14.Fejezet

„Érezted már azt, hogy valamit meg kell tenned? Hogy hajt egy láthatatlan erő és te nem tehetsz mást, szolgálod azt? Érezted már azt, hogy valamit muszáj volt megtenned… és mégsem tetted meg?”

14. Stefan's cellar (Stefan pincéje)

(Elena szemszöge)

Az hittem Meredith szórakozik velem. Valami isten háta mögötti helyre küldött távol mindentől. A városból már kiértem szóval vagy nagyon átvertek, vagy elég… zárkózott természetű Stefan családja. A GPS levitt a főútról egy kis mellékútra a fák közé. Ez kissé aggasztott, mivel már nem három óra volt sugárzó napfénnyel. Csak egy csöppet volt félelmetes ez az első látogatás. Ráadásul senki sem tudja, hogy átmegyek, főleg nem az éjszaka közepén. Úristen, én megőrültem. Mégis mit képzeltem? Odaállítok Stefanékhoz és mindenki tárt karokkal fog fogadni, ráadásul még azt sem tudom megmondani, hogy miért jöttem. Csodás, de komolyan. Az lenne a legjobb, ha egyszerűen visszafordulnék, és nem bolyonganék itt a sötétben az isten háta mögötti kis bekötőúton.

Stefan sosem mesélt a szüleiről, halványlila dunsztom sincs, mit kéne mondanom nekik, ha odaérek. Ami koránt sem olyan biztos, ugyanis lehet, hogy két kilométer múlva az idegeim elpattannak és hazahúzok, mint a nyúl.

A kerék élesen csattant egy sziklán, amitől felugrottam az ülésből. Még csak az kéne, hogy kitörjön a kerekem… Bár elég méretes kavics lehetett, ha a lengéscsillapító is csak ennyit segített.

Az ég feketeségében halványsárgás pontok voltak a csillagok. Olyan messzinek tűnt az ég, mintha egy óra alatt három fényévnyi messzeségbe került volna. A Hold azonban ugyanolyan halvány fényt vetett a tájra, mint egy órával ezelőtt, és a csillagok is ugyanúgy világítanak, mint eddig. Annyira különbözőnek tűnik így a két táj, a két szépség, a két élet. Olyan, mintha nem is a buliból jöttem volna, hanem már nagyon régóta úton lennék ide valahonnan, egy olyan helyről, amire már nem is emlékszem. Furcsa érzés az biztos. És még a Hold nyugodtan ballag az ég pázsitján, én addig versenyt futok az idővel, mintha valami természetfeletti lény lennék. Sajnos, mint mindig most is az idő áll nyerésre, nekem pedig, mintha kicsúsznának a kezeim közül a percek.

A töltésút élesen jobbra kanyarodott, egyenesen be a fák közé vezetett. Óriási üregek és lyukak között kellett ügyeskednem, hogy a kocsit viszonylag épen sikerüljön áthoznom, ezen az átkozott erdőn. Meglepetésemre azonban nem tartott olyan sokáig ez az erdei szakasz, hamar megláttam a házat. Még nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, de az ereimben ott éreztem azt a szeretett izgatottságot, amit Stefan közelsége okozott. Felálltam a kocsi feljáróra és megnéztem a házszámot. A cetlin ugyanaz állt, ezért kissé nyugodtabban fújtam ki a levegőt.

Az ajtó előtt megálltam egy picit, vacilláltam, hogy most még visszafordulhatok. Valami azonban erősebb volt a kíváncsi oldalamon, ezért mégsem bíztam magam a sorsomra, így hát kifújtam a levegőt és kopogtattam.

Semmi válasz.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon meghallotta-e a kaparászásomat. Az egyik felem örült volna, ha mégse hall meg, a másik viszont alig várta már, hogy kinyissák a Salvatore ház ajtaját. Ez a felem ösztökélt újabb kopogtatásra. A mostani sokkal erősebb volt, tényleg hallható kopogás.

Semmi válasz.

Kezdtem kicsit kétségbe esni, hogy pont most nem vesz észre, mikor már sikerült összeszednem az erőmet. Megpróbálkoztam a kilincscsel. Nyikorgás nélkül sikerült lenyomni, és kinyílt előttem az ajtó. Furcsa… Itt senki sem tart a betörőktől? Vagy csak véletlenül hagyták nyitva?

Besétáltam, és csak úgy kapkodnom kellett az államat a földről, akármelyik égtáj felé néztem. Régies stílusú volt az épület, de tele volt meleg színekkel, barnával, ami harmonikusan otthonossá tette. Rögtön, ahogy beléptem egy folyosóra álltam, ami keresztben húzódott végig a házon. Szerintem itt tíz ember kényelmesen el tudott volna lakni, akkor volt az épület. Talán még több is.

– Stefan? – kérdeztem félénken. A ház azonban néma maradt, üres bútorai nem rejtettek választ. – Mr. Salvatore? Mrs. Salvatore?

Már kicsit hangosabban kerestem az itt lakókat, de még mindig nem válaszolt senki. Mi történt itt? Előrébb léptem és körbenéztem a többi helységben is. Egy nappali szerű szalonba léptem, ahol kanapé, asztal, és rengeteg szekrény várt. A szekrények polcain könyvek százai porosodtak, az asztalon szeszesitalok álltak, díszes tálcákon. A kanapé középen foglalt helyet, két heverő egymással szembe volt fordítva, így egy dohányzóasztalt kerítettek be. Jobbra kicsit távolabb egy kandalló ékeskedett, előtte két fotellel és egy nagyobb méretű íróasztallal. A szoba sarkaiból ajtók nyíltak, amelyek kitudja hová vezettek.

Visszaléptem a folyosóra és ott néztem körbe. A két végéről ajtók nyíltak és szekrénysor takarta a falat. Találomra úgy döntöttem, hogy felfedező útra indulok. Elindultam a nyugati ajtó felé, egy zöldes, pirosas, barnás, kopott, régi szőnyegen. A sötétbarna ajtó szintén nyitva volt, mikor odaértem, hangtalanul nyílt ki előttem. Egy lépcső bújt meg az ajtó mögött. Fel és lefelé is vezetett egy-egy út, így bajba kerültem a tájékozódással. Hirtelen egy puffanásra lettem a figyelmes, és a hang határozottan a mélyből érkezett. Lefelé indultam el a lépcsőn, és mikor leértem egy újabb folyosóra érkeztem. Tulajdonképpen ugyanazon a síkon jártam, csak most a csigalépcső megfordított és visszafelé haladtam. Ismét szekrények sora kísért a folyosón, de ezek sokkal porosabbak voltak. Egy hosszú fektetett fehér hűtő mellett is elmentem. Borsó, hús, mélyhűtött kaja… abszolút normális.

A falakat itt nem fedte be tapéta, mint a felső szinten, a betonfal szürke magányával kísért végig. A fal tövébe itt-ott be voltak szórva kacatok, régi képkeretek, könyvek, emléktárgyak. Egy idő után azonban már nem tudtam a mellettem heverő dolgokra figyelni, sokkal jobban lekötött az orrom előtt álló vasajtó. Miért rak egy ember a pincébe vasajtót? Olyan volt, mintha egy börtönt akarnának elkülöníteni a világtól. Az ajtónak nem volt ugyan rácsos ablaka, de oda tudtam képzelni a nyílást. Ez épp elég volt, hogy ráncoljam a szemöldököm és újabb ponttal bővítsem a „Stefan körüli furcsaságok” listámat.

– Stefan? – ráncoltam a szemöldökömet, miközben a vasajtót kezdtem kopogtatni. – Stefan?

Halk mormogás szerű hangok szűrődtek át az ajtón, amitől egyrészről megijedtem, más részről pedig, fellelkesedtem. Végre van valami életjel.

A legmeglepőbb az egészben azonban az volt, hogy az ajtón nem volt kilincs. Egy kulcslyuk volt csak, amin keresztül semmi fény nem tudott se be, se kiszűrődni. Hiába próbáltam bekukucskálni, valami mozgást keresni, a lyukon nem lehetett átlátni. Egy fél percre elgondolkoztam azon, hogy vajon mit csináljak, és végül csak egy humánus megoldás jutott eszembe. Be kell rúgni ezt az átkozott ajtót.

Mit ne mondjak, az első próbálkozásom elég silány volt. Arra számítottam, hogy majd megnyílik előttem a vastömb, és én fényben átsétálhatok, mint valami görög istennő, hogy megmentsem Stefant. A dolgok azonban kicsit másképp sültek el. Először is, ki tudja, hogy ott van-e Stefan. Másodszor, úgy bevágtam a lábamat, hogy már nem érzem a kislábujjamat. Az ajtónak kutya baja nem lett, de én a nagy lendületben már majdnem hanyatt estem, szerencsére sikerült megkapaszkodnom… de mibe?!

Sikerült az egyik kezemmel a falat elkapnom, viszont a másikkal valami keménybe és érdesbe ütköztem. Határozottan félelmetes volt, mert teljesen olyan volt, mintha két szemlyukban kapaszkodtam volna meg. Mint kiderült, egy csontvázba kapaszkodtam bele. A sikítófrász kerülgetett, és hatalmasat ugrottam, mikor egy koponya nézett velem farkasszemet.

Mi az ördögnek tartanak egy csontvázat? Hobbyból? Netalántán gyűjtik? Furi ez a ház, és egyre furább.

Hirtelen mehetnékem támadt. Nem akartam itt maradni, ebben a kísértetkastélyban. Elfelejtettem, hogy talán Stefan vár a vasajtó túloldalán, de annyira mégis a fejemben motoszkált, hogy rájöjjek, ez kulcs nélkül nem nyílik. Elindultam visszafelé a folyosón, gyors léptekkel „menekültem” a pincéből. A csigalépcsőn kicsit részegesen tekeregtem fel, de sikerült megtalálni a megfelelő kijáratot. A földszinti folyosó sokkal hangulatosabbnak, békésebbnek, világosabbnak és tágasabbnak tűnt, mint a sötét, hideg, félelmetes pince.

Megálltam a folyosón, történetesen egy olyan szekrény előtt, amin rengeteg fiók volt és középen egy félalakos tükör. Nőből vagyok, na! A hajam csapzott volt és pókhálós, a bőröm sápadt volt és fakó, a ruhám poros volt, a tüdőm pedig olyan látványosan emelkedett és ereszkedett, hogy egy idegbeteg nyuszi nem vesz ilyen gyorsan, és ilyen mélyen a levegőt. Leporoltam a ruhámat, kisöpörtem a hajamból a pókhálópamacsokat és megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt. A tükör előtt, a szekrényen egy kis tányérkában finom illatú szárazvirágok üldögéltek, azokra összpontosítottam, számolgattam őket, hogy lenyugodjak. Mikor sikerült kissé javítanom a külsőmön, kinyitottam a szekrény fiókjait. Nem is értettem, miért csinálom, hiszen egy a millióhoz az esély arra, hogy itt legyen elrejtve a kulcs.

Helyesen tippeltem, rengeteg sálat, kesztyűt, kendőt találtam a fiókokban, de kulcsot egyikben sem. Épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon végigtúrjam-e a többi szekrényt, mikor egy kocsi motorjának zúgására lettem figyelmes. A zaj egyre közelebbről jött, hangos zene szólt az autóból. Kilestem az ablakon, és sikerült elcsípnem, hogy egy sportkocsi áll be a felhajtóra. Máris ajtócsapkodás hangja hallatszott, ezért cselekednem kellett.

Nem volt más, bebújtam két szekrény közé. Kicsit furcsán éreztem magamat, mintha egy rossz kisgyerek lennék, akit rajtacsíptek valami csintalanságon. Női nevetést hallottam, de ez inkább volt hisztérikus, mintsem boldog. Ez a hang ismerős volt. Az ajtócsapkodás után léptek zaja törte meg az éjszaka nyugalmát. A nevetést már nem hallottam, furcsán csöndes lett hirtelen az előtér.

Az ajtó koppant egyet, de még mindig nem nyílt ki. Szinte már vártam azt a pillanatot, hiszen tudni akartam, hogy ki érkezett meg. Amikor azonban végre sor került a nagy belépésre, olyan kép tárult elém, amire a legvadabb álmaimban sem számítottam. Újdonsült ismerősöm, a hűvös és gonosz kinézetű Damon, aki közölte velem, hogy bántotta Stefant és a minden lében kanál, eddig legjobb barátnőmnek hitt kedves, szertelen szöszi, Caroline léptek be összegabalyodva. Nem úgy tűntek, mint akik észre tudnának venni bármit is. Csak egymással foglalkoztak, ami alapjáraton jó, csak felvet néhány problémát. Egy, nem biztos, hogy észrevesznek engem, ami nem feltétlenül probléma, de tulajdonképpen magánbirtok-háborítás, amit művelek, és nem szeretnék a rendőrségen kikötni. Ha nem vesznek észre, akkor nem tudnak kitessékelni. Viszont, kitudja mennyire éberek és mennyire állnak alkohol hatása alatt, vajon észrevennék-e, ha szépen halkan kiosonnék. Következő furcsaság… Nem vették észre, hogy itt áll az autóm a kertben, kicsit odébb? Elég nagy az a terepjáró.

Úgy döntöttem, hogy inkább megszakítom ezt az intim pillanatot, és hivatalosan is kijelentkezem. Előbújtam a szekrény mögül és köszörülni kezdtem a torkomat. Jó pár másodpercbe is beletelt mire észrevettek és el tudtak szakadni egymás ajkaitól.

– Öhm… nem akarok zavarni, én már megyek is – motyogtam, miközben Caroline magas sarkúját fixíroztam.

– Mit kerestél itt? – kérdezte Caroline cserfes, játékos hangján. Igazából nem érdekelte a válasz, csak azt akarta, hogy lássam, ő milyen álompasit hódított magának.

– Stefant – válaszoltam az igazat. – De nem találtam meg, szóval…

- Menj csak! Stefant itt úgysem találod meg. Talán kérdezd meg az egyik barátnődet, vagy ahogy valójában kellene hívni őket: rajongódat, hogy hol van. Melyik csajszi szájában – Caroline nyilvánvalóan csak hergelni akart én pedig túl fáradt voltam, hogy kivédjem az ütéseit.

– Várjunk csak… ki volt két másodperccel ezelőtt egy vadidegen srác szájában? Csütörtökön még volt pasid, nem? Minek is hívják ezt? Ribanc? – kérdeztem tettetett ártalmatlansággal.

– Ááá! – már szinte nekem akart rontani Caroline, mikor Damon a csípőjénél megfogta és visszakapta a lányt. A szájához tapasztotta az övét, ezzel elnémítva és elterelve a figyelmét az eredeti céljáról.

– Köszi – suttogtam halkan, szinte csak magamnak. Erre az ölébe kapta a lányt és elindult vele befelé a szalon felé. Nem tetszett, mert Caroline-t még mindig a barátaim közé soroltam, habár ebben az évben eléggé kiásta a csatabárdot. Ugyanakkor tökéletes lehetőség nyílt a szökésre.

Ki is használtam az alkalmat és az ajtóhoz osontam. Hangtalanul léptem ki az éjszakába és lenyeltem az anyai féltést és az undort, amit a benti párocska iránt éreztem.

(Edward szemszöge)

Életem egyik legrosszabb napjait töltöttem Denaliban és környékén. Amikor idejöttem, nem tudtam mit várjak. Szerettem volna fogadott unokatestvéreim körében lenni, ugyanakkor mégsem akartam beszélni velük. Beszélni Tanya-val. Annyira elkeserítő és fájdalmas, mikor mindaz, ami ellen évtizedek óta küzdöttem, egyszerűen egy csettintésnyi idő alatt a semmibe veszik. Ez a lány… Bella, egyszerűen borzasztó és egyben óriási. Annyira fáj, ha csak rá gondolok, a torkom lángol és lüktet, érzem, ahogy a pokol szelleme beleissza magát a lelkembe. Másrészről pedig gyönyörű, hamvas fehér bőre volt, hosszú, gesztenyeszín haja, csodálatos és mélységes csokoládészínű szemei, melyekben egy pillanat alatt elvesztem. Nem tudtam, hogy csodálom, vagy utálom őt. Nem volt sok a kettő között és egyszerre mindkettőt éreztem. Nem tudtam elviselni, hogy a közelemben van, nem voltam képes a vérének édes és mámoros illatát érezni. Nem tapasztaltam ilyen fokú és ilyen mértékű vágyódást még ezelőtt sohasem. Mintha egy porszívó útjába kerültem volna, húz magához és szinte beszippant, megöl ezzel engem. És persze, végső soron önmagát is.

Az első közös óránkon, a biológián szinte megőrültem mellette. Éreztem, hogy ott van mellettem, hallottam minden egyes szívdobbanását, a lüktetést, ahogy a vér száguld az ereiben, még olyan távol próbáltam maradni tőle, amennyire csak lehetséges.

De a szörny, az az átkozott szörny, az a vadállat, az a fenevad, a pokoli ördög, ami tüzes fáklyájával égeti a torkomat, az a borzasztó lény, aki bennem lakozik, nem akar elengedni és nem enged megnyugodni. Rám küldték a bukott angyalok ezt a lányt, hogy kínozzon, hogy próbára tegyen engem. Ám, ha ez egy próba, akkor muszáj kiállnom. Nem hozhatok bajt a családom fejére és nem hozhatok szégyent Carlisle-ra. Ki kell bírnom. Vissza kell mennem, ki kell bírnom és nem szabad megölnöm. Ha az élet (vagy a halál) ilyen akadályt állít elém, akkor ezt is meg kell próbálnom átugrani. Ezt nem tudom megkerülni, ez csak nekem szól, és csak értem van. Egyedül tudom megoldani, senki nem tud segíteni.

Egyedül kellene, de mindig vannak segítőkész barátok, akik szeretnék velem együtt megoldani, vagy helyettem megoldani a problémát. Ami jelen esetben kizárt dolog, de ez sajnos egy vámpír tudatáig képtelen eljutni. Tanya közeledett, a mai nap folyamán harmadjára. Hallgattam, ahogy finoman lépked a pázsitos avarban.

– Edward, tudod, hogy nem maradhatsz itt örökké! – kiáltott utánam, amiért nem voltam túl hálás neki. – Le kellene végre jönnöd közénk.

– Minek? – kérdeztem kissé cinikusan.

– Edward Anthony Mason Cullen! Azonnal lejössz arról a fáról! – Tanya ideges hangja hallatszott odalentről.

– Szülői tekintély?

– Oké, ha te nem jössz le, majd én megyek fel – jelentette ki és mire tiltakozni kezdtem volna, már el is indult felfelé a lombok belsejébe, ahol én csücsültem. Finoman suhant az ágak között és minél feljebb ért, annál feszültebb lettem, míg végül leült egy velem szemben lévő ágra.

– Mit csinálsz? – kérdezte, mikor felért. Aranyszőke hajában jól láthatóan ott virított az eperszínű csík, bár most elméletileg rosszabbak a fényviszonyok, így sötétedéskor, ez a vámpírszemnek, illetve agynak mit sem számít.

– Ülök – válaszoltam, és felhúztam a szemöldökömet. Nem tudtam, mire akar kilyukadni.

– Pfff! Azt látom! Pont ez a bajom veled! – kezdett el kifakadni Tanya. – Három napja nem csinálsz mást csak ülsz és gondolkodsz! Nem vadászol, nem beszélgetsz, nem csinálsz normális vámpír dolgokat. Mi ez a depresszió? – kérdezte élesen.

– Először is, nem igaz, hogy nem beszélgetek, mert veled most is azt csinálom – feleseltem.

– De eddig bárhogyan próbáltam kommunikálni veled, elhajtottál – vágott vissza. – Szeretnéd, ha most is ezt tenném?

– Nem, természetesen nem – mondta már sokkal nyugodtabban. – Csak fáj így látni téged, és ráadásul annyira rosszul esik, hogy mindenkit eltolsz magadtól és nem engeded, hogy beszélgessek veled, pedig olyan ritkán jársz erre. Nem engeded, hogy egy bizonyos távolságnál közelebb kerüljek hozzád. Nem engeded, hogy veled legyek egy picit legalább!

– Ne haragudj, Tanya, de egy nagyon fontos problémával próbálok megküzdeni, ami nem megy egyik napról a másikra. Sajnálom!

– Persze, értem, csak kérlek, ne dobj el mindenkit magadtól!

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Én nem dobok el senki magam mellől – tiltakoztam csöndesen.

– Velem mégis ezt teszed. Értem, persze! Értem én… Te nem buksz rám, ennyi. Viszont ez a se veled, se nélküled játék ez borzasztó és szeretnék változtatni rajta.

– Én nem játszom se veled, se nélküled játékot – ellenkeztem.

– Akkor rendben. Akkor hazamegyek veled Mystic Forksba! – jelentette ki mosolyogva. Én csak mélyet sóhajtottam.

– Tanya… hányszor beszéltük már meg ezt… Neked itt a családod, neked itt a helyed. Nekem pedig Mystic Forksban – fektettem le neki a pálya alapjait.

– Csak te ellenezted, de te érthető okok miatt tetted. Most viszont külső ok ráz össze bennünket. Nem lehet benne baki és nem is lesz – mondta. – De én tuti, hogy megyek vissza veled, erről pedig nem nyitok vitát!

Jövőhét végén, ha tudok, frisselek! :)

Kommenteket mindenképpen várok... elég sokat melóztam vele és kíváncsi vagyok véleményetekre. Tényleg sokat segítene és ösztönző hatású, és ha több kedvem van írni, akkor hamarabb lesz friss fejezet is... logikus és ti jól jártok meg én is! Ragadjatok klaviatúrát és írjatok pár sort! :)

Köszi, Puszi: Wedó