21.Fejezet

Sziasztok!

Itt vagyok a következő fejezettel. Újra az eredeti frisselési rendszerhez tértem vissza, éjfélkor felkerült az fejezet, mikor az első napsugár megvilágítja a gépeteket, már fent van a friss olvasni való.

Vámpírkáim! Az a helyzet, hogy megritkult a link, illetve bannerlista. Akik befejezték a blogolást, vagy félbehagyták, vagy bezárták a blogot, azokat töröltem. Illetve azokat is, akik már tavaly ősz óta nem raktak fel friss fejezetet. Természetesen még mindig vevő vagyok a cserékre, de csak életképes blogokkal.

Egy kérés: légyszi, aki bele sem olvas a történetembe, az ne kérje, hogy véleményezzem az övét. Nem tartom fairnek azt, ha valaki bemásolja 60 blog chatjébe, hogy szupi a töri, nézz be hozzám is, véleményezz, mert te szuperül írsz.

Egyébként lassan az első kötet feléhez érünk, úgyhogy lassan készüljetek arra, hogy a világ a feje tetejére áll! :)

Komikat várok, mint mindig! :)

Kellemes szünetet a diákoknak, kellemes ünnepeket mindenkinek, csajoknak sok locsolót! :)

Puszi: Wedó

„Ha körbevesz a végtelen éjszaka és a sötétség fekete lepelként hullik rád, jusson eszedbe: nyisd ki a szemed! A világ színesben sokkal szebb!”

21. Kiss and blood (Csók és vér)

(Stefan szemszöge)

– Nos, nem magyarázhatom meg, de kérlek szépen, higgy nekem – néztem rá a lehető legnagyobb odaadással. Az arca azonban mozdulatlan maradt, az orrcimpája sem rándult. Csak nézett rám, de mintha nem is engem nézne, mintha az arcom laza és áttetsző üvegből lenne, és átnézne rajtam. Nem tudtam mire vélni ezt Elenától. Még sosem láttam ilyennek.

– Miért kellene hinnem neked? – kérdezte, mire nekem egyetlen szó jutott eszembe.

– Egyszerű… - kezdtem el. Mert szeretlek. Tényleg ezt akartam mondani, de gyorsan ráharaptam a nyelvemre. Nem hinné el, és nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb pillanat szerelmet vallani. Módosítottam a terven és korrigáltam a „nyelvbotlást,” ami tulajdonképpen szívem legféltettebben őrzött titka volt. - Mert barátok vagyunk, és én nagyon megbízom benned. Ha kölcsönös a bizalom, akkor hiszel nekem.

Ez már egész… barátiasan hangzott. De feszített a torkom, és ki akartam kiáltani, hogy szeretem. Nem csak egy barát akartam lenni, én Az a barát akartam lenni. Hogy jogom legyen a mosolyára, jogom legyen minden szavára, jogom legyen magamhoz ölelni, megpuszilni, vadabb képzelgéseimben megcsókolni, hogy az én szavamra aludjon el, hogy én legyek ennek a gyönyörű és értékes nőnek a párja.

– El kell mennem, tusolni, ha végeztem tisztázzuk? Megvársz? – kérdezte, mire szinte már felnevettem. Ki tudja követni az észjárását? Én biztosan nem. Szerettem volna biztosítani tettekkel is, hogy itt fogom várni, ha kell az örökkévalóságig. Mégsem tehettem mást, csak szavakkal fejtettem ki állhatatosságomat.

– Természetesen megvárlak – feleltem neki, és próbáltam minden érzésemet ebbe a két szóba belesűríteni. Mission impossible. Lehetetlenség.

Leültem a fűbe, hogy ne keltsek feltűnést, becsuktam a szememet és kiterjesztettem a fülemet. Végigkövettem Elena ismerős lépteit a szekrényéhez, hallottam, ahogy ott szöszmötöl, minden egyes részletet hallottam. A zipzár húzódását, a törölköző súrlódását, ahogy kiveszi.

Azt hittem megsüketülök, mikor kinyitotta a csapot és hangos zubogással kezdett folyni a víz. Újra fókuszáltam és hallottam, ahogy újra húzódik a zipzár, majd súrlódik az érdes farmer. Beleremegtem a gondolatba, hogy éppen leveszi a nadrágját. Tovább hallgatózva kivettem, mikor a felsőjének, majd a melltartójának textíliája a táskába került. A legnagyobb önkontrollra volt szükségem, hogy ne rohanjak azonnal be. Felhagytam a hallgatózással, mert kezdett veszélyessé válni, mivel egyesült a képzeletemmel. Rossz párosítás, kikészíti a vámpír idegeit.

Valami másra kellett gondolnom, el kellett terelnem a figyelmemet az egy fallal odébb fürdő Elenáról. Szinte lehetetlen feladatnak ígérkezett, de mégis sikerült valamivel, illetve valakivel kiűzni a fejemből a pajzán képeket. Ez az illető pedig nem más, mint a drágalátos bátyám, Damon.

Mit kellene tennem? Adjak Caroline-nak is verbénás karkötőt? Ha már itt tartunk, Elenának feltétlen ajándékozok. Ha Damon itt kószál a közvetlen közelében, akkor nem bízhatom a szerencsére Elena életét és józan elméjét. Damonnak pedig… illene a körmére néznem. Mit akar Caroline-tól? Ha party-szippantásra használja, akkor szegény lánynak tényleg szüksége lesz a karkötőre. És Damon biztosan nem érzelmi szálakkal kötődik hozzá. Szegény Caroline… Damon meg kezdi megint kialakítani a saját kis vérszívó területét. De miért kell folyton az én közelemben lábatlankodnia? Miért engem készít ki egy örökkévalóságon keresztül?

Bár mondjuk ez a legkisebb gondom, én még elbírnék vele, de az, hogy a környezetemet és a benne élő embereket bántja, kicsit sem tetszik nekem. Szegény Caroline-nal is mit kezdjek most? A legjobb az lenne, ha verbénát itatnék vele, hogy ne szívhassa a vérét Damon.

Jaj, de miért foglalkoztatnak ennyit Damon ügyei? Pont ezzel mérgezi meg az életemet. És ráadásul e miatt fordultak most kicsit borúsra a dolgok Elena és köztem. Most nem szabad mással foglalkoznom, kizárólag Elenával. De hogyan magyarázzam meg neki, hogy a vámpír bátyám miatt lettem dühös, és a vérszívásának gondolatától, nem pedig azért mert tetszik nekem Caroline. Nem szeretem Caroine-t, egy picit sem érdekel, mint nő.

Talán csak ennyit kellene tudatnom Elenával, és azt hogy ő az a nő a világon, aki megdobogtatja halott szívemet. És persze el kell hangoznia a legfontosabb szónak, a legédesebb ígéretnek: „Szeretlek!”

Végszóra, mintha Elena tudná, mit forgatok a fejemben, a vízsugár elállt, újra elkezdődött a szöszmötölés és az öltözködés.

(Tanya szemszöge)

Az édes illatok árja körbeúszta lelkemet. Magyarul szomjas voltam. Veszettül szomjas. Egy finom emberi lény pedig a közelemben volt. Az édes illat belőle áradt, a testem pedig megfeszülve kereste őt. Az érzékeim kiélesedtek, koncentrálódtak és csak az emberre és a vérére tudtam gondolni.

Hamar sikerült megtalálni őt, a földön hevert. A pulzusa stabil volt, a vére lágyan folydogált a bőre alatt. Egy lány volt az, tizenhét év körüli. A vesztére érkezett ide, a Salvatore ház melletti erdőbe. A lány aludt, ezzel megkönnyítve a dolgomat. Még csak figyelnem sem kellett, hogy becserkésszem. Komótosan, lazán odasétáltam hozzá, és leguggoltam mellé. Mint egy vadmacska, vagy mint a sátán, nyugodtan, szinte már nevetve osztom a halált.

– Hát, te szerencsétlen! Akárhogy is hívnak, remélem, találkozol a rokonaiddal a másvilágon! – kuncogtam, majd finoman odahajoltam a nyakához. Az illata kívánatos és édes volt, hallottam, ahogy pulzál a nyaki ütőér a szám alatt. Még él. Még.

Nyelvemmel végigsimítottam az ütőerén, kényeztettem magam a délutáni… öhm uzsonna előtt.

Hirtelen kipattant a lány szeme, valószínűleg felébred hideg nyelvem simogatására. Nem engedhettem menekülni, azonnal belevájtam fogaimat puha bőrébe. Vére csak siklott a számba, miközben a lány szeme folyamatosan forgott, kapálódzott. Egy idő után azonban egyre gyengébb lett, az ellenállása lassanként megszűnt. Elájult. Hamarosan meghal.

Eleresztettem a lányt, mert egy kocsi érkezését hallottam. Áldozatom még élt, de a nyaka sebes volt és véres, a pulzusa pedig gyenge volt. Van ilyen. Nem érdekelt mi lesz vele, nem tartottam rá túlzottan sok esélyt, hogy túlélje a mai találkozónkat. De ez a leányzó érdekelt engem a legkevésbé, puszta táplálék, semmi több.

Annál inkább lekötötte a figyelmemet az érkező autó ismerős hangja. A friss vértől energikusan és felspanoltan indultam ki az erdőből, az útra. Tudtam, hogy nem lehet más a volán mögött, csak is Damon Salvatore.

Természetesen igazam lett, ismerős autó, ismerős vámpír a volánnál. Megálltam az út kellős közepén karba tett kézzel, angyali mosollyal az arcomon. Az autó egyre közeledett felém, majd megállt előttem egy méterrel. A motor leállt és kinyílt az ajtó. Damon kiszállt, csibészesen mosolygott rám.

– Nocsak, nocsak! Kit fújt erre a Vámpírszél!

– Neked is, szia – köszöntem. Egy puszit nyomott az arcomra, miközben én a vádlija köré tekertem a lábamat. – Nocsak, nocsak! Csak egy nyuszi-puszit kapok? – kérdeztem, s ezzel egyidejűleg teljesen hozzá bújtam, testünk között egyetlen hajszál nem fért volna el. Karjaim a nyaka köré fontam, és csábos mosollyal néztem rá.

Megértette méltatlankodásom és azonnal megcsókolt. A nyelvem hegyén még ott volt a lány vérének íze, Damon szája azonban ragadt valamitől. Pontosan meg tudtam mondani, hogy mitől, szájfény. Biztosan nem miattam, mert én ma nem kentem a számra semmit. Ebben ezer százalékig biztos voltam, a vámpírmemóriám pedig csalhatatlan. A hajába túrtam, majd elszakadtam tőle.

– Szájfény van a szádon – vádoltam meg.

– A tiédben meg vér van – vigyorgott, majd nyelvével végignyalta felső ajkát.

– Rajtam kívül még hány nővel csókolóztál a mai nap folyamán? – kérdeztem féltékenyen.

– Eggyel. Mára csak ti ketten vagytok, de holnapra zsúfoltabb a programom – húzta az agyamat.

– Nem vagyok elég neked?

– Kell a változatosság. Szőke-szőke hátán. Lassan be kell szereznem egy barnát is – rándította meg a vállát.

– Nem akarom, hogy más nőket is csókolgass. Csak magamnak akarlak – jelentettem ki.

– Sajnos ez nem lehetséges, Szivi. Valamiből táplálkozni kell, egyébként is idegesíthetem vele az öcsémet, úgyhogy dupla élvezet a csaj.

– Ígérd meg, hogy nem csókolózol vele többet! – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Nem elég, ha kezdésnek csak azt ígérem, hogy a mai nap folyamán csak veled fogok csókolózni? – Tudtam, hogy tőle ennél nagylelkűbb ajánlatot úgysem fogok kapni, ezért rábólintottam a dologra.

Damon úgy kapott vér ízű ajkaim után, mintha a legédesebb gyümölcsöt kínáltam volna fel neki. És ennél jobb párosítást nem is találhatott volna. Csók és vér. Mindketten hevesen kaptunk a másik után, mintha éhes hiénák vetették volna rá magukat a döghúsra. Szükségem volt rá, mint egy falat levegőre, vagy egy gyors korty vérre. Éjfekete tincseibe túrva úgy éreztem, megkapom, amire szükségem van. Edward sosem értékelt engem, mint nő sosem talált érdekesnek, vagy izgalmasnak. Én hiába próbálkoztam sokszor, sosem sikerült elcsavarnom veszettül édes fejét. Az emberlány jobban érdekli, mint én. Hát így járt, szívjon csak az emberrel. A végén úgyis ki fogja nyírni.

Damon is beletúrt a hajamba, majd a nyakamat kezdte csókolhatni. Erre feleszméltem és a testem azonnal az extázist kezdte hajhászni. Hátrébb toltam, addig amíg a lába hozzá nem ért a kocsi elejéhez. Damon azonnal átvette az irányítást és megfordított bennünket, most én voltam közelebb a kocsihoz, miközben áramütés szerű csókjai és kis harapásai elöntötték a testemet.

Hideg testem újra életre kelt, szinte forróság járt át, keze és szája nyomán. Mintha minden egyes érintése beleivódott volna a bőrömbe, finom kis emlékként örökre magamba zártam őt. Ezt pedig senki sem veheti el tőlem. Amit Edward nem tudott értékelni, most Damon a magas egekbe röpíti. Damon nem szerelmes belém, ez tuti fix. De képes így is elégedetté tenni engem. Tudom, hogy a csókjai színtiszta testi vágyat tükröznek, nulla érzelemmel, mégis megéri. Megéri most és később is. Megéri fokozni az élvezetet, ha tudom, hogy Damon áll a folyó túlpartján. Megéri kiszolgáltatott tóként hölgynek lennem, akinek a medrébe csettintésként tör be a folyó. Megéri, ha Damon a folyó és én vagyok a tó. Nálam alkalmasabb tó pedig nem lehet ember sem, egy vámpírt képtelen lenne felülmúlni az a lány.

Damon és én. Kettőnk eggyé olvadt vizére lágyan hintett sötét takarót az éjszaka.

(Edward szemszöge)

Esteledett. A Nap metilnarancsszínű sugarai bágyadtan kapaszkodtak a fák törzsébe, a lomboronájuk aljába és a bokrokba. A csillagok egyre erősödtek, a sötétséggel egyetemben, egyre csak húzták a Napi munkától fáradt Napot a látóhatár szakadékának mélységeibe. Tudtam, hogy e csatában nem nyerhet a drága Nap, akármilyen boldogsággal ragyogja is be az égboltot. Vesztesként végeláthatatlan erejével éjjelente még megvilágítja egy kicsit a Hold szoknyájának alját, hogy ne legyen teljes sötétség ezen a világon. Akkor is gondol ránk, mikor már nem tud uralkodó a kékséges égbolton.

Ugyanúgy gondolok én is minden pillanatban rád Isabella Swan. Tudom, csak Bellaként szereted. Az Isabella olyan hűvös, mégis csilingelően lágy és dallamos, szinte énekel a nyelvem. Hogy tudnék nem rád gondolni? Éget a szomjúság, szétfeszíti a torkomat, olyan édes, mint a cseppentett méz, s olyan kellemesen csordogálna a nyelvemen, mint vér még soha. De le kell állítanom az éhes gondolatokat, különben azonnal megkeresnélek egy kóstolóra. Megkeresnélek… annyira vágyom látni az arcodat, annyira érezni akarnám puha ujjaidat az enyémeken. Semmilyen ártó szándék nem övezi ezt az utolsó mondatomat, ebben biztos vagyok. Tudnék uralkodni. De Bella, te otthon fekszel az ágyadban, olvasol talán, vagy már édesen alszol, mint egy kisgyerek. Annyira szeretnék a közeledben lenni, annyira látni szeretném az arcodat. Hallani a hangodat pedig… a cseresznye lenne a tejszínhabon. Annyira vágyom a közelségedre, hogy az még sosem fordult elő száz éves életem során. Ember, még soha nem vonzott ennyire. De nem mehetek sehova.

Itt ülök a szobám nyitott üvegajtaja előtt. A szél finoman fújja bágyadt tincseimet. Az agyamban folyondárszerűen jönnek elő a képek, az illatok, az emlékek, mintha egy kisfilmet néznék. Bella, Bella, Bella. Csak rád tudok gondolni, az életem elképzelhetetlenül üres nélküled, nem tölti be senki és semmi más az űrt, csak te. Te vagy a mindenség, a föld, te vagy a nap, te vagy a víz, te vagy a levegő. A világ nem is lehetne ilyen, ha te nem lennél. A fák kevésbé zöldek, az élet kevésbé színes. Bár zárt koponyád az őrületbe kerget minden egyes közösen eltöltött pillanatban, mégis szükségét érzem ennek az őrületnek, ettől a bolondságtól érzem, hogy valóban együtt vagyunk, valóban létezel, én pedig valóban újra élek.

Talán ezért más a többiek véleménye a vámpírságról, és az azzal járó életformával. Nekik is csak akkor lehet tökéletes az élet, ha együtt vannak. Ennyi a feltétele a túlélésnek.

Miért ne mehetnék el hozzá? Miért ne gondolhatnék rá? Miért ne élvezhessem a szépséges arcának fényét? Vajon le tudom küzdeni a vér iránti kínzó vágyat? Vagy inkább a félelem tart vissza, nem merek a közelébe se menni, nehogy elfogjon a szomjúság? Minél többet vagyok vele, annál jobban kiépül az „immunrendszerem” annál könnyebben kontrolálom majd a szomjamat.

– Na, végre – hallottam Alice megkönnyebbült hangját. Gondolom látta előre a döntésemet, amit éppen meghozni készültem. Elmegyek Bellához. Most azonnal.

***

Bella ablaka nyitva volt, gondolom szellőztetés céljából. Nekem ez most pont megfelel, hogy bemászhassak hozzá. Bella ablaka mellett lévő tölgyfa kiváló támasztékot adott, mikor kitártam az ablakot, hogy lepkeszárnysuhogás halkan beléphessek a szobájába. Ha nehezebb lett volna a dolgom, akkor is bejutottam volna, egy vékony fal nem jelenthetett volna semmiféle akadályt. Így szerencsére azért, nem kellett átalakítani a Swan házat, hogy meglátogathassam Bellát.

A szobájába érve megütött az átható Bella-illat. Szinte már harapni lehetett, olyan erősen körbelengett és mindenből ez áradt. Székhuzatból az íróasztal mellett, a táskájából, ami a földön hevert, az állólámpa szövetéből, ami az íróasztal mellett szobrozott, a szekrényben meglapuló összes ruhadarabból, a túlsó falon lévő ablak körül keringő függönyből, az alatta ülő hintaszék huzatjából, a szőnyegből, gyakorlatilag mindenből, az ágyneműből, a takaróból, a párnából, és a takaró alatt megbúvó édes Bellából. A lány összegyűrte a takarót, így félig meddig takarta csak be puha testét. Lenyűgöző látvány volt, de kis híján megfulladtam a szobában. Szinte fejbevágott az erős, édes és hívogató illat, nem tudtam kiszorítani. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ide jönni.

Talán igazam van. Nem volt jó ötlet, de muszáj volt látnom az arcát. És látom is, ahogy finoman a szemébe lógnak tincsei, ahogy magzat pózban gyűrkölészi egyik kezével a takarót. Ahogy a szája picit elnyílik, hogy jobban tudjon levegőt venni. Ez mind nagyon megéri számomra, ha el kellene döntenem, hogy ha visszaugorhatnék a múltba, eljönnék-e még egyszer ide, vagy maradnék otthon, biztosan azt választanám, hogy jövök. Az életben néha muszáj megtennünk dolgokat. Ez egy ilyen dolog. És Bella nem maradhat ki az életemből, hiszen a részévé vált, pontosabban az irányítója lett.

Végre megtaláltam őt, megtaláltam azt, akire oly’ régóta vártam. Már nem is tudtam, hogy pontosan mi hiányzik az életemből, hiszen pont a lényege veszett el. Most érzem, hogy újra élek, most érzem, hogy újra lélegzem. Igaz, hogy minden egyes légvételnél tűk karistolják a torkomat és láncot feszítenek a nyakam köré, mégsem számít. Ez mind elenyészően kevés, ahhoz képest, hogy újra élhetek. A fájdalom pedig elmúlik, mindig elmúlik. Bella sosem múlik el, örökre az életem része lett. Ezt pedig senki sem veheti el tőlem.

Reggel hallottam, hogy Charlie kezd készülődni, ezért jobbnak láttam a Nap első sugarainak eljöttével kereket oldani. Így mikor megláttam az első halvány fénycsóvát, fájó szívvel elengedve Bellát, hazaindultam.

Otthon Rosalie várt karba tett kézzel. Nagyot sóhajtottam, és közben vártam a fejmosást. Talán el kellene hozni Irinat is, mert ők nagyon jóban vannak. Lekötné egy kicsit Rose-t a vásárlás és a csajos esték, nem velem foglalkozna.

„Mégis mi a fenét képzelsz? Edward te teljesen becsavarodtál!” – hisztizett Rosalie. „Ez mindannyiunkra veszélyes lehet! Én nem akarok megint elköltözni, és szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád. Ráadásul… Isabella ember! Érted te egyeltalán, hogy ez mit jelent? Ember! Hús, vér, meleg és kiszámíthatatlan! Főleg úgy, hogy nem tudsz olvasni a gondolataiban. Ennél rosszabb már nem is lehetne!”

- Rosalie, kérlek, ne dramatizáld túl a helyzetet. Ennyire azért nem vészes – nyugtattam a szőke vámpírlányt.

„Még, hogy nem olyan vészes? És még én dramatizálom túl? Edward én személyesen fogom eltörni a nyakát, ha egyetlen szót is mond!” – a gondolatai izzottak és dühtől forrongtak. Komolyan gondolta, amit mondott.

A falhoz szorítottam fogadott nővéremet, és eltorzult arccal vicsorogtam rá.

– Meg ne próbáld! – szűrtem a fogaim között. Megfeszült izmokkal álltuk a másik pillantását és egyikünk sem hátrált, míg Emmett be nem kavart.

- Edward! – ordított rám a lépcsőfordulóból, majd azonnal mellettem termett és elkezdte lefejteni hófehér ujjaimat a feleségéről. Elengedtem Rosalie-t, majd egy szó nélkül felrohantam a szobámba. Átöltöztem és elindultam a garázsba a Volvo-hoz. Be akartam ugrani Bellához egy pillanatra még, vagy esetleg megkérdezni, hogy elvihetem-e, ám a tervem füstként szállt el az erdőbe, mikor Tanyát találtam a garázsban.

Emlékeztek? Komment! Légyszi, két sor és én boldog leszek!

Véres pusszantás: Wedó