13.fejezet

Sziasztok!

Először is, köszönöm a kitartásotokat! Nagyon sokat jelent nekem, hogy még mindig itt vagytok és segítetek engem.

Most épp takonykórral és egyéb fertőzésekkel küszködöm, ami azt jelenti, hogy hálásak lehettek, hogy betegen arra áldozom a pihenésre szolgáló időmet, hogy nektek frisst körmöljek. Jobbulást nekem! :)

Ami a külföldi utamat illeti, fergeteges volt és örülök, hogy sikerült egy kicsit kiszabadulni a mókuskerékből!

A fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy a második, Caroline-os része kicsit kótyagos és kusza lett, de direkt próbáltam ilyenre, egy kissé ittas állapotban lévő embernek szerintem nincs annyira tiszta gondolkodása, mint egy józannak. :)

Még elnézést kérnék a késésért, talán abból is adódhatott, hogy beragadnak egyes billentyűim, mint pl. az o, vagy az m, de mindig másik -.-" ez kicsit lelassítja az írási ütemet, de próbálom tartani a dolgokat.

Itt a fejezet jövőhét ugyanilyentájban jön a következő adag. :)

Puszi: Wedó

„Volt, olyan, hogy nem tudtál élni valaki nélkül? Volt olyan, hogy meghaltál volna egyetlen személyért? Volt olyan, hogy volt valaki az életedben, akiről tudtad, hogy összeköt vele egy láthatatlan kötelék? Volt olyan, aki megdobogtatta a szíved? Volt olyan, aki miatt eldobtál volna mindent? Volt olyan, aki miatt leszálltál a mennyből egészen a pokolba, csak hogy láthasd?”

13. The first party (Az első buli)

(Elena szemszöge)

„Bántottam valakit, akit Stefan Salvatore-nak hívnak. Bántottam valakit, akit Stefan Salvatore-nak hívnak. Bántottam valakit, akit Stefan Salvatore-nak hívnak.”

Ez a mondat pörgött bennem ezerszer, és még százszor, de nem tudtam felfogni a lényegét. Nem akartam, hogy az utolsó csepp beteljen a pohárba, és azt, hogy az emberke feje felett megjelenjen egy villanykörte. Nem akartam felfogni, hogy annak az embernek, akit én vártam, bármi baja eshetett. Stefan az én fejemben egy tökéletes, sérthetetlen kép volt, amit most darabokra tört Damon. Apró szilánkokban hullott a porba, és most nem tudom, mihez kezdjek a tudással, amit megszereztem. Itt álltam, csöndben gondolkodva Damon mosolya pedig percenként szúrt egy tűt a szívembe. A világ körülöttem mozgott, forgott, én pedig megálltam, a zsákutca végéhez értem. Nincs tovább se előre, se hátra. Nem látom a jövőmet, nem mehetek vissza a múltba. Hogy honnan jöttem? Nem emlékszem. Hogy hová tartok? Lövésem sincs.

– Megleptelek? – kérdezte Damon csöndesen. Elégedettnek tűnt, és úgy éreztem, tudja a választ a saját kérdésére.

– Öhm… most legjobb lesz, ha hazamegyek – ráncoltam a homlokomat.

– Ne már! Még egy pohár üdítőt sem ittunk! – kezdett játékos marasztalásba újdonsült ismerősöm.

– Ne haragudj… Damon – félve ejtettem ki a nevét, és nagyot nyeltem előtte, hogy leférjen a gombóc a torkomon. Akartam volna még mondani neki valami frappánsat, de sajnos hirtelen semmi sem jutott eszembe, csak Stefanon tudtam agyalni, ezért inkább rövidre zártam a beszélgetést. – Mennem kell. Jó volt beszélgetni. Jó éjszakát!

– Rendben. Te tudod. Én még maradok, egész jó bulinak tűnik – vigyorgott a többi bulizó diák felé. – Még találkozunk Elena!

Sajnos biztos lehettem benne, hogy Damonnal még fogok találkozni. Ő egy elkerülhetetlen személyiség, mégis valami sötétség van benne, amit nem tudok sem figyelmen kívül hagyni, sem megmagyarázni. De ez csak másodlagos dolog volt. Az első Stefan és csak rajta kattogott az agyam. Mit jelent az, hogy bántotta? Mit tud Damon, amit én nem?

A férfi már nem állt mellettem, a többiek felé indult. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele és, hogy baj lesz még ebből az éjszakából, de nem tudtam semmit sem tenni. Lefagytam, mint a Windows. Még szerencse, hogy nekem nem tart olyan sokáig újraindítanom az agyamat. Elméletileg. Gyakorlatilag azonban őrülten bonyolult és hosszadalmas műveletnek tűnt ez az egyszerű lépés is. Hiába próbált meghatározni az időt, valahogy nem emlékeztem hány perc telt el azóta, mióta Damon egyedül hagyott. Hány szúnyog mart a bőrömbe mióta egyedül állok a temető bejáratánál, ennél az ódon fűzfánál. Ahogy körbenéztem, tulajdonképpen elég félelmetesnek tűnt ez a hely. Sötétség fekete takarója borította meg az egész utcát, és az elhagyatott út régi villanyoszlopán lévő lámpa csak gyér világosságot tudott kelteni a koromsötét éjszakában. A felhőket ugyan ezüst fénnyel világította meg a Hold, mégsem tudtak elég biztonságérzetet kelteni bennem. Hűs szél süvített végig a kihalt földúton és hirtelen nagyon, de nagyon félelmetes lett az egész hely. Már nem élveztem a partyt, akár évkezdő, akár nem. A többiekkel kellett volna a fényben táncolnom és innom, de valahogy nem tudtam odamenni hozzájuk. Valahogy nem is akartam. Most már éreztem, ez az év más lesz. Kezdetnek Stefan Salvatore pottyant az életembe és nem tudom hogyan, de két másodperc alatt a részévé vált. Mégsem mondhattam azt, hogy megtaláltam életem egyetlen és örökké élő párját, az igaz szerelmet. Pedig erre a gondolatra a gyomrom aprócska tojás méretűre zsugorodott és valami különleges melegséggel keveredett eufória-hullám suhant végig rajtam. Nem tudom, miként, vagy hogyan. Csak azt tudtam, hogy ez jó dolog. És, ha jó dolog, akkor miért álljak ellen? Ha valami a jól esik, azt miért tagadjam meg magamtól? Persze, a jó dolgoknak is van határok, hiszen nagyobb dózisban már károsak lehetnek. Ez azonban Stefanra eddig még nem igaz, ugyanis csak suliban találkozom vele néha. Na, jó, az iskolában azért elég sűrűn látom, de ez még belefér, abba az „egészséges keretbe,” nem? De tutira. Ebben biztos vagyok. Stefanban biztos vagyok.

– Elena! – kiáltott át a sötétségen egy magas szoprán. Lágyan csilingelő hangját most eltorzította a részegség finom árnya. Még nem települt drága barátnőmre sötétség, de ha így folytatja az ivást, akkor éjjel kettőre már fetrengeni fog.

– Itt vagyok, Meredith! – válaszoltam neki, miközben finoman kapirgálva a fűzfa törzsét megfordultam. A fűznek dőlve jó gondolkodni, kitisztítja az agysejteket és némiképp feltöltődik tőle az ember.

– Elena! Hogy-hogy egyedül vagy? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. – Miért nem jössz velünk táncolni?

Jaj, Meredith… Hogy mondjam meg neked, hogy nem vagyok ma szívesen a társaságodban, mert sokkal fontosabb gondjaim vannak, mikor közben szívesen is lennék melletted és Stefan mellett egyszerre. Hogy mondjam meg, hogy ha választanom kellene, talán inkább Stefanhoz mennék, mint bulizó, piás negyedikesekhez?

– Fáj egy kicsit a hajam. Öhm… női gondok, tudod – cirógattam a hasam alsó felét, miközben két részre szakadtam e miatt a hazugság miatt. Egyrészről elmondanám minden bajomat Meredithnek és én is kérnék egy üveget, hogy enyhítsek magamon, másrészt viszont menekülnék innen, mert egy, hátborzongató hely, kettő Damon is itt van a közelben, miközben Stefan megsérült. – Találkoztál Damonnal? – kezdtem terelni a témát magamról.

– Ú, azzal a rohadt helyes pasival! Persze, de nem iszik a kis mocsok. Rástartolt Caroline Forbesra a cuki kis pofájával. Pedig én sem állnék ellen egy ilyen alaknak – vigyorgott Meredith.

– Figyelj! Nem szeretném, ha túl közeli kapcsolatba kerülnél vele! Ez a férfi veszélyes! – néztem a szemébe komolyan és mélyen, de ő nem nagyon volt hajlandó befogadni. – Szerintem kicsit hasonlít Stefanra, mármint olyanok a vonásai, meg a szeme…

Erre nem tudtam, mit mondani. Totál káó.

– Stefanról jut eszembe! Kutakodtam egy kicsit és nézd, mit találtam! – A farmerzsebében kezdett kotorászni, amivel egy csöppet megőrjített, mert nem volt hajlandó folytatni a mondatot. Stefannal kapcsolatos, ráadásul információ róla, vagy valami vele kapcsolatos dologról. Ezzel tudta összeroncsolni az idegeimet és tűrőképességemet. – Meg is van! Tessék, nem kell megköszönni. Tudom, hogy istennő vagyok!

Egy cetlit nyújtott át. Már kicsit gyűrött volt és, mintha valaki leöntötte volna egy pohár kávéval. A lényeg azonban a cetlire firkált betű, illetve számsor volt.

– Ez mi? – kérdeztem újra barátnőmre pillantva.

– Egy cím – felelte nemes egyszerűséggel.

– Minek a címe? – kérdeztem gyorsan. Kezdte még jobban felmorzsolni egyébként is darabokba heverő idegeimet.

– Nem minek, hanem kinek a címe! Az illető dögös és egész véletlenül fülig bele vagy esve. Hármat tippelhetsz, hogy ki az! – húzta ki magát elégedetten, s összefonta karjait a mellén, ezzel eltakarva az Union Jack színeibe öltözött Rolling Stones nyelvet.

– Stefan Salvatore – formáltam némán a szavakat.

– Ding-ding! A helyes megfejtés az öné, kislány! – utánzott valami régi nyereményjáték szlogent. – Menj csak, én megértem. Tudom, hogy késő van és tudom, hogy szívesen maradnál még, de tudom azt is, hogy a szíved most másfelé húz, ha már megkaptad tőlem ezt a remek kis címet! Megértem én! – színpadiasan a homlokához kapott, miközben egy vastag vigyor kezdett a szájára ülni. Aztán lehozta a kezét a homlokáról és kecses csuklókörzésekkel a földút kijárata felé mutatott, majd finoman meghajolt előttem. – Futás! – Mosolygott.

– Köszönöm! – suttogtam, majd öles léptekkel indultam el az utca felé. Gyalog jöttem, mert csak kétsaroknyira laktunk innen. Szinte versenytempóban tettem meg azt a pár száz métert, ami a házunktól választott el. A tornácra érve már nyílt is az ajtó. Jeremy lépett ki rajta, akibe kis híján beleütköztem.

– Hová, hová? – kérdeztem gyorsan,d e nem is érdekelt igazán a válasza.

– A temető-partyba – válaszolta, mire megtorpantam.

– Jeremy! Jeremy, kérlek, ne menj oda!

– Miért? Mi lesz, hogyha mégis? Beköpsz Jennának? Tud róla, hogy oda megyek! – Nem várta meg a válaszomat, eltűnt a sötétségben. Idegesen vettem el a kulcsot a tartóról, s becsuktam az ajtót. Bevágódtam a kocsimba és még egy kicsit mérgesen, de annál inkább felszakadó reményekkel indítottam be a motort. Az autó életre kelt alattam, kigurult a felhajtóról, a cetlire írt cím felé vettem az irányt.

(Caroline szemszöge)

A délutáni pepecselés tuti megérte, mert ez a buli fantasztikus. Azt hiszem érdemes volt eljönni, mert jól szórakozom. Kitudja, hány liter sör után, nem tudom, hogy ezen kívül még mit ittam, de durván jól érzem magam tőle.

– Akarsz táncolni? Vagy inni valamit? – Egy nagyon kellemes hangú pasi állt mellettem. De nem akartam megfordulni. Lehet, hogy a pia miatt, de nem nagyon akaródzott. Valahogy mégiscsak erősebb volt a pasikereső a fejemben, ezért megfordultam. Tutira megfordultam, mert emlékszem rá. Tuti, hogy emlékszem rá.

– Táncolni. Inkább inni – aztán átgondoltam a dolgokat. – Lehetne inkább mindkettő?

– Mohó a hölgy, de rendben – válaszolta finoman csengő udvariassággal. Na, ettől a gatyátokba olvadnátok, mert én is azt tettem. Na, jó azért nem… De félig-meddig igen.

– A nevem Caroline. És a tiéd? – kérdeztem udvariasan, amíg az italt töltötte. Fehér üveg átlátszó folyadékkal. Csak nem nyelet le velem valami ablaktörlő, vagy kocsi mosó cuccot. A fagyállót biztosan kiszimatolom, egyszer majdnem abból ittam a tutti-frutti szörp helyett. Anyám kis híján szívinfarktust kapott, de ez már csak részletkérdés.

– Az enyém Damon. Damon Salvatore – felelte a kérdésemre ezzel kirántva a tutti-frutti szörp ízének elemzéséből.

– Én Forbes vagyok.

– Ó, az egyik alapító család csemetéje – nyújtotta át a poharat. – Rád – emelte a felest.

– Kettőnkre – emeltem én is a saját löttyömet és még mielőtt kiöntöttem volna, sikeresen az utolsó cseppet is a számba tereltem. Elsőre édes volt, kifejezetten kellemes. Aztán viszont szétégette a nyelőcsövemet. Nem gond… Egyszer élünk. (Csak az a baj, hogy utána egyszer halunk meg.)

Feldobott a feles, pedig sosem voltam nagy piás, most mégis nagyon jól esett a torkomnak az alkohol gyógyító hatása. De arról már halvány lila gőzöm sem volt, hogy tulajdonképpen mit akarok gyógyítani. Szívproblémák? Suli-problémák? Tini-problémák? Passz. De kit érdekelnek a problémák péntek este? Ki az, akit az élet nagy zaja izgat, mikor a könnyű zene ordít a fülembe egy szuper bulin, szuper haverokkal, szuper szabályok nélkül, szuper helyes pasival az oldalamon? Engem aztán biztos nem! Bár talán egy valaki mégis van… Elena Gilbert, aki a temető bejáratánál duzzog, vagy szomorkodik, vagy unatkozik. Talán csak arra vár, hogy odamenjek hozzá, hogy bocsánatot kérjek, vagy hogy esetleg segget is nyaljak utána. Cöhh, felejtős.

– Táncoljunk! – mondtam gyorsan, hogy eltereljem Elenáról a gondolataimat. Erősen kényszerítettem magamat, hogy a kárörvendő kíváncsiság hatására se nézzek a kapuba, hogy lássam, ott gubbaszt-e a még az exbarátnőm. Damon cseppet sem lepődött meg, inkább cinkos mosoly ült az arcára, mikor előálltam parancsommal.

És ekkor megvilágosodtam! Tudom, őrültségnek hangzik és olyan derült égből jött villámcsapás, hogy az valami eszméletlen, de ez mégis igaz. Megvilágosodtam, összeraktam a puzzle-t, és az összefüggés olyan kézenfekvően feküdt előttem, hogy csak fel kellett kapnom a porból. Eskü, bennem egy zseni veszett el! Bár lehet, hogy csak a pia hozta ki belőlem… Lényegtelen.

– Damon. Salvatore, igaz? – kérdezte átüvöltve a szédítő zenét. Ő meg se próbálkozott vele csak hümmögött és bólogatott. – Ismered Stefant?

– Az öcsém – felelte nemes egyszerűséggel. Na, jó nemesnek nem nevezném Damont, főleg nem öt perces ismeretségünk alapján, de mindent elárul a hamis szeme. Oh, azok a gyönyörű, égszínkék szemek. Esküszöm, napokat el tudnék tölteni csak azzal, hogy őt bámulom. – Neked, van testvéred? – kérdezte. Édes!

– Nincs, csak Anyuval élek otthon – nevetve folytattam. – Apu úgy két éve lépett le… miután rájött, hogy a pasikat szereti. Ilyen se fordul elő, túl gyakran, nem?

– Hé, minek untatod őt ilyen magánéleti nyavajgással? Szerintem sokkal inkább egy izgalmas estét szeretne, mint egy érzelmes nyálcsorgatást! – szólt közbe az idegesítő, feltörekvő pasievő, Meredith. – De ha akarod, hozok neked papucsot meg teát és lelkizhetünk.

– Most tépjelek meg, vagy ráér két másodperc múlva is? – kérdeztem finoman és nőiesen, mire kicsit hátrébb húzódott, de kételkedő tekintetéből azt olvastam le, hogy ne hiszi, hogy meg merem tépni. Nagyot téved. Ez kicsit zavart, az már jobban, hogy drága Meredith magával húzta Damont is. – Hé! Damon most velem táncol!

– Pontosítsunk, táncolt! – felelte édesen Meredith, mire kedvem lett volna egy pofonnal letörölni a képéről az ártatlannak tűnő, azonban csajokra kifejezetten veszélyes és irritáló mosolyt. Mégsem kevertem le neki egyetlen pofont sem, megtartottam úri nőhöz méltó viselkedésem és büszkeségem morzsácskáit.

– Kinek hozhatok egy italt? – kérdezte hirtelen Damon.

– Én mindenképpen szeretnék valamit inni – jelentkeztem azonnal ezzel porba tiporva büszkeségem legapróbb icuri picuri, láthatatlan morzsáit is.

– Én is, köszönöm, Damon – válaszolt nyugodtan, teljesen méltóságteljesen Meredith. Még egy ok, ami miatt utálhattam és utáltam is Meredith-et. Végre egy pasi vetődik az életembe, aki nem is akármilyen pasi. Eszméletlen jóképű és udvarias és jófej és ahh, máris imádom! Erre Meredith is belegázol az életembe. Jellemző… Vérszagra jő az éji vad…

Az est további része kissé meredek. Már alig emlékszem bármire is. Buliztunk táncoltunk, tudom, hogy csíptük egymást Meredith- tel. Aztán… ezek már csak foltok, villanásos képek, arról, hogy beszálltunk egy kocsiba, amit ezelőtt még tuti nem láttam egyszer sem. Valahogy sikerült úgy sakkoznom, hogy én üljek az anyósülésre, (Damon vezetett,) és Meredith került hátra. A következő kockán inkább csak érzések és tények vannak. Smároltunk Damonnal a kocsiban, aztán smároltunk a kocsinak dőlve, éreztem a hideg vasat, és a boldogságot, hogy engem választott és nem Meredith-et. Aztán bevitt valami meleg helyre ami tutira nem a kocsi volt. Egy komód? Fiókos szekrény? Nem tudom melyikre ültetett fel, miközben smároltunk. Viszont ezzel a mozinak vége, mert másra már nem emlékszem.

Ui.: Kommenteket nagyon várok, remélem nem csalódtok bennem!

Puxx: Vámpírálmokat! :)