11.Fejezet

"Az élet nehéz. Elméletileg… Gyakorlatilag azonban piszkosul nehéz. A fájó sebek lehúznak a mélybe, az eufórikus felhők pedig a magasba emelnek. Egy dologra azonban feltétlenül szükségem van, hogy szárnyalhassak. A szabadságomra."

11. The Comet-problem (Az üstökös probléma)

(Elena szemszöge)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. A hercegnő örökkön örökké be volt zárva egy kastélyba. Ebben a kastélyban rengeteg másik ember lakott, szebbek, csúnyábbak, mindenféle népség. A kastély beceneve Robert E. Lee volt, s a birodalomban mindenhol híresek voltak a benne élő lakosok. A hercegnő szépségével senki sem vetekedhetett, s a napra lehetett nézni, de rá nem. Azonban a kisasszonynak hatalmas bánata volt, olyan, amilyen senkinek sem lehetett hetedhét országon innen és túl. Egy nap azonban hatalmas csoda történt. A királylány végre valahára, elmosolyodott. Végre megtört a jég apró szívén, melyben több érzelem volt, mint amit bárki el tud képzelni. A feje tele volt szavakkal, s a szája megtelt hálával és napfénnyel. Csillámlott az arca a mosolytól, s a boldogság nemes érzése is eljutott hozzá, tarka köntösében.

A mesében minden szép és minden jó. A valóság viszont egy csöppet más. Ez pedig így is van rendjén. Ma reggel egy kicsit hiperaktívnak éreztem magam, kiugrottam az ágyból és lázas készülődésbe kezdtem. A kezeim úgy jártak, mint egy hamiskártyásnak, mikor a lapokat forgatja. A fejemben különböző képek jelentek meg. Néha képzelegtem arról, hogy „mi lenne ha.” Ha ma reggel kézen fogva sétálnék be a suliba Stefannal. Ha ma, mikor először találkozom vele, akkor köszönésképp lekapnám. Szép álom, de ott az a „ha” és az önbizalmam illetve a büszkeségem. Azt hiszem, nem méltó egy királynőhöz, az e-fajta támadás.

Önbizalommal telepumpáltan, kíváncsian és nyitottan érkeztem, bármit is hozzon ez a nap. Az első problémába már akkor beleütköztem, mikor beléptem az ajtón. A probléma neve: Caroline Forbes.

– Nem tudsz vigyázni? – kérdezte felháborodottan. Ahogy egymásba mentünk sikerült kivernem a tancuccait a kezéből. Egy kis bűntudatot és egy kis önelégültséget is éreztem, mikor megláttam, hogy pöffeszkedő arca átalakul hisztis kislánnyá, akitől elvették a kedvenc Barbie babáját.

– Ne haragudj – mosolyogtam rá kissé önelégülten. Meglepett O, betűt formáltak ajkai, majd mérgesen fújt egyet. Összeszedte a tanszereit, majd kiment az épületből, de előtte még bosszúból sikerült fellöknie. Meghagytam neki ezt a csöppnyi örömet, és még utána is szaladtam volna hálálkodni, mert egy fehér kéz nyújtott segítő jobbot nekem. Csak egyetlen kezet ismertem föl már egy napos ismeretség után, ez pedig csak is Stefan keze lehetett. Rajta valami furcsa, nagy pecsétgyűrű szerűséggel, amit még nem láttam. Elfogadtam a kezét és fel is húzott, mire hálásan mosolyogva köszöntem meg a segítséget.

– Szívesen – mosolygott ő is egy szolid, de szívdöglesztő mosollyal. Felvettem a táskámat az ajtóból és véletlenül elkaptam Matt borús tekintetét.

– Azt hiszem, akadnak irigyeid – mondtam Stefannak, mikor felálltam. Matt felé néztem, s még láttam, ahogy a piros dzsekije eltűnik a folyosó sarkán.

– Irigyeim? Kettőnk közül te vagy a szép, szóval csak rád irigykedhetett – hárította rám a Matt-ügyet egy burkolt bókkal.

– Szóval így állunk. Milyen óráid lesznek?

– Matek, fizika, töri, biológia, informatika, spanyol – sorolta egy szuszra. – Neked?

– Hogy…? – ámuldoztam. – Hogy tudtad megjegyezni az egész órarendet egyetlen nap alatt?

– Nem az egész órarendet, egyébként pedig csodálatos képmemóriám, ezért a szép arcok mellett fotószerűen megjegyeztem a mai órarendemet. Elég, hogy az iskolát háromszor körbe kellett járnom tegnap mire megtaláltam a fizika termet – magyarázta meg a dolgot, mire még egy tökéletes memóriát is a pozitív oldalának hosszú listájához kellett biggyesztenem.

– Huh, értelek. Nekem az első órám Kémia lesz, a többihez meg órarend kell, hogy megmondjam – szabadkoztam. – Nincs ilyen tökéletes memóriám, még nem vagyok elég fejlett.

– Semmi gond. Ha akarod, korrepetállak majd – ajánlkozott kuncogva.

– Szavad ne feledd – nevettem, majd intettem neki és elindultam a kémia labor felé, az emeletre. Az óra unalmas volt, a tanár még inkább. Egy őskövületet kaptunk, szerintem háromszor le lehet nyelni egy Big Mac-et, mire kinyög egy mondatot. Pluszba még a mutatók sem akartak az óra számlapján gyorsabban vándorolni, úgyhogy nagyon lassan telt el a kémia óra. Egyébként is csak ismételtünk, a tavalyi anyagrészre pedig még nagyjából emlékeztem. Tavaly normális volt a kémia tanárunk, vele gyorsabban teltek az órák, nem kellett unatkoznunk. Végül azonban sikerült túlélnem a kémiát és utólagos okítás után elindultam az angol terem felé. Ezen az órán biztosan nem fogok unatkozni, mert egy, rendes tanárunk van és könnyedén végigvesszük vele az anyagot, kettő, velem lesz Bonnie is, így könnyebb átvészelni az órát. Mondjuk, el kell viselnem Caroline-t is, de ezen még túl tudom tenni magamat.

Angolon Bonnie-val végigbeszéltük a tegnapi napot, és mesélt az otthoni állapotokról. Tegnap este nálunk aludt, de haza kellett reggel vinnem suli előtt, mert nem hozta el az iskolatáskáját meg a cuccait. Az első, ami kiderült, hogy épségben ideért és nem találkozott sem boszikkal, sem szellemekkel, sem pedig egy természetfeletti lényekkel.

„Ma nem alszom nálatok. Nagyival leszek. Valószínűleg a boszis hülyeségekkel fogja nyomni az agyam, de kibírom. Szerinted gondolkozhatunk a sárgaházon?”

Átdobta a cetlit az én padomra, s miután elolvastam, gyorsan rákörmöltem a választ.

„Szerintem a sárgaház még várhat. Hallgasd végig, légy megértő. Akkor lehet, hogy leáll vele. Amúgy el is hiszi, amit mond? Vagy olyan mintha lexikonból mondaná?”

Visszadobtam a levelet, majd felrajzoltam a füzetembe öt szintagmát. Nemsokára érkezett a válasz.

„Pont ez az! Elhiszi, amit mond, és ha figyelek rá, akkor lassan én is tényleg elhiszem a meséit. Nagyon durva! Jaj, nem tudom, mi legyen… L”

Gondolkodtam, hogy vajon erre mit írjak, aztán pár sor után visszaküldtem a papírt.

„Szerintem figyelj rá. Érezze, hogy fontos neked, amit mond, még ha te nem is így gondolod. Akkor talán előbb leáll ezzel. Vagy ha nem… hát akkor szeretni kell így, ahogy van.”

„Tudom. Szeretem is a nagyit, de Apu pont emiatt a boszorkányos woo-doo-s hülyeség miatt enged egyre kevesebbet. Szóval, nem tölthetek nála annyi időt, vagy ő nem jöhet át, vagy valami mindig van, ami miatt nem. Ez rosszul esik, mert egyébként imádom a nagyit!”

„Nem tudom, mit tehetnél. Lehet, hogy nem a nagyival van probléma. Tényleg csak kitalálta a sztorit, vagy a médiumságodnak ez az alapja?”

„Őszintén? Fogalmam sincs. Félig-meddig remélem, hogy igen, ez az alapja, és a nagyi nem golyózott be. Félig-meddig remélem, hogy nem, mert ki tudja mit jelent ez a boszorkányság, meg minden. Kicsit félek tőle, hogy igaz.”

Miután kicsöngettek, egy hatalmas, barátnős ölelésben részesítettem Bonnie-t. Aggódtam miatta és engem is ugyanúgy izgatott ez a woo-doo, mint őt.

– Semmi baj – suttogtam a fülébe.

– Menjünk. Nem akarok ezzel foglalkozni. Csak menjünk, kérlek – mondta, majd elindultunk történelem órára. Felpezsdült a vérem, mikor tudatosult bennem, hogy törire megyünk. Nem is a tantárgy izgatott fel, inkább az a bizonyos személy, akivel közös órám lesz. Stefan már a helyén ült, mikor mi besétáltunk éppen csöngőkor a terembe. Leültünk, majd hátrapillantottam Stefanra, aki rám mosolygott. Azt hiszem, akkor valami megmoccant bennem, de hogy mi, arra gondolni sem mertem.

A történelem szokásosan telt, kicsit untam, kicsit gyorsabban is telhetett volna. Hála a jó égnek egyszer sem szólított, mert eléggé elkalandoztak a gondolataim az évszámokról és eseményekről. Végig éreztem a hátamon Stefan pillantását, és Bonnie is megerősítette ezt, mikor ránéztem. Elvörösödni nem vörösödtem el, de nem jártam tőle messze, mikor arra gondoltam, hogy engem, Elena Gilbertet néz, a világ leghelyesebb pasija. A herceg. Megmosolyogtatott ez a gondolat, és jólesően bizsergett tőle a tenyerem.

Ezek után semmiségnek tűnt végigülni még három órát. Szinte már alig emlékszem, milyen órákon ültem ezután. Egyiken sem voltam ott teljes egészében. Egy fél méterrel a föld fölött levegtem, mint valami béna szellem és vártam a sorsomat. De, hogy mi a sorsom, arról halványlila gőzöm sem volt, így, hát céltalanul lebegtem egy rózsaszín cukorkafelhőben.

Csak akkor rántottak vissza a földre, mikor megjelentem a Diákönkormányzat első ülésén. Engem bíztak meg, hogy szervezzem meg az Üstökös-estét. Egy nagyon szép jelenség lesz két hét múlva szombat este, és nekem kell leszerveznem a programot arra a négy órára. Az a négy óra igazából nem tűnik soknak, de ha ki kell töltenem három korosztálynak megfelelő változatos programmal, akkor már jóval több munkát jelent, mint elsőként gondolnánk rá.

Fejben megpróbáltam összerendezni a dolgokat, és nyugodtan járkálni, nem pedig úgy, mintha most tettek volna a vállamra háromszáz kilónyi súlyt. Pedig körülbelül ilyen mennyiségű munkát nyomtak a nyakamba három mondattal.

– Jössz ma este? – kérdezte Meredith, aki… fogalmam sincs, hogy került a közelembe. Nem is láttam szinte egész nap.

– Neked is, szia! Hova akarnék menni? – kérdeztem vissza idegesen kutatva a kusza gondolataim között, hogy vajon mire kéne emlékeznem.

– John évnyitója! Hahó! Hol voltál ma délelőtt? Az egész suli csak erről beszélt! – válaszolta meg kérdésemet, mire egy világító kis villanykörte kezdett lebegni a fejem felett. „És lőn világosság.”

– Ja, persze! Az évnyitó! Igen, megyek – válaszoltam gyorsan. – Te?

– Igen, úgy fest. Egyébként pedig mágus vagyok, és nem kell megköszönnöd! – mondta önelégülten és nekitámaszkodott a Fordom oldalának. Merthogy közben odaértünk a kocsimhoz, megjegyzem, fogalmam sincs honnan indultunk, és mikor talált rám Meredith.

– Őőő… Ezt most nem értem. Ki a mágus, és miért? – kérdeztem vissza, miközben a táskámmal babráltam és kerestem a slusszkulcsomat.

– Természetesen én vagyok a mágus. Hogy miért? Mindjárt meglátod, ha egy percre megállsz és rám figyelsz.

Felnéztem rá, egyenesen két szemébe és vártam a választ.

– Végre. Szóval, együtt volt bioszom Stefannal, és én mellette ültem. Amíg ő rendes újsrác módjára segített behordani a tanárnak a mikroszkópokat, addig én felvettem az asztalon hagyott mobilját és beleírtam a számodat a névjegyzékébe. Plusz, nem reménykedtem benne, de te tudtad, hogy Stefannak benne van a saját száma a telójában? Remélem nem az otthoni, vagy valami hasonló, mert gyorsan leírtam egy cetlire. Kitalálod kinek?

Átnyújtott egy sárgás papírdarabot, aminek valaha az egyik oldalán egy vékony csíkban ragasztó volt. A papíron számjegyek álltak, és Meredith kacifántos írásával Stefan neve.

– Remélem, örülsz, mert az életemet kockáztattam érted! – vigyorgott elégedetten.

– Köszönöm szépen! Meredith, te istennő vagy! – öleltem meg hálásan mosolyogva.

– Semmiség, édesem! Remélem nem a nagyanyja telefonja vagy valami hasonló… - kuncogott.

– Ne, haragudj, de rengeteg mindent kell még elintéznem, főleg, hogy most a nyakamba szakadt az üstökös is meg minden. Majd még beszélünk! Pusszantalak! – elengedtem és kivettem a táskámból a kulcsom.

– Persze, semmi gond! Majd este találkozunk! Puszi! – köszönt el ő is, majd elindult a saját kocsija felé.

Pár órával később már otthon a telefon fölött sakkozva teltek az értékes percek. Már biztos voltam benne, hogy hazaért. Kizárt, hogy ne érjen haza. Még, akkor is hazaért volna, ha egy vásárló körutat tartott volna Mystic Plázában. Felhívjam? Ne hívjam? Mi van, ha más veszi fel? Mi van, ha nem veszi fel? Mi van, ha Ő veszi fel? Mit mondok neki? Mivel állok elő? Mit is akarok tulajdonképpen tőle? Mit akarok kérdezni? Hogy jön-e, ma este? Hogy akar-e jönni ma este? Hogy mit csinál ma este? Hogy mást csinál-e ma este? Azt megmondjam, hogy én is megyek? Vagy ne? És, ha megmondom, akkor nagyon rámenősnek tűnök? Vagy épp ellenkezőleg? Mi van, ha nem is érdekli, hogy én megyek? Mit kezdek én akkor?

Na, jó! Nem érdekel! Akkor is felhívom, aztán lesz, ami lesz!

Beírtam a számokat, lenyomtam a hívás gombot, majd várni kezdtem. Kicsöngött, és már az ötödik csengésnél járt, mikor kezdtem ideges lenni. Szerencsére a nyolcadikra felvette, így a félelmeim hirtelen elszálltak.

– Halló! Igazán, nem akarlak zavarni Stefan, de nem találkoztunk órák után, nekem meg gyűlésre kellett mennem, szóval nem tudtunk beszélni. Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved ma este eljönni az évnyitó bulira? A temető melletti erdőben lesz, igazából nem olyan nagy szám, de számít, mert ez az első buli, meg minden… én is ott leszek – tettem hozzá félve.

– Helló Elena! Stefan sajnos nem elérhető most és valószínűleg este sem lesz az, sajnálom. – Egy nagyon arrogáns, és kárörvendő férfi hangja hallatszott a vonal túloldaláról. Idegeskedésemet, düh és sértődöttség váltotta fel. Nem is Stefannak daráltam le ezt az egész beszédet.

– Oh, izé. Sajnálom. Visz hall! – azzal kinyomtam. Át se gondoltam, hogy kinél lehet a mobilja? Hogy ki vehette fel? És honnan ismert meg engem? És, hogy mit jelent az, hogy Stefan nem elérhető most és este sem?

Összeszorult a torkom és egy félelmetes méretű gombóc nőtt benne, amitől alig tudtam nyelni. Az érzékeim pedig mind rémülten zakatoltak, az agyam pedig hirtelen zárlatos lett az aggodalomtól.

Ui.: kommenteket várok, és ha találtok benne helyesírási hibákat, akkor azokért elnézéseteket kérem, ugyanis éjjel volt csak időm írni, akkor pedig már nem olyan hiper-szuper a sas-szemem. :$ pusszantalak benneteket! (L)

Wedó