20.Fejezet

Sziasztok!
Nos, hosszú várakozás után, de megérkezett a huszadik fejezet. Ígérem, gyorsabb leszek a jövőben, legalábbis megpróbálok gyorsabb lenni. :)
Kommentben egy olvasóm kifogásolta, hogy nem keverednek eléggé a szálak, ezért kicsit szorosabbra fogom a hurkot szereplőink nyaka körül. Ebben a fejezetben ez még nem nyilvánul meg, de a folytatásban számíthattok még jósok érdekes csavarra és fordulatra, ezt garantálom! ;)
És persze, ne tartsátok távol magatok a kommenteléstől, hiszen mindenkinek van véleménye és én kíváncsian várom a építő illetve a szépítő kritikákat is. :)

Pusszancs: Wedó

„Van, mikor nem tudsz hova menekülni, mert sarokba szorít egy érzés. Egy érzés, amit nem tudsz elnyomni. Egy érzés, ami sosem szűnik meg. És egy érzés, amit soha nem értesz meg.”

20. Dance, war, kiss and dinner (Tánc, háború, csók és vacsi)

(Elena szemszöge)

Nos, a mai nap egész tűrhetően telt. A tanárok nem nagyon nyaggattak a suliban, a szünetekben pedig, hol Bonnie, hol Stefan társaságában voltam. Bonnie aggódik egy kicsit a nagymamája miatt. Ahogy kivettem a szavaiból nem tartja őt normálisnak, azt mondta nemrég, hogy szerinte sokat iszik. Mesélt neki salemi boszorkákról, meg, hogy ők az őseik, és az ő varázserejük csordogál a Bennett család vérében. Egy csöppet hátborzongató, ha engem kérdeztek. Sajnálom, amiért ezeket kell átélnie. Igazán… megterhelő lehet a lelkének, mert mi van, ha a végén a nagyinak lesz igaza? Bele se mernék gondolni… Brrr!

Az egyetlen különösen váratlan dolog az volt a mai nap folyamán, hogy Caroline hozzám szólt. Odajött hozzám, és beszélgetett velem. Wow. Ezt se gondoltam volna. Igaz, hogy csak a tánc miatt szólt, hogy ma délután edzés, de akkor is. Nem küldött maga helyett valami kis követet, hanem saját maga jött el hozzám beszélni. Ez mindenképpen haladásnak számít. Egyébként megvan a holnap esti programom. Bonnie meghívott magához vacsorára. Szerencsére Stefan is a közelemben volt, szóval őt is meghívta. Amolyan… ismerkedő-est nevet viseli a holnapi vacsi.

– Elejtettél valamit – szólalt meg a hátam mögött az említett kedvenc-barátnőm. A fél pár fülbevalóm csillogott a kezében, én pedig mosolyogva kivettem onnan.

– Köszi, istennő vagy! Észre se vettem volna!

– Gyere, menjünk, mert Caroline pipa lesz, ha már az első edzésről elkésünk! – Bonnie mosolyt mímelt az ajkai szélén, aztán megfogta a karomat és húzni kezdett kifelé az öltözőből. Az edzések a focipálya mellett voltak egy nagyobb zöldfüves területen. Ismerős volt a talpam alatt a föld, és jó érzés volt újra ezen az útvonalon végigjönni, de mégsem tudtam annyira várni az edzés kezdetét, mint anno. Az emberek változnak…

A többiek már szinte kivétel nélkül a füvön voltak, bár még senki sem ugrott neki a melegítésnek. Mikor megérkeztünk Bonnie-val a pálya szélére, egymás mellé tettük le az ásványvizes palackjainkat, majd köszönés után, melegíteni kezdtünk. A nyakam úgy ropogott, mintha a csigolyák el is törtek volna, és a mellettem állóknak okozott némi zavart.

– Biztos jól vagy? – kérdezte Bonnie már harmadjára.

– Igen, persze, semmiség! – feleltem megint. – Csak régen mozgattam át az izmaimat. Ennyi az egész!

Jól esett végre egy kicsit megolajozni a nyár alatt elrozsdásodott izmaimat. A spárgám még nem volt az igazi, de egészen üdítő volt néhány cigánykereket hányni a bársonyos zöld pázsiton. Caroline azonban nem volt kegyes hozzánk, az óra nagy részében erősítettünk. Mindenkinek lógott a nyelve 200 felülés és hasprés után, és a hátizomról még akkor nem is beszéltünk. Amikor végre kaptunk egy kis ivószünetet, egy emberként kapott az egész csapat a víz után, és kortyoltuk az éltető elegyet, mintha varázserővel bírna.

Jól is esett mindez, és Nap fölöttünk békésen simogatva haladt el, ugyanakkor Caroline-t finoman elküldtem melegebb éghajlatra a változatos kínzásokért. Mégis valahogy furcsán boldognak éreztem magamat. Attól, hogy újra életre keltek berozsdásodott izmaim? Attól, hogy melegen és bársonyosan küldi békés sugarait a Nap? Nem tudom. De egy valamit biztosan éreztem. Valami pozitívat, valami boldogságot, ami felém közelített.

– Ó, Elena, nézd csak, ki van ott! – rántott ki Bonnie a merengésemből. A futball pálya felé bökött, ahol épp Tanner edző irányítgatta a játékosait, az izomagyú, nagyképű focista fiúkat, akiknek az egójuk már attól az egekbe szökött, hogy bekerültek a csapatba. Először vissza akartam szólni Bonnie-nak, hogy hagyjon már a hülyeségével, de ekkor megláttam a csapat legújabb tagját. Stefan Salvatore, életnagyságban. Rögtön visszaszívtam minden egós és csípős megjegyzésemet, amit a focicsapat tagjaira tettem. Vagy legalábbis Stefant feloldoztam minden focista vélemény és sablon alól.

Nem válaszoltam Bonnie- nak, mert Caroline lefújta az ivószünetet és újra az edzésre kellett koncentrálnunk. Új koreográfiába kezdtünk és nagyon tetszett nekem. Tudtam, hogy Caroline-t nagyon idegesíti, hogy azokat az elemeket is benne kellett hagynia, amit még én találtam ki. Nos, ami jó, az jó. És ez előtt, még Caroline Forbes is fejet hajt. Bár csípésnek azt azért megtette, hogy engem végig (ahogy sikerült neki nagyjából) a hátsó sorokba állított, hogy ne kerülhessek véletlenül se előtérbe. Féltékeny kis marás ez, de per pillanat nem számított. Túlságosan elvarázsolt ennek a mai spontán szürke hétköznapnak a boldogsága, hogy egyen a méreg ezen. Caroline-nak láthatóan nem tetszett, hogy nem puffogok és háborodok fel a gonosz kis szurkálódásán. Ez még jobban idegesítette, engem pedig még jobban megmosolyogtatott.

Care, Care, Care… Olyat találtam, amit soha nem vehetsz el tőlem… Ez mindennél többet ér.

Az edzés végén mikor visszaöltöztünk, váratlanul Caroline megragadott bennünket és mint puszi-cicáit karöltve sétáltatott minket.

– Caroline… - kezdtem volna emelt hangsúllyal, de lepisszegett. Kétségbeesetten Bonnie-ra pillantottam, aki ugyanúgy csak próbálkozni tudott, mint én.

– Care.. Kérlek, beszélnünk kéne – szólt neki, és hálás voltam, amiért ezt nem eresztette el a füle mellett, mint az én mondandómat.

– Persze, beszélni fogunk – mosolygott önelégülten, de kedvesen, viszont még mindig nem volt hajlandó elengedni bennünket. Oké, persze, kitéphettem volna magam az ötven kilós szörnyeteg rózsaszín karmai közül, de titkon érdekelt, hogy mit tervez.

– De előtte be kell mutatnom nektek valakit.

Felsóhajtottam, majd pár perc csöndes kémlelés után megálltunk és megértettem, hogy kit kell bemutatnia nekünk. Az azonban még mindig nem volt világos, hogy miért mutatja be, és miért most, és miért nekem? Ha féltékenységi rohamra számít, akkor azt ma nem kapja meg, főképp nem tőlem. – Csajok! Ő itt Damon! Damon, ők a csajok! – csiripelte kislányos hangján Caroline. Szőke fürtjein csillogott a napfény ettől még kislányosabbnak tűnt… vagy épp mesehősnek. Aranyhaj és a nagy gubanc… a nagy gubanc pedig egy szexi, fekete hajú, magas, kék szemű srác, akivel történetesen Salvatore villában láttam csókolózni Caroline-t.

Damon felém lépett és kezet nyújtott. Félénken és nem kevés undorral ejtettem hatalmas vasmarkába az apró kezemet. Mikor összeért a kezünk, mintha beleszagolt volna a levegőbe, de ebben nem voltam biztos. Csak egy pillanat műve volt, mintha egy rövidke másodpercre sötétté vált volna a szeme, majd újra kéken ragyogott. A szívem gyorsabb tempóra kapcsolt és azonnal kimenekítettem kezemet ujjai közül. Egy lépést hátráltam, egyrészt, hogy minél távolabb kerüljek tőle, másrészt, hogy Bonnie is kezet foghasson vele. Bár nem volt ínyemre,az illem az illem, és hogy magyaráztam volna ki, hogy nem kéne kezet ráznia vele? Felesleges időpocsékolás, és Bonnie is tud vigyázni magára. Elvégre boszorkány, vagy mi. Azonban Damon a kocsijához hátrált és nem üdvözölte Bonnie-t. Bunkó.

A következő pillanatban mámorosan édes illatot hozott felénk a friss szellő. Hallottam lépteinek közeledtét a fűben a hátam mögött és a szívem heves örömtáncba kezdett, mikor a vendégünk mellém lépett. Testünket egy ujjnyi levegő választotta el és szikrák kezdtek pattogni a bőrömön. A gyomrom ugrott egyet, mikor bársonyos, selyemként simogató hangja a fülemet kezdte kényeztetni.

– Damon – fenyegetés hangzott ki ebből az egy szóból, ezért az utolsó szikra is elpattant a karomon, majd az összes érzékemmel kettőjükre fókuszáltam. Damon arca ugyanolyan szemtelen volt, mint eddig, Stefan viszont feszült volt és gyűlölet áradt belőle. Szerettem volna egyik kezemmel a összefűzni az ujjainkat, másikkal finoman végigsimítani az arcán, hogy rám nézzen és elveszhessek szemének mélységes mély kilométereiben, ő pedig megnyugodhasson végre. Békés legyen és ne folyjon róla a düh.

– Stefan – biccentett félvállról Damon.

– Nos – kezdte emelt hangon Bonnie pár perc kínos és szikrázó néma csend után. – Nagyon örültem a találkozásnak, de ha nem haragszotok, elmennék letusolni, aztán haza. Elena, te jössz velem? – fordult felém barátnőm.

Gyorsan mérlegeltem a helyzetet és arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha Damont és Stefant eltűntetjük egymás közeléből.

– Nem Bonnie, de majd este beszélünk! – nyomtam puszit az arcára, majd Stefan felé fordultam. – Eljönnél velem egy kicsit a focipályához? – kérdeztem tőle, és megpróbáltam felvenni a lehető legangyalibb és ellenállhatatlan arckifejezésemet. Stefan megütközve nézett rám, majd tekintete köztem és Damon között járt. Hol rám, hol rá nézett, majd végül megállapodott a pillantása az arcomon. Végül egy szó nélkül bólintott, amitől nekem kihagyott egy ütemet a szívem, miközben hevesen verte a „tamm-tamm”-ot.

– Szia Caroline! Damon – biccentettem, majd elindultam a pálya felé. Gondolatban imádkoztam azért, hogy Stefan kövessen, de ez nem történt meg. Megfordultam és még mindenki lecövekelve állt az iskola pázsitján. – Stefan! – szóltam a fabábúknak, hátha hajlandóak végre megmozdulni.

Caroline megfogta Damon kezét, mire az ő tekintete a lányra fordult, elengedve Stefant. Finoman odahajolt Caroline-hoz, és Stefannak hátat fordítva átölelte a lány derekát. Ajkaik összefonódtak, mire Stefan arckifejezése pokolira fordult. A hátát megfeszítette, ökölbe szorította kezeit.

Fájón vontam le a következtetést, hogy ezek szerint Stefannak tetszik Caroline, és ideges, amiért más férfival látja csókolózni. Nem tudtam ezt úgy kezelni, mintha nem érdekelne, hát ez van és továbbsétálni, de nem állhattam ott tovább. Nem voltam sírós kislány, aki rohan anyuci szoknyája alá, ha bármi baj történik. Ha az élet ad egy pofont, próbáld meg kikerülni a következőt. Még az oroszlánkirály mesében is benne van ez az óriási igazság, csak hát, én nem vagyok Simba és nem egy bölcs orángután vágott kupán a botjával. Na, mindegy. Lényeg, ami lényeg megpróbáltam lelassítani erősödő pulzusomat és nem engedtem, hogy egyetlen könnycsepp is kihulljon a szememből. Nehéz szívvel, de büszkén távoztam a helyszínről.

A lépések könnyűek voltak, mert elvágyódtam innen, bárhol máshol akartam lenni, csak itt nem. Sőt, kifejezetten figyelnem kellett, hogy ne kezdjek el rohanni, menekülni innen. Én nem menekülhetek. A valóság üt, és most sebes lettem, de nem hagyhatom, hogy még mélyebb legyen az űr a mellkasomban. Ez van, hát ez van. Csak azt nem tudom, hogy felejthetném el Stefant, hogyha tudom, hogy Caroline-t szereti és ráadásul most jött ebbe a suliba, szóval valószínűleg nem fog elmenni. Ha én lépek le, az egyrészt egy hatalmas tanulmányi öngól, másrészt a gyávák menekülnek, és nem fogok vesztesként kilépni a képből. Igenis össze fogom szedni magamat és boldog leszek. Stefan… nélkül.

Feszített a mellkasom, miközben erre gondoltam, úgy éreztem a bordáim lassan meghasadnak, és nem tudják benntartani a szívemet. Nélküle… furcsán elképzelhetetlen jövőkép. De én nem leszek másodhegedűs Caroline mellett. Elvégre én vagyok a suli királynője, vagy mi. Stefan csak egy lehetőség, egy igen kecsegtető lehetőség a boldogságra, de ha vele nem, majd egyedül, vagy bárki mással.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy meg sem hallottam a lépteket a hátam mögött. Csak azt vettem észre, hogy egy erős, kemény kéz megfogja az én apró, puha kezemet. Annyira, megijedtem, hogy egy tapodtat sem tudtam tovább lépni. A kéz tulajdonosa lesütött szemekkel húzta el markát. Értetlenül néztem Stefanra, egyik szemöldökömet felhúztam. Miért az én kezemet fogja, hogy Caroline-t szereti? Vagy, ha csak trófeának akar, akkor húzzon el azonnal, mert engem senki nem fog a gyűjteményébe ragasztani, mint valami bélyeget. Elhúztam a kezemet és karba tettem. Farkas szemet néztünk és vártam, hogy megszólaljon végre. Nekem nincs semmi mondani valóm, ő tartozhat némi magyarázattal, hogy ezt a barátságot zárjuk le, vagy döntse el, mit szeretne.

De Stefan ajka lefagyott, és egyetlen hang sem férkőzhetett ki a száján. Farkasszemet néztem vele, de mindhiába. Nem mondott semmit. Perceken keresztül tartott néma harcunk, míg végül feladtam. Nem tartottam többet igényt ilyen incidensekre, ezért tovább indultam a lányöltöző felé. Tudtam, hogyha kifakadok neki, az egyértelműen egy könnyáradatot fog elindítani bennem, ezért megfogadtam, hogy nem emelem fel a hangom a közelében. Higgadtan, kimérten, hidegen és pontosan. Semmi baki, semmi érzelem és fájdalom, nem adok szabad felületet, ahol megsebezhet.

Stefan elkapta a karomat és gyengéden, de határozottan megállított. Óriási önkontroll kellett hozzá, hogy ne kezdjek el mindenfélét a fejéhez vágni és ne kezdjek el bőgni. Megfordultam, hogy szemben legyünk, majd miközben összeszűkített szemekkel néztem őt, lefejtettem ujjait a karom körül.

– Miért vagy ilyen? – kérdezte pár perc néma hallgatás után Stefan. Szerettem volna a képébe röhögni, és visszakérdezni, még hogy én ilyen? Ki az, aki féltékenységi jelenetet rendez a szőke cicababa miatt? És ki az, aki az előbb még az én kezemet fogta? Hol ide, hol oda? És még tőlem merné megkérdezni, hogy miért vagyok ilyen?! Cöhh… Mégse voltam ilyen lényegre tapintó, őszinte és nyers.

– Milyen? – kérdeztem vissza kurtán.

– Ilyen hűvös, ilyen elutasító – próbálta megfogalmazni a viselkedésemet. Ha én hűvös vagyok, akkor ő olyan forró, mint az izzó vasaló.

– Milyen szoktam lenni? – kérdeztem vissza terelésként. Ha elválnak útjaink, akkor ne úgy emlékezzen rám, mint egy pokrócrongyra.

– Kedves, mosolygós, barátságos. Ez nem te vagy – jelentette ki. Azt akartam a fejéhez vágni, hogy jobb ha megismerkedik ezzel az oldalammal, mert sokat fog még találkozni vele, de összeszorítottam a számat, hogy ne csússzon ki rajta semmi ehhez hasonló kijelentés. Csak hümmögtem és arrébb löktem lábfejemmel egy fűszálat.

– Miért vagy most ilyen velem? – kérdezte újra kissé megtoldva.

– Ezt a kérdést magadnak kellene feltenned, nem nekem – mondtam neki egyszerűen rávilágítva a lényegre. Pár perc múlva felcsillant a szeme és hümmögött. Leesett a tantusz.

– Ez nem az, aminek gondolod – jelentette ki azonnal. Pfff… A leges legrosszabb válasz, amit kaphattam. Igen, Stefan számíthatok rád, tényleg.

– Akkor mi? – kérdeztem maró gúnnyal. Elena! Elena! Tudod, csak semmi érzelem. Gondolatban le is kevertem egy pofont magamnak, majd összeszedtem az arcomat és érzéstelen maszk alá rejtettem a reakciómat.

– Nos, nem magyarázhatom meg, de kérlek szépen, higgy nekem. – Nem tudtam hinni neki. Sajnálom Stefan, de nem megy. Ezeket is persze a maszk alatt tartottam, és új kérdést tettem fel neki.

– Miért kellene hinnem neked?

– Egyszerű… Mert barátok vagyunk, és én nagyon megbízom benned. Ha kölcsönös a bizalom, akkor hiszel nekem – felelte, de az egyszerű után furcsán megállt, mintha valami egész mást akart volna mondani. Nem kerülte el a figyelmemet, de nem tettem szóvá.

– El kell mennem, tusolni, ha végeztem tisztázzuk? Megvársz? – kérdeztem teljesen meglepve saját magamat is.

– Természetesen megvárlak – válaszolta, mire nekem ugrott egyet a szívem. Bár szerettem volna letagadni még így is sértetten, ugyanolyan hevesen reagáltam rá, mint ezelőtt. Bementem a lányöltözőbe, majd kinyitva az öltözőszekrényt, előkotortam a táskámból a törcsimet és a tusfürdőmet, majd bevetettem magam zuhany alá.

PS.: Megjegyzéseket várok!