18.Fejezet

Helló Kedves Mindenki!
Először is szeretnék utólag Boldog és Békés Karácsonyt kívánni az összes olvasómnak, sőt, aki nem olvassa, annak is!
Egy kis ajándék ez a fejezet tőlem, remélem értékelitek, ha nem is nagy meglepetés.
Ezen kívül szeretnék mindenkit buzdítani arra, hogy jelentkezzen a fejléckészítő versenyre! Egyenlőre csak Virikeh alkotása érkezett meg, ezért elég egyértelmű, hogy jelen állás szerint, ki nyerné a trófeát, illetve a plusz fejezetet. ;)
A cím még mindig él, a leadási határidő "homokóráját" kitettem a jobb felső sarokba a látogatószámláló fölé. Figyelem, az idő pereg!
Na, de nem húzom tovább az időtöket, csak jó olvasást kívánnék!

Puszi: Wedó

„Vannak dolgok az életben, amiket nem siethetsz el. Vannak dolgok, amiket ki kell várni. Vannak dolgok, amiket meg kell érni. Vannak dolgok, amik csak egyszer történnek meg az életben. Vannak dolgok, amiket sosem akarsz elfelejteni. Vannak dolgok, amiket hiába akarsz, sosem tudsz elfelejteni.”

18. Stars on the sky (Csillagok az égen)

(Elena szemszöge)

Nem tudom, hogy miért vagyok megint hülye. Én csak… én… Bonnie miatt történt az egész! Én megőrültem ez már biztos. De elültették a bogarat a fülemben. Mi van, ha Bonnie-nak igaza van? Mi van, ha tényleg úgy állnak a dolgok, ahogy állnak. Mi van, ha én tényleg szeretem Stefant?

Egyszerű, a ki kell derítenem a válaszokat. Ehhez az kell, hogy találkozzam Stefannal. De mivel a telefonja ki van kapcsolva és láthatólag nem mutat hajlandóságot a bekapcsolására, ezért személyesen kell beszélnem vele. Lehet, hogy megint hoppon maradok, mert üres lesz a lakás, de nem érdekel. Most sikerrel kell járnom. Nekem tudnom kell, hogy mi a helyzet, én nem tudok úgy lefeküdni, hogy vagy szeret, vagy nem. Vagy szeretem őt, vagy nem.

Kinyitottam a Salvatore ház ajtaját, nyitva volt, akárcsak tegnap este. Ma tulajdonképpen ugyan amiatt jöttem, mint tegnap, de mégis más okból. Tudnom kellett a választ egy kérdésre. Más nem számított. A házban ismételten világosság uralkodott, szinte az összes lámpa fel volt kapcsolva. Becsuktam magam mögött az ajtót és bár nem reméltem, hogy válaszolni fog valaki, mégis elkurjantottam magam.

– Stefan! Itthon vagy? Stefan? – Semmi válasz. Nagyot sóhajtottam, majd rutinosan céloztam meg a pinceajtót. Mielőtt beléptem volna, még gyorsan feltettem magamban a kérdést. Biztos akarom én ezt? Biztosan? Tuti, hogy tudni akarom? Nem félek a választól?

Kifújtam a levegőt. Tudni akarom.

Odalent a pincében ismét ugyanaz a poros kép fogadott. Kifejezetten figyeltem most a csontvázra, nehogy ismét a karjaiba hátráljak, mint előző alkalommal. A polcok még mindig ugyanott álltak a szekrényekkel és a régi holmikkal egyetemben.

Odaértem a vasajtóhoz és megálltam előtte. Először kopogtatni akartam, de aztán megtorpantam. Az ajtó nem teljesen, de résnyire nyitva volt. Ha bármire számítottam a szívem mélyén… ez biztosan nem volt közte. A szívem hevesen kezdett dobogni, tudtam, hogy most egy újabb ajtó nyílik előttem, egy újabb lehetőséget kaptam. Boldog voltam ugyanakkor mindennél jobban tudni akartam az igazat.

Megérintettem az ajtót az ujjbegyeimmel és finoman tolni kezdtem. A régi vas nyikorogva adta meg magát az akaratomnak. Pár másodperc múlva sikerült annyira kinyitnom, hogy be tudjak lépni. Először félve tettem be a lábamat, de aztán nem történt semmi, nem indult be a riasztó, nem vetette rám magát egy elmebeteg csontváz. Beléptem hát a helységbe és félve nyitottam ki a szememet. Lassan néztem körbe a fal mentén. A szoba közepén megakadt a szemem. A pupillám kitágult és a meglepődöttségtől majdnem a csonti karjaiba vetettem magamat. Egy férfi ült a szoba túlsó sarkában, fejét a kezeibe temette. Tudtam ki ő. A szívem nagyot dobbant, mikor észrevettem ki van ott a sötét sarokban.

– Stefan – leheltem halkan, mintha egy szó miatt eltűnhetne, mint egy délibáb. Odafutottam hozzá, a lábamat átvette valami láthatatlan erő, pont az, ami a Salvatore házba vezetett ma késő délután.

Mikor a férfi elé értem, lelassítottam és letérdeltem elé. Nem érdekelt a földön lévő por, most nem számított más, csak Ő.

– Stefan – suttogtam. – Én vagyok az. Elena vagyok.

– Elena? – kérdezte halványan, mintha kevés ereje lenne válaszolni is. Felemelte a fejét és végre rám nézett. Végre valahára… A szemei sötétek voltak, feketék, mint az éjszaka. A kéknek csak egy halvány árnyalata maradt benne. Az arca kissé beesett volt, szemei alatt karikák kéklettek. Nem érdekelt mindez. Csak néztem a szemébe, mintha onnan szippantanám magamba az energiát, és olyan áhítattal, mintha magával a pápával állnék szemben. A szívem félrevert és nem értettem miért. A szívemet melegség töltötte el, de kissé hiányérzetem támadt. Túl nagy közöttünk a távolság.

A nyaka köré tekertem kezeimet és átöleltem Őt. Stefan először meglepődött (én is), de viszonozta az ölelésemet. Karjai bilincsként zárultak körém és én végre boldog voltam. Itt volt velem, és a karjai engem öleltek. Büszke önteltség töltött el, csak az enyém, most ebben a pillanatban senki sem veheti el tőlem. Furcsán bizsergett a bőröm ott, ahol a kezei a bordáimhoz értek. Az agyam gyakorlatilag üres volt, csak egy dolog járt benne. „Szeretem!” Ezt hangosan még nem mertem kimondani, de már tudtam. Ez valóban igaz, valóban így van.

– Mit keresel itt? – kérdezte csöndesen a hajamtól, mikor már pár perce összeborulva ültünk.

– Én - elhúzódtam tőle. – téged kereslek. Tegnap is jártam itt, az ajtó nyitva volt, de becs szó, hogy kopogtam. Sőt kiabáltam is még. Teljesen ki voltam akadva, mert találkoztam este egy Damon nevű fazonnal, aki azt mondta, hogy bántott téged. Én haza akartam menni, de elültette a bogarat a fülembe, ezért jöttem megnézni, hogy hogy vagy. De az ajtó zárva volt, nem jutottam be. Ma viszont igen… és itt vagyok.

Nem szólt semmit miután befejeztem a monológomat. Csak csöndben ült és mögém nézett. Mintha kést szúrtak volna a szívembe.

– De, ha te nem szeretnéd, hogy itt legyek… - mormoltam és szomorúan, sajgó szívvel álltam fel. Elkapta a karomat.

– Nem erről van szó! – mondta védekezésképpen.

– Válaszolj őszintén, kérlek. Damon bántott téged? – tudtam, hogy igen. Azt nem értettem, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy bántotta őt.

– Nem – felelte. Hazudik… A kést megforgatta a szívemben, ami lassan vérezni kezdett. Nincs mit mondanom neki. Ha a szemembe néz, és úgy hazudik nekem, akkor nincs. Hiába érzem, hogy szeretem. Hiába voltam még fél perce szinte extázisban attól, hogy látom és élve látom. Ez nem számít. Ha nem tudok hinni a szavában, akkor nem.

Kihátráltam a helységből. Az ajtónál megfordultam és gyorsan szedett léptekkel indultam meg felfelé. Éreztem, hogy a könnyek már a szememben kopogtatnak. Egy utolsó csepp kell a pohárba és kitörik belőlem. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem sírhatok itt, főleg nem egy idegen házban, főleg nem egy idegen előtt. Azzá vált számomra Stefan. Idegen lett, aki nagyon messze áll tőlem. Annyira nem tudom, hogy mit kezdjek vele, hiszen a szívem megint félrever miatta. Bár most a rossz irányban. Akkor is, a tények azok tények és így nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Csak egy dologban vagyok biztos. Semmi keresnivalóm többé a Salvatore házban.

Felrobogtam a lépcsőn, majd kiléptem a földszintre. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

– Elena! Elena várj! – Stefan volt az. Nem érdekelt. Becsuktam az ajtót, majd megfordultam és a bejárati ajtó felé menekültem. Egyetlen csepp és kifakadok, nem engedhetem meg magamnak, csak egyetlen csepp.

Egy kemény érintést éreztem a karomon. Tudtam kié ezért még fájdalmasabb volt, mintha egy vadidegen fogta volna meg a karom. Megálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Jó taktika a könnyek ellen.

– Nincs mit mondanom neked Stefan. – Csukott szemhéjjal szűrtem a szavakat a fogaim között. Elegem volt mindenből.

– Nekem viszont igen. – Megfordított, hogy a szemébe kelljen néznem. Megoldottam. Nem nyitottam ki a szememet.

– Nem – sziszegtem, de a szememet még mindig nem voltam hajlandó kinyitni. Percek teltek el néma hallgatással, amitől sikerült egy kicsit lenyugodnom. Már nem kerülgetett a sírás, kontrolláltam az érzéseimet. Fallal mögöttem és az érzelmeim mögött nyitottam ki a szememet. Felnéztem Stefan arcára, ami megbánást tükrözött és nyugodt várakozást. Egy kissé felvirult az arca, mikor végre ránéztem.

– A kérdésedre válaszolva… nem teljesen. Damon és köztem komplikáltabb a dolog, mint gondolnád – mormolta mélyen a szemembe nézve. Nem értettem, mire akar kilyukadni. – Mi már nagyon régóta öljük egymást és ezt nem is nagyon tudnám elképzelni másként. Te arra gondoltál szerintem, hogy fizikailag bántalmazott, úgy, mint megvert, vagy hasonló. Nem, ilyen nem történt. De, ha az bántásnak számít, hogy bezárt másfél napra úgy, hogy kaptam egy pohár vizet, meg egy szelet kenyeret… Végülis, nem akart megölni. Akkor se puszi, se pá bezárt volna aztán bírom ameddig bírom. De ma délután kinyitotta az ajtót – megrántotta a vállát, ezzel jelezve, befejezte a mondandóját.

– Ha kinyitotta, akkor miért nem mentél ki? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Büszkeségből leginkább – felelte készségesen. – Akkor elismertem volna, hogy ő nyert.

Úristen. Ezek a pasis hülyeségek és versengések… Esküszöm, az agyam eldobom. Á, nem gond… Van két óriás bébink, akik ölik egymást. Csúcs.

– Szóval ez az egész… Ez mind csak buta játék? – kérdeztem félhangosan, elgondolkodva. Bólintott. – Akkor most miért jöttél fel? Így Damon nyert…

- Már nem számít – mondta. Nekem pedig minden sötét lett hirtelen. Miért nem számít? Mi van? – Már nem számít, mert te itt vagy.

Nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Csak néztem sötét szemeibe és kerestem benne a jövőt. Szemei kifejezetten beszédesek voltak, de nem a jövővel kapcsolatban. Inkább a jelen érzései lapultak meg benne, tiszta csillogás formájában. Biztos voltam abban, hogy nem láthatok mást, csak szerelmet. Ez túl őszinte és túl erős ahhoz, hogy más legyen.

– Gyere – kulcsolta össze az ujjainkat és kivezetett a bejárati ajtón keresztül az udvarra. Szívesen követtem, csak egyetlen dolgot nem akartam többé; elengedni a kezét. A kocsifelhajtó mellett egy kültéri folyosó húzódott, ami fogalmam sem volt, hova vezetett. Ezen a folyosón indultunk el és Stefan addig sétált előre, amíg ki nem értünk a hatalmas fenyőfák árnyékából.

– Ha van időm, néha kijövök ide – mondta miközben engem nézett. – A csillagképeket szoktam megkeresni, és itt szoktam merengeni is. Jót tesz az embernek, ha kicsit leadja a fáradt gőzt. Tudom, hogy sablonos és a könyvekben is így szokott lenni, de úgy érzem ez is hozzám tartozik. A régimódiság egyik példája.

– Régen én is szerettem a csillagokat nézni. De aztán, mikor az autóbaleset történt, már elvesztette az erejét számomra – mondtam magam elé meredve. Elvesztem a gondolataim között. – Nem tudok hinni benne, úgy érzem a csillagokba vetett bizalmam megszűnt. Egy dolog a sok közül, ami megváltoztatott június óta. Egyre több dolog veszik el belőlem… a végén pedig nem marad más csak egy üres test.

– Elena, nem kell elveszítened a dolgokat. Az élet ad és vesz, de soha nem maradsz üres. Te biztosan nem – mondta nekem. Szerettem volna hinni neki.

– Szép dolog, hogy ezt mondod, de nem ismersz annyira, hogy biztosan tudj rólam bármit is.

– Elena! Igaz, hogy nem ismerlek túl régóta. De hidd el nekem, hogy az életet nagyon is jól ismerem. Tudom, hogy az olyan személyeknek, mint te ad a sors viszonzást. Az egyik lehanyatlik, a másik felemelkedik. Ez az élet rendje. De nem prédikálni szeretnék neked. Csak annyit akartam mondani, hogy rám mindig számíthatsz. Bármi történik, bárhogyan is döntesz, bárhogyan is érzel – komolyan a szemembe nézett, mikor ezt mondta, és most el tudtam hinni, hogy bízhatok benne. Éreztem, hogy bízhatok.

– Köszönöm – suttogtam.

(Matt szemszöge)

Rendben, most eléggé gáz vagyok. Komolyan. Elenát ismerem… pisis korom óta és most mégsem merek becsöngetni hozzájuk, pedig ha milliószor nem jártam már náluk, akkor egyszer sem. Anyám! Ez annyira gáz, hogy azt el nem tudom mondani. De komolyan, kezdek kikészülni saját magamtól. Ennyire hülye nem lehetek! Oké, mit akarok mondani Elenának?

„Szia! Nincs kedved nosztalgiázni, dumálni, esetleg smárolni egy jót?

– De, persze! Gyere csak be Matt, most nincs másra szükségem tényleg, csak arra, hogy veled smacizhassak!”

Kezdek mániákusan lúzer lenni. Itt pedig problémák kezdődnek… Na, jó! Nem érdekel, ha addig élek is, akkor is beszélek vele! Tökmindegy, hogy miről!

Lenyomtam a csengőt, majd vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Pár másodperc után, ami nekem köbö fél évezrednek tűnt, kinyílt az ajtó. Jenna állt a küszöb túloldalán.

– Ó, szia, Matt! – köszönt kedvesen.

– Valaki másra számítottál, vagy miért ilyen meglepett az arcod? – kérdeztem zavartan.

– Mi? Nem, csak vacsoraidőben gondoltam te már otthon vagy… Amúgy, mi szél hozott? – kérdezte.

– Igazából Elenát keresem – feleltem. – Itthon van esetleg?

– Nos, az a helyzet, hogy Elena ma este nincs itthon. Nem mondta hová megy, szóval nem tudok segíteni – mondta homlokráncolva. – De üzenetet akarsz hagyni neki, valamit?

– Nem, köszi – válaszoltam kicsit szomorkásan. – Jó éjszakát!

– Neked is, szia, Matt! – köszönt el Jenna, de mire becsukta az ajtót én már lesétáltam a tornácról. Be kellett vallanom saját magamnak, hogy csalódott voltam. Azt hittem tudok beszélni Elenával, tudok néhány dolgot tisztázni vele és magammal. Ám erre nem fog sor kerülni, legalábbis a mai este biztosan nem. Beszálltam a furgonomba, durrogva életre kelt a taliga, én pedig hazarobogtam vele. Az ég feketén terült el felettem, a csillagok halvány pontok voltak a sötétségben. Útmutatók? Nem, ezek a csillagok sajnos nem mutattak semmit, csak csöndben néztek le rám a magasból. Én pedig nehéz szívvel tekertem, az amúgyis akadós kormánykereket. Otthon pedig nem várt senki. Vicki bulizni volt, anyám valahol Floridában volt Pete-tel, így egyedül maradtam a házban. Az éjszaka pedig elszállt fölöttem, mintha csak egy jelentéktelen pont lennék az univerzumban. És tudjátok mit? Az is voltam, vagyok, és leszek mindörökké.

Ui.: Komi? Értékeljétek kérlek... én úgy érzem, minél kevesebb, annál kevesebbet ér a fejezet.

17.Fejezet

Hy everybody!
Tehát, itt a következő epizód. Remélem, örültök, hogy ilyen gyakran van friss! Kicsit összébb hozza a társaságot! :)
Egyébként gondolkodtam és így a 17. fejezetnél arra jutottam, hogy valószínűleg inkább 30-40 fejezetes lesz az első kötete a Mystic Forks Saga-nak, mert nem fér bele 20-30-ba az összes történés, amit elterveztem. :)
A versenyre megérkezett az első mű, amit Virikeh-től kaptam! Köszönöm szépen! A többiektől pedig még várom a képeket! :) Amúgy gondolom megtaláltátok, készítettem egy külön aloldalt a versenynek, hogy akkor is lássátok az infókat, ha a fejezeteket közben adagolom nektek.
A következő friss mikor? Karácsony után-környékén. 26-a előtt ne várjon senki semmit, addig én is be vagyok táblázva.
Na, de ennyi elég belőlem. Viszont ég a tenyerem, annyira kíváncsi vagyok mit szóltok a fejezethez, főleg a végéhez! :D *vigyorog, mint a vadalma*
Küldjetek pár komit!

Jó olvasást!

„Hol a kiút? Hol a fény? Miért nem látom még? Miért ég a világ, ha senki sem veszi észre? Miért fáj a kezem, ha nem vérzik? Miért nincs kiút, ha úgy kívánom? Mert nincs szeretet a világon.”

17. Game? Let's play! (Játék? Játsszunk!)

(Stefan szemszöge)

Kopogtatásra ébredtem a sötétben. A vasajtó mögött volt valaki, ebben biztos voltam. Bár lehet, hogy ezt is csak képzeltem, mert elég kába voltam.

– Stefan? – hallottam a nevemet, amitől élénkebb lettem. Nemcsak azért, mert a nevemet hallottam. Azért is, mert egy bizonyos illetőnek a szájából hallottam a nevem. A világ legszebb szopránján szólalt meg a „Stefan” szó és abban sem voltam hirtelenjében biztos, hogy nekem szól ez a kiáltás. – Stefan?

Újból angyali hangon szóltak hozzám, és tudtam, hogy Elena van az ajtó túloldalán. Azt akartam mondani, hogy itt vagyok! Azt, hogy megtaláltál! Azt, hogy szeretlek! Azonban a hangok nem normálisan jöttek ki a számból, mintha részleteket elnyelt volna a torkom. Halk voltam és csak mormogásnak tűntek a szavaim. Valószínűleg a verbénás injekció hatása. A francba!

– Elena! Elena! – kiáltottam, de nem jött ki rendes hang a torkomon. A kopogtatás abbamaradt, az én reményeim pedig elszállni látszódtak. Még pár másodperc és kisétál, fel a földszintre, onnan ki az udvarra. Beül az autójába és elhajt.

A sötét gondolatokat azonban egy másodperc alatt elfújta egy éles sikítás. Kifejezetten közelről jött, valószínűleg Elena szájából. Megpróbáltam felállni, odamenni hozzá, de izmaim nem engedelmeskedtek. Ha ember lettem volna, már gyöngyözött volna a homlokomon az izzadtság, de így vámpírként csak a fáradtságot éreztem, izzadni nem tudtam.

Miért sikított Elena? Damon lejött ide? Megtalálta? Megharapta? Én kitekerem a nyakát, ha egy ujjal is hozzáért! Vagy esetleg Elena megtalálta Damon vérraktárát a hűtőszekrényben? Ezek után lesz egy-két keresetlen kérdése hozzám. Vajon mit szól hozzá, ha elmondom, hogy mi vagyok? Biztosan el akar menekülni. Ki fog dobni az életéből, sőt talán a városból is. Végem, ha megtudja. Nem tudhatja meg.

***

Később újra hangokat hallottam a pincéből. Erős, egyenletes léptek, kulcscsörgés. Csak Damon lehet az. Bedugták a kulcsot a zárba, majd elfordították. Kattant és az ajtó kinyílt. Fel akartam pattanni, ugrani, hogy elkapjam annak a szerencsétlennek a nyakát, de nem sikerült. Nem tudtam rendesen felállni, csak tápászkodni tudtam és lassan felemelkedni. Damon végignézte, ahogy erőlködöm.

– Nocsak, nocsak, nocsak – mondogatta gúnyosan. Kezében egy bögre volt, illatból ítélve vér volt benne. Belekortyolt, aztán felém nyújtotta. – Kóstolót?

Fanyarul néztem rá és megráztam a fejemet. A gyomrom kívánta, de az agyam nem. És ameddig csak lehet az agyamra hallgatok.

– Nem vagy valami beszédes Stefan. Pedig én azért jöttem, hogy egy kicsit… felfrissítsem a kapcsolatunkat – mosolygott, majd megint a bögrébe kortyolt. Lenyalta a szája szélén maradt vért, majd megint beszélni kezdett. – Felmerült benned a kérdés, hogy miért nem láttad az utóbbi időben Zach-et. Nos, ha akarod, összehozhatok egy találkát… azzal, ami megmaradt belőle – ráncolta a homlokát.

Mérges lettem és be akartam verni azt az arrogáns képét, de verbéna még túlságosan erősen ott volt a szervezetemben. – Jut eszembe! Te találkoztál már a szomszédságunkkal? Mystic Forks… Mystic Forks… egész szépen kezd újra visszatérni ide a vámpírállomány. Nyolc plusz kettő, pont tíz vámpírunk van. Ez már szép teljesítmény!

Nyolc? Én csak öttel találkoztam! Ezek szerint van, akiről Damon igen, de én nem tudok. Vagy Damon csak kamuzik és nem is járt a Cullen szomszédjainknál. Belőle bármit kinézek, szóval gyenge sansszal, de a második verzió is esélyes. Ha kijutok innen, akkor mindenképpen utána nézek.

Damon csak szürcsölte a vért és közben nézett engem, vagy a bögrét, vagy a falat. Nem tudtam mire gondol. Ez zavart. Annyira nem értettem az észjárást, hogy az már fájt. Pedig nem lehetünk ennyire különbözők; és mégis.

(Damon szemszöge)

Úgy döntöttem maradok. Mystic Forks egy jópofa kis város, amire rá fér egy kis rémség. Mellesleg ezzel Stefant is bosszanthatom, ami manapság nyomós indok. Annyira kíváncsi lennék egyszer tényleg Elena-ra. Nem tudom, hogy az öcsém miért van annyira oda érte. Egyetlen érv jut eszembe, ami miatt ökölbe szorul a kezem. Úgy néz ki, mint Katherine Pierce.

Engedtem a szorításomon, a kormányon, hogy ne tegyem tönkre. A főúton haladtam egy bizonyos Grill nevű bár felé. Ha tényleg maradok, akkor be kell illeszkednem. Ehhez az kell, hogy jópofizzak egy sort a helyiekkel. Erre a legmegfelelőbb hely a városka legjobb bárja, a Grill. Kicsit ironikus, hogy a legfelkapottabb hely a városban történetesen egy eredeti család tulajdonában áll. Az miért nem lep meg, hogy a város kormányzása még mindig az alapító család kezében van? A helyi rendőrség vezetése? Az iskola igazgatója? Swan, Lockwood, Forbes… Mind-mind itt voltak már 1864-ben is. És mind segítettek kiirtani a vámpírokat. Beleértve persze apámat is, és ezzel a Salvatore családot is. Kár, hogy a fiai kicsit másképp képzelték a helyzetet. Na, de mindegy. Elég mára a nosztalgiázásból, ideje kicsit dolgozni a kertben.

Kiszálltam a kocsiból és a bejárathoz léptem. A Grill itt állt előttem 3 dimenziós valóságában. Beléptem az ajtón és kellemesen meleg hangulat várt rám. Viszonylag sokan voltak, késő délután a bárban. A diákok itt ültek le beszélgetni, vagy rexezni, esetenként ebédelni, vagy piálni. Bár az utóbbi a legkevesebb. Azonban kissé piás hangulatú emberekből így is akadt. Egyenesen a bárpulthoz mentem és leültem egy üres székre. A csapos mindjárt felém fordult és máris odajött hozzám kötelességtudóan.

– Mit adhatok?

– Egy skót wiskhy-t kérek – mondtam.

– Még nem láttalak errefelé. Átutazóban? – kérdezte, miközben poharakat rakosgatta, keresve a wiskhy-s poharat.

– Ami azt illeti… inkább letáborozóban – jelentettem be.

– Hogy hívják? – kérdezte, miközben kiöntötte az italomat, majd letette elém.

– Damon Salvatore – feleltem.

– Én Charlie Swan vagyok – nyújtotta a kezét felém. – Isten hozott Mystic Forks-ban.

Kezet ráztunk, majd büszkén kortyoltam bele a poharamba. Egy magot elültettem.

– Charlie! Nem tudod, hol van Caroline? – kérdezte egy női hang a hátam mögül. A nő mellém lépett és a főnök arcát figyelte.

– Nem, Liz, ma nem járt itt – felelte, miközben a homlokát ráncolta. – Nem ment haza tegnap este óta?

– Nem tudom. Mikor hazaértem már nem volt otthon, este éjszakás voltam és mikor délelőtt hazaértem nem találtam otthon – ecsetelte ijedten a sheriff.

– Én láttam tegnap este – szóltam közbe.

– Mi? Ki…? – fordult felém értetlenül Liz.

– Ő Damon Salvatore – segítette ki Charlie.

– Igen, és tegnap este ugyanabban a buliban voltam, mint az ön lánya. Caroline elaludt, ezért inkább hazavittem. Segítettem neki bemenni, lefektettem, aztán eljöttem. Biztos vagyok benne, hogy az éjjel az ágyában aludt Caroline.

– Ó… Én… öhm… köszönöm a kedvességét Damon – motyogta Liz zavarban.

– Biztosan a lányokkal volt délelőtt. Figyelj, estére otthon lesz! – bíztatta őt Charlie.

– Most ha nem haragszanak… - biccentettem mindkettőjüknek, majd az italommal együtt az egyik asztalhoz telepedtem. A jófiú mentőszerepet ma bevállaltam, de nem akartam, hogy még több hőst a nyakamba varrjanak. Kettő már megvan, ráadásul két alapító családtag. Nem lesz itt gond.

– Leülhetek? – kérdezte egy magas szőke lány.

– Persze – mondtam, és felkínáltam a velem szemben lévő helyet. A lányon feszülős fekete ruha volt, amiben kifejezetten szépnek tűnt. A szeme barna volt, de valahogy furcsán barna… Arany? Nem tudom, milyen csík volt benne. Az viszont bizonyos, hogy a hajában egy eper színű melírcsík bújt meg.

– Te ki vagy? – kérdezte a lány kedvesen, miközben a koktéljában kavargatta az esernyőt.

– Ugyanezt kérdezhetném tőled is!

– Jogos – mosolygott. – A nevem Tanya Denali. Alig ismerek valakit innen. Kicsit kemény egyedül ez a hely.

– Most már nem vagy egyedül. Damon Salvatore vagyok.

– Salvatore? Ismerős ez a név. Te ezek szerint régóta itt élsz nem? Vagy inkább olaszországi vagy? – kérdezgetett ártalmatlanul. Legalábbis ártalmatlannak tűnt… Figyeltem mit mondok, minden szót mérlegeltem.

– A családom régen itt élt, talán azért ismerős neked. A nagybátyámhoz költöztem most egy időre. Egyébként igazad van, eléggé olaszos hangzású a név. Valószínűleg onnan ered a család.

– Damon, ugye? Honnan kaptad ezt a nevet? – beletúrt szőke hajába és kissé valószerűtlennek tűnt nekem a helyzet. Itt beszélgetek egy ismeretlen lánnyal, akinek elég furcsa… mondjuk úgy személyisége van, és éppen barátkozom a vacsorámmal. Ez több mint, amit mára terveztem.

– Apám megszállottan szerette a kutyákat, és a kutyaviadalokat is. A kezdvenc állatát Démonnak hívták. Ő volt a talizmánja. Nyerést nyerésre halmozott, tökéletes volt ez az állat. Azt hiszem elég egyértelmű - mondtam, mire nevetésben tört ki.

– Egy kutyáról kaptad a nevedet? Már nem azért, de ez nem megalázó egy kicsit? Egy kutyáról? Apukádnak is sok fantáziája volt.

- Hát igen - mosolyogtam elnézően. Volt valami furcsa nekem ebben a lányban. Úgy éreztem, tud valamit amit én nem, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.

– Damon Salvatore… A nevedre – emelte a poharát.

– Tanya Denali… - Koccintottunk és mindketten szinte teljesen kiittuk a poharunk tartalmát. Ez mondjuk, nálam jelentett nagyobb mennyiséget.

– Te mióta élsz itt? – kérdeztem csöndesen.

– Pontosan? Tizenhárom órája. De máris unom egyedül ezt a környéket. Tényleg! Van kedved a pohár után sétálni egyet. Park vagy valami biztos van a közelben – kért lelkesen.

– Én is csak egy hete vagyok itt, szóval nem nagyon ismerem a környéket.

– Pff. Úgy tudtam, hogy nemet fogsz mondani – motyogta. Tudom, hogy kihívásnak szánta. Tudom, hogy hülyeség. Én mégis elfogadtam a felkérést. Kiittam az utolsó kortyokat a poharamból, majd letettem egy tízest az asztalra. Felálltam és a kezemet nyújtottam Tanyanak.

Meglepetten, aztán mosolyogva itta ki ő is az utolsó kortyot, a koktéljából és megfogta a kezemet. Szőke haja meglebbent, mikor felállt, de nem ez volt az az ok, ami miatt meglepődtem. Nagyon meglepődtem. Tanya keze hideg volt és kemény. Pont, mint az enyém. Tudtam, úgy tudtam! Tanya más, ő is olyan, mint én, vámpír.

Mindketten lefagytunk. Eldönthetem, háború, vagy béke? Háború, vagy béke? Legyen mindkettő. Felhúztam és megcsókoltam a vámpírlányt, pontosan azt tettem, amit az ösztönöm diktált. Tanya is engedett az ösztöneinek, hevesen csókolt vissza. A hajába túrtam, de figyeltem, hogy a kezem emberi tempóban lendüljön. Aztán elszakítottam egymástól ajkainkat. Túl sokan lettek figyelmesek a jelenetünkre.

– Kocsi, vagy park? – kérdeztem.

– Kocsi – nyögte Tanya. Megragadtam a kezét és elkezdtem húzni a kijárat felé. Készségesen követett, szinte hozzám dörgölődzött, amíg kiértünk a kocsihoz. Rányomtam a kulcsra és az automata zár kinyílt. Bepattantunk a kocsiba és keményen tapostam a gázpedálra. Meg sem fordult a fejemben, hogy hova tartok, csak elindultam a panzió felé. Folyamatosan éreztem a lüktetést, tudtam, hogy szükségem van rá. Tanya pedig nem szólt semmit. Eleinte csak a kezemet cirógatta. Aztán a combomat is elérte a keze. Ám, amikor a bekötő úton haladtunk, a keze elérte a gyönge pontomat és nem tudtam tovább vezetni. Azonnal megállítottam az autót, és felé fordulva az ajkaira vetettem magam. Nem ellenkezett semmit, sőt szinte tálcán kínálta fel magát. Tetszett ez benne. Tetszett a bátorsága, és közben a gyermeki bája. Bár a gyermek szó meg sem fordult a fejemben, mikor megszabadítottam a felsőjétől. Gyorsan tűntek el a feleslegesnek bizonyuló ruhadarabok rólunk, ajkaink vad táncát pedig semmi sem tudta megszakítani. Az ösztöneim olyan erősen kalapáltak bennem, hogy azt hittem sosem jön enyhülés belém.

Annyira más volt Tanya-t fogni, mint Caroline-t. Caroline törékeny volt és emberi. De Tanya… vámpír volt és szenvedélyesen vad. Tudta mi a dolga, és a kényeztetés mellett tökéletes társ volt mellettem. Az enyhülés belém pedig akkor sem jött el teljesen, mikor testünk eggyé olvadt. Ám a többi zajt, elnyomta az autó karosszériája. A Hold pedig az égen méltóságteljesen fordított hátat nekünk, és terítette ránk sötét leplét. Odakint az éjszaka csendes maradt, a bekötő út kihalt volt. Kettőnk titkát pedig egyenesen a hold őrizte, ezért nem volt semmi félnivalóm.

Ui.: Azt hiszem, sokat mondtam már, de tényleg jól esne pár komment. Legyen építő, vagy szépítő. Az építő kritikát elfogadom és próbálom a ti igényeitek szerint formálni a történetet. Lásd: Kértétek anno, hogy legyen a Bella-szál is folytatva, következő fejezetben megkaptátok. Frissebb, előző fejezethez írtátok, hogy kicsit sok a gondolat, jól jönne több történés. Nesze nektek! :D Ebben a fejezetben több történés van, az biztos! :)

Uii.: Azért is fontos lenne, hogy írjatok, hogy meddig mehetek el a perverzebb részeknél? Részleteket akartok, vagy ...-ot? Jó lenne, ha megírnátok!

Pusszancs: Wedó