12.Fejezet

„A karom nyújtom feléd, te pedig csillogó szemekkel nézel rám. Tudod, hogy itt vagyok, tudod, hogy akarlak, tudod, hogy csak téged akarlak elérni. Mégis, csak egyet pislogok, s kámforrá válsz, mint az elfeledett emlék, s nem marad más, csak illúzió.”

12. Pain and John’s party (Félelem, és John bulija)

(Stefan szemszöge)

-Elena Gilbert. Szóval ő az a lány, aki miatt visszatértél – élesen forogtak nyelvén a szavak, miközben egy bicskát forgatott. – Hős szerelemes… Adjak egy tanácsot tesó?

Én a falnak támaszkodva, karba tett kézzel néztem, ahogy fel-le járkál a kanapék között. Most felém fordult és műérzelgős pillantással nézett rám. Én tagadóan tartottam a helyem és nem válaszoltam neki. Had játssza a kis játékait, úgyse marad itt örökre.

– Fölösleges – mondta álkomolysággal. – A szerelem egy rohadt verem, és ezt te is pontosan ugyanolyan jól tudod, mint én. Emlékszel még? Pont egy verem… Egy templom, amiből lehetetlen kijutni. Egy elkerített, bedeszkázott, szigorúan őrzött terület. Egy halálverem.

– Nem fogok nosztalgiázgatni veled, Damon – jelentettem ki, bár magam sem tudtam, ezzel milyen irányba sodrom a beszélgetést.

– Ó, nemár! Öcskös, miért vagy ennyire lelombozó mindig? – kérdezte, miközben felém sétált. – Én pusztán próbálok normálisan viselkedni, úgy, mint egy rendes bátyj, de te mindenáron el akarsz taszítani magadtól.

– Már megtörtént – állítottam le. Egy kis szünet után én törtem meg a csendet. – Miért vagy itt?

– Rossz kérdés, Stefan, rossz kérdés – csóválta a fejét. – Pontosan, hol az az itt? Mystic Forks? A ház? Zach háza? Zach nappalija? Zach szőnyege? Melletted? A közeledben, Stefan? Vagy, inkább Elena közelében? – oldalra döntötte a fejét, s egy pillanat múlva eltűnt a szemem elől. A lépcsőnél jelent meg, s a korlátra ült. Még mindig engem nézett.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit válaszoljak.

– Hogy jutottál be? – kérdeztem.

– Az ajtón – felelte csibészes mosollyal, de én már ismertem annyira, hogy tudjam… ez egy veszedelmes mosoly és csak rossz dolgokat rejthet magában.

– Zach engedett be? – kérdeztem gyanakvón.

– Majdnem – felelte titokzatosan. – Te tudtad, hogy a mi drága Zachünknek verbéna raktára van?

Hatalmas szemekkel nézett rám, mint aki meglepődött, majd felállt és leugrott a korlátról.

– De te ne is foglalkozz ilyenekkel Stefan. Elena biztosan sokkal jobban leköti most a figyelmed. Csak arra vigyázz, hogy ne vakítson el a szerelem. Talán meg kellene látogatnom Elenát valamelyik este. Vagy elmenni az évnyitó bulira és ott elintézni a bemutatkozást… vércserével egybekötve. – bárgyú, provokáló mosolya teljesen kiborított, dühöngve szorítottam a falhoz.

– Ha egy újjal is, hozzá mersz érni…

- Akkor mi lesz? – kérdezte idegesítően nyugodtan. Hirtelen azonban kitört kezem fogságából, s helyet cserélve most engem nyomott a falhoz, kezét a nyakamra szorítva. – Ne hidd azt, hogy erősebb vagy, Stefan. A kis diétádnak hála háromszor meg tudnálak ölni egy másodperc alatt. Mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül ki az áruló.

Mélyen a szemembe nézett, s nekem eszembe jutott az a végzetes, utolsó éjszaka. A sikolyok, a lövések, és a halott testek puffanása a földön.

– Neeee! – ugrasztott ki Damon az emlékből. – Ugye nem kezdtél el megint merengeni, és gondolkozni a múlton? Ugye nem gondoltál az utolsó éjszakánkra? A lódobogásra, és a rács csattanására, míg Katherine a rács egyik, mi pedig a másik oldalán ragadtunk? Ugye nem?

– Sajnálom – motyogtam, s tudtam, hogy Damon pontosan olvassa az arcomon megjelenő érzelmeket. Ismer, és ezt nem felejthettem el.

– Heh! Sajnálod? Ugyan, Stefan, ne sajnáld! – nevetett fel. – Viszont sajnálni fogod azt a pillanatot, mikor úgy döntöttél, elmondod apánknak Katherine kis titkát.

Az arca hirtelen vad lett és kemény. Egy eszelős, szadista Damonná vált, akit soha nem neveznék testvéremnek. Egyik kezével még mindig engem szorított, másikkal, kitörte az egyik szék lábát, majd a hasamba szúrta a fadarabot. Elviselhetetlen fájdalom tört a bordáim közé, s mintha mérget hintettek volna az ereimbe, úgy áradt szét a testemben az elmúlás érzése. Nyögni akartam, sírni, és ordítani, de e helyett csak összerogytam, s nehézkesen próbáltam kiszedni a fadarabot magamból.

Damon egy ideig csak nézte, amint szenvedek, aztán megfogta a derekamat és elkezdett a pince felé vonszolni. Mintha egy rongyot húzott volna végig a folyosón, s én úgy éreztem magam, mintha a bőrömről akarná letépni a húst. A karó még mindig ott éktelenkedett a bordáim között, ezzel még lehetetlenebbé téve a mozgást. Csak sodródni tudtam az árral, jelen esetben Damonnal, és próbáltam elviselni a fájdalmat, kihúzni a fát, és közben valami jó menekülési tervet kieszelni. Az utóbbi ment legrosszabbul.

Damon a pincében egy régi börtönszerű rácsos ajtó mögé hurcolt. A helységben nem volt fény, a falak sötétek voltak és koszosak, mindent ellepett a por. Az egyszemélyes zárdában volt egy faágyszerű tákolmány, ami nyilvánvalóan alvásra szolgált. Erre az ágyra rakott le Damon.

– Mit akarsz? – kérdeztem, bár kívülről talán csak nyökögésnek tűnhetett.

– Csak szórakozni, Stefan – mondta ártatlan szemekkel, ami azt jelentette, hogy biztosan volt valami hátsó szándéka. Hirtelen csörögni kezdett a telefon a zsebemben. Ez vagy reményt, vagy biztos halált jelentett. Bár kételkedtem benne, hogy Damon megölne, mégis elég hatalma volt, hogy egy öröklétre megnyomorítsa az életemet.

Kivette a zsebemből a telefont és a kijelzőre pillantott. Én sajnos nem tudtam kivenni a betűket, mivel lassan már kettőt láttam a fájdalomtól. A karó még mindig bennem volt és nem tudtam kiszedni. Most még több erőbedobással próbálkoztam, amíg Damon nem velem foglalkozott.

Azonban egy aprócska probléma akadt. A lélegzetem is elállt, és nem tudtam többé a szökésre koncentrálni, mikor Elena hangját hallottam meg a vonal túloldaláról. Kicsit hadarva, kicsit félve kezdett a mondandójába.

– Halló! Igazán, nem akarlak zavarni Stefan, de nem találkoztunk órák után, nekem meg gyűlésre kellett mennem, szóval nem tudtunk beszélni. Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved ma este eljönni az évnyitó bulira? A temető melletti erdőben lesz, igazából nem olyan nagy szám, de számít, mert ez az első buli, meg minden… én is ott leszek.

Tátva maradt a szám és boldogság piros hullámai öntöttek el. Elena velem akart volna ma a buliba menni. Velem, Stefan Salvatore-ral, a vámpírral. Mondjuk, arról még nem tud, hogy vámpír vagyok, de ez már csak részletkérdés, és nem tudja beárnyékolni a boldogságomat. Ellenben Damonnal, aki válaszolt Elena felkérésére.

– Helló Elena! Stefan sajnos nem elérhető most és valószínűleg este sem lesz az, sajnálom – felelte, miközben rámvigyorgott kárörvendő mosolyával.

– Oh, izé. Sajnálom. Visz hall! – Azzal a vonal megszakadt.

– Remélem nem gond – nézett rám ártatlan szemekkel, majd letette a telefont mellém a padra. – Mondhatnám azt, hogy sajnálom, mikor megteszem ezt, de nem akarok hazudni neked testvérkém. Azt hiszem, randim van ma este, ellentétben veled.

Idegesen markoltam rá a fára, ahogy próbáltam kihúzni magamból. A düh vörös ködként lepte el az agyamat, és nem akartam mást, csak azt, hogy megöljem Damont. Megöljem, amiért lemondta a randimat, amiért belém szúrta ezt az átkozott széklábat, amiért bepofátlankodott az életembe.

Hirtelen éreztem, hogy a kezem alatt lévő karó végre valahára megmozdul, s pár pillanattal később sikerült is kihúzni a hasamból. Eldobtam a fát olyan messzire, amennyire csak tudtam, s álltam föl, hogy megleckéztessem Damont. Azonban nem várt meglepetéssel kellett ismételten szembenéznem. Éreztem, hogy ebből baj lesz, tudtam, hogy rossz vége lesz a dolognak és megint én húzom a rövidebbet.

– Kell egy kis előny – mondta Damon, majd belém szúrta a tűt. Láttam, ahogy befecskendezi a folyékony vasfüvet, és rögtön éreztem, hogy a tagjaimba ismét fájdalom nyilall, majd elsötétült előttem minden, s nem maradt más, csak néma feketeség.

(Elena szemszöge)

Mit keresek én itt?

Ez a legfőbb kérdés, és pont erre nem tudom a választ. Stefan úgyse jön el, erre nem foghatom. Bonnie lehet csak a hunyó, vagy Meredith, miattuk jöttem el John hülye bulijára. Az a baj, hogy ezek is csak kifogások. Az igazság az, hogy még mindig abban reménykedem, hogy Stefan felbukkan. Először arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá, de kitudja, milyen állapotban van, és egyébként is. Ez legyen az első alkalom, mikor átmegyek hozzá? Így tudjuk le az ominózus, egyszeri, első-házlátogatást?

Talán haza kellene mennem. Minek vagyok itt? Bonnie miatt? Caroline miatt? Meredith miatt? Nem… Az a poén, hogy én is pontosan tudom, miért, illetve kiért vagyok itt, mégsem merem saját magamnak bevallani. Pedig tudom. Tudom, hogy nem Bonnie, Caroline, vagy Meredith miatt jöttem el. A valódi okot Stefan Salvatore-nak hívják, aki óriási valószínűség szerint nem lesz itt. Én mégis itt vagyok, várom őt, reménykedek benne, hogy legközelebb ő lép be a temető melletti utcácskába. Reménykedem benne, hogy az Ő lépteit hallom csikorogni a kavicsos, murvás földúton.

– Áh, Elena! Kérsz egy sört? – jött oda hozzám, egy lombos tölgyfa árnyékába a házigazda John. Johnnak szőkésbarna haja volt, karcsú, szálkás testalkata, egy kisebb kecskeszakálla, amit csak időnként dizájnból hordott. Emellett a mai estén erős sör, és cigi-szagot hozott magával, mikor mellém ért.

– Szia, John. Köszi, nem – válaszoltam, de nem fordultam felé, csak néztem az utcasarkot. Vártam, hogy valami történjen. Vártam, hogy jöjjön valaki. De az út üres maradt és néma, senki se járt rajta.

– Oké, akkor két sört? – kérdezte kissé túl vidáman a félig részeg házigazda.

– Nem, egyet sem kérek – válaszoltam halkan, és a számat égették a szavak. Be kellett vallanom magamnak, hogy igaz, csak pár napja ismerem Stefant, már… hiányzik.

– Esetleg valami erősebbet? Az minden bajt orvosolja.

– Nem, azt hiszem, az én bajomat nem lehet sörrel megoldani, de azért köszönöm.

– Talán egy barátnő, aki meghallgatja a bánatod? – felé fordultam, felnéztem rá, hiszen én csak a válláig értem. – Oké, értem. Felejtsd el! Öhm… megyek, elszívok egy cigit. Szia!

Ellépett mellőlem, majd méteres lépésekkel elindult vissza a tömegbe, akik egy kör alakú, fából készült, fedett kerti helynek tűnt. Nem voltak falai, így szabadon be lehetett látni, és menni. Általában ravatalozásra használták, vagy halotti beszédet mondtak alatta. Most egymásra tett sörös rekeszek álltak a falábai mellett, belülre pedig diszkó lámpát erősítettek, ami alatt lányok és fiúk, hol összebújva, hol különválva táncoltak a zene vadító ritmusára. Három erősítőből üvöltöttek a jobbnál jobb, frissebbnél frissebb számok, amik egy hifihez voltak kötve.

Mindez nagyon távolinak tűnt. Én messzebb voltam tőlük, mint valaha. Kirekesztettnek éreztem magam, mintha már nem lennék a társaság része. Láttam, ahogy Meredith egy új pasit szédít, láttam, hogy Bonnie Caroline-nal beszélget, miközben Carli keresi a prédát. Tudatában voltam ezeknek a dolgoknak, mégsem éreztem sajátomnak ezt a tudást. Furcsa érzés volt, amit nem tudtam megemészteni. Egyszerre voltam közel és távol, velük és ellenük.

Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, és visszafordultam az út felé. A murván egy férfi lépkedett, határozottan és erősen. Magabiztos volt, én pedig a sötétségben kicsinek éreztem magam hozzá képest. Nem láttam az arcát, mégis egy hátsó ösztönöm azt súgta a fejem egy eldugott zugában, hogy félnem kell tőle, hogy menekülnöm kellene. Lassú léptekkel indultam a többiek felé, mert nem akartam kockáztatni. Biztos voltam benne, hogy ez a férfi nem Stefan, ezért el akartam kerülni a további konfliktusokat. Belefáradtam a csalódásba, hogy nem láthatom Őt, és nem is akartam akkor mást látni. Sajnos azonban a lassú lépteimet hamar utolérte a férfi, éreztem testét a magamé mögött. Már csak egy fél méter maradt közöttünk, engem pedig kirázott a hideg. Megálltam.

A férfinek fekete haja volt, igéző kék szemei, és néma, csúfos mosolyra húzódó szája. Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de a hátamon minden pihe felállt. Az érzékeim reszkettek és sikítva kérték, hogy fussak, meneküljek, én azonban csak álltam és néztem a férfit.

– Elena Gilbert, ha nem tévedek - kezdte barátságos, de fölényes hangnemben.

– Biztosan téved – feleltem cinikusan, kipróbáltam, mennyire biztos az igazában.

– Sosem tévedek. – Teljesen biztos.

– Ki maga? – kérdeztem.

– Nos, ki is vagyok én? Temető, ódon, öreg fák, részeg tinik, nem lehetek más, csak az ördög – csillant fel mosolya, amitől valahogy megnyugodtam, és egyben még jobban félni kezdtem.

– Ez nem válasz – próbáltam húzni az időt. – Mi a neve?

– Mivel én vagyok az ördög, ezért nem lehet más a nevem, csak Damon – jelentette ki magabiztosan. Úgy éreztem igazat mond, bár az ördög dologban kételkedtem. – Félsz tőlem? – kérdezte, ami kifejezetten meglepett.

– Nem, mármint nem tudom – válaszoltam és magam sem tudtam, mit gondoljak.

– Bántottam valakit. Valakit, akit te is ismersz. Valakit, aki sokat jelent neked. Valakit, akit mindenki csodál. Valakit, aki most érkezett vissza a városba nemrég. Bántottam valakit, akit Stefan Salvatore-nak hívnak.

Nos, ez lenne a 12-es. Remélem elnyerte tetszéseteket, és felcsigázta érdeklődéseteket! A következő fejezet valószínűleg jövőhét közepe-vége felé várható. :)

Addig azonban, sok kommentet várok és véleményt, hiszen mindenkinek van, és kíváncsi vagyok a tiétekre! :)

Puszi: Wedó

11.Fejezet

"Az élet nehéz. Elméletileg… Gyakorlatilag azonban piszkosul nehéz. A fájó sebek lehúznak a mélybe, az eufórikus felhők pedig a magasba emelnek. Egy dologra azonban feltétlenül szükségem van, hogy szárnyalhassak. A szabadságomra."

11. The Comet-problem (Az üstökös probléma)

(Elena szemszöge)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. A hercegnő örökkön örökké be volt zárva egy kastélyba. Ebben a kastélyban rengeteg másik ember lakott, szebbek, csúnyábbak, mindenféle népség. A kastély beceneve Robert E. Lee volt, s a birodalomban mindenhol híresek voltak a benne élő lakosok. A hercegnő szépségével senki sem vetekedhetett, s a napra lehetett nézni, de rá nem. Azonban a kisasszonynak hatalmas bánata volt, olyan, amilyen senkinek sem lehetett hetedhét országon innen és túl. Egy nap azonban hatalmas csoda történt. A királylány végre valahára, elmosolyodott. Végre megtört a jég apró szívén, melyben több érzelem volt, mint amit bárki el tud képzelni. A feje tele volt szavakkal, s a szája megtelt hálával és napfénnyel. Csillámlott az arca a mosolytól, s a boldogság nemes érzése is eljutott hozzá, tarka köntösében.

A mesében minden szép és minden jó. A valóság viszont egy csöppet más. Ez pedig így is van rendjén. Ma reggel egy kicsit hiperaktívnak éreztem magam, kiugrottam az ágyból és lázas készülődésbe kezdtem. A kezeim úgy jártak, mint egy hamiskártyásnak, mikor a lapokat forgatja. A fejemben különböző képek jelentek meg. Néha képzelegtem arról, hogy „mi lenne ha.” Ha ma reggel kézen fogva sétálnék be a suliba Stefannal. Ha ma, mikor először találkozom vele, akkor köszönésképp lekapnám. Szép álom, de ott az a „ha” és az önbizalmam illetve a büszkeségem. Azt hiszem, nem méltó egy királynőhöz, az e-fajta támadás.

Önbizalommal telepumpáltan, kíváncsian és nyitottan érkeztem, bármit is hozzon ez a nap. Az első problémába már akkor beleütköztem, mikor beléptem az ajtón. A probléma neve: Caroline Forbes.

– Nem tudsz vigyázni? – kérdezte felháborodottan. Ahogy egymásba mentünk sikerült kivernem a tancuccait a kezéből. Egy kis bűntudatot és egy kis önelégültséget is éreztem, mikor megláttam, hogy pöffeszkedő arca átalakul hisztis kislánnyá, akitől elvették a kedvenc Barbie babáját.

– Ne haragudj – mosolyogtam rá kissé önelégülten. Meglepett O, betűt formáltak ajkai, majd mérgesen fújt egyet. Összeszedte a tanszereit, majd kiment az épületből, de előtte még bosszúból sikerült fellöknie. Meghagytam neki ezt a csöppnyi örömet, és még utána is szaladtam volna hálálkodni, mert egy fehér kéz nyújtott segítő jobbot nekem. Csak egyetlen kezet ismertem föl már egy napos ismeretség után, ez pedig csak is Stefan keze lehetett. Rajta valami furcsa, nagy pecsétgyűrű szerűséggel, amit még nem láttam. Elfogadtam a kezét és fel is húzott, mire hálásan mosolyogva köszöntem meg a segítséget.

– Szívesen – mosolygott ő is egy szolid, de szívdöglesztő mosollyal. Felvettem a táskámat az ajtóból és véletlenül elkaptam Matt borús tekintetét.

– Azt hiszem, akadnak irigyeid – mondtam Stefannak, mikor felálltam. Matt felé néztem, s még láttam, ahogy a piros dzsekije eltűnik a folyosó sarkán.

– Irigyeim? Kettőnk közül te vagy a szép, szóval csak rád irigykedhetett – hárította rám a Matt-ügyet egy burkolt bókkal.

– Szóval így állunk. Milyen óráid lesznek?

– Matek, fizika, töri, biológia, informatika, spanyol – sorolta egy szuszra. – Neked?

– Hogy…? – ámuldoztam. – Hogy tudtad megjegyezni az egész órarendet egyetlen nap alatt?

– Nem az egész órarendet, egyébként pedig csodálatos képmemóriám, ezért a szép arcok mellett fotószerűen megjegyeztem a mai órarendemet. Elég, hogy az iskolát háromszor körbe kellett járnom tegnap mire megtaláltam a fizika termet – magyarázta meg a dolgot, mire még egy tökéletes memóriát is a pozitív oldalának hosszú listájához kellett biggyesztenem.

– Huh, értelek. Nekem az első órám Kémia lesz, a többihez meg órarend kell, hogy megmondjam – szabadkoztam. – Nincs ilyen tökéletes memóriám, még nem vagyok elég fejlett.

– Semmi gond. Ha akarod, korrepetállak majd – ajánlkozott kuncogva.

– Szavad ne feledd – nevettem, majd intettem neki és elindultam a kémia labor felé, az emeletre. Az óra unalmas volt, a tanár még inkább. Egy őskövületet kaptunk, szerintem háromszor le lehet nyelni egy Big Mac-et, mire kinyög egy mondatot. Pluszba még a mutatók sem akartak az óra számlapján gyorsabban vándorolni, úgyhogy nagyon lassan telt el a kémia óra. Egyébként is csak ismételtünk, a tavalyi anyagrészre pedig még nagyjából emlékeztem. Tavaly normális volt a kémia tanárunk, vele gyorsabban teltek az órák, nem kellett unatkoznunk. Végül azonban sikerült túlélnem a kémiát és utólagos okítás után elindultam az angol terem felé. Ezen az órán biztosan nem fogok unatkozni, mert egy, rendes tanárunk van és könnyedén végigvesszük vele az anyagot, kettő, velem lesz Bonnie is, így könnyebb átvészelni az órát. Mondjuk, el kell viselnem Caroline-t is, de ezen még túl tudom tenni magamat.

Angolon Bonnie-val végigbeszéltük a tegnapi napot, és mesélt az otthoni állapotokról. Tegnap este nálunk aludt, de haza kellett reggel vinnem suli előtt, mert nem hozta el az iskolatáskáját meg a cuccait. Az első, ami kiderült, hogy épségben ideért és nem találkozott sem boszikkal, sem szellemekkel, sem pedig egy természetfeletti lényekkel.

„Ma nem alszom nálatok. Nagyival leszek. Valószínűleg a boszis hülyeségekkel fogja nyomni az agyam, de kibírom. Szerinted gondolkozhatunk a sárgaházon?”

Átdobta a cetlit az én padomra, s miután elolvastam, gyorsan rákörmöltem a választ.

„Szerintem a sárgaház még várhat. Hallgasd végig, légy megértő. Akkor lehet, hogy leáll vele. Amúgy el is hiszi, amit mond? Vagy olyan mintha lexikonból mondaná?”

Visszadobtam a levelet, majd felrajzoltam a füzetembe öt szintagmát. Nemsokára érkezett a válasz.

„Pont ez az! Elhiszi, amit mond, és ha figyelek rá, akkor lassan én is tényleg elhiszem a meséit. Nagyon durva! Jaj, nem tudom, mi legyen… L”

Gondolkodtam, hogy vajon erre mit írjak, aztán pár sor után visszaküldtem a papírt.

„Szerintem figyelj rá. Érezze, hogy fontos neked, amit mond, még ha te nem is így gondolod. Akkor talán előbb leáll ezzel. Vagy ha nem… hát akkor szeretni kell így, ahogy van.”

„Tudom. Szeretem is a nagyit, de Apu pont emiatt a boszorkányos woo-doo-s hülyeség miatt enged egyre kevesebbet. Szóval, nem tölthetek nála annyi időt, vagy ő nem jöhet át, vagy valami mindig van, ami miatt nem. Ez rosszul esik, mert egyébként imádom a nagyit!”

„Nem tudom, mit tehetnél. Lehet, hogy nem a nagyival van probléma. Tényleg csak kitalálta a sztorit, vagy a médiumságodnak ez az alapja?”

„Őszintén? Fogalmam sincs. Félig-meddig remélem, hogy igen, ez az alapja, és a nagyi nem golyózott be. Félig-meddig remélem, hogy nem, mert ki tudja mit jelent ez a boszorkányság, meg minden. Kicsit félek tőle, hogy igaz.”

Miután kicsöngettek, egy hatalmas, barátnős ölelésben részesítettem Bonnie-t. Aggódtam miatta és engem is ugyanúgy izgatott ez a woo-doo, mint őt.

– Semmi baj – suttogtam a fülébe.

– Menjünk. Nem akarok ezzel foglalkozni. Csak menjünk, kérlek – mondta, majd elindultunk történelem órára. Felpezsdült a vérem, mikor tudatosult bennem, hogy törire megyünk. Nem is a tantárgy izgatott fel, inkább az a bizonyos személy, akivel közös órám lesz. Stefan már a helyén ült, mikor mi besétáltunk éppen csöngőkor a terembe. Leültünk, majd hátrapillantottam Stefanra, aki rám mosolygott. Azt hiszem, akkor valami megmoccant bennem, de hogy mi, arra gondolni sem mertem.

A történelem szokásosan telt, kicsit untam, kicsit gyorsabban is telhetett volna. Hála a jó égnek egyszer sem szólított, mert eléggé elkalandoztak a gondolataim az évszámokról és eseményekről. Végig éreztem a hátamon Stefan pillantását, és Bonnie is megerősítette ezt, mikor ránéztem. Elvörösödni nem vörösödtem el, de nem jártam tőle messze, mikor arra gondoltam, hogy engem, Elena Gilbertet néz, a világ leghelyesebb pasija. A herceg. Megmosolyogtatott ez a gondolat, és jólesően bizsergett tőle a tenyerem.

Ezek után semmiségnek tűnt végigülni még három órát. Szinte már alig emlékszem, milyen órákon ültem ezután. Egyiken sem voltam ott teljes egészében. Egy fél méterrel a föld fölött levegtem, mint valami béna szellem és vártam a sorsomat. De, hogy mi a sorsom, arról halványlila gőzöm sem volt, így, hát céltalanul lebegtem egy rózsaszín cukorkafelhőben.

Csak akkor rántottak vissza a földre, mikor megjelentem a Diákönkormányzat első ülésén. Engem bíztak meg, hogy szervezzem meg az Üstökös-estét. Egy nagyon szép jelenség lesz két hét múlva szombat este, és nekem kell leszerveznem a programot arra a négy órára. Az a négy óra igazából nem tűnik soknak, de ha ki kell töltenem három korosztálynak megfelelő változatos programmal, akkor már jóval több munkát jelent, mint elsőként gondolnánk rá.

Fejben megpróbáltam összerendezni a dolgokat, és nyugodtan járkálni, nem pedig úgy, mintha most tettek volna a vállamra háromszáz kilónyi súlyt. Pedig körülbelül ilyen mennyiségű munkát nyomtak a nyakamba három mondattal.

– Jössz ma este? – kérdezte Meredith, aki… fogalmam sincs, hogy került a közelembe. Nem is láttam szinte egész nap.

– Neked is, szia! Hova akarnék menni? – kérdeztem vissza idegesen kutatva a kusza gondolataim között, hogy vajon mire kéne emlékeznem.

– John évnyitója! Hahó! Hol voltál ma délelőtt? Az egész suli csak erről beszélt! – válaszolta meg kérdésemet, mire egy világító kis villanykörte kezdett lebegni a fejem felett. „És lőn világosság.”

– Ja, persze! Az évnyitó! Igen, megyek – válaszoltam gyorsan. – Te?

– Igen, úgy fest. Egyébként pedig mágus vagyok, és nem kell megköszönnöd! – mondta önelégülten és nekitámaszkodott a Fordom oldalának. Merthogy közben odaértünk a kocsimhoz, megjegyzem, fogalmam sincs honnan indultunk, és mikor talált rám Meredith.

– Őőő… Ezt most nem értem. Ki a mágus, és miért? – kérdeztem vissza, miközben a táskámmal babráltam és kerestem a slusszkulcsomat.

– Természetesen én vagyok a mágus. Hogy miért? Mindjárt meglátod, ha egy percre megállsz és rám figyelsz.

Felnéztem rá, egyenesen két szemébe és vártam a választ.

– Végre. Szóval, együtt volt bioszom Stefannal, és én mellette ültem. Amíg ő rendes újsrác módjára segített behordani a tanárnak a mikroszkópokat, addig én felvettem az asztalon hagyott mobilját és beleírtam a számodat a névjegyzékébe. Plusz, nem reménykedtem benne, de te tudtad, hogy Stefannak benne van a saját száma a telójában? Remélem nem az otthoni, vagy valami hasonló, mert gyorsan leírtam egy cetlire. Kitalálod kinek?

Átnyújtott egy sárgás papírdarabot, aminek valaha az egyik oldalán egy vékony csíkban ragasztó volt. A papíron számjegyek álltak, és Meredith kacifántos írásával Stefan neve.

– Remélem, örülsz, mert az életemet kockáztattam érted! – vigyorgott elégedetten.

– Köszönöm szépen! Meredith, te istennő vagy! – öleltem meg hálásan mosolyogva.

– Semmiség, édesem! Remélem nem a nagyanyja telefonja vagy valami hasonló… - kuncogott.

– Ne, haragudj, de rengeteg mindent kell még elintéznem, főleg, hogy most a nyakamba szakadt az üstökös is meg minden. Majd még beszélünk! Pusszantalak! – elengedtem és kivettem a táskámból a kulcsom.

– Persze, semmi gond! Majd este találkozunk! Puszi! – köszönt el ő is, majd elindult a saját kocsija felé.

Pár órával később már otthon a telefon fölött sakkozva teltek az értékes percek. Már biztos voltam benne, hogy hazaért. Kizárt, hogy ne érjen haza. Még, akkor is hazaért volna, ha egy vásárló körutat tartott volna Mystic Plázában. Felhívjam? Ne hívjam? Mi van, ha más veszi fel? Mi van, ha nem veszi fel? Mi van, ha Ő veszi fel? Mit mondok neki? Mivel állok elő? Mit is akarok tulajdonképpen tőle? Mit akarok kérdezni? Hogy jön-e, ma este? Hogy akar-e jönni ma este? Hogy mit csinál ma este? Hogy mást csinál-e ma este? Azt megmondjam, hogy én is megyek? Vagy ne? És, ha megmondom, akkor nagyon rámenősnek tűnök? Vagy épp ellenkezőleg? Mi van, ha nem is érdekli, hogy én megyek? Mit kezdek én akkor?

Na, jó! Nem érdekel! Akkor is felhívom, aztán lesz, ami lesz!

Beírtam a számokat, lenyomtam a hívás gombot, majd várni kezdtem. Kicsöngött, és már az ötödik csengésnél járt, mikor kezdtem ideges lenni. Szerencsére a nyolcadikra felvette, így a félelmeim hirtelen elszálltak.

– Halló! Igazán, nem akarlak zavarni Stefan, de nem találkoztunk órák után, nekem meg gyűlésre kellett mennem, szóval nem tudtunk beszélni. Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved ma este eljönni az évnyitó bulira? A temető melletti erdőben lesz, igazából nem olyan nagy szám, de számít, mert ez az első buli, meg minden… én is ott leszek – tettem hozzá félve.

– Helló Elena! Stefan sajnos nem elérhető most és valószínűleg este sem lesz az, sajnálom. – Egy nagyon arrogáns, és kárörvendő férfi hangja hallatszott a vonal túloldaláról. Idegeskedésemet, düh és sértődöttség váltotta fel. Nem is Stefannak daráltam le ezt az egész beszédet.

– Oh, izé. Sajnálom. Visz hall! – azzal kinyomtam. Át se gondoltam, hogy kinél lehet a mobilja? Hogy ki vehette fel? És honnan ismert meg engem? És, hogy mit jelent az, hogy Stefan nem elérhető most és este sem?

Összeszorult a torkom és egy félelmetes méretű gombóc nőtt benne, amitől alig tudtam nyelni. Az érzékeim pedig mind rémülten zakatoltak, az agyam pedig hirtelen zárlatos lett az aggodalomtól.

Ui.: kommenteket várok, és ha találtok benne helyesírási hibákat, akkor azokért elnézéseteket kérem, ugyanis éjjel volt csak időm írni, akkor pedig már nem olyan hiper-szuper a sas-szemem. :$ pusszantalak benneteket! (L)

Wedó

10.Fejezet

"Volt valami a szemedben. Egy apró szikra? Egy örökre szóló láng? Nem tudhatom. Csak nézem, ahogy lassan egyre mélyebbre és mélyebbre bújik a szemedben a láng. Addig követem a kis fényességet, míg végleg ki nem alszik."

10. Never see you (Sohasem látlak)

(Bella szemszöge)

Ahogy belém csapott a felismerés nemes villáma, már nem éreztem olyan édesnek ajkait. Kifejezetten keserű lett, mert rájöttem, hogy ezzel tulajdonképpen megcsaltam Edwardot. Tudom, hogy nem járunk, és elméletileg simán megtehetném ezt, de mégsem voltam képes tovább más férfit csókolni. Nem voltam képes őt csókolni. Az egyetlen személy a bolygón, akit ebben a pillanatban akartam, az Edward Cullen. Egy percig sem bírtam tovább ezzel az igen kedves, de nagyon nem Edward fiúval. Elszakítottam magam tőle, s az ajtóig hátráltam kapkodó légvételekkel. A tüdőm sípolva fogadta be az oxigént, a mellkasom pedig egyenetlen tempóban emelkedett és süllyedt. Éreztem, ahogy a szívem gyors tempóban zakatol, s a lelkiismeret furdalás erős hullámai nyaldosták eszem fehér homokpartját.

A fiú meglepetten pislogott, majd összeszűkített szemöldökkel nézett rám. Én még mindig kapkodtam a légvételeimet, és zakatoló aggyal próbáltam kitalálni, hogy mit is mondjak. Finoman a kulcslyukba helyeztem a kulcsomat, miközben hangos légvételeket színleltem, pedig már kezdett stabilizálódni a pulzusom. Beleharaptam a felső ajkamba és fejben harcoltam a szavakkal.

– Én… - suttogtam, de a folytatást elnyelte a torkom. A fiú mélyen a szemembe nézett, s éreztem, hogy átlát rajtam. Úgy éreztem, mindent tud rólam, minden gondolatomat ismeri. Pedig ez lehetetlen. Nem létezhet, nem szabad! Nem akarom!

– Én… - kezdtem újra bele, de a szavak beleégtek a nyelvembe és nem tudtam megmukkanni sem. – Ne haragudj, én ezt nem tudom csinálni. Én nem… - s a garatom fekete szakadéka ismét magába szippantotta a mondat további részét. Ám, most nem az én hibámból. Ránéztem a szemben álló fiúra, akivel pár perce még illetlen helyzetbe kerültem, s a kezem a kilincsre kúszott. A szeme átható volt és vad. Éreztem benne valami lángot, ami ha bennem égett volna, már rég felemésztett volna. De így, kívülről is tudtam, hogy küzd magával. A gondolatait nem ismertem, és így a miérteket sem. Talán jobb is így. Átható pillantásával a vesémig talán nem, de a gyomromig biztosan belátott. Annyira más volt, hogy legszívesebben sikítva menekültem volna előle. Vagy legalább lekevertem volna neki egy pofont.

– Te nem? – kérdezte halk, vad hangon, mint egy ragadozó. A fölényérzet sugárzott róla és én jelentéktelennek éreztem magamat mellette. – Ó, dehogynem.

Kivillantotta tökéletesen fehér fogsorát, és most szemfogai félelmetesen nagynak tűntek a szerény fényben. A szívem hirtelen őrült tempóra váltott és félni kezdtem tőle. Egy forró izzadtságcsepp csorgott le a halántékomon. Tudtam, éreztem, hogy itt a mesém vége. Az egyik felem valahogy még mindig vonzódott hozzá, a természetfeletti szépsége és tökéletessége miatt. Ez az idióta részem meg akarta csókolni, újra érezni ajkait, a selymességüket, puhaságukat. Szerencsére az agyam és a másik felem erősebb volt ennél, és nem vetettem rá magamat. Csak erősebben markoltam a kilincset, de megmozdulni még mindig nem volt elég erőm.

– Dehogynem – suttogta megint a fiú, majd hirtelen teljesült az agyam első felének titkos kívánsága, s ahogy ajkaink összeértek robbant bennem a bomba. Az egyik felem a hajába túrt volna, még erősebben magához húzta volna. Szerette volna felfedezni a szájának minden pontját, érezni, ahogy a két lélek egybeforr, ahogy egy út a lábuk elé terül. A másik felem azonban sikoltani akart. Kitépni magát a karjai közül, messzire menekülni tőle. El akart szakadni a fiútól, hogy soha többé ne kelljen érintkeznie vele, hogy soha többé ne kelljen éreznie a mosolyát, a csókját, a pillantását.

Ez a felem volt erősebb és akármennyire is akartam még élvezni az édes ajkakat, és elszakadtam tőle. Egy pofont is le akartam keverni neki, de ezt a felesleges akciót leállította az első, őrültebb felem. Ehelyett feltéptem az ajtót, és ahogy csak tudtam beiszkoltam rajta. Bevágtam magam mögött, amilyen erősen csak tudtam, majd eszembe jutott, hogy a kulcsom a külső oldalon maradt. Görcs állt a gyomromba, és nem tudtam, mit is csináljak. Bezárni nem tudom az ajtót, Apa kitudja mikor ér haza, Caroline kint fekszik részegen a kocsiban. Úristen… ne, ne, ne!

Könnyek szöktek a szememben, és nem tudtam tovább támasztani az ajtót. Úgy ültem le az ajtó tövébe, mintha valami festék lennék, ami lecsorog a fán. Felhúztam a térdemet és tenyerembe temettem az arcomat. Forró könnycseppek csurogtak a csuklómra, s a vállam ütemesen emelkedett fel-le a zokogástól. Féltem és féltettem. Féltettem magamat, féltettem Caroline-t, féltettem Apát és féltettem minden ismerősömet. Féltem, hogy elveszi a kulcsomat, féltem, hogy esetleg olyat tesz, amit nem élek túl, féltem, hogy még látom ebben az életben, féltem, hogy már ma éjszaka visszatér, féltem tőle.

Az egész éjszakám borzalmasan telt. Mikor sikerült összeszednem magamat és fel tudtam állni az ajtó mellől, keservesen lassan sikerült csak a konyhába vánszorognom. Aztán rájöttem, hogy egy falat se menne le a torkomon, ezért felmásztam a lépcsőn, fel a szobámba. Arra sem volt erőm, hogy az ajtót behajtsam, csak bedőltem az ágyba, és maga alá temetett a mai nap. Túl sok volt nekem hirtelen és nem értettem mindent. Az nincs egyetlen biztos pont sem az életemben. Anyu lepasszolt, Apu kitudja, hol van, és mit csinál. Edwardot még csak nem is ismerem, ráadásul úgy elhúzta a csíkot mellőlem órán, hogy még böffenteni sem volt ideje. Caroline részeg, illetve kitudja, milyen állapotban van és hogy hol. A ma esti fiú, akinek még a nevét sem tudom, szintén nem tűnik túl biztos pontnak. Bonnie-t alig ismerem, a többi iskolatársamat meg még kevésbé. A városban is alig van pár ismerősöm, egyébként senki. Hogy, akarok én így élni? Hova akarok jutni? Nincs mellettem senki, nincs, aki fogja a kezem, vagy legalább megtámasszon egy kicsit, ha a szakadék szélén esetleg hátra akarok dőlni. Ennyi erővel, akár le is vethetném magamat, senkit sem zavarna, és senki se tudná meg, hogy mi történt. Már az se biztos, hogy a szívem ver, ami elég kétségbeejtő.

Számolni kezdtem a szívdobbanásaimat, hallgattam, ahogy az izmos kis szerv dolgozik, és dolgozik, hogy élhessek. A lassanként ütemessé váló dobogásra sikerült aludnom, habár pár szász ezernél abbahagytam a számolást. Az álom elnyomott, s a könnycseppek rászáradtak az arcomra, mintha ott sem lettek volna.