harcoltam a szavakkal.

– Én… - suttogtam, de a folytatást elnyelte a torkom. A fiú mélyen a szemembe nézett, s éreztem, hogy átlát rajtam. Úgy éreztem, mindent tud rólam, minden gondolatomat ismeri. Pedig ez lehetetlen. Nem létezhet, nem szabad! Nem akarom!

– Én… - kezdtem újra bele, de a szavak beleégtek a nyelvembe és nem tudtam megmukkanni sem. – Ne haragudj, én ezt nem tudom csinálni. Én nem… - s a garatom fekete szakadéka ismét magába szippantotta a mondat további részét. Ám, most nem az én hibámból. Ránéztem a szemben álló fiúra, akivel pár perce még illetlen helyzetbe kerültem, s a kezem a kilincsre kúszott. A szeme átható volt és vad. Éreztem benne valami lángot, ami ha bennem égett volna, már rég felemésztett volna. De így, kívülről is tudtam, hogy küzd magával. A gondolatait nem ismertem, és így a miérteket sem. Talán jobb is így. Átható pillantásával a vesémig talán nem, de a gyomromig biztosan belátott. Annyira más volt, hogy legszívesebben sikítva menekültem volna előle. Vagy legalább lekevertem volna neki egy pofont.

– Te nem? – kérdezte halk, vad hangon, mint egy ragadozó. A fölényérzet sugárzott róla és én jelentéktelennek éreztem magamat mellette. – Ó, dehogynem.

Kivillantotta tökéletesen fehér fogsorát, és most szemfogai félelmetesen nagynak tűntek a szerény fényben. A szívem hirtelen őrült tempóra váltott és félni kezdtem tőle. Egy forró izzadtságcsepp csorgott le a halántékomon. Tudtam, éreztem, hogy itt a mesém vége. Az egyik felem valahogy még mindig vonzódott hozzá, a természetfeletti szépsége és tökéletessége miatt. Ez az idióta részem meg akarta csókolni, újra érezni ajkait, a selymességüket, puhaságukat. Szerencsére az agyam és a másik felem erősebb volt ennél, és nem vetettem rá magamat. Csak erősebben markoltam a kilincset, de megmozdulni még mindig nem volt elég erőm.

– Dehogynem – suttogta megint a fiú, majd hirtelen teljesült az agyam első felének titkos kívánsága, s ahogy ajkaink összeértek robbant bennem a bomba. Az egyik felem a hajába túrt volna, még erősebben magához húzta volna. Szerette volna felfedezni a szájának minden pontját, érezni, ahogy a két lélek egybeforr, ahogy egy út a lábuk elé terül. A másik felem azonban sikoltani akart. Kitépni magát a karjai közül, messzire menekülni tőle. El akart szakadni a fiútól, hogy soha többé ne kelljen érintkeznie vele, hogy soha többé ne kelljen éreznie a mosolyát, a csókját, a pillantását.

Ez a felem volt erősebb és akármennyire is akartam még élvezni az édes ajkakat, és elszakadtam tőle. Egy pofont is le akartam keverni neki, de ezt a felesleges akciót leállította az első, őrültebb felem. Ehelyett feltéptem az ajtót, és ahogy csak tudtam beiszkoltam rajta. Bevágtam magam mögött, amilyen erősen csak tudtam, majd eszembe jutott, hogy a kulcsom a külső oldalon maradt. Görcs állt a gyomromba, és nem tudtam, mit is csináljak. Bezárni nem tudom az ajtót, Apa kitudja mikor ér haza, Caroline kint fekszik részegen a kocsiban. Úristen… ne, ne, ne!

Könnyek szöktek a szememben, és nem tudtam tovább támasztani az ajtót. Úgy ültem le az ajtó tövébe, mintha valami festék lennék, ami lecsorog a fán. Felhúztam a térdemet és tenyerembe temettem az arcomat. Forró könnycseppek csurogtak a csuklómra, s a vállam ütemesen emelkedett fel-le a zokogástól. Féltem és féltettem. Féltettem magamat, féltettem Caroline-t, féltettem Apát és féltettem minden ismerősömet. Féltem, hogy elveszi a kulcsomat, féltem, hogy esetleg olyat tesz, amit nem élek túl, féltem, hogy még látom ebben az életben, féltem, hogy már ma éjszaka visszatér, féltem tőle.

Az egész éjszakám borzalmasan telt. Mikor sikerült összeszednem magamat és fel tudtam állni az ajtó mellől, keservesen lassan sikerült csak a konyhába vánszorognom. Aztán rájöttem, hogy egy falat se menne le a torkomon, ezért felmásztam a lépcsőn, fel a szobámba. Arra sem volt erőm, hogy az ajtót behajtsam, csak bedőltem az ágyba, és maga alá temetett a mai nap. Túl sok volt nekem hirtelen és nem értettem mindent. Az nincs egyetlen biztos pont sem az életemben. Anyu lepasszolt, Apu kitudja, hol van, és mit csinál. Edwardot még csak nem is ismerem, ráadásul úgy elhúzta a csíkot mellőlem órán, hogy még böffenteni sem volt ideje. Caroline részeg, illetve kitudja, milyen állapotban van és hogy hol. A ma esti fiú, akinek még a nevét sem tudom, szintén nem tűnik túl biztos pontnak. Bonnie-t alig ismerem, a többi iskolatársamat meg még kevésbé. A városban is alig van pár ismerősöm, egyébként senki. Hogy, akarok én így élni? Hova akarok jutni? Nincs mellettem senki, nincs, aki fogja a kezem, vagy legalább megtámasszon egy kicsit, ha a szakadék szélén esetleg hátra akarok dőlni. Ennyi erővel, akár le is vethetném magamat, senkit sem zavarna, és senki se tudná meg, hogy mi történt. Már az se biztos, hogy a szívem ver, ami elég kétségbeejtő.

Számolni kezdtem a szívdobbanásaimat, hallgattam, ahogy az izmos kis szerv dolgozik, és dolgozik, hogy élhessek. A lassanként ütemessé váló dobogásra sikerült aludnom, habár pár szász ezernél abbahagytam a számolást. Az álom elnyomott, s a könnycseppek rászáradtak az arcomra, mintha ott sem lettek volna.