12.Fejezet

„A karom nyújtom feléd, te pedig csillogó szemekkel nézel rám. Tudod, hogy itt vagyok, tudod, hogy akarlak, tudod, hogy csak téged akarlak elérni. Mégis, csak egyet pislogok, s kámforrá válsz, mint az elfeledett emlék, s nem marad más, csak illúzió.”

12. Pain and John’s party (Félelem, és John bulija)

(Stefan szemszöge)

-Elena Gilbert. Szóval ő az a lány, aki miatt visszatértél – élesen forogtak nyelvén a szavak, miközben egy bicskát forgatott. – Hős szerelemes… Adjak egy tanácsot tesó?

Én a falnak támaszkodva, karba tett kézzel néztem, ahogy fel-le járkál a kanapék között. Most felém fordult és műérzelgős pillantással nézett rám. Én tagadóan tartottam a helyem és nem válaszoltam neki. Had játssza a kis játékait, úgyse marad itt örökre.

– Fölösleges – mondta álkomolysággal. – A szerelem egy rohadt verem, és ezt te is pontosan ugyanolyan jól tudod, mint én. Emlékszel még? Pont egy verem… Egy templom, amiből lehetetlen kijutni. Egy elkerített, bedeszkázott, szigorúan őrzött terület. Egy halálverem.

– Nem fogok nosztalgiázgatni veled, Damon – jelentettem ki, bár magam sem tudtam, ezzel milyen irányba sodrom a beszélgetést.

– Ó, nemár! Öcskös, miért vagy ennyire lelombozó mindig? – kérdezte, miközben felém sétált. – Én pusztán próbálok normálisan viselkedni, úgy, mint egy rendes bátyj, de te mindenáron el akarsz taszítani magadtól.

– Már megtörtént – állítottam le. Egy kis szünet után én törtem meg a csendet. – Miért vagy itt?

– Rossz kérdés, Stefan, rossz kérdés – csóválta a fejét. – Pontosan, hol az az itt? Mystic Forks? A ház? Zach háza? Zach nappalija? Zach szőnyege? Melletted? A közeledben, Stefan? Vagy, inkább Elena közelében? – oldalra döntötte a fejét, s egy pillanat múlva eltűnt a szemem elől. A lépcsőnél jelent meg, s a korlátra ült. Még mindig engem nézett.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit válaszoljak.

– Hogy jutottál be? – kérdeztem.

– Az ajtón – felelte csibészes mosollyal, de én már ismertem annyira, hogy tudjam… ez egy veszedelmes mosoly és csak rossz dolgokat rejthet magában.

– Zach engedett be? – kérdeztem gyanakvón.

– Majdnem – felelte titokzatosan. – Te tudtad, hogy a mi drága Zachünknek verbéna raktára van?

Hatalmas szemekkel nézett rám, mint aki meglepődött, majd felállt és leugrott a korlátról.

– De te ne is foglalkozz ilyenekkel Stefan. Elena biztosan sokkal jobban leköti most a figyelmed. Csak arra vigyázz, hogy ne vakítson el a szerelem. Talán meg kellene látogatnom Elenát valamelyik este. Vagy elmenni az évnyitó bulira és ott elintézni a bemutatkozást… vércserével egybekötve. – bárgyú, provokáló mosolya teljesen kiborított, dühöngve szorítottam a falhoz.

– Ha egy újjal is, hozzá mersz érni…

- Akkor mi lesz? – kérdezte idegesítően nyugodtan. Hirtelen azonban kitört kezem fogságából, s helyet cserélve most engem nyomott a falhoz, kezét a nyakamra szorítva. – Ne hidd azt, hogy erősebb vagy, Stefan. A kis diétádnak hála háromszor meg tudnálak ölni egy másodperc alatt. Mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül ki az áruló.

Mélyen a szemembe nézett, s nekem eszembe jutott az a végzetes, utolsó éjszaka. A sikolyok, a lövések, és a halott testek puffanása a földön.

– Neeee! – ugrasztott ki Damon az emlékből. – Ugye nem kezdtél el megint merengeni, és gondolkozni a múlton? Ugye nem gondoltál az utolsó éjszakánkra? A lódobogásra, és a rács csattanására, míg Katherine a rács egyik, mi pedig a másik oldalán ragadtunk? Ugye nem?

– Sajnálom – motyogtam, s tudtam, hogy Damon pontosan olvassa az arcomon megjelenő érzelmeket. Ismer, és ezt nem felejthettem el.

– Heh! Sajnálod? Ugyan, Stefan, ne sajnáld! – nevetett fel. – Viszont sajnálni fogod azt a pillanatot, mikor úgy döntöttél, elmondod apánknak Katherine kis titkát.

Az arca hirtelen vad lett és kemény. Egy eszelős, szadista Damonná vált, akit soha nem neveznék testvéremnek. Egyik kezével még mindig engem szorított, másikkal, kitörte az egyik szék lábát, majd a hasamba szúrta a fadarabot. Elviselhetetlen fájdalom tört a bordáim közé, s mintha mérget hintettek volna az ereimbe, úgy áradt szét a testemben az elmúlás érzése. Nyögni akartam, sírni, és ordítani, de e helyett csak összerogytam, s nehézkesen próbáltam kiszedni a fadarabot magamból.

Damon egy ideig csak nézte, amint szenvedek, aztán megfogta a derekamat és elkezdett a pince felé vonszolni. Mintha egy rongyot húzott volna végig a folyosón, s én úgy éreztem magam, mintha a bőrömről akarná letépni a húst. A karó még mindig ott éktelenkedett a bordáim között, ezzel még lehetetlenebbé téve a mozgást. Csak sodródni tudtam az árral, jelen esetben Damonnal, és próbáltam elviselni a fájdalmat, kihúzni a fát, és közben valami jó menekülési tervet kieszelni. Az utóbbi ment legrosszabbul.

Damon a pincében egy régi börtönszerű rácsos ajtó mögé hurcolt. A helységben nem volt fény, a falak sötétek voltak és koszosak, mindent ellepett a por. Az egyszemélyes zárdában volt egy faágyszerű tákolmány, ami nyilvánvalóan alvásra szolgált. Erre az ágyra rakott le Damon.

– Mit akarsz? – kérdeztem, bár kívülről talán csak nyökögésnek tűnhetett.

– Csak szórakozni, Stefan – mondta ártatlan szemekkel, ami azt jelentette, hogy biztosan volt valami hátsó szándéka. Hirtelen csörögni kezdett a telefon a zsebemben. Ez vagy reményt, vagy biztos halált jelentett. Bár kételkedtem benne, hogy Damon megölne, mégis elég hatalma volt, hogy egy öröklétre megnyomorítsa az életemet.

Kivette a zsebemből a telefont és a kijelzőre pillantott. Én sajnos nem tudtam kivenni a betűket, mivel lassan már kettőt láttam a fájdalomtól. A karó még mindig bennem volt és nem tudtam kiszedni. Most még több erőbedobással próbálkoztam, amíg Damon nem velem foglalkozott.

Azonban egy aprócska probléma akadt. A lélegzetem is elállt, és nem tudtam többé a szökésre koncentrálni, mikor Elena hangját hallottam meg a vonal túloldaláról. Kicsit hadarva, kicsit félve kezdett a mondandójába.

– Halló! Igazán, nem akarlak zavarni Stefan, de nem találkoztunk órák után, nekem meg gyűlésre kellett mennem, szóval nem tudtunk beszélni. Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved ma este eljönni az évnyitó bulira? A temető melletti erdőben lesz, igazából nem olyan nagy szám, de számít, mert ez az első buli, meg minden… én is ott leszek.

Tátva maradt a szám és boldogság piros hullámai öntöttek el. Elena velem akart volna ma a buliba menni. Velem, Stefan Salvatore-ral, a vámpírral. Mondjuk, arról még nem tud, hogy vámpír vagyok, de ez már csak részletkérdés, és nem tudja beárnyékolni a boldogságomat. Ellenben Damonnal, aki válaszolt Elena felkérésére.

– Helló Elena! Stefan sajnos nem elérhető most és valószínűleg este sem lesz az, sajnálom – felelte, miközben rámvigyorgott kárörvendő mosolyával.

– Oh, izé. Sajnálom. Visz hall! – Azzal a vonal megszakadt.

– Remélem nem gond – nézett rám ártatlan szemekkel, majd letette a telefont mellém a padra. – Mondhatnám azt, hogy sajnálom, mikor megteszem ezt, de nem akarok hazudni neked testvérkém. Azt hiszem, randim van ma este, ellentétben veled.

Idegesen markoltam rá a fára, ahogy próbáltam kihúzni magamból. A düh vörös ködként lepte el az agyamat, és nem akartam mást, csak azt, hogy megöljem Damont. Megöljem, amiért lemondta a randimat, amiért belém szúrta ezt az átkozott széklábat, amiért bepofátlankodott az életembe.

Hirtelen éreztem, hogy a kezem alatt lévő karó végre valahára megmozdul, s pár pillanattal később sikerült is kihúzni a hasamból. Eldobtam a fát olyan messzire, amennyire csak tudtam, s álltam föl, hogy megleckéztessem Damont. Azonban nem várt meglepetéssel kellett ismételten szembenéznem. Éreztem, hogy ebből baj lesz, tudtam, hogy rossz vége lesz a dolognak és megint én húzom a rövidebbet.

– Kell egy kis előny – mondta Damon, majd belém szúrta a tűt. Láttam, ahogy befecskendezi a folyékony vasfüvet, és rögtön éreztem, hogy a tagjaimba ismét fájdalom nyilall, majd elsötétült előttem minden, s nem maradt más, csak néma feketeség.

(Elena szemszöge)

Mit keresek én itt?

Ez a legfőbb kérdés, és pont erre nem tudom a választ. Stefan úgyse jön el, erre nem foghatom. Bonnie lehet csak a hunyó, vagy Meredith, miattuk jöttem el John hülye bulijára. Az a baj, hogy ezek is csak kifogások. Az igazság az, hogy még mindig abban reménykedem, hogy Stefan felbukkan. Először arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá, de kitudja, milyen állapotban van, és egyébként is. Ez legyen az első alkalom, mikor átmegyek hozzá? Így tudjuk le az ominózus, egyszeri, első-házlátogatást?

Talán haza kellene mennem. Minek vagyok itt? Bonnie miatt? Caroline miatt? Meredith miatt? Nem… Az a poén, hogy én is pontosan tudom, miért, illetve kiért vagyok itt, mégsem merem saját magamnak bevallani. Pedig tudom. Tudom, hogy nem Bonnie, Caroline, vagy Meredith miatt jöttem el. A valódi okot Stefan Salvatore-nak hívják, aki óriási valószínűség szerint nem lesz itt. Én mégis itt vagyok, várom őt, reménykedek benne, hogy legközelebb ő lép be a temető melletti utcácskába. Reménykedem benne, hogy az Ő lépteit hallom csikorogni a kavicsos, murvás földúton.

– Áh, Elena! Kérsz egy sört? – jött oda hozzám, egy lombos tölgyfa árnyékába a házigazda John. Johnnak szőkésbarna haja volt, karcsú, szálkás testalkata, egy kisebb kecskeszakálla, amit csak időnként dizájnból hordott. Emellett a mai estén erős sör, és cigi-szagot hozott magával, mikor mellém ért.

– Szia, John. Köszi, nem – válaszoltam, de nem fordultam felé, csak néztem az utcasarkot. Vártam, hogy valami történjen. Vártam, hogy jöjjön valaki. De az út üres maradt és néma, senki se járt rajta.

– Oké, akkor két sört? – kérdezte kissé túl vidáman a félig részeg házigazda.

– Nem, egyet sem kérek – válaszoltam halkan, és a számat égették a szavak. Be kellett vallanom magamnak, hogy igaz, csak pár napja ismerem Stefant, már… hiányzik.

– Esetleg valami erősebbet? Az minden bajt orvosolja.

– Nem, azt hiszem, az én bajomat nem lehet sörrel megoldani, de azért köszönöm.

– Talán egy barátnő, aki meghallgatja a bánatod? – felé fordultam, felnéztem rá, hiszen én csak a válláig értem. – Oké, értem. Felejtsd el! Öhm… megyek, elszívok egy cigit. Szia!

Ellépett mellőlem, majd méteres lépésekkel elindult vissza a tömegbe, akik egy kör alakú, fából készült, fedett kerti helynek tűnt. Nem voltak falai, így szabadon be lehetett látni, és menni. Általában ravatalozásra használták, vagy halotti beszédet mondtak alatta. Most egymásra tett sörös rekeszek álltak a falábai mellett, belülre pedig diszkó lámpát erősítettek, ami alatt lányok és fiúk, hol összebújva, hol különválva táncoltak a zene vadító ritmusára. Három erősítőből üvöltöttek a jobbnál jobb, frissebbnél frissebb számok, amik egy hifihez voltak kötve.

Mindez nagyon távolinak tűnt. Én messzebb voltam tőlük, mint valaha. Kirekesztettnek éreztem magam, mintha már nem lennék a társaság része. Láttam, ahogy Meredith egy új pasit szédít, láttam, hogy Bonnie Caroline-nal beszélget, miközben Carli keresi a prédát. Tudatában voltam ezeknek a dolgoknak, mégsem éreztem sajátomnak ezt a tudást. Furcsa érzés volt, amit nem tudtam megemészteni. Egyszerre voltam közel és távol, velük és ellenük.

Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, és visszafordultam az út felé. A murván egy férfi lépkedett, határozottan és erősen. Magabiztos volt, én pedig a sötétségben kicsinek éreztem magam hozzá képest. Nem láttam az arcát, mégis egy hátsó ösztönöm azt súgta a fejem egy eldugott zugában, hogy félnem kell tőle, hogy menekülnöm kellene. Lassú léptekkel indultam a többiek felé, mert nem akartam kockáztatni. Biztos voltam benne, hogy ez a férfi nem Stefan, ezért el akartam kerülni a további konfliktusokat. Belefáradtam a csalódásba, hogy nem láthatom Őt, és nem is akartam akkor mást látni. Sajnos azonban a lassú lépteimet hamar utolérte a férfi, éreztem testét a magamé mögött. Már csak egy fél méter maradt közöttünk, engem pedig kirázott a hideg. Megálltam.

A férfinek fekete haja volt, igéző kék szemei, és néma, csúfos mosolyra húzódó szája. Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de a hátamon minden pihe felállt. Az érzékeim reszkettek és sikítva kérték, hogy fussak, meneküljek, én azonban csak álltam és néztem a férfit.

– Elena Gilbert, ha nem tévedek - kezdte barátságos, de fölényes hangnemben.

– Biztosan téved – feleltem cinikusan, kipróbáltam, mennyire biztos az igazában.

– Sosem tévedek. – Teljesen biztos.

– Ki maga? – kérdeztem.

– Nos, ki is vagyok én? Temető, ódon, öreg fák, részeg tinik, nem lehetek más, csak az ördög – csillant fel mosolya, amitől valahogy megnyugodtam, és egyben még jobban félni kezdtem.

– Ez nem válasz – próbáltam húzni az időt. – Mi a neve?

– Mivel én vagyok az ördög, ezért nem lehet más a nevem, csak Damon – jelentette ki magabiztosan. Úgy éreztem igazat mond, bár az ördög dologban kételkedtem. – Félsz tőlem? – kérdezte, ami kifejezetten meglepett.

– Nem, mármint nem tudom – válaszoltam és magam sem tudtam, mit gondoljak.

– Bántottam valakit. Valakit, akit te is ismersz. Valakit, aki sokat jelent neked. Valakit, akit mindenki csodál. Valakit, aki most érkezett vissza a városba nemrég. Bántottam valakit, akit Stefan Salvatore-nak hívnak.

Nos, ez lenne a 12-es. Remélem elnyerte tetszéseteket, és felcsigázta érdeklődéseteket! A következő fejezet valószínűleg jövőhét közepe-vége felé várható. :)

Addig azonban, sok kommentet várok és véleményt, hiszen mindenkinek van, és kíváncsi vagyok a tiétekre! :)

Puszi: Wedó