16.Fejezet

Sziasztok!
Megérkezett a 16-os. Remélem örültök, hogy most több friss van a szünetben. Örülnék, ha meghálánátok egy-két megjegyzéssel, tényleg sokat segítene. A következő fejezetet két-három nap múlva hozom azaz 23-24 környékén.
Jó olvasást és jelentkezzetek a versenyre! :)

Pusszancs: Wedó

„Hol a tűz? Hol az élet, ami mindig is hajt? Hol a vágy? A vágy, hogy szárnyalhass? Hol a pokol? Hol az ördög, amely elnyel? Hol a vér? Hol a szív, ami mindig is dobog?”

16. Isabella Swan

(Bonnie szemszöge)

Nagyon vártam már a ma délelőttöt. Több okból is. Első az, hogy nem bírom elviselni a nagyit. Folyamatosan arról beszél, hogy ilyen boszorkányok, olyan boszorkányok, mágia, családfa, stb. Annyira sok ez nekem. És közben elég furcsán is érzem magamat. Mármint… jól vagyok, de valahogy mintha átformálódott volna a személyiségem. Régebben volt egy kedvenc sorozatom, amit mindig megnéztem. Most már egyetlen részt sem vagyok hajlandó megnézni belőle. Régen többet beszélgettem a nővéremmel, most egyre nehezebb elviselnem őt. Régen szerettem közösségi életet élni, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy nem nekem való. És ez csak a lelki sík. A fizikai… úh, arról ne is beszéljünk.

Néha, ha unatkozom, szoktam játszani a tárgyakkal, vagy az emberekkel. Ha véletlenül busszal megyek haza, ami elég ritka, de, ha igen, akkor játszottam azzal, hogy szuggerálom az embereket. Forduljanak felém, vagy vakarják meg a nyakukat, vagy valami, kis hülyeség. Tegnapelőtt történt, hogy busszal mentem és egy férfit szuggeráltam. Nem akart válaszolni, nem vakaródzott, nem fordult meg, egyszóval semmi nem történt. Kicsit mérges lettem és azt kívántam, miközben még mindig őrá koncentráltam, hogy okádja le a másik utast. Erre tényleg lehányta szegény nénit. A néni csúnyán odavágott a botjával, a pasiból pedig nem kis mennyiségű sárgarépa és miegymás tört elő.

Arra is rájöttem, hogy a dolgokat tudom irányítani, ha akarom. Például, volt olyan, hogy a fogkefémet lebegtettem. Vagy most akár most is.

Levettem az asztalról egy kanalat, ami egy szalvétába volt bugyolálva. Rátettem a szalvétára. Összedörzsöltem a tenyeremet, és felé tartottam. Koncentráltam, arra gondoltam, hogy a kanál felemelkedik. És tessék! Kinyitottam a szememet és a kanál ott lebegett a kezem alatt. Gyorsan visszatettem finoman a kanalat a szalvétára, mielőtt valaki kiszúrhatta volna, hogy én itt bűvészkedem.

Körbenéztem és senki sem látta a magánakciómat. Eddig nem is nagyon figyeltem, de kifejezetten kellemes hangulatú volt ma délelőtt a város. Az ég vakítóan kék volt, a bárányfelhők lassan úsztak az égen. A Nap sütött, de mégsem tudta annyira felmelegíteni a talajt, mint mondjuk egy júliusi forró napon. Így, kardigános, hosszúujjú-idő maradt, de viszonylag kellemes volt ez is. Körülöttem az emberek általában párban ültek le, beszélgettek, voltak, akik nevetgéltek, voltak, akik csöndben szürcsölték az italukat. Közben a város is élénk volt, ugyanakkor az autók dübörgése egészen halknak tűnt innen. Pedig kint ültem a teraszon, mégis a forgalom kissé távolabb haladt, ezért halkabbnak tűnt.

Annyira furcsának éreztem ezt az egész dolgot. Soha egy pillanatig, bele sem gondoltam, hogy mi van, ha a nagyi igazat mond. Nem, nem akarom, hogy igaza legyen. Ez a boszis-wudus hülyeség nem lehet igaz. Én nem akarok sámánnő, vagy valami hasonló lenni. Nem is vagyok más, csak simán Bonnie. Bonnie a kedves, aranyos, akár még cuki, Mystic forksi lány. Semmi több, csak egy lány a városból. Ennyi pedig pontosan elég nekem, ennyi az, amire vágyom.

– Bonnie! El sem fogod hinni, mi történt velem! – huppant le a szemben lévő székre szöszi barátnőm, Caroline.

– Oh, neked is, szia!

– Este iszogatunk a bulin, táncoltunk, jól elvoltunk. De aztán megjelent egy pasi. Irtó szexi, úgy néz ki, mintha egy címlapfotózásról esett volna be. Magas, jól kidolgozott felsőtest, fehér bőr, olyan szexi kék szemek, hogy a lábad is beleremeg. A stílusa vad és menő, annyira szexi – Caroline-nak kitágultak a pupillái és egészen magasra felcsúszott a szopránja, ahogy mesélt. Irtó aranyos volt, mikor ezt csinálta. – Mhm… istenien csókol. Úristen! Még mindig érzem a számon. Nagyon durva! Aztán… kitalálod a többit. Annyira, de annyira wáááh.

– Caroline, téged teljesen levett a lábadról ez a pasi – jelentettem ki mosolyogva. – Remélem, egyszer bemutatod, majd nekem is. Hátha van még pár ilyen barátja.

– Persze, de most éppenséggel magamnak akarok belőle minden részletet – mondta cserfes mosollyal az arcán. – Önzőzöm.

– Sziasztok! – köszönt Elena. Caroline arca hirtelen eltorzult, sötét lett, és visszahúzódó.

– Köhöm! Én jobb, ha megyek – mondta Care kissé fennhéjazva és felkapta a táskáját, majd méltóságteljesen elsétált. Elena nézett egy ideig utána, majd leült a helyére.

– Mi történt veletek? – kérdeztem és arrafelé biccentettem, amerre Caroline eltűnt.

– Nem tudom, Bonnie – sóhajtott Elena, és hátrasöpört egy hajtincset az arcából. Gondterheltnek tűnt.

– És veled mi történt? – kérdeztem csöndesen.

– Keveset aludtam az éjjel – válaszolta, de tudtam, hogy nem ez a teljes igazság.

– Mond el! Kérlek.

– Oké… Én se nagyon értem az egészet. Tegnap éjjel Stefanéknál voltam – mondta, mire nekem hatalmasat koppant az állam a terasz kövezetén. Azt tudtam, hogy Caroline gyorsan lecsap a pasikra, de Elena? Ráadásul Stefan ilyen könnyen beadta volna a derekát? Én azt hittem több tartás van mindkettőjükben. – Miért nézel így?

– Hogy te és Stefan… Elena! Azt hittem te nem olyan vagy, mint Caroline!

– Mi? – kérdezte értetlen arccal. – Ja, hogy ja! Figyelj, nem feküdtem le Stefannal. Nem volt otthon, mikor este nála jártam.

– Mi? – most én vágtam értetlen képet. Bár már sikerült kissé összébb szednem az államat a földről. – Hogy…? Te betörtél hozzájuk? – hajoltam közelebb hozzá.

– Nem, dehogyis! Nyitva volt az ajtó, a villanyok mindenhol égtek. Azt hittem van bent valaki. Körbenéztem, nem volt…

- Várj! Mit kerestél te a Salvatore házban?

– Stefant akartam meglátogatni, beszélnem kellett vele. De helyette a helyi csontvázzal ismerkedtem meg közelebbről.

– Hogy, micsoda? Hullákat tartanak a nappaliban?

– Nem! A pincében akadt belém, és nem tudom, hogy élt-e valaha. Egyébként egész kísérteties hangulata van a házuknak. Mint egy szellemkastély. Ami pedig még különösebb, hogy Caroline-nal találkoztam a házban. Mármint… nem ő volt a csonti, de egy Damon nevű sráccal csókolózott, mikor megláttam őket.

– Várj. Damon egy fekete hajú, kék szemű, hiperszexi fazon? – kérdeztem gyorsan.

– Pontosan! De azt tegyük még hozzá, hogy hátborzongató a stílusa és sugárzik róla a gonoszság. De állj! Te honnan tudtad, hogy, hogy néz ki?

– Caroline az előbb ecsetelte, hogy milyen jó pasi akadt a horgára. A személyleírás stimmelt, Caroline nem mondta meg a nevét, de azt már tőled tudom. De mi van veled, meg Stefannal?

– Nem tudom, semmi. Mármint… persze, több mint semmi. Nagyon tetszik, és úgy érzem, neki sem vagyok közömbös, de most eltűnt és nem tudom, hogy mi van.

– Egy szót sem mondott, hogy hova megy, vagy mit csinál?

– Nem és ez eléggé aggaszt. Lehet, hogy baj van. Damon mondott nekem olyat, hogy bántotta Stefant, és tudod mit? El is tudom képzelni róla. Annyira rossz ez így. Én nem tudom eldönteni hogy mit csináljak. – Idegesen hátrafésülte a haját és látszott rajta, hogy gondterhelt. Megfogtam az egyik kezét és bátorítóan megsimogattam és rámosolyogtam.

– Kérdezhetek? Most akkor ez csak pusztán anyai aggódás egy barátod iránt, vagy inkább szeretetből fakadó aggódás? Barát, vagy szerelem?

– Nem tudom Bonnie, én… komolyan nem tudom. Úgy érzem… nem tudom – fakadt ki újra Elena.

– Csukd be a szemedet. Engedd el az agyadat és csak a szívedre hallgass. Mit súg? – kérdeztem csöndesen, mire az tette, amit kértem.

– Szerelem – motyogta halkan, én pedig megszorítottam a kezét. Tudja már, én mellette állok.

(Edward szemszöge)

Tudtam, hogy nem kellett volna hagynom, hogy jöjjön! Úgy éreztem! De nem, mégis hagytam, mégis itt van most Mystic Forksban. Miért? Bár talán még én jártam jobban. Tanya Rosalie-val tölti a nap szinte huszonnégy óráját, így nem kell bébiszitterkednem. Ők viszonylag jól elvannak, vásárlás, vagy a vásárlásról való beszélgetés. Egyetlen problémám, akkor bújt elő, mikor Emmett is kért egy darabot Rose-ból és a hálószobájuk ajtaja bezárult Tanya előtt. Akkor kezdett el engem idegesíteni.

– Edward, a te szobádban miért nincs ágy? – kérdezte, mikor belépett.

– Mert nincs szükségem rá – mondtam a könyvnek, miközben olvastam a sorokat. – Nem alszom – fordultam felé és suttogva közöltem vele, mintha nagy titok lenne. Erre Tanya arcán csábos vigyor jelent meg.

– Hmm… egy ágyat másra is lehet használni, nem gondolod? – A gondolatai igen-igen perverz irányba kezdtek el haladni és ez engem borzasztóan irritált.

– Tanya! Leállítanád magad! A gondolataid eléggé… zavarnak – mondtam neki komolyan.

– Edward! Csak egyszer próbáld meg velem, kérlek. Csak egyszer engedd el magad egy picit – hangja rábeszélő volt, szinte csöpögött belőle a méz és a vágy. Elképzelte, ahogy ő és én…

- Á! Tanya! Most azonnal menj ki a szobámból! Mást próbálj rávenni, engem hagyj békén! – ordítottam rá. Lehet, hogy kicsit nyers voltam, de nem érdekelt. Mérges szemekkel néztem rá, mire durcásan nézett a szemembe. Felkeltem a kanapéból, ledobtam a Shakerspeare-t a bőrhuzatra, majd megfordultam és kiugrottam a nyitott ablakon.

Mintha repültem volna, olyan gyorsan futottam. A lábam alig súrolta a hűvös talajt, most kifejezetten élveztem az eszeveszett száguldást. A fák és a bokrok zöld foltként mosódtak el, nem is látszódtak az ágak. A csend volt a társam végig, és ennek hihetetlenül örültem. Sikerült annyira messzire jutnom a háztól, hogy ne halljam a rosszalló, a kérdő, és Tanya esetében a perverz gondolatokat. Nem akartam ezt. Szerettem Tanya-t, de mint barátomat. Semmi több. Soha nem is volt, de ez a lány képtelen felfogni. Nem értem, mi történt ma. Eddig sosem tudott ennyire kiakasztani. Voltak már hasonló képzelgései az irányomban, de mindig ki tudtam zárni az érzelmeket, mindig meg tudtam gátolni az ehhez hasonló kitöréseket. Úgy olyan volt, mintha teljesen közömbös gondolatok lettek volna, mint mondjuk az időjárással kapcsolatosak. Most mégis túlságosan össze voltam törve, hogy védekezni tudjak. A legrosszabb az, hogy nem Tanya volt a főhős a képzelgésekben. Az én agyam átformálta a második próbálkozásánál az alakokat. Tanya szőke haja barnává sötétült, bőre már nem csillogott, sápadt fehér volt. A teste alacsonyabb lett, a szeme csokoládébarna. És ez a csokoládébarna szempár most is itt kísért engem. Fáj a fejem tőle és mikor az agyam átformálta a képet, valami megdobbant a szívem helyén. Annyira érzem most az ürességet magamban, annyira tudom, hogy valami nincs rendben, nincs ott a helyén. Eddig tudtam szív nélkül élni, most mi változott meg? Mi történhetett a védelmi rendszeremmel? Mi történt az agyammal? Mi történt a testemmel? Mi történt velem?

Egyetlen magyarázatot tudok és pedig egy csokoládé szín szempárt, egy kedves, szív alakú arcot. Egy karcsú, alacsony testet. Egy nézést, ami a vesémig hatol, és szinte felemészti a lelkemet is. Egy nevet tudok, ami mindehhez kapcsolódik. Isabella Swan.

Ó, Isabella Swan! Minden miattad van. Te tettél engem tönkre, miattad lettem sebezhető és sebes. Te tetted ezt velem, pedig nem is tudtál róla. Annyira butának és szánalmasnak kellene érezzelek, de mégsem az vagy. Az én szememben már nem vagy gyenge, hiszen legyengítettél egy vámpírt. Túl erős vagy te és a bűvköröd, nem tudom kizárni. Nem hallom a gondolataidat, nem nézel rám, nem látom az arcodat. Hogy olvassak benned, ha eltakarod a szemed?

Miért nem hallom a gondolatait? Miért? Mitől más ez a lány? Valamiféle burok van a feje körül? És mi ez az illat? Még mindig itt érzem a szörnyet a torkomban, ha az illatára gondolok. A vérének édessége teljesen elvakít engem. Akár meg is ölhettem volna az első pillanatban. Ez a lány… több, mint furcsa. Nem engedhetem közel magamhoz. Csak biológián kell elviselnem, mikor mellettem ül. Ki fogom bírni. Ki kell bírnom. Carlisle-ért, Esme-ért, a családomért, Belláért. Nem ölhetem meg azért, mert finom az illata. Nem veszhet el egyetlen emberi élet sem, csak azért mert nekem önkényesen jobban ízlik a vérének az aromája. Nem tehetem ezt meg sem magunk miatt, sem Bella miatt. Többet ér ez a lány, minthogy az én fogaim alatt haljon meg.

De hogyan éljük túl mindketten az évet, ha ugyanaz történik, mint első nap? Nem tudom minden egyes nap benntartani a szörnyet, ha minden nap harcolnom kell, abba belepusztulok. Vagy én, vagy ő. Talán mindketten. De nem tehetek mást. Muszáj küzdenem, muszáj harcolnom ellene. Mégis ki ellen harcolok? Bella? Carlisle? Magam ellen? A szörny ellen?

Lényegében mindegy. Isabella Swannak életben kell maradnia. Más nem számít.

„ Edward” - hallottam Tanya gondolatait felém közeledni, ezért megálltam. Felültem egy fára és ott vártam. A gondolatai bűnbánóak voltak éreztem az érzéseit, tudtam, hogy nem fog rám mászni. „Figyelj, én szörnyen sajnálom a dolgot. Nem akartalak így kiugrasztani a bőrödből.”

– Semmi baj Tanya, most egy kicsit érzékenyebb vagyok mindenre. Nem a te hibád – sóhajtottam. Megérkezett, felszökkent mellém a fára. Félősen, figyelve közben az arcom minden rezdülését, megfogta a kezemet. Én hagytam, nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Megszorította a kezemet, egy finom puszit lehelt rá, majd visszatette a térdemre.

„Tudom, hogy ennél többet úgysem engednél.” üzente gondolatban Tanya, kedvesen. Teljesen más lány lett, mint aki a házban volt.

– Rose rossz hatással van rád – mondtam neki. – Most sokkal rendesebb vagy, és köszönöm.

Egy puszit nyomtam az arcára hálám jeléül. Ennél tovább azonban nem mentem, nehogy téves reményeket ébresszek benne, vagy éppen viszonozni támadjon kedve a gesztust.

„Ki az?” kérdezte gondolatban Tanya, kicsit merengően. „Az, aki miatt ilyen vagy…”

– Egy ember miatt. Nagyon intenzív az illata – nyögtem. Nem akartam azt mondani, hogy egy lány miatt. A végén még félreértené a dolgot. Lehet hogy igaza is lenne, de erre még gondolni sem merek.

„Oh… velem is volt már ilyen” elmélkedett. Eszébe jutott, hogy milyen volt az a férfi, akinek a vére szinte dalolt neki. Aztán milyen volt lefeküdni vele, milyen volt kiszívni a vérének minden cseppjét. Szinte ott érezte a száján még mindig az édes ízt.

Leugrottam mellőle.

– Tanya ez most nagyon nem segít! – Akaratlanul is elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Bella vére hömpölyögne a számban. Bársonyosan, lágyan és melegen. A kezeim alatt még meleg lenne a teste, pumpálná a vért a számba. A szíve dobogna, de az eszméletét már elveszítette volna. Én pedig extázisba esve szívom magamba az életét, mint valami kiéhezett pióca.

De nem! Kitéptem az összes ilyen képet a fejemből. Nem lehet így! Bella él és virul, és ha addig élek is, ez így marad! Bella él… Bella él… Bella él…

- Én sajnálom – ugrott le mellém Tanya. – Tényleg.

A gondolatai igazolták a szavát, ami jól esett, de kicsit sem enyhített a fájdalmamon. A szörnyeteget újra vissza kellett zárnom a bokámba, mert a fejemet ismét átvette egy kis időre. Ezt nem engedhetem meg. Mindannyiunk érdekében jobb, ha én Edward maradok és Bella pedig életben marad.

Ui.: Kérlek dobjatok meg pár sorral! Sokat jelentene nekem!